“I hate the fucking world” — Columbine, Virginia, Tuusula, Pécs…

Ha már Pécs… Nyilván minden kedves olvasó értesült valamilyen úton-módon a pécsi egyetemen történt lövöldözésről. Elég nagy port kavart. Itt, Magyarországon, ilyesmire eddig még nem volt példa, bár a világon összesen már kb. 60 ilyen esetet tartanak számon. Rögtön megindultak a találgatások, vajon mi állhatott a dolog hátterében, ki a felelős stb. A fórumokon mindenkit elővettek: a szülőket, a csoporttársakat, a felelőtlen pszichiátereket. Előkerült a fegyvertartási engedély szigorításának terve, a jelenlegi kormány felelőssége, az antidepresszánsok veszélyes hatása, az elkövető zsidó, majd fajgyűlölő volta, és általánosabb problémák is (kirekesztés, elidegenedés). Gere Ákosban ki közönséges gyilkost, ki kvázi-áldozatot lát, a média is hol ezt, hol azt a nézetet helyezi előtérbe. A sajtó dezinformáló hatása nagyszerűen tanulmányozható ezen az eseten keresztül is, de ezt most hagyjuk. Megpróbáltam utánaolvasni kicsit néhány dolognak, mivel halvány emlékeim szerint eddig csak a virginiai lövöldözésről szóló híradást hallottam, azt is csak azért, mert véletlenül épp a szobában tartózkodtam, amikor ment a tévé. Most kissé csapongani fogok, de nézzék el nekem.

*

“I hate the fucking world” — írta Eric Harris naplója első lapján, aki talán az eddigi leghírhedtebb iskolai lövöldözés elkövetője volt. Ő és társa, Dylan Klebold a Columbine középiskolában gyilkoltak meg 12 diákot és egy tanárt, majd magukkal is végeztek. A columbine-i mészárlás történetét több film is feldolgozta, például az Elefánt vagy Az osztály. [1] Azért különösen érdekes a történetük, mivel nemcsak hogy hosszú hónapok készülődése előzte meg a gyilkosságokat, de egy sajátos „ideológiát” is építettek mögé.

Eric Harris és Dylan Klebold

Harris az öntudatosság fontosságáról írt naplójában, meggyőződése volt, hogy az emberek többsége ostoba, s ő, mint „öntudatos” ember, fölöttük áll. Most, a II. világháború idejével szemben — melyet utoljára jellemzett még az értékekért folytatott harc —, “with the government having scandals and conspiracies all over the fucking place and lying to everyone all the time and with worthless pointless mindless disgraceful TV shows on and with everyone ub-fucking-sessed with hollywood and beauty and fame and glamour and politics and anything famous, people just arent worth saving”. Harris valószínűleg filozófiaórán ismerkedhetett meg — meglehetősen felszínesen és egyoldalúan — Nietzsche nézeteivel (“I just love Hobbes and Nietzche.” [sic]), amelyek hatása bizonyos fokig kimutatható rajta (a kereszténység elvetése, egyfajta felsőbbrendűségi tudat és a darwinizmus alapgondolata a természetes kiválasztódásról). Magukat “Natural Born Killers”-nek, Született Gyilkosoknak tartották, bizonyos tekintetben isteneknek is, akiknek öntudatosságuk folytán egyfajta hatalom adatott, hogy végezzenek az általuk stupidnak és retardáltnak vélt egyénekkel: „Mi, az istenek, azzal fogunk szórakozni, hogy megöljük ellenségeiteket, mindenkit megölünk, megöljük a rendőröket... Tudjátok, mi a gyűlölet? Gyűlölöm az embereket.” (Klebold) Az Origo-n azt írják, hogy mindketten kimagasló műveltségű tanulók voltak. Írásaikból kitűnik, hogy ennek ellenére a tipikus amerikai infantilizmus nagyon is jellemző volt rájuk. Tettük több másik lövöldöző számára is például szolgált, és valószínűleg még fog is, főként, hogy az interneten naplóik és egyéb írásaik is fellelhetők (mégis minek ötleteket adni unatkozó és megkeseredett tizenéveseknek?). Zavart „ideológiájuk” is inspirálólag hatott némelyekre. Ezek közül a legérdekesebb és a leginkább figyelemreméltó a 2007-es finnországi iskolai lövöldözés elkövetője.

