Privát Heidegger comingout

Igen, legyünk konfrontálódósok.
Fiat veritas, pereat mundus.
Gabrilo Arendtről írott posztjaként jöjjön egy régóta tervezett, privát Heidegger comingout.
Uraim, készüljenek az ellenposzttal!

A Schwarzwaldi Bagoly írásai sok jobb sorsra érdemes fiatal fejében támasztanak filozofikus füstködöt. Így voltam vele magam is egy rövid ideig (meglehetősen nehezen nyeldekelve az ő filozófiai bizmutkásáját olyan szerzők után, mint Berkeley, Kant, Hegel és a többiek -- noha idős professzorunk mindent megtett a befogadásért): de akkori feljegyzésem híján csak egy kortárs délvidéki magyar szerző sorait iktatnám ide, szatírvigyorral arcomon, mélységes egyetértéssel szívemben:

... nekem ez már untig elég, hogy elfelejtsem Heideggert, engem ő abszolúte nem érdekel már, szép volt, jó volt, de rossz rágondolni, erre az egyetemi professzora, ahogyan elmenekül, illetve úgy teszi, mintha elmenekülne az erdőbe, a magányba, hisz ő filozófus vagy mi a franc, és verseket is ír, jézusmária, azok a versek mindenél beszédesebbek, olvashatatlanok, szóval engem már az egész nem érdekel, szia, Heidegger.

Annakidején erősen csodálkoztam is rajt, hogy Martin Heideggernek egy egész (tale quale, khmmm) életmű (értsd évtizedek életműkiadásban dokumentált "gondolkodói munkája," nomeg valósan leélt évek) kellett ahhoz, hogy felismerje a költészet deiktikus jellegét. József Attilának és számos ismerősömnek is későserdülőkorára sikerült annakidején (bár lehet, hogy a mintavételem nem reprezentativ). És ehhez képest micsoda versek lettek azok. Lehangolóak. Inkább a Wittgenstein-életmű. Bárhol felütve. Ott is rövid mondatok vannak, de mekkora a különbség!

Sok minden zavart Heideggerben. A vitatgatható és vitatott nácizmusa a legkevésbé -- bár mókás volt látni, ahogyan egyik legnagyobb honi szakértője próbálta őt kimosni a barna ... foltok közül? Mindenesetre fogékony ifjú elmém akkor sem tudott mit kezdeni az olyasfajta gondolatokkal, hogy "a Wehrmacht mobilizálása metafizikai tény" (muhaha, ezt melyik hadseregről írta volna Des Cartes, vagy éppen Spinoza? vajon nem érezték-e volna ők is rettentően kínosnak a metafizika és a háború efféle konkrét összekapcsolását?).

Ahogyan bonyolítgatta a kis házasságtörését Hannah Arendttel, az is inkább bulváros (Jaspersnek volt igaza ott is, Jaspers egy úriember, de ez semmiképp nem mondható el Heideggerről). Persze felfoghatjuk úgy is, fölsőoktatásban megfordult emberként, hogy effektive a tanárúr rányomult egy tapasztalatlan ám értelmes bölcsészlánykára, aki beadta a derekát (így is, úgy is). Na ja, de mit várunk, Heideggernek van stílusa. Egyfajta stílus, ami átjön a szövegeken, egyfajta ködként gomolygó, kontúrtalan, a beszéden és a feelingen túl nem mutató, de végtelenül továbbmantrázható stílusa -- egyik pragmatikus ismerősöm szerint tipikus csajozós duma. Ami zavaróbb, etikája meg nincs neki. Nem csak a Lét és időben, a gyakorlati életben se. Ennyiben koherens. Amint az exnáci extanárúr felhasználja híressé váló zsidó exbarátnőjét (Arendt-et, igen) a reputációja helyreállítására a nácitlanítás során. Aztán náci Anyuval éli tovább az életét. Ahogyan elken és elhallgat, ahogy nem foglal állást. Ahogyan "csak egy Isten menthet meg minket," egy homályosan elgondolt valami, ami hol négyesség, hol istenek -- de végeredményben kb. annyira komoly és hiteles valami, mint amikor Nick Cave angyalokról énekel.

Mindezek csak disszonáns elemek, és ebben a pillanatban -- hohó, odakint zápor kerekedik, hűvös huzata felkavarja a lapokat az asztalon -- még annyit se érnek, hogy egy ad hominem érvet rakjunk össze belőlük. Viszolyogtató pontok egy moslék ember életéből, akit ugyanakkor sokan nagy gondolkodónak tartanak, meglehet, jó okokkal (amiket én üres szabadidőmben szeretek kétségbe vonogatni). Én inkább ebben a posztban megmaradok a morális alapú viszolygásnál (ami, lássuk be, amúgy sem egy produktív vitára alkalmas tárgy: valaki vagy érti, mi az égbekiáltó gond Heideggerrel ebben az értelemben, vagy nem) -- elismerve némely ötletét, meg elborzadva az utángondolók hadseregétől. Ráadásul érzek abban valami démonit, hogy valaki még a fizikai halála után is publikál.

-----
De fenti fecsegésem semmi esetre se feszélyezzen minket -- öhm, mintha a fecsegés és a nem-autentikus lét közt volna valamiféle kapcsolat? -- e fecsegés-ellenes, iróniamentes és humortalan szerző befogadásában. Persze nehéz őt elgondolni egy Montaigne-féle hangulatú teázóhelyen, ahol csak úgy beszélgetnek az emberek. Az a fajta vendég lenne, aki előbb-utóbb éreztetné a többiekkel, hogy ő valamely Komoly Ok miatt hallgat a sarokban. Hogy az ő Csendjében a Lét Beszéde hallatszik, csak meg kell hallani. Aki valahogy meg tudná teremteni azt a hangulatot, hogy hirtelen minden asztalnál ugyanazt érezzék: hogy a csapongó beszélgetésük tulajdonképpen felszínes fecsegés (morálisan nem minősítve, de mindenki érezze ki belőle...), és az Igazi Beszéd Arról, Ami Tényleg Úgy Van, ezzel az egérforma emberrel jön el. Az Értő Hallgatás jön el, amint a délutáni napfényben ez az ember nekiáll valami egészen hétköznapi dologról beszélni, amiről aztán homályos német etimológiák után (a teakraták közül senki sincs othon a vendég tájnyelvi németségében) a régi görögökhöz, meg valamiféle igazság feltárulásához érjen el. De még most sem értem, hogy ez az ember mit akar mondani. A többiek mind felé fordulnak és komoly, koncentrálós arcot vágnak. Most már Parmenidészről van szó, valami lovaskocsikról meg kapukról. Aztán etimológiai jégeső. Wahrnehmung. Wahr-nehmen. Es ist wahr. Wahrheit. (Ó te indogermán kecskebéka, fejedre olvasnám én is a Ballagi Mórt, ha értenél ezen az értelmes nyelven. Dehát ezt nem lehet elmagyarázni egy nyemecnek, a mi világunk máshogy világol)

Na, és itt fel kell kelnem, mert a monológ elérte azt az absztrakciós szintet, amikor ki kell mennem elszívni egy cigarettát. Nézzük, hogy állunk. A Mester melletti asztalnál Loxon, szfinxes mosollyal. Huh, nagyszerű, Loxon tudni fogja kezelni a szituációt, történjen akármi. Óvatosan felállok, és meglátom, hogy a hátsó fal mellett végig állnak, a bejáratnál is, feszélyezett tömeg figyeli a Mester szavait. Persze, a Reakción híre ment, hogy a Mester ellátogat ide. Ennyien még sose voltak. Elhaladok Tölgy asztala mellett. Cigivel a kezemben intek neki. Tudom, hogy nem cigizik, de kijön velem. Az ajtóban ott ül Gizike és figyeli Heidegger monológját. "Jó, mi?" súgom a fülébe, "megyünk kávézni, nem jön?" Nem, marad. De már félig összefirkálta a füzetét, ami az ölében van. Olyan rajzok, amiket az ember egy unalmas értekezleten szokott rajzolni. Egy karikatúra-szerű rajz Heideggerről, szavak szétszórva ("Seyn Zum Tode," "Zum Seyne Tod," "halál a létre," "tél és idő," "Tot Cum Seine," "Seide Dot Cum," "Metaphysik Dot Com"), és valamiféle vers is. Hajrá. Kinyomakszunk a konyhába. Nem szeretem a rajongókat. Pillanatnyilag csak a kávét szeretném. Meg egy cigit elszívni. Becsukjuk az ajtót magunk mögött. Szó nélkül ürítem a kávégépből a zaccot. Aztán -- "Na?" -- kérdem Tölgytől, aki szintén megfáradtnak látszik. Kopognak halkan. Résre nyitom az ajtót lassan. Az őrnagy az, most ért ide. Egyelőre értetlenül nézi, hogy miért öntöm ki a 3x 3 centet három kis pohárkába.

