Egy állítólagosan „lilaködös szalonsátánista mágus” gondolatai a szekularizmusról és a kereszténységről (1927), valamint a szalonsátánizmusról (1923)*

„Félretéve a Kelet-Nyugat közötti kapcsolat problémáját, könnyű belátni, hogy az ipari kibontakozás egyik legfeltűnőbb következménye a hadászati eszközök folyamatos tökéletesedése és romboló erejük vészjósló ütemű növekedése.** Ez önmagában elég kellene legyen, hogy elkergesse a modern »haladás« bizonyos bámulóinak pacifista álmait; azonban az álmodozók és idealisták javíthatatlanok, és naivitásuk, úgy tűnik, nem ismer határokat. Az olyannyira felkapott »humanitarianizmus« nyilván még arra sem érdemes, hogy reá komolyabb szót vesztegessünk: az azonban különös, hogy az emberek egyre többet beszélnek »világbékéről« akkor, amikor a háborúk okozta pusztítás minden eddigieket messze felülmúl, és nemcsak mert a pusztító eszközök megsokszorozódtak, hanem azért is, mert — mivel a háború többé nem viszonylag kis létszámú, kizárólag hivatásos katonákból álló hadseregek között folyik — mindkét oldalon mindenki válogatás nélkül bevetésre kerül, ideértve azokat is, akik katonai szolgálatra a legkevésbé sem alkalmasak. Íme egy további megdöbbentő példája a modern felforgatásnak, amit kizárólag azok élveznek, akik nagy gondot fordítanak arra, hogy egy »tömegfelkelés« vagy egy »általános mozgósítás« mintegy magától értetődjön, és hogy néhány elhanyagolható kivétellel mindenki készen álljon az »uniformizált nemzet« agyrémének megvalósítására. Ebben egyébként ismét az egyedül a számok hatalmába vetett tévhit következménye fedezhető fel; ez — összhangban a modern civilizáció mennyiségi karakterével — borzalmas harci tömegeket lendít mozgásba; ugyanakkor az egalitarizmus itt is önkifejezésre talál, akárcsak az olyan szisztémákban, mint amilyen az »iskolakötelezettség« vagy az »általános választójog«. Szabad legyen hozzátennünk, hogy a tömegháborúk szintén csak egy további speciálisan modern jelenség, a »nemzetek« kialakulása révén váltak lehetővé, amelyek egyrészről a feudális rend lerombolásának, másrészről a magasztos középkori keresztény egység szétzüllesztésének következményei; és anélkül, hogy elidőznénk olyan gondolatoknál, amelyek túlságosan messzire vezetnének, engedtessék még rámutatnunk, hogy a helyzet csak tovább rosszabbodik, ha továbbra sem ismeri el senki a szellemi tekintélyt, amelynek normális feltételek mellett — pontosan lényegéből adódó metapolitikai pozíciója folytán — a törvényes irányító szerepét kellene játszania. A szellemi tekintély elutasítása újfent ugyanaz, mint a gyakorlati materializmus; és sokszor még azok is akadályozzák a szellemi tekintély társadalmi szférára való minden igazi, gyakorlati hatását, vagy abba való beavatkozási lehetőségét, akik e tekintélyt elméletileg elismerik; és ez az akadályoztatás pontosan ugyanazon az úton megy végbe, mint amelyen kiűzik a vallást hétköznapi életük gondjaiból; mindez ugyanannak a szemléletmódbeli perverziónak az eredménye, amely mind a közösségi–, mind a magánéletben uralkodik.”