*

A finnországi Tuusula városának gimnáziumában Pekka-Eric Auvinen végzett 8 emberrel, végül önmagával is. Koncepciózusabb volt Ericnél: komplett kiáltványt fogalmazott meg nézeteiről. Tettét így indokolta: „Nem vagyok egy fajból való a nyomorult, önző emberi fajjal. Nem! Egy lépéssel előrébb tartok. Készen állok a harcra és kész vagyok meghalni a céljaimért. Én mint natural selector (természetes kiválasztó), meg fogom semmisíteni mindazt, akit alkalmatlannak tartok, aki az emberi faj szégyene és a természetes kiválasztódás csődje.” Kedvenc olvasmányai között említette Nietzsche műveit és Platón Államát (17 éves volt!). A demokráciáról és úgy általában a modern kor viszonyairól (nyilván főként Nietzsche és Platón hatására) kifejezetten érdekes és több tekintetben is alapvetően helytálló nézetei voltak. Például amit elutasít: “Equality, tolerance, human rights, political correctness, hypocrisy, ignorance, TV soap operas & drama shows, rap-music, mass media, political populists, totalitarianism, consumerism, democracy, pacifism, state mafia, TV commercials.” Itt említi még az elnyomó vallásokat és ideológiákat, az antidepresszánsokat, a vallási fanatikusokat, az emberi fajt stb. S hogy mit szeret? “Existentialism, self-awareness, freedom, justice, truth, moral & political philosophy, personal & social psychology, evolution science, political incorrectness, sarcasm, irony, black humour, natural disasters, eugenics” stb.

Úgy tűnik, hogy miután végleg kiábrándult ebből a “fucking world”-ből, és ennek fő „eszméiből” vagy inkább mániáiból, nyilván lelki alkatából is adódóan a nyers tagadás álláspontjára helyezkedett. Elvetette a liberálisok képtelen tolerancionizmusát, de átesett a ló túlsó oldalára: ellensége lett magának a toleranciának is. A televízióból áradó émelygős szentimentalizmus is idegen lehetett tőle, és azt is észrevehette, hogy a liberális közszellem csak a saját véleményével összhangzó nézeteket képes tolerálni, a neki ellentmondó nézetek képviselőivel szemben pedig a legkevésbé sem érdekli a korrektség. Sajnos itt is a másik szélsőségbe esett: az agresszió, a kegyetlenségig menő érzéketlenség vált rajongása tárgyává.[2] Hogy az emberi jogok közül konkrétan mik voltak ellenére, nem tudom, valószínűleg a francia forradalom egyenlősítő, nivelláló „örök alapelvei”. Harrishez hasonlóan az emberek többségét ő is ostobának tartotta: “Homo Sapiens, HAH! It is more like a Homo Idioticus to me!” Nem tudott vagy talán nem is akart a modern világ kényelmes zsarnokságában élni, „abban a zsarnokságban, amelyet a szám gyakorol a minőségileg magasabbrendű kisebbség felett, utóbbit kérlelhetetlenül belekényszerítve a törvénnyé tett fogaskerékrendszerbe, az alacsonyabbrendű élet és szervezett »társadalom« determináltságaiba”. Ahol „az önátélést, az individuális lény olthatatlan tüzét fokozatosan elfojtja a fáradtság, a feladás, az elfajzás.” Mivel „az élettől elszakítva manapság az ember egy árnyékhoz vált hasonlóvá. Ez az árnyék olyan sémák, programok és intellektuális felépítmények között mozog, amelyek képtelenek megbirkózni a valósággal és magával az élettel.” (Evola)

Pekka-Eric Auvinen “Humanity is overrated” feliratú pólóban.

Auvinen egyszerűen öngyilkos is lehetett volna, mint a legtöbb hasonló fiatal, de ő ennyivel mégsem érte be.

Ismerősei szerint viselkedése normális volt, senki sem gondolta volna, hogy képes ilyen tettre, az iskolában sem voltak problémái,[3] de depressziójával szakemberhez járt és antidepresszánsokat szedett.[4] (Ahogyan Klebold és Harris is.) Vannak, akik főként ezeknek a szereknek a hatására vezetik vissza agresszív, valóban torz és abnormális „erőszak-kultuszának” kialakulását. Ugyanis Auvinen rajongott a columbine-i lövöldözőkért, úgy általában a fegyverekért, az erőszakos zenékért és filmekért, a tömeg- és sorozatgyilkosokért. Mégis valószínűbb, hogy utóbbiak már eleve meglévő hajlamait erősítették csupán fel, az antidepresszánsokkal karöltve, amelyek természetesen puszta vegyi beavatkozással képtelenek voltak valódi problémáin segíteni.[5] Szemléletmódjára döntő hatást gyakorolt a (szociál)darwinizmus (magát Natural Selectornak, természetes kiválasztónak nevezte), s úgy tűnik, kisebb mértékben az egzisztencializmus is. Előbbi adta meg „harca” jellegét, a természeti törvény kérlelhetetlenségével. Motivációja nehezen érthető, irracionális, erősen rögeszmés jellege van. Mindent összevetve, bár nézetei hasonlóan zavarosak és destruktívak Harriséihez, összeszedettebbek, talán nem túlzás azt mondani: kiforrottabbak.