----------

Egyszóval olvassuk őt. Része ő mindenféle kötelező olvasmánylistának, önkéntes penzumnak, entellektüell társalgásnak. Érdeklődő és naiv fiatalok tőle tanulják, hogy mi a metafizika, meg hogy was heisst denken, meg hogy mi a különbség a kéznéllévő és a kézhezálló közt. Az ő magyarázataival olvassák Hölderlint, Sophoclést és a preszókratikusokat -- igazi 3 in one: megtudjuk, mit üzen a lét, és -- surprise, surprise! -- ugyanazt, amit a nevezett szerzők -- nomeg Heidegger, a vates divus is pont ugyanazt mondja. Ilyenkor én bakkhikus álarcban, thyrsossal vernék végig a tömegen, ordítva, hogy "ti mindannyian egyéniségek vagytok," meg hogy "sapere aude." Ó szegények, nálatok a szigorlatra készülő magyar szakosok is okosabbak, amikor szövegként olvassák az irodalmat, nem kinyilatkoztatásként! Amikor valamit gondolnak a saját fejükkel, és nem utángondolják a Mesternek! Filozofálni kalapáccsal!

A sztoikus olvasóban persze ilyenkor Epictetus bölcsészek számára kínosan visszhangzó mondatai idéződnek fel (mi volnál, ha ezek nem lettek volna és nem írtak volna?), és ilyenkor a Mestert leginkább egy zsékategóriás lírikusnak, esetleg abortált teológusnak látja, aki tökéles Beamter oder sowas lehetett volna, hitoktató és sekrestyés egy délnémet kisvárosban. A sztoikus olvasó kíváncsian gondol bele, vajon az életművének hány százaléka állhat NEM más szerzők interpretációjából? (valamiért azt sejtem, Loxon bűvészi gyorsasággal tudna egy ilyen statisztikát előrántani)

Mindenesetre zavaros fecsegésem után engedtessék meg nekem, hogy elővezessem az egyik legszebb Heidegger-kritikát. Szerzője nem filozófus, hanem szépíró (tudják, Platón is a börtönben kezdett el irodalommal foglalkozni ... Seyn zum Tode). Következzék Thomas Bernhard!*

"Ténylegesen Stifter újra és újra csak Heideggerre, erre a nevetséges, kispolgári, térdnadrágos nácilócira emlékeztet. Ahogyan Stifter a legarcátlanabb módon elgiccsesítette a magas irodalmat, ugyanúgy elgiccsesítette Heidegger, a Schwarzwaldfilozófus Heidegger a filozófiát, Stifter és Heidegger, mindegyik a maga módján, reménytelenül elgiccsesítette az irodalmat illetve a filozófiát. Heideggert, aki után egy teljes háborús és háború utáni generáció loholt, és akit már életében elhalmozott visszataszító, bornírt disszertációival, mindig csak schwarzwaldi háza padján ülve látom, mellette asszonya, amint perverz kötõörjöngésében szakadatlan gyapjúzoknikat köt urának saját heideggerbirkáiról enkezével nyírt gyapjújából. Heideggert képtelen vagyok másként látni, mint schwarzwaldi kerti padján, mellette asszonya, aki egy életen át totálisan uralkodott felette, aki összes zokniját kötötte és sapkáit horgolta és kenyerét sütötte és ágyneműjét szõtte, még szandáljait is maga suszterolta össze. Heidegger egy giccsfej, mondta Reger, épp úgy, mint Stifter, de még nevetségesebb, mint Stifter, aki ténylegesen tragikus jelenség volt ellentétben Heideggerrel, aki mindig és csakis komikus volt, éppoly kispolgári, mint Stifter, éppoly megsemmisítő módon nagyzási mániás, egy előalpoki debil, gondolom, épp a német filozófiagulyásba való. Heideggert évtizedeken át úgy ették farkasétvágyukban nagykanállal, mint senki mást, puffadásig tömve vele a német germanista- és filozófusbendõt. A heideggeri arculat átlagos és nem szellemi, mondta Reger, Heidegger keresztül-kasul szellemtelen, híján a fantáziának, híján bármifajta érzékenységnek, osnémet filozófiafelkérõdzõ, folytonosan vemhes filozófiatehén, mondta Reger, aki évtizedeken át legelt a német filozófián, kacér lepénykéket hagyva maga után Schwarzwaldban. Heidegger úgymond filozófiai házasságszédelgő volt, mondta Reger, aki a német szellemtudományok teljes generációját állította a feje tetejére sikerrel. Heidegger a német filozófiatörténet visszataszító fejezete, mondta Reger tegnap, és ebben részes volt a teljes német tudomány, és részes mind a mai napig. Heideggert még ma sem látják teljességgel át, és bár a heideggertehén lesoványodott, a heideggertejet mindmáig fejik. Heidegger kirojtosodott térdnadrágjában hazug todtnaubergi gerendaháza elõtt, már csak a leleplezõdés nekem, fekete, schwarzwaldsipkájában a kispolgáragy, amelyben végül is újra meg újra csakis német gyengeelméjűség forrott, így Reger. Mire megöregszünk, csomó gyilkos divatot asszisztálunk végig, gyilkos művészetdivatokat és filozófiadivatokat és használaticikkdivatokat. Heidegger jó példa arra, amikor egyfajta filozófiadivatból, amely valaha egész Németországra rányomta bélyegét, semmi sem marad, csak egy halom nevetséges fénykép és egy halom még nevetségesebb írás. Heidegger vásári kókler a filozófiában, aki csakis lopott holmit vitt a vásárba, minden ami Heideggertõl való, másodkézbõl való, az utángondolkodó prototípusa, akibõl a saját gondolatokhoz hiányzott ténylegesen minden, de minden. Heidegger módszere abból állt, hogy idegen, nagy gondolatokból a leghatalmasabb gátlástalansággal saját, kis gondolatokat csinált, végül is. Heidegger úgy kicsinyített le minden nagyot, hogy az németszerű legyen, érti, németszerű, mondta Reger. Heidegger a német filozófia kispolgára, aki a német filozófiára saját, giccses hálósipkáját húzta rá, azt a giccses fekete hálósipkát, amelyet Heidegger mindig is hordott, minden adandó alkalommal. Heidegger a németek papucs- és hálósipkafilozófusa, semmi egyéb. Nem tudom, mondta Reger tegnap, de valahányszor Stifter eszembe jut, eszembe jut Heidegger is, és megfordítva. Mégsem lehet merõ véletlenség, mondta Reger, hogy Heidegger, akárcsak Stifter, elsõsorban begörcsölt nõszemélyek kedvence volt és maradt, miként buzgólkodó apácák, s ápolónõk falják Stiftert, akár a tejbepapit, falják Heideggert is. Heidegger még ma is a német nõvilág kedvence. Heidegger nõfilozófus, a német filozófiai étvágy számára különösképpen alkalmas menzafilozófus, egyenesen a tudósserpenyõbõl. Ha kispolgári, de mondjuk, akár arisztokrata-kispolgári társaságba megy, igen gyakran már az elõétel elõtt feltálalják Heideggert, még le sem húzta a kabátját, és máris ott egy falat Heidegger. Még helyet sem foglalt, s a háziasszony úgyszólván a sherryvel Heideggert is behozta az ezüsttálcán. Heidegger a mindig jól készített német filozófia, amely mindenütt s mindenkor jól tálalható; mondta Reger, minden háztartásban. Lejáratottabb filozófust nem ismerek nála, mondta Reger. Heidegger el van intézve, ami a filozófiát illeti, holott tíz éve még õ volt a nagy gondolkodó, ma már csak úgyszólván pszeudointellektuális háztartásokban, pszeudointellektuális társaságokban kísért, természetes álságosságukhoz hozzáadva a magáét, a művit. Akárcsak Stifter, Heidegger is egy ízetlen, de a német átlaglélek számára nehézségek nélkül emészthetõ olvasmánypuding. Heideggernek éppoly kevés a köze a szellemhez, mint Stifternek a költészethez, higgyen nekem, mindketten, ami a filozófiát és a költészetet illeti, úgyszólván értéktelenek, de Stiftert mégiscsak többre tartom, mint Heideggert, aki mindig is taszított, mert Heideggeren minden mindig is el- lenszenves volt nekem, nemcsak a hálósipka a fején és a házilag szõtt alsónadrág a todtnaubergi enkezüleg fûtött kályha fölött, nemcsak a magafaragta schwarzwaldbot, de a magafaragta schwarzwaldfilozófia is, ezen a tragikomikus férfin mindig és minden ellenszenves volt nekem, mélységesen taszított, hacsak rágondoltam; elég volt egyetlen heideggeri sor a mélységes undorhoz, mondta Reger; Heideggert sarlatánnak tartottam mindig, aki mindent csak kihasznált maga körül, és a nagy kihasználás közepette todtnaubergi padján elmélkedett. Ha belegondolok, hogy még szuperértelmes emberek is bedõltek neki, hogy még egyik legjobb barátnõm is róla írta doktori disszertációját, és hogy ezt a disszertációt a tetejébe komolyan csinálta, még ma is elfog az émelygés, mondta Reger. Ez a semmi sincs ok nélkül a legnevetségesebb, így Reger. De a németeknek imponál a nagyképűség, a németek érdekeltek a nagyképűségben, ez egyik legszembetűnõbb sajátosságuk. Ami pedig az osztrákokat illeti, azok még sokkal rosszabbak. Egy sor fényképet láttam Heidegerrõl, mellesleg egy magas fokon tehetséges fotósnõ készítette õket, mindegyiken olyan, akár egy nyugdíjazott, elhájasult törzstiszt, mondta Reger, egyszer majd megmutatom magának; ezeken a fényképeken Heidegger kikel az ágyából, majd Heidegger újból bebújik az ágyba, alszik Heidegger, majd felébred, felhúzza az alsónadrágját, bebújik a zoknijába, mustjából kortyint, kilép gerendaházából és a horizontra függeszti tekintetét, botját faragja. felteszi sapkáját, leveszi sapkáját, sapkáját kezében tartja, terpeszben áll, felemeli a fejét, lehajtja a fejét, jobb kezét felesége baljába csúsztatja, felesége balkezét az õ jobbjába csúsztatja, megy a ház elott, megy a ház mögött, megy a ház felé, megy a ház felõl, olvas, eszik, levest kanalaz, (saját sütetű) kenyeret szel, fellapozza (saját) könyvét, becsukja (saját) könyvét, meggörnyed, kinyújtózik és így tovább, mondta Reger. Hányinger. Ha elviselhetetlenek a wagneriánusok, milyenek a heideggeriánusok, mondta Reger. Természetesen Wagner nem hasonlítható Heideggerhez, mert Wagner ténylegesen zseni, akire inkább illik a zseni fogalma, mint bárki másra, míg Heidegger csak jelentéktelen háttérfigura a filozófiában. Heidegger volt, és ez világos, a század legelkényeztetettebb német filozófusa, egyidejűleg a legjelentéktelenebb. Heideggerhez mindenekelõtt azok zarándolkoltak, akik a filozófiát a szakácsművészettel tévesztik össze, akik a filozófiát valamiféle sült és párolt és fõtt dolognak tartják, ami viszont száz százalékig megfelel a német ízlésnek. Heideggernek udvartartása volt Todtnaubergben, és elvárta, hogy szakadatlan szent tehénként tiszteljék filozófiai schwarzwaldpiedesztálján. Még egy híres és rettegett északnémet folyóiratszerkesztõ is nyitva felejtett szájjal, áhítattal térdelt elé, mintha a lemenõ nap sugarainál Heidegger kerti padján a szellem oltáriszentségét osztogatná. Hányan zarándolkoltak Todtnaubergbe Heideggerhez, és tették nevetségessé magukat, mondta Reger. Elzarándokoltak az úgymond filozofikus Schwarzwaldba a szent Heideggerhez, és térdre borultak idoljuk elõtt. Hogy idoljuk totális szellemi pancser, nem tudták bárgyúságukban. Még csak nem is sejtették, mondta Reger."

