A gyalogos hagyomány: a drótos német

A teakratákat elrabolták a halaszthatatlan őszi teendőik, szanaszét szaladtak, mint a csigák a réten. Ki szüretel és borászkodik, ki falevelet gereblyéz vagy makkot gyűjt a malackáinak. Ismét mások pedig csak a kandalló tüzét bámulják, ami legalább annyira fontos teakrata tevékenység és ismertetőjegy, mint a tenger csodálata.

Kihasználva a figyelem hiányát, és nem feledve, hogy macskások is vannak köztünk (!), a gyalogos hagyományról szólok. Mert mindig a vallás, a hit, a tudomány, a politika és az erkölcs nagy kérdéseit firtatjuk — noha e hagyományok léte meglehetőst kétes. De ott vannak a könyvtáraink. Azonban Hamvas mesterműve nem pótolja Tewton pincéjét és borait. Szükség van a gyakorlat hagyományára, és nem panaszkodhatunk, a hazai borászat magára talált. Már divat lett, honi celebek is borászkodnak már.

A gyakorlati hagyomány terméke a bor mellett a kutya. Ez is számtalan ember hosszas próba-szerencse tanulásának, együttműködésének terméke. A nagy múltú kultúráknak sok kutyafajtája van, főleg a briteknek, németeknek, franciáknak, de a magyarok sem panaszkodhatnak.

Azonban a magyar ebtenyésztés nagyjából oly állapotban volt a rendszerváltáskor, mint a borászat. De itt még hiányoznak a látványos sikerek. A celebek még nem neveztek el magukról egy puli vagy pumi kenelt sem.

Az ebek közt a prémium márka a drótszőrű német vizsla. Ez van. A márkahűség nagyobb mint a Lexus gazdák közt. Erős, okos, bátor, fegyelmezett, bölcs és akit megkedvel, az nagyon meg van kedvelve. Az állati tulajdonságok mellett kitűnik egy olyan erénnyel, amivel sok ember fölé is emelkedik:

„A vadászkutya elsődleges feladata, hogy adottságait, érzékeit teljes egészében a vadász szolgálatába állítsa. Gondoljuk csak végig, hogy mi minden játszódhat le egy kutyában a vadászat során. A kutya gazdájával egy mezőre érkezik. A levegő tele izgalmas illatokkal, állatok szagával. A gazda parancsot ad, mire a kutya szenvedélyes vadászösztönétől hajtva keresni kezdi a növényzetben megbúvó vadat. Egyszer csak szagot fog, és egész testében izgalmas borzongás fut végig: megvan hát! A kutya pontosan érzékeli, hogy hol lapul a fácán, és minden idegszálával koncentrálva, izmait pattanásig feszítve mozdulatlanságba dermed. Eddig a pontig tökéletes ragadozóként viselkedik. A természetben ez az a »kimerevített« pillanat, ami élet vagy halál kérdését határozza meg: ki hogyan és milyen gyorsan reagál?

A kutyának le kell tudnia küzdeni génjeiben kódolt vágyát, hogy üldözőbe vegye a prédát, hiszen ezzel éppen megakadályozná gazdáját annak elejtésében. Ehelyett megvárja, míg az idegek harcát végül a fácán adja föl, és felröppen a levegőbe. A vadász ekkor céloz és lő. A kutya nem zavarodhat össze a fülsüketítő dörrenéstől, figyelmét csakis a zsákmány kötheti le. Szerencsés esetben a lövés pontos, és a madár ernyedten hull a földre. Ekkor — gazdája parancsára — a kutya a zsákmány keresésére indul. Megint fellángol benne a ragadozó. Ágas-bogas, tüskés bozót, pengeéles nádszálak vagy jeges víz nem állhatja útját: mindenáron meg akarja találni a zsákmányt. Mikor rálel (rendszerint a gazdától biztos távolságban), ismét le kell tudni küzdenie ősi kísértését, hogy biztonságos helyre cipelje és teljes egészében birtokolja. Ehelyett szájába veszi, és bár érzi a vad illatát és ízét, mégis engedelmesen gazdájához viszi, majd addig tartja, amíg az el nem veszi tőle. Tulajdonképpen az ősi, kifinomult ragadozóösztönök magas szintű megélése, ugyanakkor ezek fegyelmezett megzabolázása teszi a vadászatot az egyik legnehezebb és legösszetettebb feladattá a kutya számára.”

Bámulatra méltók azon tulajdonságok, melyekkel ezen állatot a természet oly bőkezüleg felruházta. Ha az összes többi ebfajták kihalnának s kényszerítve lenne az ember a vizslát oly irányba kiképezni, melyben eddig azt a szükség nem kívánta, meggyőződnénk arról, hogy az összes fajtákat, nem véve ki a juhász- és mészárosebeket sem, képes volna helyettesíteni. Mennyire korlátolt ezen utóbbiak tevékenysége, szemben a vizsla okosságával, ügyességével, melyet a reá bízott teendők végzésében kifejt, szemben azzal a bámulatos, feltétlen engedelmességgel, melyet nála a legnehezebb körülmények között, a legnagyobb önmegtagadás árán is észlelhetünk... Mily magassan áll összes fajrokonai fölött a vizsla; mily bámulatra méltó fokban képes a legingerlőbb csábításnak ellenállni, minden vágyát elnyomni, egy szóval a legnehezebb művészetet, az önmegtagadást megtanulni! És ebben hányszor megszégyeníti magát az embert is...

Az engedelmességnek és önmegtartóztatásnak a legszebb bizonyítékát adta egyszer hű és jó Treff vizslám, mely már sajnos régen átváltott egy jobb vadászterületre. Öt darab, közepes macskanagyságú, fiatal rókát ástam ki s ezeket egy istállórekeszbe helyeztem el; hogy két fiatal, egy éves tacskómat bátorságra szoktassam, két öregebb tacskó társaságában rájuk eresztettem. Treff ugyan velem volt az istállóban, de parancsomra mellettem ülve maradt. A vadhajsza s a rókák élet-halál küzdelme kezdetét vette; minél eszeveszettebb lett a harc, Treff annál izgatottabb lett, úgy, hogy végre az izgatottságtól, a vadász- és harczkedvtől egész testében remegett. Sóvárgásában gyengén nyüszölve folyton rám nézett, de helyéről nem mozdult; még figyelmeztetni sem kellett, hogy csendesen maradjon, pedig különben a kártékonynyal szemben különösen kuruczul szokott viselkedni. Kötelességérzete — más kifejezést ezen esetben alig lehetne használni — győzött a nagy kisértés fölött s a derék állat helyén maradt, míg az utolsó rablóivadék is a görbelábú bajnokoknak áldozatul esett.

(Diezel-Mika: Vadászebek)

PS. Csajozni is tökéletes társ. Nagy, barna szemeivel minden nőt levesz a lábáról.

Helyesbítek: hajlandó elvinni magával csajozni is.