A virginai egyetemen egy dél-koreai származású diák követte el az USA eddigi legtöbb halottat (32+1) követelő egyetemi lövöldözését. Cho-nál a gyűlöleten kívül egyéb meghatározó ’nézetre’ nem bukkantam, nagyon komoly mentális zavarai voltak. És épp ezért számtalan jel is utalt arra, hogy alkalomadtán veszélyes lehet környezetére, mégsem tudtak vele mit kezdeni (volt elmegyógyintézetben is), hagyták hát kínlódni, hiszen az emberi jogok...

Seung-hui Cho.
Először a Virginia Egyetem kollégiumában megölt 2 embert, majd átment az egyik oktatási épületbe és ott megölt további 30-at. A két lövöldözés közben még arra is volt lehetősége, hogy elpostázza saját magáról készített videóját az NBC hírügynökségnek.

A Pécsen történtekről még nem lehet annyi mindent tudni, mint az előbbi esetekről. Úgy tűnik, G. Ákosnál is a világ- és embergyűlölet dominálhatott. Persze az még kérdéses, hogy beszámítható volt-e, mindenesetre a szemtanúk szerint hidegvérrel gyilkolt, nem ámokfutó módjára. Antidepresszánsokat ő is szedett, és ahogyan csoporttársai mondták, ő sem volt „százas”.

A külföldi példáknál olyan képtelen vádakat is megfogalmaztak, miszerint például Marilyn Manson zenéje miatt történt a columbine-i lövöldözés. Azaz megindult a bűnbakgyártás szokásos folyamata. Pedig ezek az esetek sokkal komolyabb problémákra hívják illetve hívhatnák fel a figyelmet, mint a fegyvertartás engedélyezésének kérdése, vagy az agresszív filmek, zenék, játékok hatása.

Például ha elhisszük, hogy az emberiség fejlettségének legmagasabb fokán van jelenleg, mégis hogyan magyarázzuk meg a mentális és pszichés betegségek/zavarok egyre növekvő számát? Hol van már a régi világ „agressziója, boszorkányüldözése, előítéletei, járványai, primitív életkörülményei, állandó pusztító háborúi, elnyomása, sötét tudatlansága” — és mégis, mintha az anyagi biztonság, maga a mai túlbiztosított modern élet egyáltalán nem volna képes a személyiség stabilitását, igazi benső megelégedettségét és harmóniáját megadni.

Mintha valami végzetesen és egyre növekvő mértékben veszne ki a modern ember életéből.

________________________

1) Utóbbi film kevésbé ismert, nekem véletlenül volt szerencsém látni: nem egy könnyed — vagy ahogyan mondani szokták: könnyen emészthető — film, de akit érdekel a téma, annak mindenképpen érdemes megnéznie. Mégis, szerintem sokkal inkább az iskolai, primitív erőszak élethű bemutatása a film erőssége, mivel a lövöldözések „miért”-jére nem ad kielégítő választ. Ugyanis a film története csupán fikció, pár motívuma ugyan megegyezik a columbine-i lövöldözésével, de például a mentális és pszichés zavarok szerepéről egyáltalán nem vesz tudomást, márpedig ezek álltak a legtöbb lövöldözés hátterében, és nem a kirekesztés vagy a diákos piszkálódás. (És ebben a tekintetben sajnos félrevezető is, sőt a nézői vélemények alapján merőben liberális magyarázata is lehetséges a filmnek. )

2) Helyesen jegyezte meg Evola: „A Nietzsche-féle felfogás egyik leggyengébb pontja éppenséggel az a biológiai naturalizmus, amely az esetek többségében lefokozza és elvilágiasítja saját arisztokratikus ideálját, amikor azt a »szőke bestia« szintjére szállítja le.”

3) Ki is jelentette, hogy tette tömeggyilkosságnak, politikai terrorizmusnak tekintendő, és nem egy szimpla iskolai lövöldözésnek: “I don’t want this to be called only as »school shooting«.”

4) Alighanem a pszichológia is ezért keltette fel érdeklődését.

5) Nyilván volt oka rá, hogy a “What do I hate?” felsorolásában említette őket.

Posta, Imrének

Kérem Önöket, merüljenek velem alá ismét az aktuálpolitika mocsarába. Mindenki hozzon azért magával még egy Gottfried August Bürger-kötetet, és olvassa ki többször, mielőtt engem követve megteszi.

* (Csészét tesz maga elé, majd hosszan olvasói szemébe néz) *

Hol is kezdjem.