*[Thomas Bernhard: Régi mesterek, ford. Hajós Gabriella]

Loxon és Hannah Arendt titkos találkozása

Loxon Tea-társnak piszkos kis titkai vannak. Imént elárulta nekem, hogy egy szép napon vendégül látta Hannah Arendt asszonyságot saját portáján, és megkínálta teával... és mással is. Bár az ilyen sokat sejtető megnyilatkozások következményeképpen mindenféle transzcendens és egyéb gondolataink támadnak, Loxon megerősítette, hogy a tea mellett csak ülőhellyel kínálta meg.

Ms. Arendt ugyan nem nevezhető konzervatív gondolkodónak, ám egy magunkfajta Tea-rajongó is találhat nála kedves gondolatokat; a forradalomról írott könyvében például a marxizmust és a baloldali forradalmakat ekézi, és miközben az amerikai forradalmat szívéhez közelállónak tartja, a francia forradalmat rühellé. Politikaelméletének tanulmányozása szintén remek társ gőzölgő teánk mellé, hiszen a modern tömegdemokráciák „társadalmasító” tendenciáit (the rise of the social) bírálja. Noha az Eichmann-perről szóló könyve, azaz a „gonosz banalitásáról” való beszámoló heves támadások kereszttüzébe állította kedvelt filozófusunkat, ebben is találni értékes gondolatokat, pl. inherens modernitás-kritikát (ezt anélkül mondom, hogy átfogó véleményt nyilvánítanék a könyvről – ettől most eltekintenék). Ám a teát, szabadságot és rendet kedvelő konzervatívoknak mégis a Múlt és Jövő között c. esszégyűjtemény lehet különösen szívhez szóló, kiváltképp a Mi a tekintély? c. tanulmány.

Loxon elmondta, hogy Arendt asszonyság kiöntötte neki a lelkét, és azt mondta, hogy kapcsolata A Martinnal igaz szerelem volt. Fájlalta azonban Loxon, hogy miközben Hannah asszony jiddisül elzokogta neki bánatát, pár másodperces figyelmetlenségét kihasználva a filozófus-hölgyemény ellopta Loxon barátjának héber betűit.

Ami, valljuk be, nem volt szép.

A konzervatív stílről (avagy hogyan játsszunk, és hogyan ne a világszínházban? ) — lábjegyzetek a poszt- és kommentárkultúrához

Már régóta tervezem, hogy írok Önöknek néhány kéretlen és módszeresebb sort a konzervatív stílusról. Ám az a sajátos érdektelenség, amely a témát körbelengi és mély homályba burkolja, eleddig elvette a kedvemet. Gizikéről nem is beszélve.

Most azonban elöntött a priznicekkel és hidegvizes fürdőzéssel is csillapíthatatlan harci hév – nyár lévén pedig utóbbira még hűvös égövi helyzete ellenére is gyakorta kerül sor távoli kastélyomban. Zenész barátainknál ugyanis megjelent egy cikkrecenzió Lord Shimoda jóvoltából, amely alá a szokásos modorban elindult a kommentálás. Tudják, szomorú módon az a típusú, amellyel kapcsolatban az értelmező szótárban a dögunalom szócikknél kell keresni a pontos referenciát. Engem ez a dögunalom késztetett most írásra.

Megpróbálom összefoglalni a jellemző érvelési metódust, amely a résztvevők politikai irányultságától – sajnos – független (párbeszédes – pontosabban párhuzamos monológos – formában):

1. Hülye vagy. Mellesleg.
2. Okos vagyok, de mindegy.
3. Nagyon hülye vagy. Csak szólok.
4. Nagyon okos vagyok, bár ezzel nem dicsekszem. Ott van a cikkem, az jobban elmondja helyettem.
5. Azért vagy egyébként hülye, többek között, mert azt írtad, hogy Che Guevara kék ágyékkötőt viselt, miközben pirosat viselt.
6. Nem azt írtam, amit írtam. Azt írtam, amit nem írtam.
7. Képzeld, kinyitottam egy szótárt. Többet kéne olvasnod.
8. Én meg belelapoztam ám a Guinness Rekordok Könyvébe!
9. Én olvastam ám Rubicon-t is!
10. Nekem meg a Schvoy lepecsételte az útlevelemet. Jöhetnél te is hiteles beszámolókkal.
11. Menj innen. Csak úgy mondom.
12. Találd meg utadat valamely felmenőd belsejébe, teszem hozzá higgadtan.
13. Minősítgetsz, azt tudod, ugye?
14. Te minősítgetsz, kérlek szépen. Nincs erkölcsi tartásod.
15. Kimoderállak, ha ilyeneket mondasz.
16. Ezt a ti kutyátok kölykénél így szokták. Csak analizáltam.
17. Szép kis analízis. Relativizálsz.
18. Idehozom neked ugyanazt az idézetet kétszer, te meg rá se rántasz. Te relativizálsz, különben is, édes pajtásom.
19. Na most aztán már irgum-burgum, de tényleg. Ha még egyszer azt mondod, hogy én relativizálok, erkölcsileg ellehetetlenítelek és kinyomom a szemedet.
20. Kutyátokkölke. Csak moderáljál ki. Itt van a mellkasom, tessék, tépd ki a szívemet is. Annál inkább hősies vörös színben fog pompázni, ha eddig nem is – mert eddig semleges, strukturalista szívem volt! De most!
21. Nem kell a duma. Terroristák vagytok ti mind. Ebből is látszik.
22. Támaszd alá. Különben is ti vagytok a terroristák. És még szöveget se tudtok értelmezni.
23. Már eléggé alátámasztottam. Lásd 1., 3., 5., 7., 9., 11., 13., 15., 17., 19., 21., na meg 23. pontokat, ez utóbbi a leglényegesebb.
24. Ez nem támaszt alá semmit, csak a 4-es pontot, meg azt, hogy a 3-as pont saját magadra vonatkozik elsősorban.
25. Nem fogunk itt filológiai vitákat folytatni, amikor te egy kiállhatatlan terrorista vagy. Olvasd el újra és kész. Akkor majd rájössz, hol lakik a konzervatívok istene.
26. Ott lakik a kutyaólban.
27. Na tessék, ateista vagy. Ateistákkal nem vitázom. Azoknak nincs is erkölcsi érzékük. :)))))))), valamint :(((((((((
28. Muhhahha, :DDDDD
29. Bruhahahahahahahah (ezt nevezed te érvelésnek, te kis maszopos penészvirág?)
30. Ennyit rólad, Magyar Nemzet-fan.
31. Na jól van, most már idézz, pöttömjankó, mert seggberúglak, aztán anyád is megnézheti, hogy repülsz.
32. Már bocsánatot kérek, de én egy jó cikket írtam. (Sírni kezd.)
33. Na, most már lelépek, megyek meccset nézni inkább.
34. Futballhuligán!
35. Utalnék a 29. pontra. Egyébként a meccs jó. Már 2-0.
36. Különben meg kiirtottátok a zsidókat.
37. Na állj. Ti irtottátok ki a zsidókat. (Közben 3-0)
38. Nem, ti.
39. Nem, ti (ezt már a 37-es pontban is bebizonyítottam).
40. Az semmit nem ér. Elkened. Olvasd el, mit írtam a 38-asban. Az minden érvedet rombadönti.
– idegen közbelép: Mit kell ezen vitatkozni, Che Guevara egy Horthy-imádó fasz volt. OFF Különben meg nagyon szép ajándékokat kaptam karácsonyra.
41. Téged nagyon csúnyán lejátszottak a pályáról. Én alázatos keresztény vagyok, de így is megállapítom tárgyilagosan, hogy romokban heversz.
42. Kevés vagy, mint balatonszeletben az erkölcsi érzék, horthy-rajongó! Kereszténység, pfuj, öldöklő magyar nagyonszentkirályok.
43. Ne sértegesd a szentistvánt, nem civilizált dolog.
44. Ennél még Che Guevara is nagyobb szent volt.
45. Revideáld magad, vagy kikötözlek egy fához, aztán felgyújtalak egy rakás Népszabadság tetején.
46. Na tessék, ez az igazi „szent” istváni szellem!
47. Unlak, elmegyek.
48. Ámen.
49. Mégis visszajöttem.
50. Érdekes, talán csak nem lelkiismeretfurdalást éreztél a 36-os érvem miatt?!
51. Nem, hanem időközben kiestek a lappok, és nincs jobb dolgom, mint téged gyepálni.
52. Nekem sincs jobb dolgom, de ezt nem vallom be.
53. Akkor újra: még mindig nem érted, hogy hülye vagy?
54. Még mindig nem. Még mindig úgy gondolom, hogy okos vagyok. Viszont te hülye vagy, az már biztos.