„A modern civilizáció materializmusáról szólva tisztában vagyunk vele, néhányan a szemünkre vetik majd, hogy nem vettünk figyelembe bizonyos elemeket, amelyek, legalábbis látszólag, enyhítik e materializmust;** erre azt válaszolhatjuk, hogy ha ezek az elemek nem léteznének, e civilizációnak minden valószínűség szerint már régen nyomorultul el kellett volna enyésznie. Így tehát egy pillanatig sem vitatjuk, hogy léteznek ilyen elemek, másrészről azonban ne legyenek illúzióink ezekkel kapcsolatban sem: közöttük először is, azok a különböző filozófiai irányzatok, amelyeket olyan megjelölések fognak össze, mint a »spiritualizmus« és az »idealizmus«, semmivel sem érnek többet, mint azok a kortárs tendenciák, amelyek a moralizmus és a szentimentalizmus alakjába bújnak. Ennek miértjét már tisztáztuk, és itt pusztán arra emlékeztetnénk, hogy számunkra e szempontok nem kevésbé »profánok«, mint az elméleti vagy a gyakorlati materializmus, és a valóságban sokkal kevésbé állnak ezektől távol, mint látszólag. Másodszor, ha léteznek még az igazi spiritualitás maradványai, akkor azok rendíthetetlenül a modern szemléletmód dacára és ellenében lépnek fel. A spiritualitás eme maradványai, amennyiben tényleg nyugatiak, csak a vallásban találhatóak meg; már említettük azonban, hogy mennyire leszűkült a vallás manapság, milyen korlátolt, középszerű koncepciókhoz tartják még híveik is magukat, és hogy melyik ponton veszíti el az intellektualitást, vagy ami ugyanaz, az igazi spiritualitást; ilyen feltételek mellett, ha maradtak még bizonyos lehetőségek, azok pusztán látens állapotban léteznek, tényleges hatásuk pedig jelenleg igen csekély mértékű. Mindazonáltal érdemes megfigyelni a vallási tradíció életerejét, amely akkor is, ha belemerült így egyfajta virtuális állapotba, minden, a századok hosszú során át ellene irányzott megfertőzési és elpusztítási kísérlet dacára még mindig fennmaradt. Azoknak, akik képesek mérlegelni, ebben a rezisztenciában észre kell venniök egy »emberfeletti« hatalom jeleit; mégegyszer meg kell azonban ismételnünk, hogy ez a tradíció sem a modern világhoz, sem annak egyetlen eleméhez nem tartozik, hanem a modern világ irányulásainak és törekvéseinek diametrális ellentéte. Ezt a lehető leghatározottabban kell leszögezni, nehogy valaki felesleges erőfeszítéseket tegyen ezek összeegyeztetésének irányában; jól meg kell érteni, hogy a szó valódi értelmében vett vallásos létszemlélet és a modern szemléletmód között csakis kibékíthetetlen ellentét létezhet. Minden kompromisszum az előző romlását és ez utóbbi erősödését jelenti, illetve ehhez járul még az is, hogy a modern »szellem« önnön puszta erősödésével még nem lesz kibékítve, mert célja kizárólag mindannak a maradéktalan elpusztítása lehet, ami az emberiség körében egy az emberinél magasabb valóság tükröződése.

Mondják, a modern Nyugat keresztény, ez azonban tévedés: a modern szemléletmód antikrisztusi, hiszen javíthatatlanul antireligiózus; antireligiózus, mert egy még átfogóbb értelemben antitradicionális; ez félreismerhetetlen jellegzetessége, és amit világra szül ugyanolyan, mint ő maga. Kétségtelen, hogy valami a kereszténységből átszivárog napjaink antikrisztusi civilizációjába; ez utóbbinak, saját zsargonját használva, még »leghaladóbb« képviselői is kénytelenek voltak, és kénytelenek mindmáig alávetni magukat akaratlanul és talán tudattalanul bizonyos közvetett keresztény hatásnak; legyen bármennyire radikális a múlttal való szakítás, sohasem lehet olyan tökéletes, hogy minden folytonosság megszakadjon. Mi több, állítjuk, hogy mindaz, ami érték még felfedezhető a modern világban, a kereszténységből került ide, legfeljebb a kereszténységen keresztül, minthogy a kereszténység magával hozta a korábbi tradíciók teljes örökségét és életben tartotta azt mindaddig, amíg a helyzet Nyugaton azt lehetővé tette; látens lehetőségeket pedig még mindig tartalmaz. Ám él-e még valaki, akár a magukat keresztényeknek nevezők között, akinek érdembeli tudomása lenne manapság ezekről a lehetőségekről? Hol vannak azok a katolikusok, akik ismerik a felszínesen előadott doktrína mélyebb jelentéseit, és akik nem elégedve meg egy többé-kevésbé felszíni és inkább szentimentális, mint intellektuális**** útba vetett hittel, valódi tudás birtokában a tradíciót sajátjuknak tudják? Lennie kell legalább néhány igaz férfiúnak, akiknek léte lenne a legnagyobb, s talán az egyetlen remény a Nyugat orvoslására; úgy tűnik azonban, hogy senki sincs már, akire számíthatnánk: de vajon csak, mint a nagy keleti bölcsek, valamifajta titokzatos menedékbe vonultak azok, akikről szólunk, vagy még ezt a reményt is végleg fel kell adnunk? Nyugat a középkorban volt keresztény, most azonban nem az; és ha valaki azt vetné fel ez ellen, hogy válhat még azzá, azt feleljük majd, hogy nincs ember, aki ezt nálunk jobban szeretné, hozzátéve, hogy ez még azelőtt elkövetkezhet, mielőtt mindaz, amit ma magunk körül látunk, reményre serkenthetne. Ne legyen azonban senki, aki áltatja magát e téren: ha ennek meg kell történnie, a modern világnak végleg befellegzett!”

