Elfelejtett monarchisták — A legitimista mozgalom helye a magyar jobboldalon *

Békés Márton

Elfelejtett monarchisták

A legitimista mozgalom helye a magyar jobboldalon

*

A magyar jobboldal abban a furcsa helyzetben van, hogy annak ellenére, hogy a nemzeti hagyományok megőrzésének pártján áll, saját tradícióit mégis vagy elfelejti, vagy nem vesz róluk tudomást. Pedig ha jobban utánanézne saját múltjában, értékes konzervatív örökségre találna.

A jobboldali önértelmezés problémái

A hagyományok újrafelfedezése előtt számos akadály áll, amelyek közül elsőként kell megemlíteni a kommunizmus évtizedeinek ebből a szempontból különösképpen kártékony és hamis tudatot kialakító korszakát. Ekkor a hagyományőrző, konzervatív, jobboldali történelmi hagyományt úgy pozícionálták, hogy az a haladás — azaz a baloldali progresszió — elleni elmaradott, „retrográd” szellemiség hordozója, s mint ilyen, a marxista projekt minél gyorsabb révbe érését gátló erő. A hegeliánus történelemszemlélet ilyen materialista torzítása úgy ábrázolta a magyar jobboldalt, annak akár egymással is vitában álló konzervatív személyiségeit (mondjuk Tiszát és Apponyit, Bethlent és Andrássyt), mint egy homogén „vak elitet”, amely a nép szociális életére érzéketlen, sőt azt elnyomni igyekszik, s amely mindig más nagyhatalmakhoz dörgölőzve próbálta meg „osztálykiváltságait” anakronisztikus módon fenntartani, amely folyamat vége mindig a világháború lett. E szemlélet kiváló példája volt a függetlenségi gondolatot és az ortodox marxizmust egyesítő Révai József valamint Andics Erzsébet tevékenysége. E szélsőbaloldali gondolatrendszer a reformkor klasszikus szabadelvűségét — amely a nemzeti liberalizmus és a mérsékelt konzervativizmus többféle arányban előállított nemes keveréke volt — is úgy szemlélte, hogy abban a Habsburg-ellenes szereplőket felnagyította. Így elsikkadtak Széchenyi, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Szalay László politikai nézetei, kiemelkedett viszont Kossuth és Petőfi, sőt a prekommunistának tekinthető Táncsics, akinek persze annyi köze volt a nemzeti szabadelvűséghez, mint Berzsenyinek a baloldalisághoz. A marxista gondolkodók a későbbi politikai áramlatokból is a saját korukban különben marginális szerepet játszó baloldali és radikális elmélkedőket (Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin) emelték ki, és erősítették fel hatásukat természetellenes módon.

Ám a magyar jobboldal — ha őszintén szembenéz önmagával — nem tagadhatja el a saját gyökerei felfedezése iránt tanúsított lustaságát és érdektelenségét sem. Az elmúlt két évtizedben ugyanis lett volna mód és alkalom arra, hogy a magyar jobboldal számba vegye, mik azok a hagyományok, amelyeket (újra) integrálni akar magába? Ebben az elmulasztott kísérletben persze elhanyagolhatatlanul súlyos szerepe van annak a különös helyzetnek is, hogy a baloldali akadémiai elit szerzett monopóliumot a jobboldali, konzervatív gondolatok megközelítésére, és ennek folyományaként ezek mérlegelésére, a nemzet életében játszott szerepük meghatározására. Ez az állapot egy ideje múlni látszik, így újra esély nyílhat arra, hogy a konzervatívok maguk döntsék el, hogy az elmúlt másfél évszázad során milyen vállalható elődeik voltak. Mert ha a baloldaliak befolyásolják a jobboldali gondolat egykori alakítóinak mérlegre tételét, akkor félő, hogy kicsit megbabrálják a mércét. Így lesz Dessewffy Aurél, Sennyey Pál és Zichy Nándor valamiféle osztálykiváltságok féltékeny őrzője, így lesz Széchenyi és Kemény meghaladott liberális, vagy Asbóth János és Tisza nagyon erős fenntartásokkal kezelendő fantomja a magyar múltnak, nem is beszélve a „makacs” Mindszentyről és a felejthető Slachta Margitról. Miközben a konzervatív múlt szabadulna a balos kommentátorok értelmezési hálójából, a populáris jobboldali kultúra nem tekint tovább Trianonnál, a Szent Korona-tan ezoterikus magyarázatánál, vagy maximum a Wass Albert- és Erdély-kultuszban, rosszabb esetben az összeesküvés-elméletekben éli ki magát. Ezek a folyamatok azonban azzal fenyegetnek, hogy a magyar jobboldali önértelmezés bezárul, szemhatára beszűkül és a belső pluralizálódás helyett a húsz éve folyamatosan elmulasztott önreflexió gyakorlata marad csak tovább.