etc. ad infinitum (a valósággal való bármely egyezés... stb.) Mármost, mi a teteje mindennek?

By the way, Kínai Kálmán és Trágár Tóni, ha a konzervatív stílusnak nem is éppen mintapéldányai, legalább posztokat írnak, és nem kommentálnak annyit feleslegesen. Viszont a fentiek után bárkinek is joggal fájhat, hogy a kommentárok színvonala alacsony? Magunkon kellene kezdeni a nívó javítását.

Hogy ne csak parodizáljak itt, íme néhány arany ötlet, néha óvodás szinthez szabva (sajnos van értelme).

a) A nick-eket annak venni, amik: nevek, szerepek. Nem tudjuk, ki és miért rejlik mögötte —> a konkrét szerepre reagálni, nem a feltételezett és paranoid módon felruházott személyre. Az internet, különösen pedig a blogoszféra ráadásul hamis terület, itt mindenki játszhat szerepet; nem valós személyek, hanem kreált maszkok, néha kísértetek ütköznek meg.

b) Tekintélyalapú érvelés helyett elsősorban gondolati érvelés. A tekintély bármikor és bárki által kétségbe vonható. Ehhez kapcsolódóan: nem venni hitelesebbnek egy hivatkozott írott forrást, mint egy személyes beszámolót, vagy mint egy személyes benyomást és álláspontot – csak azért, mert az írott: írott, s tehát bibliográfiai adatokat lehet idézni hozzá.

c) Szükségtelen a vitapartner számára axiomatikus dolgokat „megdöntöttnek” és „megbukottnak” nevezni, mivel semmi foganatja. (A másik nem tekinti így – ha egyáltalán feltételezzük, hogy nem játékból köti az ebet a karóhoz).

e) A nagyon nagy ökörségeket figyelmen kívül kell hagyni. Egyáltalán nem szükséges dialógust folytatni, ha az hiábavaló. Hogy a felesleges magyarázkodással csak az ezeket minimális erőfeszítéssel kicsikaró ámokfutók nyerhetnek előnyöket, azt – ha Loxontól nem – már Manyi Bécitől is megtanulhatták volna.

f) Néha mondhatunk valami kedveset vagy elismerőt is vitapartnerünknek. Szavatolom, hogy nem fog fájni.

Kiegészítés mindezekhez: nem fog semmi eldőlni az ilyen rossz kis onlájn mém-csörtékben. Hiúságunk nem fog sosem kielégülni, ellenfelünk pedig nem fog kiesni a nyeregből, és főleg nem akkor, amikor (ál)arcunkra esünk, mert kiderül, hogy aki ellen mozgósítottuk az egész bábeli könyvtárt, csak egy kreált maszk.

Persze mindezt ne vegyék készpénznek, ez csak egy alakoskodó, hiú és magasztos nick magánvéleménye.

*

Post Scriptum

Posztzárta után a Konzervatórium blog idézett posztja érdekes,
egyszemélyes ámokfutássá alakult a megkritizált és feleslegesen felhúzott szerző,

Mathias Brandy

részéről.
Úgy látszik, vannak még igaz komédiások a világon.

Mi továbbá elkönyvelhetjük: jó helyre tapintottunk, amikor
a kommentálás diszkrét bájáról
e poszt hozzászólásait mutattuk be példaképp.

Reactionary nevű szerzőnknek pedig ezúton mégiscsak gratulálnunk kell.

Léteznek-e a gondolatok?

Mai feladványunk:

Léteznek-e a gondolatok? Tessék bebizonyítani akár csak egyetlen gondolat létezését is. Az a bizonytalan érv, hogy hiszen le vannak írva, piha. Ugyanis mint tudjuk, egy gondolat leírása nem maga a gondolat. Tessék bebizonyítani, hogy maga a gondolat (egy bizonyos gondolat) – tartalmastul, mindenestül – létezik (vagy legalább: létezett).

*

(Okulva Tölgy Cool Tea Partay-jából a továbbiakat megpróbálom trendy példákon keresztül szemléltetni.)

Ne tessék agyhullámokat emlegetni. Az agyhullámok mérése: agyhullámok mérése. Közismert, hogy az agyi aktivitás leképezései nem túl izgatóak. Általában kimerülnek valamilyen káposzta-szerű ábrában, vagy cikk-cakkos grafikonban, amellyel bármely 3-4 éves telefirkálja a szülők könyveit:

„bla-bla-bla
yxcvpoinsdgslkyx!?%"+!”

Ezekhez a típusú ábrákhoz képest még ez is jobban ábrázol egy mentális állapotot:

Aachi, Azhát és Jó Tündér
nevű kommentálók agyhullámainak hiteles ábrája

Vagy az ilyenek, amelyek bemutatják, hogy a „felvilágosodást” követő, úgynevezett „szabadgondolkodás” milyen rögeszmékből állhat, miféle síneken futhat :

„Obama vagy Hillary?”

Érdekes, hogy a gondolatról, a gondolkodásról a mandrill színeiben pompázó laboratóriumi káposztáknál valamivel többet mondhatnak a műalkotások, amelyek gondolkodó embereket próbálnak meg ábrázolni. Bizonyára látták már azt a fertelmet, amelyet Auguste Rodin alkotott Gondolkodó címmel. Valaki sarkítva megjegyezte, hogy a szobor az elmélyült gondolkodás helyett valami olyasmit sugall, mintha az ábrázolt alak a szomszéd szobában bekapcsolt tévé képernyőjén folyó bokszmeccsre gondolna:

„Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?
Orbán vagy Gyurcsány?”

Noha ez már egy bizonyos, csökevényes „gondolkodást” ábrázoló műalkotás, egy normális gondolkodás vagy gondolat ábrázolásának mégsem nevezhető. Nehézkes és terméketlen. Ráadásul látszik, hogy az illető nem is nagyon képes a gondolkodásra. Ez inkább egy gondolkodás-paródia.

Voltak, akik a kérdést bonyolultabban próbálták megragadni, de a szerteágazó asszociációk nem túl meggyőző ábrázolásán vagy leírásán túl nem nagyon jutottak:

„Paralelopipedon zsömle kanalazza az ébresztő ciculit”

Valamivel ötletesebbek a képregények, vagy azokból merített „buborékok”, amelyek érzékeltetik, hogy a gondolatok igazi és külön teremtmények, illetve további teremtő erőt is hordoznak, egyszersmind pedig kísértetek:

Hangulatilag többet jelenthetnek még azok a gondolkodás-ábrázolások, amelyek az észleletek-képzetek-gondolatok hármas folyamának valamiféle dinamizmusát ábrázolják, anélkül, hogy be akarnák zárni azt egy laboratóriumba vagy egy múzeumi vitrinbe:

A-Ha - Train Of Thought (Extended Video Remix)

Uploaded by zocomoro
(Magyarázkodás a kommentároknál)

A gazdag és mély értelemmel bíró gondolatot viszont nem ezeket az inkább passzív gondolat- és asszociáció-áramlásokat, állapotokat többé-kevésbé jól visszaadó ábrázolások jelenítik meg, hanem érdekes módon inkább olyan alkotások és ceremóniák, amelyeknek nem témája a gondolkodással járó formák, héjak ábrázolása, hanem annak magvát, azaz a tartalmát, vagy transzmutatív tudati folyamatkénti allegóriáját ragadják meg. Ezek igaz bizonyítékai a mély értelemmel telített gondolatok létének, amely nem az agyból vagy a fejből, hanem az Intellektusból származnak. Az igazi gondolkodás – Massimo Scaligero megfogalmazása szerint – a racionális gondolkodás intenzív fokozása révén megvalósuló kitisztítása és felülmúlása.

Teaszertartás fázisai

*

Végezetül a szerző elnézést kér Rodin polgártárstól és Señor Dalítól, amiért maliciőz gondolatai lenyomatának létrehozásához felhasználta egyébként értékes alkotásaikat.