Internetes forrás: René Guénon — A modern világ válsága, ezen belül az „Anyagi civilizáció” című fejezet. A könyv újrafordított, megrendelhető (és könyvesboltokban is kapható) kiadása.

Guénon egyébként (aki egyébként „lilaködöket” írt Szent Bernátról***), írt a sátánizmus kérdéséről is a Spiritiszta tévelygés (L'erreur spirite) c. „lilaködös” művében (angolul The Spiritist Fallacy címen jelent meg — korlátozottan olvasható a vonatkozó fejezet is). Ugyanezen írás spanyolul.

* Cypriánus kommentárja, amely (nyilvánvalóan nem első és eredeti) forrása ezen ostoba mendemondának.

** A hivatkozásokat Tevvton és Tölgy posztjaira természetesen nem René Guénon, hanem Loxon követte el.

*** Nyomtatásban: René Guénon: Dante ezoterizmusa — Szent Bernát. Stella Maris Kiadó, Budapest, 1995.
**** Az első kiadott fordításban: intelligens. Köszönettel javítva. Ld. „gapinthebreath” kommentárját.

René Guénon (1886-1951)

Időlabirintus

Oroszországban járván is a Nidus-t kerestem talán? Ezekkel a kínos szereplőkkel... a márki... óh.
I'm into the Labyrinth

A szekularizált öreg Európa és a vallásos világ

Beszéljünk egy kicsit a vallásról. Gyakran előkerül a hülyevallásosak problémája e kies hazában, akik nem értik az „idő ketyegését” (ez Simor MNB elnök úr megmondása), keresztbe fekszenek a haladásnak. Nem modernek. Elszállt felettük az idő vasfoga, dohosak és áporodottak a nézeteik, ha nem egyenesen emberiségellenesek.

Ilyenkor némelyek tétován rámutatnak az Egyesült Államokra, hogy na de kérem az állítólag a legdemokratikusabb és legmodernebb, és mégis vallásos ország. Majd jön a kioktatás, azok nem úgy vallásosak, és ha azok is lennének, az nem is számítana...

Adott a jó 40 éves marxista vallásellenes küzdelem, mai szakértőink egy része még a nagy Szovjetunióban végzett tudományos ateizmus szakon. De ettől függetlenül kialakult a hatvanas években a szekularizáció elmélete, amely szerint a vallás jelentősége a társas és magánéletben csökken, a hívők egyre inkább alkalmazkodnak a nem-hívők világához, a vallás visszaszorul a magánéletbe. És a szekularizáció együtt jár a modernizációval általában: a társadalmi differencializálódással, racionalizációval, szocietalizálódással és fityfenével.

A szekularista felismeri csupán a történelem szekerét és felkapaszkodik rá.