A legitimista konzervativizmus

A széles és válogatásra rengeteg lehetőséget adó, nagyjából Berzsenyitől Pfeiffer Zoltánig tartó magyar konzervativizmus, s ennek politikai gyakorlata, azaz a magyar jobboldal, több egymással is vitatkozó irányzatot tartalmaz. Ezek közül különösen mostoha sors jutott az 1918–1946 között működő legitimista mozgalomnak, azaz a magyar monarchizmus autentikus és szellemdús változatának. Ennek oka megint kettős.

Elsőként a legitimista mozgalom még Gömböshöz és a szélsőjobbra sodródottakhoz képest is gyűlöletesebb volt a marxista történetpolitika számára, mivel határozottan a király, a dinasztia, az egyház és a magántulajdon pártján álltak, elutasítottak mindenféle forradalmat, társadalmi radikalizmust. Vagyis a jobbára csupán szavakban és a „korszellem” hatására jobboldali szereplőkhöz (Gömbös, Imrédy, nyilasok) képest világosan és gyökeréig látták e politikai család szellemi alapját, azaz a konzervativizmust és ennek politikai következményeit. Ebből következik, hogy a legitimista mozgalomban nem lehetett olyan kompromittáló dolgokat találni, mint a totalitarizmusok tisztelete, az antiszemitizmus stb. Pontosan emiatt hallgatta el és sározta be a marxizmus a legitimistákat, hiszen nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a világháború alatt aktívan náciellenes konzervatív mozgalom vajon miért nem méltó a tiszteletre?

A legitimizmus elfelejtettségével kapcsolatban másodszor a jobboldal hozzá való viszonyát kell áttekintenünk. A legitimisták, mivel Habsburg IV. Károly és fia, Ottó újbóli trónra juttatásáért küzdöttek, katolikus és aulikus–ókonzervatív családok (Apponyi, Batthyány, Cziráky, Károlyi, Pálffy, Sigray, Zichy) leszármazottai vezették, nem lopták be magukat a Horthy-korszak döntően függetlenségi és nacionalista dominanciájú jobboldali közegébe. A legitimizmus megkedvelését nagyban hátráltatta, hogy 1526-től kezdve a magyar nemzet soha sem békélt meg teljesen a Habsburg-dinasztiával, így e család jogait védeni 1918 után sem volt igazán népszerű tett. (Abba most nem megyünk bele, hogy a Habsburg Birodalomnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának milyen történelmi és politikai előnyei voltak, illetve, hogy a konzervativizmus mint a hagyományokat és a legitim uralmi formákat tisztelő beállítódás, nem lehet sem nacionalista, sem pedig forradalmian függetlenségi, vagy trónfosztó gondolatok hordozója.)

Mégis, minden averzió ellenére, a legitimizmus a két világháború között a magyar konzervativizmus tiszta megjelenési formája volt, nem csak a politikai retorika és kultúra, hanem a cselekedetek szintjén is. Csak sajnálni lehet, hogy sokszor a legitimizmus megközelítésében is főként az egyébként tényleg meglévő demokratikus, szociális és „antifasiszta” oldalát domborították ki, miközben ezek szintén a legitim dinasztia jogáért vívott küzdelem részei voltak. A legitimizmus konzervativizmusként, közelebbről a Horthy-rendszer mérsékelt jobboldali ellenzékeként, az alkotmányos királyság alternatívájaként való szemlélése azonban oda állíthatja az egykori mozgalmat, ahol valódi helye van: a magyar konzervatív hagyomány integráns képviselőjének kijáró pozícióba.