Morus Szent Tamás napján

Emlékezzünk meg egy kicsit róla, ha már a jó kormányzást kerülgetjük, hiszen ma, június 22-én van a napja. Az élete jól ismert. 1535 júliusában Henrik király lefejeztette Morus-t, Anglia első világi kancellárját, mert a válása miatt a pápával szakító uralkodót nem támogatta. Morus, aki Lutherrel is vitába szállt, és az eretnekek engesztelhetetlen ellenfele volt, jól tudta, mi a tét. Mégis ellenszegült a lelkiismeretére hivatkozva.

Magyarországon Morus-t elsősorban az Utopia írójaként ismerik, és Kautsky nyomán proto-kommunistának vélik, jobb esetben platonistának. Morus azonban sokkal termékenyebb volt, az elmúlt évtizedek Morus irodalmának új ortodoxiája pedig azt állítja, hogy az Utopia nem utópista mű, hanem ironikus, sokkal inkább fricska a platonizmusnak, mint annak képviselete.

Morus katolikus és anglikán (!) szent. Előbbi 1935-ben lett, halála után 400 évvel, a fasizmus és nácizmus felemelkedése, a bolsevikok végleges berendezkedése idején (az ukrajnai éhínség és a koncepciós perek idején zajlott a szentté avatási eljárás).

Az államférfiak védőszentje és a lelkiismeret szentje miért lett pont akkor fontos? Miért feküdt ismét keresztbe a haladásnak a katolikus reakció?

Nietzsche 1882-ben írta a Vidám tudományban, hogy Isten halott, majd az Ecce Homoban megjósolta, hogy a XX. század korábban ismeretlen méretű háborúkat hoz majd, katasztrófákat, mivel nem létezik már semmilyen Isten, ahová fordulhatnának az emberek. A vakhit, ami korábban Istenre irányult, most Nietzsche szerint a barbár nacionalista testvériségre fog irányulni. A modern, politizált eretnekségek kora jött el.

Az „Isten meghalt” tétel minden érték végét jelenti majd szerinte, és a hatalom akarása uralmát.
Ecce vates! Ecce vates!

Az első és második világháború és a totalitárius rendszerek korábban elképzelhetetlen méretű népirtásai őt látszanak igazolni. Ebben a világban avatta szentté a Katolikus Egyház Morus-t, aki a lelkiismeretének engedelmeskedve vállalta a világi zsarnok kezéből a halált. Mégsem ő, hanem Luther ismertebb ma bátorságáért: a katolikus császár Luthert elengedte, hiszen egy birodalmat kellett kormányoznia és egyben tartania, amit csak körültekintő módon tehetett. A Katolikus Egyház mellett kitartó Morus-t azonban kivégezte az anglikán protestantizmus alapítója, Henrik.

Morus államférfiak védőszentjévé avatása olyan politikai légkörben történt, amikor az uralkodó politikai eretnekségek vegyítették az evilági messianizmust a realizmussal, amely szerint csak a hatalom és a pénz (gazdaság) a valóságos, minden egyéb erkölcsi megfontolás tévedés, a hamis tudat része. Ezek az eretnekségek – vö. Lukács Taktika és etika – a megtisztító erőszakot hirdetve minden, a politikai megváltás útjában álló akadályt elsöprendőnek ítéltek. Emberek, népek, intézmények sora mellett az egyik legfontosabb ilyen reakciós korlátnak a lelket és a lelkiismeretet tartották: annak a lehetőségét, hogy a politikai vezéren kívül valami nem evilági – valami sem hatalommal vagy kényszerrel, sem pénzzel nem ellenőrizhető – forrása is lehet az emberi cselekvéseknek. Ha ilyen lehetséges lenne, akkor az emberek is ellenállhatnak, visszakérdezhetnek az evilági megváltással kapcsolatban.

Morus Tamás annak az embernek lett a példája, aki az evilági zsarnokkal szembe mert szállni a lelkiismerete parancsa miatt, még ha az életébe került is. Pedig ennél magasabbról, mint ahol ő állt a világi életében, nem bukhatott volna senki.

Az elmúlt 200 évben számtalan szekularista „tudományos” irányzat született, amelyek a lélek, a lelkiismeret, a szabad akarat és az erkölcsi döntés létét vonják kétségbe, igyekeznek azt valamilyen materialista magyarázattal elsöpörni. De ezzel akaratlanul is az evilági zsarnokságok számára készítik elő a terepet, az ellenállás végső bástyájának létét kétségbe vonva.

Morus egy levelében azt írta: „először istenre kell tekintenünk, és Isten után [a királyra], a kivégzése előtt pedig a feljegyzések szerint a bitón az utolsó szavai – Ó, borzalom! – ezek voltak:

The King's Good Servant But God's First.

Rövid fejezet a Fekete Reakció történetéből

(A kép Ember Judit Pócspetri c. filmjének forgatásán készült)

E hónapban van hatvan éve, hogy Rajk belügyminiszter közreműködésével a pócspetri plébánost és a jegyzőt halálra ítélték. Előbbi ítéletét életfogytiglanra változtatták, ebből a forradalomnak köszönhetően 'csak' nyolc évet kellett leülnie. A jegyzőt ítélethirdetés után kivégezték.

A pócspetri ügyről további olvasásra/megtekintésre ajánlom:

Új Ember

Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Hír Tv — Ősök tere

A komancsokról koalamaciknak

Koalás barátaink gyakran állítják, hogy a reakciósok nagy-nagy tévedésben leledzenek. A komancsokkal szembeni politizálás teljesen téves, mivel:

— egykor voltak, és csúnyák voltak tényleg, de ma már nincsenek is komancsok;

— vannak ugyan ma komancsok, de nemcsak a koalában, hanem az ellenzékben is;

— az átkos nem is komancs világ volt, rossz volt, de a komancs vallás szép és jó;

— az átkosban volt jó is, sőt!

Egyáltalán nem áll szándékomban koalamackókkal veszekedni. De a komancs nemzet színei figyelemreméltóak.

A komancsok a legvérengzőbb indiánok hírében álltak és állnak ma is. Igaz, megfogyatkoztak (10.000-re teszik a számukat), de arról nincs szó, hogy ne léteznének.

Valamikor hatalmas területet tartottak megszállás alatt,

de sosem voltak egységesek, néha együttműködtek, néha harcoltak egymással. A komancs élet alapeleme volt a harc, rettegésben tartották a többi indiánt és a telepeseket egyaránt. Azonkívül, hogy a legvérszomjasabb törzs hírében álltak, még lótolvajként is nagy hírre tettek szert. Hm. Minden rendes ember ellenük harcolt: Winnetou, Old Shatterhand és John Wayne is.

Vajon igaz-e, hogy csak három monoteista vallás van?

Közkeletű az elképzelés, mely szerint mindössze három monoteista („egyistenhívő”) vallás létezik, mégpedig a judaizmus, a kereszténység és az iszlám, a többi pedig politeista („többistenhívő”). Egyesek szerint még olyan abszurditás is felvethető, mely szerint vannak ateista vallások (mint például a buddhizmus vagy a taoizmus). Úgy vélem, hogy ezek az okoskodások hibás fogalmakon alapulnak.

A legszélsőségesebb nézet kétség kívül az, amikor egyesek azt állítják, hogy „a monotheizmust a zsidók találták fel”. Túl azon a blaszfémián, amelyért az ókori Izraelben megkövezés járt volna, hihetetlen szűklátókörűség és hübrisz nyilatkozik meg egy ilyen állításban. Egy vallást nem lehet „feltalálni”, és ha mégis, akkor pedig nincs miért felnézni rá. Legkevesebb is úgy kellene fogalmazni, hogy a monotheizmust maga a monotheosz, az Egy Isten „találta fel”, Ő alapította és plántálta az emberek világába, szívébe. Ezt egy platonista mondja Önöknek.

Moderáltabb az a szemlélet, amely elismeri a vallás isteni eredetét, ám azt kizárólagosan egy vallásra tartja igaznak (burkoltan ezáltal a többinek sátáni, azaz hamis eredetet tulajdonít, egyes esetekben ezt azzal szépítve, hogy a többi afféle homályos, féligazságokat tartalmazó utánzata az egyetlen igazinak). Bár ez a szemlélet az egyistenhitet legalább valóban egy valóságos Istennek tulajdonítja, ettől még rosszhiszemű, és hiányolja azt a bölcsességet, amelyet Hamvas Béla mutatott fel, amikor olyasféléket mondott, hogy „mindenhol van Ég”.

Egy harmadik, főként muszlim, bizonyos mértékig keresztény és zsidó nézet, amely – sajátjának prioritása mellett – elfogadja a három monoteista vallás viszonylagos egységét és részben egyívású voltát, sokkal nagyvonalúbbnak és világosabbnak tűnik. Akik ezt a felfogást vallják, e vallásokat előszeretettel ábrahámi vallásoknak is nevezik, utalva a közös szellemi ősatyára. Egy ilyen nézettel már lehet mit kezdeni, hiszen vallói felismernek egy közös tipológiát, amely e három vallási hagyománykört sajátos módon megkülönbözteti a többitől, és összeköti egymással.

Ugyanakkor e harmadik nézet hallgatólagosan vagy nyíltan arra is hivatkozik, hogy a többi vallási hagyomány nem monoteista, hanem többistenhívő (vagy ateista). Noha a teaivás türelmet igénylő tevékenység, mégsem szeretném hosszúra nyújtani az ilyen okoskodások részletekbe menő céfolatát. Mindössze rámutatnék, hogy van más lehetőség is, mint e szellemi hagyományok beskatulyázása a politeizmus téves címkéjébe.