Azonban a hatvanas éveket uraló optimizmus után valami zavar lett az erőben. 1972-ben jelent meg az első fontos áttekintés arról, hogy szemben a szekularizációs elmélettel, a vallás nem csökken az Egyesült Államokban, sőt, a fenti várakozásokkal szemben, a konzervatív, a modernitás sok ponton elutasító irányzatok erősödnek. Majd az iráni forradalom után az iszlám, keresztény és zsidó, később a hindu vallási fundamentalizmus témája égetőbb lett az európai értelmiségieknek a felvilágosodásból örökölt viszketésénél.

Martin a vallás hanyatlását politikai és kulturális tényezőkhöz kapcsolta, kivéve azt a kikerülhetetlen evolúció mítoszából. Mindenesetre a nyolcvanas években még a szekularizáció evidenciának számított jól értesültnek és műveltnek látszani akaró értelmességiek közt. De recsegett és ropogott. Az utolsó 20 évben kifejezetten védekező a szekularizáció elmélet, és szegény B. Wilson halála óta nincs is ma nagy tekintélyű híve.

A vallás mindenképpen visszakerült a közéletbe, és nemcsak obskurus helyeken, mint a Közel-Kelet, hanem az Egyesült Államokban is. Három viszonylag friss kiadványra hívnám fel a tagtársak figyelmét. Az egyik a hírhedt Inglehart-Norris már 4 éves könyve (a neten olvasható), a másik Martin újabb szekularizációsról szóló műve, és a harmadik Berger-Davie-Fokas most kijött műve. (Külön dicséretes, hogy az első világhírű és a második nagytekintélyű szerző egy fiatal pályakezdő görög hölgyet vettek maguk mellé, igaz az abc rendben csak a nevük után következőt.) Mindkét mű a szekularizációt a politika és kultúra összefüggéseibe ágyazza, az állam jellegével, működésével kapcsolja, csakúgy, mint Martin tette. Egyfajta politikai teológiák.

Miért van az, hogy a gazdasági, politikai, katonai problémákkal küszködő Európa erősen szekularizált, míg a világ egyéb országaiban a szekularizáció legfeljebb csak az európainak látszani akaró vékony értelmiségi rétegre jellemző? A Felvilágosodás — maga is egy misztikus, vallási fogalom —, a jóléti állam, vagy mi lehet ennek a magyarázata?

És Európa egyéb gondjai összefüggenek-e szekularizált világával? Akárhogyis, a szekularistákon a bizonyítás súlya most. Bár errefelé, a periférián még sokáig a szekularizációt megkérdőjelezők és a vallásosak lesznek racionálisan lesajnálva.

Válaszok a Konzílium kérdéseire

Minthogy Loxon nem tud részt venni a „Nemzeti Blogcsúcs” című konferencián, a távolból küldi el saját válaszait a résztvevőknek. Reméli, valami hasznát veszik. Mint olvashattuk, e kérdések a következők:

Jobbklikk
1. Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?
2. Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

Konzervatórium
1. Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?
2. Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Reakció
1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?
2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Vegyük sorra teakratikus válaszainkat:

Jobbklikk 1. — Létezhet-e vallástalan konzervativizmus?

Fontos és napjainkban roppant indokolt kérdés. Szerintünk vallástalan konzervativizmus csak abban az esetben létezhet, ha a konzervatív szót kiheréljük. Ebben az esetben pusztán szokások felületes megőrzését és/vagy liberalizmus által okozott félelmekre adott védekező válaszokat érthetünk alatta. Ez utóbbi a konzervativizmus útjába állított legnagyobb veszély, amely előbb-utóbb a konzervativizmus értelmének és érvényének teljes felszámolódásához vezet. (Ld. a Konzervatórium 2. kérdésére adott választ). Hiba volna ugyanakkor azt is mondani, hogy a konzervativizmusnak csakis vallási dimenziója van. A vallás többé-kevésbé már szintén kiherélt szó, amely olykor egy mélyebb Hagyomány ideáját helyettesíti. Számot kell továbbá azzal is vetni, hogy a vallás szó alatt nem csak olyasmit érthetünk, ami Nyugaton túlságosan megszokottá vált. Ugyanakkor nem is ilyesmit, persze. Integrálva Ázsia nagy ezoterikus hagyományait, számot kell vetni azzal, hogy a Kelet is lehanyatlott, és tovább hanyatlik (esetleg még tovább, mint a Nyugat). Ezzel együtt a Nyugati import-export „buddhizmus” és „hinduizmus” (vagy „taoizmus” stb.) fő áramlatai még hanyatlottabbak, mint amennyire azt keresztény konzervatívok vagy agnosztikus liberálisok feltételezik. Ahhoz, hogy a konzervativizmus és a vallás viszonyát tisztábban lássuk, Isten-fogalmunk tökéletesítésére van tehát elsősorban szükség.