Kezdem ott, hogy Posta Imrének kétségei vannak. Mármint Vona Gábor származását illetően. Több, mint féléves hoax-ot hoz fel ennek a kétségnek az... „alátámasztására”.

Nos, első körben szeretném megjegyezni, hogy művelt ember számára a „szefárd zsidó” kifejezés, amit Csurka használt, nem Vona fizikai származására vonatkozik, hanem arra, hogy Vona úgynevezett „titkos zsidó” (kriptozsidó) volna. A „szefárd zsidó” ugyanis nyilvánvalóan a marrano-ra utal, a kikeresztelkedett zsidóra, aki titokban őrzi zsidóságát, tehát aki a „gazdanép” ruháját felvéve (azaz csellel) a zsidóság céljait valósítja meg.

Egy olyan vád, amely Vona zsidó származását vagy bár micvójának megtörténtét hangoztatja, gyerekes, ahogyan Mahmúd Ahmadinezsád zsidó származásának firtatása is az volt.

Ettől függetlenül Vona elviekben lehet „titkos zsidó”, vagyis állhat zsidó befolyás alatt, miért ne állhatna. Vagy csak egyszerűen szimpatizál a zsidókkal. Mert miért is ne? Vona például 1848/49. és Kossuth híve, amely sok más mellett a zsidók emancipációját hozta magával. Szóval mindenki fel tud vázolni az elméjében egy olyan történetet, amelyben egy nagy barbatrükk részeként a Jobbik vagy a kurucinfó, vagy akár maga Hámán is a zsidóság végső megmentőjeként lép fel.

„Bibliai RAP”

Ha engem kérdeznek, egyelőre jobban hiszek abban, hogy Vona kisparaszti származású, ahogy az életrajzában áll, és/de hogy akármit is mond vagy gondol, azt elsősorban tartalma és minősége szerint, nem pedig valami háttérben zajló, feltételezett purimi maskarádés fortély részeként kell megítélni. A demokratikus pártocskák élet-halál harca mindenesetre pont annyira köt le, mint ciszternalények küzdelme akármelyik város alatt.

* (Egy kis Imperial Gunpowder-t tölt.) *

Sokkal inkább látok érdekes összefüggéseket ott, hogy Bokrost és Kassait annyit mutogatták a minap az m1-es híradóban. Maguk aludjanak csak a billerbeck-paplanjaikon. Én számon tartom, hogy mindketten bilderbergerek.

(Másik kérdés, ami bizonyára már felmerült Önökben: gyűlölöm-e Hack Pétert? Reménykedhetnek. Még nem.)

Viszont Hegedűs Zsuzsa (Fidesz), szavamra, érdekes arc. „Egyetlenegy pártra nem lehet szavazni” — mondja. Na, melyik az? Nem, nem találták el, nem az MSZP (és nem is az MDF). „Itt minden választó felelős azért, hogy a Jobbik ne kaphasson szavazatokat. Menjen el, és szavazzon. Hozzáteszem: bárkire, kivéve a Jobbikot.”

Labanc portrék — Gróf Zrínyi Ádám

A jeles gróf a költő-hadvezér gróf Zrínyi Miklósnak volt egyetlen fia. Zrínyi Miklóssal kapcsolatban is általában Habsburg-ellenességét szokás felemlegetni, habár Zrínyit ez nem akadályozta meg abban, hogy kiskorú fiát végrendeletében a mai ’kurucok’ által többnyire oly gyűlöletesnek, sőt egyenesen „degeneráltnak” vagy „gyengeelméjűnek” tartott — egyik — Habsburg uralkodó oltalmára bízza. Mint látni fogjuk, ebben az esetben sem lehet elvitatni I. Lipót jóindulatát, sőt kegyességét az ifjú Zrínyi iránt. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy bár alacsony szempontok szerint minden oka meg lett volna gyűlölnie az ingadozó apa és a felségárulás vétségében leleplezett nagybáty legközelebbi — és emellett magyar származású (vö. „magyargyűlölő” Habsburgok) — rokonát, ő nagylelkű figyelmességével halmozta el őt, s többek között nagybátyja birtokainak felét is neki jutatta. Az udvarban semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte magyar származása miatt. Azt is talán még érdemes megemlíteni, hogy apjához hasonlóan — s ez a mai sokszor végletesen idegenellenes nacionalizmus szempontjából skandalumszámba megy — osztrák származású (emellett természetesen katolikus) nőt vett feleségül. Korán hunyt el, a híres szalánkeméni csatában halt hősi halált »pro deo, fide et rege« .