Királyvárók

Az 1918–19-es forradalom megfosztotta trónjától a királyt és radikális, egalitárius rendszert hozott létre, amely az addigi magyar történeti fejlődést megtörte és a magyar állam berendezkedését teljesen felforgatta. Az 1919 őszén kibontakozó ellenforradalom ezt felszámolta, ám sokan voltak, akik a restaurációban szívesen továbbmentek volna és a dualizmus-kori államrend teljes visszaállítását követelték. A legitimistákról van szó, akik úgy vélték, hogy IV. Károly trónhoz való jogát sem az általa — alkotmányjogilag egyébként sem érvényes módon — aláírt eckartsaui nyilatkozat (1918) nem semmisítette meg (amelyben csupán ideiglenesen mondott le uralkodói jogainak gyakorlásáról, tehát nem is magáról a jogról), sem pedig az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása nem bontotta fel a Habsburg-ház és a Magyar Királyság között az 1687-es rendi gyűlés és a Pragmatica Sanctio (1722–23) óta fennálló kapcsolatot. Velük ellentétben a szabad királyválasztók (köztük Bánffy Miklós, Gömbös, Herczeg Ferenc, Nagyatádi Szabó István, Prohászka Ottokár, Ravasz László, Szabó Dezső) úgy gondolták, hogy a nemzetre 1918 után visszaszállt a király megválasztásának joga. Horthy és környezete, hogy az ellenforradalmat stabilizálja, pedig létrehozta a kormányzói tisztségről szóló törvényt (1920), amelyet azonban a legitimisták csupán ideiglenes megoldásnak tartottak, amíg a vis major tart. A király úgy gondolta, hogy ez a provizórikus státusz 1921-ben megszüntethető, és kétszer — húsvétkor és október végén — Svájcból visszatért Magyarországra, hogy átvegye a hatalmat. A legitimisták jelszavukat (Várjuk a királyt!) meg nem tagadva kiálltak mellette, s a budaörsi csata, majd a király kitoloncolása, a vezetők perbe fogása és végül az 1921 novemberében megszavazott trónfosztó törvény az addigi békés viszonyt felbontotta. Ekkor alakult ki igazán a legitimista politizálás ellenzéki éle. Károly Madeirán bekövetkezett 1922. áprilisi halála után elsőszülött fiát, (Habsburg) Ottót tekintették törvényes, de egyelőre meg nem koronázott magyar uralkodónak.

1920-től kezdve a legitimizmust a nagy tekintéllyel rendelkező, immár három–négy évtizede politizáló ifj. gróf Andrássy Gyula (a Monarchia utolsó közös külügyminisztere) és gróf Apponyi Albert (a versailles-i magyar delegáció vezetője, Magyarország népszövetségi megbízottja) vezette. Előbbi 1929-es halála után Apponyi vette át a vezetést, mígnem 1933-ban ő is elhunyt. A legitimizmus ebben a másfél évtizedben kezdeti masszív ellenzékiségét elhalványítva a Bethlen-kormány konstruktív ellenzékévé vált, sőt Vass József és Ernszt Sándor kormánytagságot is vállalt. Apponyi ki is jelentette, hogy „a legitimizmus nem pártkérdés, hanem alkotmányosságunk teljességének és folytonosságának hite.” A legitimista frakció, vagyis a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt viszont mind 1926-ban, mind 1931-ben olyan jól szerepelt, hogy a kormánypárt után a második legnagyobb csoport lett a Házban (35 és 36 képviselővel), sokan pedig párton kívüli legitimista programmal kerültek be. Ilyen volt Sigray Antal is, aki Károlyi József egy évig tartó informális mozgalom-vezetői tevékenysége (1933–34) után átvette az irányítást, s egészen egy évtizedig, Magyarország német megszállásáig meg is tartotta. Ez volt a legitimizmust kiteljesítő második nemzedék ideje.