Jobbklikk 2. — Ki az a 20. századi magyar politikus, akit a mai konzervatívok méltó elődjüknek tarthatnak?

A válaszadás nem csak a szokásos liberális félelmek miatt nehéz. Magunk részéről elkerülnénk azt, hogy személyeket egy-az-egyben példamutatónak kiáltsunk ki. Sok tekintetben példamutató lehet egy személy, más tekintetben ugyanez a személy esetleg nem az. Mindenképpen példamutatónak tartjuk Ferenc József császár és királyt, József Ágost főherceget, Zadravecz István tábori püspök működését, nem minden szempontból, de példamutatónak tartjuk Tisza István gróf vagy Vitéz nagybányai Horthy Miklós kvalitásait is. Hozzánk közelebbi időkből ki lehet emelni Mindszenty József bíboros, Magyarország hercegprímása és az ellenforradalmár-hős, Mesz János személyét, tevékenységét. Antall József kitűnő kvalitásai ellenére sajnos nem lehet példamutató számunkra — a „rendszerváltás” elhibázottsága vezetett a mai áldatlan helyzethez. Szálasi Ferenc megfelelő konszenzuális értékelése még várat magára. Mi harcos antibolsevizmusát megértjük, és a Harmadik Birodalom vagy más szövetségesek elárulását árulásnak tartottuk volna. Ezt akkor is kimondjuk, ha közben anglofíliánk (de nem churchillofíliánk...) is töretlen. A zsidóságot nem gyűlöljük.

Konzervatórium 1. — Mik a lehetőségei a konzervativizmusnak akkor, ha már minden olyan elv, amit kialakulásakor ellenzett, beépült a nyugati politikai rendszerekbe?

Véleményünk szerint a konzervativizmus lehetőségei ugyanazok, kollektivisztikus esélyei viszont minimálisnál minimálisabbra csökkentek. Sajnos a konfliktuózus, feszült viszony a nyugati politikai rendszerek általános liberalizmusával elkerülhetetlen, sőt szükséges (a keleti politikai rendszerek — pl. a jelenlegi kínai — is nyugatiak). Az általunk értett konzervativizmus nem megalkuvó, ezért nem hátrál a liberalizmus elől, és nem adja át a terepet, sőt új terepeket vesz birtokba. Ennek ellenére számolni kell azzal, hogy a liberalizmus, karöltve más, politikailag baloldali tendenciákkal maga alá gyűri a legőszintébb, legtisztább, legerőteljesebb és legkvalifikáltabb konzervatív törekvéseket is. A „demokratikus” babonával és manipulációval nyíltan megalkuvó „konzervativizmus” már eleve lehetetlen és esélytelen — mint konzervativizmus.

Konzervatórium 2. — Különbözőségeik ellenére mik azok, melyek összekapcsolják a különböző jobboldali irányzatokat?

Sajnos jelenleg nem lehet többről beszélni, mint egyfajta nacionalista és egyéb nosztalgiáról, homályos „értékek” és antikommunista indulati töltet elegyéről a jobboldalon. Ezek közül azonban — ilyen formában — egyik sem érték. Jó esetben a jobboldali irányzatok túllépnének a nacionalista korlátozottságokon, más nációkat igenlő (és nem liberális értelemben eltörlő) módon, reális helyzetszemléletet vállalnának fel (például nem törekedve egy lehetetlen irredentizmusra), elfogadnák Magyarország 1848-as, illetve kuruc eszmék előtti arisztokratikus-feudális hagyományait (nem visszahozhatatlan konkrétumokról, hanem elvekről, eszmékről van szó, amelyek természetesen 1848/49 után is tovább élnek vagy újraéledhetnek a világban). Rendkívüli fontosságú volna a materialisztikus-evolucionsta-progresszív gondolkodásmód felülmúlva-elutasítása. Ez volna az igazi alapja és legitimáló ereje a jobboldali önmeghatározásnak. E nélkül a jobboldaliság — éppen úgy, mint a konzervativizmus — kiherélt fogalom (ld. a Jobbklikk 1. kérdésére adott válaszunkat).