* * *

Gróf Zrínyi Ádám

— részletek —

1673 végén már az egyetemmel egy kötelékbe tartozó bécsi jezsuita kollégiumban találjuk: 1673. december 5-én iratkozik be a poetai osztályba (“Adamus comes Zrini Vienn. Poeta”). Itt hamarosan annyira kitűnt — mint Gabriel Jurjevič 1675-ben Varasdon kiadott Listi heroov című, Zrínyi Ádámnak ajánlott műve előszavában írja —, hogy Lipót császár és magyar király nyilvános dicséretben részesítette.

[…]

Zrínyi Ádám bécsi könyvei között van néhány ünnepélyes eseményre megjelent, alkalmi kiadvány is. I. Lipót és Claudia Felicitas főhercegnő 1673-ban tartott menyegzőjére készült a Cyrus, ludis nuptialibus. Az esküvő után, mint császári házaspárt köszönti őket az évszám nélkül megjelent Florilegium sive virtutes sacratissimarum majestatum Leopoldi et Claudiae, amely Anton Mayer nyomdatörténete szerint az 1674-ig működő Cosmerovius-nyomda utolsó nyomtatványainak egyike. Az egyetem filozófiai professzora, Marcellinus Bautschner által szerkesztett kötet néhány előkelő nemesúrfinak az uralkodópárhoz címzett verseit tartalmazza, köztük a B3 levélen Zrínyi Ádámét:

Dialeucum genus sativi blandissimum Polymnia exhibet, crescit juxta vias laetissimum. Unde viarum speculatrix audit apud Poetam, et indicat nobis Leopoldi

Prudentiam

Tu nisi Diribitrix serves Prudentia cives
Mater consilii, arbitra belli:
Aemulus astrifero cingat mons Urbis Olympo
Vel fora, tractus vel Regionum;
Vel steropum chalybata focis munimina portas
Aere ligent, et ferro turres:
Mille tamen sua sunt vafro, queis moenia quassat
Arma dolo: sunt Machinae Ulysseo
Arietibus clausos docto perfringere postes,
Plumbo et muros sternere ahenos.
Te viduae pereunt multiplicis artis Athenae,
Ac in cineres prisca labascit
Thebe, centenis cumulata ab Osiride portis,
Niliacis Urbs inclyta terris.
Te viduus patrios Phaeton sine lege Jugales
Stellatae per templa Dianae
Urserat infelix, rabidaeque Tyrannide flammae
Decoxit miracula Mundi.
Frustra grandicrepo famae per inane cothurno
(Aemula licet hi robora Tauris)
Frustra hoc exoculi jactamus lumine muros,
Perdere frustra nitimur hostes.
Urbs viget illa procul damnis, procul illa perulis
P r u d e n t i a cui dictat leges.
Ominor hinc reliquis unam magis orbe Viennam
Urbibus esse, ac Regnis tutam,
Dum, semper regitur sani dictamine jani,
Curaque expers aquilae grandis
Tuta sub Augustis requiescit Caesaris alis,
Consilio, qui non minor armis.

Adamus Comes a Zrinio.

A fiatal Zrínyi Ádám ekkoriban, a bécsi kollégiumban és egyetemen tanuló ifjak között valószínűleg az egyik legelőkelőbbnek számított. Anyja révén az ausztriai udvari arisztokrácia tagja, ő maga immár királyi főlovászmester volt, akit ráadásul apja, Zrínyi Miklós horvát bán végrendeletében I. Lipót figyelmébe és védelmébe ajánlott. Iránta megnyilvánuló figyelmének a király később is többször tanúságjelét adta. Zrínyi Ádámot az uralkodópárt köszöntő alkalmi kiadványból éppúgy nem lehetett kihagyni, mint a magyar király és magyar tanácsosai által együttesen kiállított iratokból. Már említett jogi disputatiója, a Disputatio juridica seu assertiones de tutela et cura is I. Lipót védnöksége alatt látott napvilágot Bécsben 1679-ben. Ez öt példányban is megvan Ádám tankönyvei között, mindegyikén gondosan tintával pótolva a disputa napja: 1679. március 24. A kötet utolsó levelén a nyilvános vitán jelenlévő Johann Paul Hoher udvari kancellár Zrínyihez intézett Oratio-ja olvasható. A kancellár a vitát követően átnyújtotta Zrínyinek a császár elismerésének jelét, egy aranyláncon függő medált, melyet a császár képe díszített. Hoher kiemelte, hogy I. Lipót, aki hallott már az ifjú Zrínyi eredményeiről és műveltségéről, kegyesen fogadta a neki ajánlott tételeket.

