O Fortuna

Az evolucionizmus majdnem olyan biztos figyelemfelkeltő téma, mint a komcsizás. De most csak közvetve teszem ez utóbbit. Az egalitárius gondolkodás különféle változataiban a különbségeknek csak egy forrása lehet: a véletlen, mint az evolucionizmusban.

Darwin kapcsán felmerült a véletlen, ezzel kapcsolatos a második karácsonyi ajándékom. A tömegdemokrácia egalitarizmusa a „társadalomtudományokban” elhozta a kispolgári paradigma uralmát, és ezzel mellesleg a teljesen érdektelenné és unalomgombóccá válását. Korábban Comte-t, Spencer-t, Durkheim-et, Weber-t, Sombart-ot, Simmel-t, Parsons-t és a többieket, akiket valamiért még ma is érdemes olvasni, az együttélés problémája izgatta. Azonban az elmúlt évtizedekben uralomra jutó paradigma fő kérdése a különbség. Úgy 1968 óta ez lett a szociológia fő témája: miért vannak/lehetnek az egyenlők társadalmában különbségek. Anyagiak, hatalmiak, a megbecsülés terén, az életmódban, az ízlésben, miegyébben. Az egyenlők világában botrány a különbség. A tudomány feladata, hogy feltárja a látható különbségek nem látható okait, és az állam feladata, hogy megszüntesse ezeket. Nagyjából erről szól az elmúlt három évtized szociológiája. Így lett az baller. És így lett az egyenlőség igénye és a különbségek kutatása és elutasítása a legfőbb eleme, amit minden szociológiai szigorlatot tett ember ért. Csak néhány kötözködő reménytelen reakciós nem.

Mi van a sánta nő két lába közt? Különbség.

A helyzet az, hogy mennél inkább az egyenlőség lett az elvárt minimum a politikai társulásoktól, annál kevésbé viselhették el az emberek a különbségeket:

„Mi tagadás, a demokratikus intézmények magas fokra hevítik az irigység érzését az emberi szívben. Nem is annyira azért, mert mindenki számára megadják a lehetőséget, hogy másokkal egyenlővé váljék, hanem inkább azért, mert e lehetőségek mindig eltűnnek, amikor élni is akarnak velük. A demokratikus intézmények felébresztik és életben tartják az egyenlőség szenvedélyét, de sohasem tudják tökéletesen kielégíteni. Ez a tökéletes egyenlőség minduntalan kicsúszik a nép kezéből, amikor azt hiszi, hogy már megragadta; miként Pascal mondja, örök futással távolodik; a nép annál is inkább hajszolja e kincset, mivel elég közeli ahhoz, hogy ismerje, de elég távoli ahhoz, hogy valaha is élvezze. A siker lehetősége felizgatja, a siker bizonytalansága bosszantja; cselekszik, megfárad, elkeseredik. Mindazt, ami valamiben túlmegy a lehetőségein, vágyai elé tornyosuló akadálynak tekinti, és nincs mégoly törvényes felsőbbség látványa, amely ne volna tüske a szemében.” (Tocqueville)

A demokrata problémája egyszerű: ha egyenlőek vagyunk, akkor hogyan lehetnek mégis különbségeink? Miért jobb más ebben-abban? A bevallottan hierarchikus társadalmakban az emberek számára könnyebb volt elfogadni, hogy mások élete jobb, felesége csinosabb, autója újabb, gyermekei szófogadóbbak. Jogi, vallási vagy más korlátok közé születtek, így a lemaradásukért személyesen felelősség nem terhelte őket. Azonban amint ezek a korlátok és akadályok megszűntek, felmerült a személyes felelősség: aki gazdagabb, hatalmasabb, sikeresebb, boldogabb, az miért az? Az egyik válasz a rejtett különbségképző és fenntartó struktúrák keresése és megtalálása lett (kultúrális tőke, kapcsolati tőke, rasszizmus, szexizmus, lookizmus, fityfene), amelyek felszámolását tekintették az igazságosság és az igazságos politika mércéjének. Schoeck arra hívta fel a figyelmet, hogy az egalitárius társadalom egyetlen különbségforrást fogad el, tekint legitimnek: a véletlent, a forgandó szerencsét, a hisztis nőcit, akit fejedelmével Machiavelli is le akart nyomni.

„Egyetlen férjet sem értékel le a felesége, mert nem a helyes sorsjegyet vásárolta meg."

A megmagyarázhatatlan — véletlenen alapuló — előny legitim még a különbségek teljes felszámolását célzó társadalmi diktatúrában, a szocializmusban is. A Conducator idején sokat jártam Erdélybe, és feltűnt, hogy a legnagyobb córesz idején, amikor szó szerint üresek voltak a boltok, akkor is lépten-nyomon sorsjegyárusokba botlott apámfia. A sorsjegy, a lottó a szocializmustól nem volt idegen. A nép reménysugara volt, miképpen manapság a sok VV és BB és Megaszar jellegű műsorok, amik a tanulás, munka, örökség, nélküli sikert, felemelkedést, boldogságot ígérik.

Csak a céltalan, megjósolhatatlan hatalom adta előnyök legálisak, amikre nem irigykedik a demokrata, mivel a véletlen egyszer talán őt is megtalálja. És mivel Fortuna kereke forgandó, ha eddig rosszul ment, holnaptól mehet minden mehet jobban személyes felelősség nélkül. Ezért lett népszerű és megkérdőjelezetlen, az egyébként értelmetlen és csak a legkeményebb diktatúrával elérhető „esélyegyenlőség” fogalma. Az élet csak a vak véletlen eredménye, az állam feladata az esélyegyenlőség újraelőállítása naponta, hiszen minden nap egy új esély a véletlenre, a megmagyarázhatatlan, előreláthatatlan és így befolyásolhatatlan jóra (és sajnos a rosszra is). Az állam feladata azok dolgát rendbe tenni, akik ebből az előreláthatatlan véletlenből rosszul jönnek is, és pechjükre elbuknak a vizsgákon, drogosok lesznek, és minden állásból kirúgják őket, véletlenül beleszalad a késükbe a cimborájuk, stb.

Periklész Athénjában a katonai tisztviselő sztratégoszok kivételével — hülyék azért nem voltak, ugyanakkor Periklész éppen ezért sztratégosz volt — a tisztviselőket sorsolták, mint Morus nem kicsit gúnyos Utópiájában az uralkodón kívül minden tisztviselőt. Demokráciában, szocializmusban csak a véletlen, csak a vak és szeszélyes Fortuna okozta különbség az elfogadott.