Reakció — 1. Milyen hagyományokra érdemes építenünk? Mit kezdjünk az államszocializmus negyven évével?

Roppant összetett kérdés. Loxon politikailag monarchisztikus (arisztokratikus-feudális és korporatív) hagyományokra, geopolitikailag pedig ezeken alapuló, de mindenképpen más hagyományok és globális geopolitikai elképzelések iránt is nyitott lehetőségeket javasol.

Az államszocializmus negyven évét Észtországhoz hasonlóan kellene kezelni. Ez a minimum.

Reakció — 2. Hova juthat el Magyarország 2020-ra jó esetben, és mi lehet a legrosszabb forgatókönyv? Mit tehetnek a fiatal értelmiségiek szűkebb közösségükért és a nemzetért?

Magyarország 2020-ra szinte bárhova „eljuthat”. Valószínűleg azonban akik „eljuttatják”, azok a legrosszabb forgatókönyv szerint fognak eljárni: a kommunista remineszcenciák felélesztését a liberális porhintéssel elegyítve egy „anarcho-technokratikus nyugati balkán” agglomerátummá alakítják, mindenhonnan (nyugatról és keletről) azt szedve össze, ami a legkevésbé méltó a „híd” szerephez.

A fiatal értelmiségiek tanulmányozzák eddigi írásainkat, különösen birodalmi rovatunkat és tudományos rovatunkat.

Nyájas üdvözlettel,
a Szamovár

Őrnagy Úrnak!

Őrnagy úrnak, aki klubunk egyetlen vállaltan családos tagja.

Ki volt Friedrich Krause?

A fenti kérdés ezúttal nem egy megválaszoló poszthoz vezet, hanem egy kérdezőhöz. Ki volt ez az ember, akiről e sorokat találni az interneten? Segítenének? Pharmacist, Reactionary, Tevvton, Tölgy? Esetleg mások? Minden hasznavehető információt örömmel fogad Loxonjuk.

Karl Christian Friedrich Krause
(1781-1832)

Szerkesztői közlemény

Őrnagy, nem akarja megírni nekünk a Pumás posztot? Megtisztelő volna.

A szkeptikus és a teória

Loxon urammal társalogtunk a Konzervatóriumon a gyakorlati és az elméleti tudásról. Loxon váltig állítja, hogy igenis van a teának egy helyes elkészítési módja, hogy hogyan ízesítjük, milyen összetevőket használunk, és melyik tea jó. Legalábbis: jobb, mint bármely másik. Én ezzel szemben állítom, hogy sok jó tea és sok jó kombináció létezik, anélkül, hogy ez megszüntetné a finom és a rosszízű tea közti különbséget. [Nem ezt állítottam. :> L — részletek a kommentároknál]

Összehozható-e vajon az elmélet és a gyakorlat? Mennyire alkothatnak egyet? Lehetséges-e olyan elmélet, mely kijelöli a helyes cselekvés irányát? Annak ellenére, hogy számos olyan gondolkodót tartok nagyra, akik kisebb vagy nagyobb mértékben ezen a véleményen voltak, tagadom ennek lehetőségét. Ezzel szemben azt állítom, hogy rengeteg elv létezik, ezek mind jók, és egymás mellett léteznek.