Két dolgot hagynak figyelmen kívül azok a derék véleményalkotók, akik primitív (és egyébként valójában primitívek között sem létező) többistenhitet tulajdonítanak például a görögöknek.

Az egyik: a hierarchia megléte a pantheonban (monarchikus politeizmus). Vannak kiemeltebb, uralkodó, olykor nagyon központi istenalakok, és vannak, amelyek kevésbé kiemelkedőek, vagy viszonyba állítva egy másik alatt állnak.

A másik figyelmen kívül hagyott dolog viszont sokkal lényegesebb, és ez az, amire Helmuth von Glasenapp is rámutatott – különben egyetemi körökben méltánytalanul alapos forrásnak tartott – könyvében, Az öt világvallásban. Ezek az istenalakok sohasem abszolutizáltak, hanem időlegesen úgy öltetnek fel, mint a láthatatlan istenség különféle, egymástól látszólag független, és egymásnak alsóbb szinten olykor ellentmondó alakjai, megjelenési formái. Ezt Glasenapp henoteizmusnak nevezi, figyelmeztetve arra, hogy nem politeizmusról van szó, hanem az alakfölötti Egy (Hen) sokféle személyes alakjáról, arculatáról, olykor pedig „alakoskodásairól”, sőt „arcoskodásairól”. Nem véletlenül, sok „politeista” vallási hagyományban kiemelt, szakrális szerepe van a színháznak.

能面 翁

Okina, a noh legjelentősebb, korábbi eredetű maszkja.

A buddhizmust és a taoizmust szintén azért nevezik hol „ateistának”, hol „politeistának”, mert isten-fogalmuk elsősorban nem személyes – így isteni személyiségek alakját öltheti, de akár ezek hiányában is alkalmaz szimbólumokat. A zen-buddhizmus például nem használ teisztikus kifejezéseket, viszont beszél például cseresznyevirágról.

E vallási tradíciók igazi lényegét tulajdonképpen a színházi alakokba, „istenekbe” – és magam részéről hozzáteszem: vallásokba – burkolt egyetlen princípium alkotja.

Loxonjuk pedig most cseresznyevirágteát készít, amelyet kedvesétől kapott. Megkínálhatja-e Önöket anélkül, hogy materialistának, filológusnak, bűvésznek vagy gyaúrnak néznék?

Úton a Szélsakál teaházba 3/3

Elindultunk végre.

Az oázis peremvidékén túl igen hamar elfogyott a talaj a lábunk alól, nyilvánvalóvá vált, hogy miért négykerék meghajtású terepjáróval megyünk. A helyzet báját egyébként Tiiger adta meg, aki kazettás magnóján próbálta Mohammed Monirt hallgatni, de a magnó állandóan bekapta a szalagot. Azonban Tiiger nem szontyolodott el, mivel rájött, hogy ha egy bizonyos ponton nyomja a kazettát, akkor nem tekeri be a szalagot a magnó, és ömölhet a hangszóróból Monir hangja. Ami fontos. Így miközben Dakar-bajnokságot megszégyenítő sebességgel és technikával ralliztunk a homokdűnék között, Tiiger fél kezével egész úton fogta a kazettát a magnóban.

Óránként megálltunk valahol, elsőnek egy olyan homokdűnén, amit mindenki elképzel a Kárpát-medencében, ha sivatagra gondol. Ezt, a sokféle sivatag közül aranysivatagnak hívják, ahol az apró homokszemekre kirajzolódik a szél nyoma, és amíg a szem ellát, semmilyen tárgyelem nincs, csak végtelen homoktenger.

Amint kiléptünk a dzsipből, és elsétáltunk a dűnéken, azonnal megértettük a kezdeti tanácsokat. Egyedül az enyhe szellő volt, ami megakadályozott minket abban, hogy azonnal el ne ájuljunk. Augusztus volt, délután 2-3 körül, ráadásul a sivatag közepén voltunk. Nem mértük meg, de biztosak voltunk benne, hogy 50 fok fölött volt. Azonban ez nem az a fajta forróság, mint a tengerparton, ahol a pára megfullasztja az embert, ez a forróság színtiszta afrikai forróság, száraz, égető, és homokkal teli. Ahogy lélegeztünk, éreztük, hogy apró homokszemeket szívunk be, melyek 60-70 fokra hevültek a napfényben. Vizet és nedvességet még véletlenül sem éreztünk. Én kiváltképp úgy éreztem magam, hogy amint kiléptem a homokra, máris csökkent az életenergiám, a sivatag elképesztő erővel szívta az életemet. A hatalmas hőség, a vízhiány és a tűzforró homok belélegzése óriási állóképességet igényelhet. Nekünk pár perc is megterhelő volt. Alig pár perces séta után menekültünk vissza a dzsipbe, azonnal megbontva vízkészletünket. A két beduin utastársunk hangosan nevetett rajtunk. Aztán vigasztalóan odajött hozzánk Szulejmán, a másik sofőr, felénk nyújtva egy-egy szál Cleopátrát (helyi cigaretta, meglepő módon finom), mondván, ez segít hozzászokni a forrósághoz. És tényleg. Nem hittem volna, hogy jól esik a kültéri 50 fokban dohányozni. A víz fél literes üvegekben volt kiszerelve, mondván, ha felbontjuk, és belekortyolunk, körülbelül 5 perc kell neki, hogy 10 fokról 30 fokra melegedjen, és ihatatlan legyen. Ezért a fél liter baráti kiszerelés, mert egy alkalommal ennyit el is fogyasztunk.

Szulejmán amúgy vicces fickó volt, de ez úgy általában az arabokra elmondható. Állandóan hülyére vesznek mindenkit, viccelődnek. Szulejmán egy Cleopátrával egybekötött rövid homokdűne-sétán előadta az útvonal további terveit.

Először strandolni fogunk a sivatag közepén, aztán elmegyünk sivatagi virágokat szedni egy sivatagban található virágmezőre, majd teszünk egy utazást a Holdra, ahol betérünk a „Jackal of the Wind” nevű teaházba, s ha minden jól megy, hazafelé ökölnyi méretű gyémántokat fogunk összeszedni a földről, mert elvisz a sivatag kincsesbányájába, Ali babához.

Elég jó programnak ígérkezett.


Alig egy órányi dzsip-út után megérkeztünk a strandra. Ami valóban a sivatag közepén volt. Egy beduin falucska (áll 5 tető nélküli házból) kútjából nyert rendkívül klóros és sós hidegvízből üzemeltetett medence állt a sivatag kellős közepén. A medencében 15-20 arab fiúcska és férfi pancsolt. Nő sehol. A hőmérséklet a szokásosnál is melegebb volt, így a csobbanás nem volt kérdés. A medence melletti kis házikóban már csobbant arabok ülnek. Teáztak. Mielőtt csobbantam volna, kértem tőlük egy csésze teát, magamhoz vettem a csomag Cleopátrám, és berendezkedtem a teával a medence egyik sarkába. Próbálkoztam, de képtelen vagyok leírni az élményt, hogy milyen teázva fürdőzni a sivatag közepén egy rakás beduinnal.

A medencézés külön élménye volt, amikor feleségem is utánam csobbant. A fiatalkorú arab gyerekek azonnal kiugrottak a kádból, a férfiak pedig őszinte érdeklődéssel figyeltek. :) Persze, párom nem mert bejönni, előtte körbekérdezte a beduin férfiakat, hogy ugye nem zavarja őket, ha ő is csatlakozik, ugye nem sért semmilyen hittételt stb., mire a férfiak ránézve feleségemre, még ők kérték ki maguknak, hogy hát naná, persze hogy bejöhet, sőt, ragaszkodnak hozzá.

Kiszállva a medencéből természetesen másfél perc alatt megszáradtunk, a következő állomás a virágmező volt. Mint már említettem, többféle sivatag van. Az aranysivatagban már jártunk, itt volt az ideje, hogy meglátogassuk az egyébként ritka feketesivatagot.


A feketesivatag rendkívül pici, fekete üledékes kövekkel borított homoksivatag. Ahogy kiszálltunk a terepjárókból, Szulejmán megmagyarázta, hogy miért virágmező az, ahol járunk. Találomra, láthatóan szórakozottan elsétált, majd két-háromszor lehajolva a földről felszedett pár kis fekete kavicsot. Visszasétálva mindet átnyújtotta feleségemnek, külön megmutogatva a köveket, melyek természetesen mind hasonlítottak virágszirmokra. Többségük egyébként kagylók lenyomatát viselte, megint mások megkövült tengeri növények lenyomatát. Bár mi látható módon egy völgyben álltunk meg, látszott, ahogy a hegytetők csúcsai is fekete sapkát kaptak. Egyértelműen, ez a fekete sivatag, valaha itt tenger hullámzott.


Néhány virág és kagylókő begyűjtése után már csak pár kilométer választott el minket a Szélsakál teázótól. Épp alkonyodott, a forróság kezdett csökkenni. A feketesivatag egyik hágóján átjutva egy egészen elképesztő táj tárult a szemünk elé. Szulejmannak igaza volt, ez tényleg a Hold. Szulejman szerint alig 30-40 éve tárták és térképezték fel a területet, melyet fehér sivatagnak hívnak a fehér homokkövek után, melyeket az állandó homokviharok elképesztő formájúvá formáltak.