A ’30-as évek első fele a megújulás ideje volt a legitimista táborban. 1932-ben jelent meg Pethő Sándor — a Magyar Nemzetet 1938-ban megalapító és két évig főszerkesztő történész — A magyar Capitoliumon című könyve, amelyben Apponyi generációjához képest aktívabb politikai programot körvonalazott. Pethő úgy írt, hogy „a magyar közélet etikai alapjainak megszilárdítása érdekében az örökletes monarchia visszaállítása a nemzeti élet egyenletes fejlődésének elsőrendű érdeke”, majd hozzátette: „reformért, javításért, haladásért, demokráciáért, szociális igazságért magyar embernek nem kell okvetlenül köztársaságot alapítania.” 1933-ban hozta létre Griger Miklós a Nemzeti Legitimista Néppártot, amely a „szociális népkirályság” gondolatát képviselve Gömbös és a diktatúrával fenyegető mozgalmak elszánt ellenfele volt. Ugyanekkor egy sor, a korban neves értelmiségi és politikus (gróf Apponyi György, gróf Csekonics Iván, Gratz Gusztáv, Lajos Iván, őrgróf Pallavicini György, gróf Pálffy Géza) aktivizálódott és képviselőként, publicistaként vagy a mozgalmat vezető személyiségként kapcsolódott be a munkába. Sigray 1935-ben adott általános programot a magyar legitimizmusnak a költségvetési vita során, amely többek között így szólt: „én azt a magyar királyságot, amelyről beszélek, a nép széles rétegein nyugvó, alkotmányos alapon álló, a szociális kérdéseket melegen felkaroló, a nép szeretetének, a nép bizalmának és megértésének támaszával rendelkező királyságnak remélem, képzelem, óhajtom és akarom.” A több párt és árnyalat által megtestesített monarchista mozgalom külpolitikáját Sigray egy osztrák–magyar párthuzamos restaurációban és az angolszász hatalmakhoz, valamint Olaszországhoz történő közeledésben láttatta, a szociálpolitikai kérdéseket pedig „haladó, konzervatív és keresztény alapon” elképzelve javasolta „a konzervatív érzéket az eszélyes haladással egybekapcsolni.”

A legitimisták a ’30-as évek második felétől egyértelműen szemben álltak a baloldali radikalizmussal, a szélsőjobbal, és a zsidótörvényeket sem szavazták meg. Sigray 1938-ban, karakteresen elutasítva az első zsidótörvényt a parlamentben, beszédéhez hozzátette: óriási hiba, hogy sokan a „jobboldali politikát körülbelül úgy állították be, mintha ez a magyar keresztény nemzeti iránnyal bajosan összeegyeztethető, homályos Führer-princippel volna egyenlő, avagy pedig kizárólag az antiszemitizmusban élné ki magát.” Sigray és az általa vezetett legitimisták konzervativizmusa hagyománytisztelő, mérsékelt, alkotmányos és óvatos reformpolitika volt, amelynek megfelelően jobboldaliságuk is mentes volt a korban erősödő szélsőséges tendenciáktól. A világháború alatt a legitimisták kapcsolatban álltak nyugati diplomatákkal, Horthy kiugrást tervező köreivel és a polgári ellenzék vezetőivel, céljuk és tervük az volt, hogy a háborúból való, idejekorán végrehajtott kiválással Magyarország megteremtheti semlegességét és megőrizheti alkotmányos berendezkedését. Emiatt 1944 márciusában a németek a legtöbb legitimista vezetőt letartóztatták, akik közül Andorka Rudolfot, Apponyi Györgyöt, Csekonics Ivánt, Gratz Gusztávot, Lajos Ivánt és Sigrayt Mauthausenbe hurcolták.