A konzervatív hagyományban jelentős az a szkeptikus vonulat (akár a katolikus, mint pl. Pascal vagy Montaigne, vagy a vallástól kicsit „távolabb” álló, mint pl. Hume), amelyik kétkedő az emberi értelemmel szemben, és ezért a mindent átfogó, a cselekvéseknek irányt szabó elméletekkel szemben is. Burke nem véletlenül nevezte a felvilágosodás eszméit „metafizikai spekulációknak”, és nem véletlenül mondta azt, hogy ezek a „tiszta elvek” mint vakító fénysugarak törik át a homályosságot, és a természet törvényeinek megfelelően letérnek eredeti pályájukról — azaz, nem a szándékolt célt fogják elérni.

A gyakorlati cselekvés pedig mindig tartalmaz hallgatólagos komponenst, amit nem önthetünk elméletbe. Biciklizni is megtanultunk, úszni is, főzni is és egyiket sem egy elmélet, vagy könyv segítségével tanultuk meg. Sőt, megkockáztatom, hogy még a filozófiai művek tanulmányozása is igényel ilyen gyakorlatot, melyet szintén csak gyakorlással lehet elérni, és folyamatossággal lehet fenntartani.

Loxon hasonlata megfontolandó (a társadalom mint zenekar, és a politikai vezető, mint karmester). Ugyanis felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e pont egy zenekar analógiáját használni egy politikai társadalom esetében? A zenekar ugyanis egyetlen okból fogadja el a karmestert, mint vezetőt, ez pedig a darab eljátszása — méghozzá jól. Vajon a politikai társulás egésze alárendelhető-e egy „projektnek” úgy, mint egy darab eljátszása? Ha egy elméletből leszűrve telos-t adunk a politikai társulásnak, akkor abból Enterprise Society lesz, és ennek következményeit ismerjük Oakeshott írásaiból. (Noha mindannyian tudjuk, hogy a jó darabban van disszonancia és konszonancia is...)

Én azt állítom, hogy ilyen elmélet nem lehetséges. A törvényhozó, illetve az uralkodó arra hivatott, hogy a szabályokat betartassa, és a törvények tekintélyét fönntartsa; ez azonban csak úgy lehetséges, ha ezen törvények nem instrumentálisak, mint pl. a karmester esetében (a karmester vezénylése nem önmagában vett cél, hanem azon túlmutat, eszköz arra, hogy a darabot jól játsszuk el). Jobb hasonlat erre a játék: a bíró figyeli, hogy a játékosok betartják-e a szabályokat, de sem az egyes taktikákat, sem mást nem szab meg a játékosoknak. Így a játékban számos lehetőség lehetséges, miközben egyetlen dolog azonos a játékosokban, a szabályok tekintélyének tiszteletben tartása.

A politikai társulásra is jó, ha ez igaz: ugyanis számtalan dolgot csinálunk (zenekarban is játszunk persze, de amellett focizunk, sörözünk, néha willy-nilly dolgozunk is, teázunk stb.), és ezek mindegyikét csinálhatjuk jól és rosszul is. Azonban egyetlen elméletből a különböző tásalgások és tevékenységek levezetése lehetetlen, hiszen mindegyiknek külön elve van. Ezért szerencsésebb a conversatio eszménye is, mint a vállalkozás-szerű politikai társadalom képe. A teázás szabályait sem rögzítjük, viszont tudjuk, mik ezek, hogy nem öntjük le egymást, megkínáljuk egymást, megvárjuk, míg a másik befejezi mondandóját stb. stb.

Az elmélet pedig általában reflektál már meglévő történésekre, gondolatokra, és nem célja, hogy cselekvési programot fogalmazzon meg a politika számára. Az elmélet és a gyakorlat sosem feleltethető meg egymásnak, hiszen a van sosem lehet egy a legyen-nel, és a politikai filozófia a legyen-re vonatkozik. Ugyan az egyes cselekvő is mindig a legyenhez igazítja a cselekvését, ám ha a politikai társulás mint „kollektívum” teszi ugyanezt, akkor annak következményeit nem biztos, hogy meg szeretnénk ízlelni. A cselekvésünk ráadásul szüntelen ezt a lyukat próbálja meg kitölteni, és az emberi világban ez lehetetlenség — ha a van megegyezne a legyen-nel, akkor ez a politika és a vita végét jelentené.

Úgyhogy én most kipróbálom a brit, „tejes” kombinációt.