A dzsipjeink leparkoltak egy sakál formájú szikla lábainál, és vezetőink elkezdték felépíteni a Szélsakál teaházat. A két dzsip széliránnyal szemben, L alakba parkolt, belső oldalukra perzsa szőnyegeket terítettek, ahogy a homokra is; kis asztalt tettek a szőnyegre, párnákat szórtak szét, és nekiláttak tüzet rakni. Amíg a teavíz felforrt, elmentünk sétálni. Erről néhány képet mellékeltem.

Alig jártunk egy rövidet, máris kész volt a forróvíz, a tábortűzön pedig 5 megtermett csirke sült. Kezdett sötétedni is, a nap már nem égetett annyira. Persze, hiába bukott le a nap, a homok az egésznapos hőt elképesztő mértékben adta vissza. Rendkívül fáradtak és éhesek voltunk, így a csirkék elég gyorsan eltűntek, a szokásos Taheena szósz (szezámmagos, mártogatós szósz) kíséretében. Este a tea rendkívül jól esett, és érthetővé vált, hogy miért ilyen erős és naturális a teájuk. A lehető legtermészetesebben készítették el a sivatagban, a korlátozott lehetőségek folytán, s az erőt adott ahhoz, hogy hosszú karavánutakat tegyenek meg. Míg a kávé sokáig luxusterméknek számított, a tea nem, így a beduin karavánosoknak az egyetlen

serkentőszer volt. A tea ivása szertartásos jelleget öltött a karavánosoknál, hiszen a délutáni, esti imádság után tartottak hosszabb teaszertartást, amikor a karaván amúgyis megáll pihenni, és berendezkedik éjszakára. A teázás ugyanazon a szőnyegen zajlik, melyen az imádság is, a tea pedig az a víz, mely különleges aromájú, és serkent. Ez kifejezetten szent dolog a beduinoknál, hiszen már eleve a vizet is Allah ajándékának tekintik, és akként is kezelik.

A teázás után hagyományosan a tábortűz köré gyűltünk vizipipázni. A vizipipa szintén szertartásos jellegű rekreációs tevékenység a beduinoknál. Többségük az egyébként a boltokban kaphatónál sokkalta erősebb dohány közé minimális mennyiségű hash-t is kever. Mivel az alkohol hivatalosan tiltott, és nehezen megoldható a fogyasztása, így az egyetlen élvezeti cikkük a dohány és a kávé mellett a pipába kevert hash, melyet állításuk szerint azért kevernek a dohány közé, mert így át tudják verni Allahhot, aki csak annyit lát, hogy dohányt szívnak.

Közben észrevétlenül lement a Nap a Holdon.

Az ételek maradékát bárdolatlanul a sivatagban hagytuk. Később kiderült, miért: alig az étkezés után fél órával egy csapat sivatagi róka jelent meg, eldobott falatokat várva. Mivel szabad ég alatt, egy szál pokrócban aludtunk a sivatagban, picit megijedtünk, hogy reggelre elrágják a fülünket, de vezetőink megnyugtattak, hogy a rókák jófej állatok, és kizárólag az elhagyott papucsokat szedik össze, úgyhogy azokat ajánlatos a terepjáró tetejére pakolni... A teát megittuk, a nap véget ért, ideje aludni. Másnap gyémántokat szedünk, állítólag.

Úton a Szélsakál teaházba 3/2.

Bahariya

Ahogy a sivatagról, úgy az oázisról is furcsa romantikus képek élnek a fejekben. Bahariya egyrészt rácáfolt, másrészt pedig rátrompfolt ezekre a képekre.

Az oázis valóban a sivatag közepén található, de ez még önmagában semmit sem mond, lévén Kairó külvárosa egy elképesztő homoksivatag, a homokot pedig még a belváros légkondícionált épületeiben is érezni lehet a levegőben, hozzá keveredik a teákhoz, a kávékhoz, az ételek ízéhez.

Az oázis annyiban más, hogy a víz nem folyóból érkezik, hanem kutakból csapolják. Bahariyában sincs ez másképp, felállított medencés kutakból nyerik a vizet, s a felszínen megoldott csatornákkal szállítják el a termőföldekre, ahol főként pálmafák nőnek. Lényegében az egész város – merthogy az oázis egy város, – a datolyatermelésből él. Persze ehhez az is kellett, hogy külön kérjük, a legkevésbé turistacélpontnak számító oázist nézzük meg. Így jutottunk el Bahariyába, az ország technikailag legkevésbé felszerelt oázisába. Itt konkrétan meg lehet nézni, hogy anno a beduinok hogyan is éltek meg a sivatag közepén. A képen mellesleg Tiiger látható, a sofőrünk, a helyi Dakar-bajnok, aki egy árva szót nem beszél angolul, ennek ellenére tökéletesen eltársalogtunk. Mellette büszkesége, a 20 éves Land Rover, melyet ajándékba hagyott itt neki egy „ENGLISH MAN, JONATHAN”, balján pedig egy újonnan épült melegvizes termálkút, melyből a vizet továbbvezetik felszíni csatornákon a datolyamezőkhöz.

Az oázis egyetlen hivatalos turistalátványossága állítólag egy angol férfi (tudják, még egy másik English Man, anno) villája az oázis melletti hegytetőn, melyről tökéletesen belátni az egész oázist. Tiigert megkértük, hogy vigyen fel minket az imperialista kastélyához, feldzsippeztünk hát a hegytetőre, reménykedve, hogy angol modorban lefejezett oroszlánokat látunk majd a falra tűzve. Ehelyett az imperialista kastélyából csak az elszenesedett falakat láthattuk...

Az angol imperialista csalódás volt, nem úgy az ebéd, melyet vendéglátónk farmján költöttünk el. Muhammad egyértelműen az oázis egyik leggazdagabb lakója volt, legalábbis házából ítélve. Az óriási arabeszkekkel díszített előcsarnoknak nem volt teteje, csupán fehér vászonruhák takarták a napot, a padlón pedig – ahogy az egész házban – süppedős perzsa szőnyegek voltak leterítve, itt-ott párnákkal és pici rézasztalokkal tarkítva. Az egyetlen kőpadlójú szobába invitált minket, nagyon hangos „köszönöm”-öket üvöltve, tiszta kiejtéssel, ahol egy óriási faasztalnál foglaltunk helyet. A feleség kihozta a kétfogásos ebédet (bárány volt a főfogás), majd leülve ő is közénk, hatalmas, elnyúló teázás kezdődött... A ház apraja-nagyja csatlakozott, megismerkedtünk közelebbről Tiigerrel, Szulejmannal, és még másik 3 Muhammad-dal. Ne zavarjon meg senkit, Egyiptomban állítólag mindenkit Szulejmannak, Muhammad-nak vagy Semirnek hívnak...

Az egyiptomi tea egyértelműen különbözik az összes más arab teától. Rendkívül erős, többnyire szénfekete színe van, de minimum zavaros állaga (a képen egyik pohárban kóla, a másikban tea van). Az, gondolom, nyilvánvaló, hogy a török kávé zaccos; nos ugyanez igaz a teára is. Ennek két oka van. Egyrészt az egyiptomi tiszta víz. Ez a három szó nem létezik együtt, ebben a formában ott, kizárólag a palackozott, többnyire külföldről, vagy valamelyik oázisból előhozott ásványvíz az, ami iható. A többi zavaros, koszos és többnyire – ha nincs felforralva –, hasmenést okoz. Ez nem valami turistaparanoia, maguk az egyiptomiak sem isznak a csapból, csak végszükség esetén. Másrészt az egyiptomiak nem ismerik a filtert: a vizet felforralják, majd a rendkívül erős fekete tealeveleket belemorzsolva, aztán azokat minimálisan leszűrve fogyasztják a teát. Ettől a tea elképesztően fekete, és legalább annyira „fejbevágós” lesz, mint a kávé, melyet hagyományosan cukor és tej nélkül isznak (ahogy a teát is). Persze ismernek ők finom világos teákat is, de azokat szinte kizárólag a turistáknak és a felső tízezernek szolgálják fel, és gyűjtőnevük van rá: Lipton. Tehát ha nem nem egyiptomi teát kérünk, akkor ki kell mondani az imperialista varázsszót: Lipton, és máris hozzák a filteres light earl grey-t, s ha látni az arcunkon, akkor egyből elénk rakják a tejet és a cukrot is hozzá.

Az, hogy miért így isszák a teát, nem pedig kifinomult teaházakban fogyasztják őket, nagy műgonddal előkészítve, ahogy egy igazi európai sznobhoz illik, azt meg fogjuk érteni a Szélsakál teaházban. Mondjuk úgy: hagyományai vannak.