Zrínyi Ádám egészen 1679 nyaráig Bécsben tartózkodott. Az itt töltött néhány év alatt nemcsak az univerzitást látogatta, nemcsak iskolai könyveivel és kegyes olvasmányokkal múlatta az időt (utóbbiak közül néhányat talán a karmeliták kolostorában apácáskodó nővérétől, Zrínyi Katalintól kapott), hanem élte az udvari arisztokrácia életét. Otthonosan mozgott a városban, ahol a Zrínyieknek és a Löbl családnak is saját palotája volt. […] Zrínyi Ádám részt vett udvari fogadásokon, esküvőkön is, egyebek közt Lotharingiai Károly és Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő 1678-ban megtartott esküvőjén.

[…]

Takáts Sándor szerint Zrínyi Ádám 1678 nyarán hosszabb utazást tett Erdélyben, állítása azonban valószínűleg tévedésen alapul. Valójában csak 1679 nyarán hagyta el a császárvárost, azután, hogy személyesen fogadta I. Lipót császár és magyar király is, akitől időközben feldúlt birtokainak védelmét és belgiumi (leuveni) tanulmányainak engedélyezését kérte. Az engedély megérkeztéig otthoni ügyei rövid időre a Muraközbe szólították. Alighogy hazatért, összeütközésbe került Batthyány Kristóf kerületi generálissal, aki hatáskörét féltve „haragnéven” vette, hogy katonái harcba bocsátkoztak a törökkel. Batthyány — Takács szerint goromba — levelére Zrínyi Ádám 1679. augusztus 31-én Újudvarról önérzetes hangon válaszolt, elődei révén szerzett jogára, örökös légrádi kapitányságára hivatkozva: „Ami engem illető örökös itt való kapitányságomat illeti, az nem idétlen, mivel az az én eleimnek jó maguk viselését és szegény hazánk, s az egész kereszténységh mellyet nem szánt ki ontott verekért, érdemes hiv szolgálattyokra nezve régen, és következendő képpen ennekem is mégh az Anyám méhében ő fölségétől örökösen adatott, az mellett Kegyelmed tőlem el sem idegenithet.” A levél azért is figyelmet érdemel, mert utolsó soraiban Zrínyi iskoláit említi: „Kegyelmedtől azért kedves Bátyám Uram, hogy annyira levelében cárpállyon, es oskolámat szememre hánya (Kiben kegyelmes Uram ö Fölsége és hazám szolgálattyára tanultam) nem érdemeltem, se föl sem vesszem Kegyelmedtől.”

[…]

Hazatérése életének fontos eseményével áll kapcsolatban: a tizennyolcadik évét betöltött Zrínyi Ádámot az uralkodó 1680. december 28-án nagykorúvá nyilvánította. Itthon Csáktornyára vezetett útja, ahol teljes erővel látott neki birtok- és egyéb ügyei rendezéséhez. Elődei, mindenekelőtt Zrínyi Miklós és nagybátyja, Zrínyi Péter példáját követve bekapcsolódott a törökellenes küzdelmekbe, s kivette részét e harc irodalmi propagandájából is. Erre nézve sokatmondó adat, hogy szerepet játszott az Adriai tengernek Syrenaia horvát irodalmi tovább sugároztatásában. […]

Zrínyi Ádám röviddel tanulmányai befejezte után személyesen is megjelent a török elleni harcok színterein. Esterházy Pál 1682. október 20-án Batthyány Kristófhoz írott levelében már saját bandériuma élén említi, a következő évből pedig egy korabeli jelentés beszámol Bécs fölszabadításában való részvételéről. Hadi sikerei nyomán hamarosan udvari kamarás és tanácsos lesz, megerősítik örökös légrádi főkapitányi tisztében, 1684. július 1-jén pedig a király aláírja a Zrínyi Ádámot légrádi fizetéses főkapitánnyá kinevező okmányt. Valószínűleg 1684-ben vezette oltárhoz az ősi osztrák családból származó Katharina Maria Lamberget, mert Dominik Porte jezsuita ez év június 5-én kelt jelentése arról ad hírt, hogy Zrínyi Ádám Úrnapján (június 1-jén) Varasdon a jezsuitáknál ebédelt fiatal feleségével.

A visszafoglaló háború megindulásától, 1686-tól, Zrínyi Ádám többnyire a csatamezőkön forgolódott, akkora sikerrel, hogy a nagyvezér 1686-ban az erdélyi fejedelem Konstantinápolyba küldött követétől, Baló Mátyástól holléte felől kérdezősködött, s egy évre rá emlékiratában a nádor többek közt őt javasolta generálisnak a magyar hadak élére. Hogy továbbra is becsben állt I. Lipót előtt, arra az is utal, hogy I. József 1687. december 9-ei megkoronázásakor a menetben a koronázási kardot ő vihette.