1945 után a szélsőbaloldali térnyerés megsemmisítette a legitimista mozgalmat. Sigray és Apponyi emigráltak, Cziráky József megmaradt földjére vonult vissza, ifj. Pallavicinit, Lajos Ivánt és gróf Pálffy Gézát a szovjetek elhurcolták, Andorkát pedig 1949-ben internálták. Az 1946-os köztársasági törvény ellen Mindszenty József hercegprímás erélyesen tiltakozott, Slachta Margit pedig nagy beszédet mondott a parlamentben, többek között így érvelve: „az alkotmányváltozásnál az organikus fejlődés rendkívül fontos, mert ha törés következik be az előző alkotmánnyal szemben, akkor az mindig rázkódással jár”, márpedig itt pontosan ez a helyzet, hiszen „a nemzetgyűlés egy ezeréves múlttól készül elválasztani az országot.” A republikánus baloldal ezt követően kierőszakolta a „köztársaság védelméről szóló törvényt” is, amelyet felhasználtak arra, hogy az 1949-es Minszenty-perben erre hivatkozva monarchista összeesküvéssel vádolják meg a bíboros mellett Baranyai Jusztint és herceg Esterházy Pált.

Annak ellenére, hogy pályafutása huszonöt éve alatt a legitimizmus mindig ellenzékben volt, mégis olyan személyiségek szimpatizáltak vele többek között, mint az irodalomtudós Ady Lajos (Ady öccse), az Afrika-kutató („Angol beteg”) Almássy László, a szovjetek által agyonlőtt győri püspök, báró Apor Vilmos, a legutóbb boldoggá avatott szemorvos, herceg Batthyány-Strattmann László, továbbá Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, az idős Fenyő Miksa, a Nyugat alapító-főszerkesztője, GOSZ-elnök, vagy báró Wlassics Gyula, a Főrendiház utolsó és a Felsőház első elnöke.

Monarchista örökség

A legitimista mozgalom 1918-ban ellenforradalmi reakcióként született. Sigray, báró Lehár Antal, Pallavicini György, Szmrecsányi György és Beniczky Ödön például fegyverrel is részt vett a fehér mozgolódásokban. De forradalomellenes reakcióként is hunyt ki, amikor mind a szélsőjobb-, mind a szélsőbaloldali radikalizmust egyaránt elutasították. A kettő között pedig az alkotmányos királyság oldalán állva átgondolt szociális reformokat, semleges külpolitikát követeltek, és a hagyományos társadalom alapjait (királyság, dinasztia, alkotmányosság, egyház, vallásos és nemzeti kultúra) védelmezték. A két világháború közötti legitimista politika főárama negyedszázadon keresztül mérsékelten jobboldali, konzervatív mozgalomként működött, amely mentes maradt az antiszemitizmustól és a jobboldalt okkal vagy ok nélkül rendre gyanúba keverő más áramlatoktól. Konzervativizmusa igen gyakran a legtisztább módon nyilvánult meg, mind írott dokumentumait, mind pedig gyakorlati cselekvését tekintve. Vagyis nem csak jobboldalinak, hanem konzervatívnak is tekinthető, amely egység igen fontos, ha integráns, vállalható hagyományt keresünk. A magyar jobboldal (hagyományai) számára Horthyn, Bethlenen és Telekin túl is van tehát élet.

Pethő Sándor úgy vélte 1932-ben, hogy „a legitimizmusnak, amely jog, elv és tradíció, mindig lehet alkalomadtán jövője, ha egy társadalom és egy nemzet megnyugszik a politikai járványok változásai után és ha már megunta az új dolgokkal való kísérletezés szerencsejátékát.” A társadalmi radikalizmus, a hagyományok iránti érzéketlenség és a progresszív kísérletezgetés ma is velünk élő baloldali hagyomány, de vajon a jog- és tradíciótisztelet, a mérséklet és a megőrizve változtatás, a „fontolva haladás” jobboldali öröksége érzékelhető-e? Reméljük igen. Ennek tudatosításához és megőrzéséhez segíthet hozzá a legitimizmus integrálása a magyar jobboldal emlékezetébe.

* Békés Márton írása megjelent a Magyar Nemzet 2009. április 18-i számában.