A teázás alkalmával összeismerkedtünk szintén kalandvágyó utastársainkkal is, egy görög és egy koreai párral, és persze a két sofőrrel. Ami megnyugtatott, hogy a farm nem a turistákra volt berendezkedve. Megkérdeztük Szulejmánt, aki elmesélte, hogy a hatalmas előtér, amin bejöttünk, a szellős, vászonlepedős tetejével, szőnyegeivel, az egy iskola, ahol felesége gyerekeket tanít, neki pedig van egy nagyobb földterülete az oázisban. A turisták túráztatása részéről csupán egy mellékes tevékenység, teljesen ingyen csinálja, ezzel csak két jóbarátja, a sofőrök járnak jól. Ezt el is hittük neki, lévén mi mindössze jelképes összeget fizettünk mindezért, mely épphogy fedezte az ebéd és benzinköltségeket. A külföldiek kikapcsolódást jelentenek Szulejman számára, mivel neki nincs ideje és pénze elutazni máshová, így örömmel fogad másokat házában. A felesége tanít, mert a Korán szerint ha valakinek sok pénze van, akkor köteles adakozni, és segíteni a rászorulókat, és mivel Bahariyában egyetlen zsúfolt iskola van, így a tehetséges gyerekeket itt tanítják, Szulejmán házában. Büszkén újságolta, hogy felesége a kairói egyetemen tanult.

A teázás után Szulejmán mondta el az általános tudnivalókat, lévén ő volt az egyetlen, aki folyékonyan beszélt angolul (a két sofőr közül csak az egyik hebegett-habogott valamit). Ez állítólag az alap túlélői tudnivaló a sivatagban, melyet – fűzte hozzá – mindenkinek elmond, mert nem lehet tudni, mi történik kint: hiába van kocsink és vizünk, bármi megtörténhet a mélysivatagban.

Ezek szerint 1 napra fejenként 4 liter vizet kell vinni, és ez a minimum átlagos testsúly esetén. Minden fejre dupla kendőt kell tekerni, mert napszúrást körülbelül másfél perc alatt lehet kapni. Leégés elleni krémeket felejtsük el, semmi értelme, úgyis leégünk. Ha dohányzunk, az jó, és vigyünk dupla annyi cigarettát, mint amenyi az adagunk, mert a dohányzás szűkíti az ereket, és ez hasznos a sivatagban, ahogyan a dupla mennyiségű kávé és tea is. Telefont és mindennemű elektromos szerkentyűt felejtsünk otthon, ez alól esetleg a fényképezőgép lehet kivétel, de számoljunk vele, hogy elromlik. És a legfontosabb: nyakig ruhában kell közlekedni, férfiaknak hosszúnadrág, hosszúujjú, lányoknak szintén, plusz mindenkin fejkendő. Állítólag nem leszünk sohasem éhesek, de ettől függetlenül enni kell 4 óránként.

Akkor ezt nem értettük teljesen, de amint elindultunk, és először kiszálltunk a terepjárókból, megértettünk mindent.

(következik a 3. rész * első rész)

Úton a Szélsakál teaházba

Indulás Kairóból

Kevesen tudják, hogy a sivatag sokféle lehet, a legtöbb európai a kő- és homoksivatag kategóriákig jut csak el. Természetesen nekem is csak ennyi információm volt, azonban amikor elhatároztuk, hogy egyiptomi utazásunkba mindenképpen beleveszünk egy kétnapos sivatagi kirándulást is, meglepődtünk a sivatag sokszínűségén.

Zárójelben annyit, hogy feleségemmel együtt rendkívül unalmasnak találtuk Európát, úgy gondoltuk, hogy hosszabb utazásokra vállalkozva fiatalabb korban kalandozni kell, a párizsi kávézók meg megvárnak 50 éves korunkban is. Ennek megfelelően hátizsákosan, egy eldugott kis hostelben szálltunk meg, Kairó muszlim központjának legbelsőbb belvárosában, a turistanegyedtől mérföldekre távol, alig pár órányi autóútra a Khan-el-Khalili bazárvárostól.

Aki volt már Kairóban, az tudja értékelni a „pár órányi autóút” és a „bazárváros” kifejezéseket, mivel a pár órányi autóút gyakorlatilag kevésnek tűnik a kairói forgalomban, míg a bazárváros tényleg város, nem úgy mint Isztambulban (ahol szintén eltöltöttünk néhány hetet): ott a Grand Bazaar egy városrész csupán Sultanahmet központjában. Khan-el-Khalili egy komplett város a maga luxus utcáival és nyomortelepeivel, eldugott sikátoraival, ahová a muszlim világ a maga el nem tűrt elemeit, a prostikat és a narkósokat együtt száműzi a a gyermekcsempészekkel, akik aztán visszacsörgedeznek a város körforgásába.

De ezt csak zárójelben, elvégre ez a több részes poszt a teázásról szól a Szélsakál teázóban.

A kairói kis hostelünk, melynek szobájába – kérésünk ellenére – ingyen tettek televíziót (90 csatornát lehetett fogni, de mindegyiken valamiféle Mohammed Monir-klón énekelt – lásd a videót), a belváros belvárosában volt, a szmog- és emberfelhő központjában, a becslések szerint 16, a valóságban 20 millió feletti lakosú város szívében. A város folyamatosan épül és pusztul, az épületek többsége befejezetlenül áll (egy emelet kész, majd a következő emeleten már csak a falak állnak, és nincs tető – ez akár 20 emeleteseknél is így volt). Mint utóbb kiderült, ennek az oka az, hogy tető alapján fizetik az adót (mint a brüsszeli hosszú sorházak esetében, ahol az utcafront csupán 3-4 méter, de belső hossz 30-40 m – utcafront alapján ment régen az adózás). A városba óriási átmenő forgalom is érkezik naponta, számtalan piacon csupán a Közép-Afrikából felszabadult szénfekete emberek árulják elképzelhetetlen portékáikat, ezért a stabil 16-17 milliós állandó lakosságot csaknem 3-4 milliós átmeneti forgalom tarkítja, nem beszélve a turistákról (akiknek számára a főváros szerencsére csak 3. és 4. célpont; inkább mennek búvárkodni a Vörös-tengerre, s Kairóba legfeljebb valamilyen Barbie buszon érkeznek fél napra, fényképezkedni a piramisok lábánál).

A városban mozgó óriási tömeget súlyosbítja az, hogy mindenki kocsival közlekedik; a tömegközlekedést csupán pár metróvonal képviseli, melyek ímmel-ámmal működnek. Az arab közlekedési „kultúrától” most ne szóljunk – jelzem, én imádom: ha az ember ráérez a város lüktetésére, magabiztosan közlekedik a száguldozó autók között. A helyzetet tovább nehezíti, hogy szökőévente egyszer esik az eső, és augusztusban (amikor mi voltunk ott) árnyékban negyvenöt fok van délután (napközben ennél több). A férfiak zokni-cipő-hosszúnadrág-ing kombóban, a nők pedig kivétel nélkül elfátyolozva járnak, de minimum kendőben, magától értetődő módon mindenki dohányzik, láncban, és természetesen minden autó minimum 20 éves.

Ebből az őrületből szabadultunk el két napra, miután felvetettük Semirnek, a vendéglátónknak, hogy nem lenne ellenünkre meglátogatni egy oázist, és aztán megnézni a sivatagot. Semir eleinte elviccelte a dolgot, mondván, a város külterülete már most is homoksivatag, Gázába kikocsikázva pedig szintén homokot látunk (Gázába, a piramisokhoz egyébként jelenleg metró visz ki, a gázai piramisok gyakorlatilag körbe lettek építve, elnyelte őket Kairó lüktető városa). Rövid magyarázkodás után azt is megértette, hogy egyáltalán nem célunk egy turisták által látogatott oázist megnézni, így a nagyobb oázisok, többek között Siwa, Kleopátra fürdőjével eleve kiestek. Semir – akinek egyébként az itthonról hozott ajándék barackpálinka nagyon ízlett – két percet kért, addig mi elszívtunk egy jóféle Cleopatra cigarettát, pöfékeltünk párat a vizipipánkból, s kavartunk kettőt a reggeli zaccos, török kávénkon.

Tizenöt perc múlva megérkezett a nagy tervvel. Van neki egy barátja – mondta –, Mohammad, akinek van egy kis farmja a Bahariya oázisban. Neki van két sofőrje, Tiiger (tigris, angolos-egyiptomosan) és Szulejman, ők időnként kivisznek pár embert dzsipekkel a sivatag közepére, azon belül is a Szélsakál teaházba. A már eleve és mindig rendelkezésünkre álló sofőr, Szulejman majd elvisz minket kocsival Bahariyába, és onnan újabb egynapos dzsip-út lesz a teaház.

Ekkor a negyedik napunkat töltöttük Kairóban, és terveink szerint még kb. ugyanennyit szándékoztunk eltölteni itt, miután továbbutaztunk volna Szudán felé – Luxorba és Asszuánba –, így belementünk az útba.

Másnap hajnali 5-kor már várt is minket Szulejman, szerencsére légkondícionált kocsival. Az út az oázisba körülbelül 8 óra volt, poros műúton (az európai értelemben vett autópálya nem létező fogalom), elhagyott vonatszerelvények, ipartelepek, valamint furcsán a sivatag közepére épített, óriási kőfallal elhatárolt, fegyveres bódékkal őrzött villák mellett. Az egész autóúton egyetlen helyen volt megálló. A legrosszabb amerikai road-moviekban is elképzelhetetlen, konkrétan a semmi közepén található, óriási belső térrel megáldott, szavakkal leírhatatlan mértékben lepusztult hely, mely egyben kávézó és mecset volt. Illemhely természetesen nem volt, a kávét pedig egyértelműen homokból főzték. A helyen a villanyt egy gőzgenerátor, vizet egy beton víztároló, a benzint pedig egy odaparkolt tartálykocsi biztosította. Szerelem volt első látásra.

(folytatás)