Meredeken felfelé ívelő pályáját az 1691. augusztus 19-én Szalánkeménnél lezajlott ütközet törte derékba. Itt, a Duna és Tisza találkozása közelében fekvő csatatéren ütközött meg a Badeni Lajos vezette keresztény sereg Köprülü Musztafa hadaival. A Badeni Lajos oldalán harcoló Zrínyi Ádám ezredes, „a század legvéresebb csatájában” vesztette életét. Pálos hagyomány szerint holttestét feltalálták, hazaszállították és a szentilonai családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Pályája végének megörökítését a kortárs magyar krónikás, Cserei Mihály is az utókor emlékezetére méltónak ítélte: „Zrínyi Ádám a keze alatt való magyarokkal egy rést találván a sáncon nagy bátorsággal bemegyen, és a janicsárságot vágatni kezdi, de a nagy indulatban nem vigyázván magára, meglövik, s ott hal meg a nagy vitéz úriember, s őbenne egész deficiála a dicsőséges fejedelmi Zrínyi família.” A szalánkeméni csatáról Amszterdamban külön leírás is megjelent Johannes de Raantól még abban az esztendőben. A kiadvány nagy rézmetszetét Romeyn de Hooghe készítette. Érdekessége, hogy rajta „10. Conte Zrin” jelzettel meg van örökítve a törökkel harcoló Zrínyi Ádám is.


További részletek itt olvashatók, a Hausner Gábor, Monok István és Orlovszky Géza által írt A Bibliotheca Zriniana története című műben.

Tobias Sadler metszete Zrínyi Ádámról

Retro lapszemle: 1939-

A legérdekesebb dolog a tegnapi újság, mondja Örkény valahol (vagy legalábbis valami hasonlót mond). Miközben egyesek hosszú és elgondolkodtató posztokat írnak bonyolult dolgokról, mi csak fogjuk meg ismét a boldogabbik és bulvárosabb végét a dolognak! Kevés szöveg, sok kép, minimális megmondás. Lapszemle a harmincas évek végéről és a negyvenesek elejéről.

Világpolitika két színes élelmiszer-, cigaretta-, rövidital-, autó- vagy iparcikk-reklám között, egyelőre biztos távolságban az eseményektől. Forrás: az amerikai LIFE magazin, a Google Books (és az Opera cache-directoryja) által.


1) Őrnagy őrnagynak. 1938. Magyar és német zászlók alatt.


2) Ki kicsoda a háborús világban? 1939. szeptember 25. Első oldal: lengyelek, VI. György, Hitler, Göring, felejthető franciák.


Második oldal: Mussolini, Sztalin, Vorosilov, Molotov és Horthy. A dán szocdem államfő.

Horthy régens, és egy nemlétező flotta parancsnoka, de! az első VH-ban kijátszotta a blokádot és hazavitte a hajóit. Egyébként hat nyelven beszél, arisztokrata és szép felesége van.

3) 1939. szeptember 11: nagy cikk Göringről (van Goebbelsről is). Az utolsó fotó: egy strand, ahol ki van táblázva, hogy tilos Göringet fotózni, a képaláírásban a magyarázat.

4) 1940. nov. 11. Szovjet propagandafilm Finnország lerohanásáról, kockáról kockára. A vörös hordát nem lehet lebecsülni.


5) 1941 februárjában már tilos volt nyilvánosan viccelődni Göring egyenruháin, a népautó-projekten, Olaszországon (LIFE 1941. feb. 3).

Tudósítás a III. Birodalomból: a színházak Shakespearét, G.B. Shaw-t, Schillert, Moliere-t játszanak, swing és jazz betiltva, a tengelyhatalmak közti focimeccsek tömegeket vonzanak, van golf és lóverseny. Vezér Hitler és a ló.


6) És zárásképp egy horthys Hitler-vicc Brazíliából. Egészen mókás (antifasiszta vagyok-e?).



P.s. Enélkül a kép nélkül én se érteném, miért gondolták egyesek viccesnek Göring egyenruháját (kép a fenti cikkből). Igen, bőrmellény bőrövvel és dísztőrrel és nyakkendővel, otthonosan. Lásd M. Tournier, A Rémkirály című regényét.


Őrnagy Update! 1938. szeptember: Horthy és a Prinz Eugen, tudósítás az avatásról.


1942. január 12: tudósítás egy brit légicsapásról (a hajó megúszta).

[megjegyzés: a képekre kattintva egészen nagy képeket találhatunk]

Az írásról egy idézet kapcsán

Nemrég olvastam egy idézetet lámpafénynél. Mindjárt megnézem, milyen könyvben, de olvashattam volna szinte bárhol, ahol „történelmi ismeretterjesztés” címszó alatt jár el valamely „felvilágosult” szerző. Történetesen valahogy úgy szólt, hogy (körülbelül idézem): a középkorban még csak kezdték tanulni a kultúrát, az olvasás meg az írás még nem ment valami jól, kezdetlegesek voltak az ezzel kapcsolatos eszközök, „a betűrovás és betűzgetés helyett ekkor kezdődött az írásban és olvasásban való gondolkodás” stb.

Ebbe az idézetbe, mint egy kapszulába, bele volt sűrítve mindaz a sötét babona, amely (1) általában a múlttal, ezen belül is a régmúlttal, még tovább menően azzal a múlttal áll viszonyban, amellyel kapcsolatban kevés — és természetszerűleg — egyre kevesebb az írásos emlék; (2) rejtettebben az úgynevezett „pogány” kultúrákkal kapcsolatos; (3) önkritikátlan hübriszként szolgál egy kevéssé vagy egyáltalán nem írásban megnyilatkozó intellektussal szemben.

Az eredeti idézetben szereplő szavak, sőt témák egyébként tetszőlegesen kicserélhetők szinonímákkal, és akkor rá fogunk ismerni egy általánosan elterjedt (hamis) közhelyre, amelynek a különféle megfogalmazásai mindig egyféle jelentésűek, az „értelmük” pedig mindig ugyanaz. Az ebben megnyilvánított pongyola, ugyanakkor határozottan, kontúrosan szinte sohasem végiggondolt tévképzetek gyakorlatilag mindig azonosak, s nagyjából így lehetne explicit módon összefoglalni a lényegüket: régen az emberek in genere hülyék voltak, vagy legalábbis hülyébbek, primitívebbek, inkompetensebbek, tájékozatlanabbak, ellátatlanabbak stb., mint ma. Mivel ennek kimondása szinte soha nem történik nyíltan, ez egyfajta evidenciaként működik mindezen kijelentések mögött, és egyszerűen egy ráhagyatkozással valósul meg ennek a valójában értelmetlen tézisnek a rendszerint hallgatólagos elfogadása. Annyira elterjedt és önfeledt makrofantazmagória ez, hogy tulajdonképpen a saját közhellyé válása oltja ki az érvényét. Az erejét azonban nem, mert szanszkrit kifejezéssel élve ez a tamas, azaz a sötétség, a tehetetlenség ereje által nagyon is „szilárd” bázisa a progresszionista-evolucionista elbutításnak és elbutulásnak. Maga az „axióma” annyira tompa, hogy még az artikulációig is ritkán jut el, sőt, homályossága felülmúlja artikulálhatóságát is.

Mára újra meggyökeresedtek involutív elméletek és szemléletek, illetve mondhatni „spengleriánus” — vagyis inkább stagnáló-ciklikus — kozmológiai és történelemfelfogások, amelyek a történelemről, az időről és az időben való komplexitás problematikájáról gyökeresen eltérő felfogást képviselnek, illetve gyökeresen eltérő perspektívából is tekintenek ezekre, mint a pozitivista gyökerű progesszionista szcientizmus, minek következtében fenomenológiailag is teljesen más diagnózist állítanak fel például „az emberi jelenség”, a kultúra vagy a civilizáció kérdéseiről.

Hamvas így ír A Vízöntő című esszéjében * (in: A láthatatlan történet):

„A primitív embernek, akiről szörnyű mennyiségűvé dagadt irodalom beszél, a tudomány azóta, amióta az alulról való népvándorlás folyik, egészen különös figyelmet szentel. Néprajz, lélektan, társadalomtudomány, vallástudomány egyöntetűen azt vallja, hogy a primitív ember a kultúrember őse, alapja és kezdete. Őseink primitívek voltak, vadak, emberevők, az erdőben laktak, kövekkel verték agyon egymást, az asszonyokat rabolták, írni, olvasni nem tudtak, és ahogy Jung beszéli, isteneiket úgy tisztelték, hogy tenyerükbe köptek, a nyálat szétkenték, és a felkelő napnak megmutatták. A tudománynak a primitívek iránt táplált és egyáltalán nem titkolt rousseau-i lelkesedése már odáig fejlődött, hogy akár Szophoklészről, akár Shakespeareről, akár az ima lényegéről vagy az áldozatról legyen szó, mindenekelőtt lelkiismeretesen megkérdezték a patagónokat és a pápuákat. És amikor az egészet sikerült kiirtani pozitivizmus formájában, tüstént visszatért mint kultúrmorfológia. A tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, és a vadat az archaikussal. Azt hiszi, hogy a primitív ember volt a magas ember fiatalkora, egyszerűbb foka, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. Mindenképpen, ha valaki a magasabb ember dolgait kutatja, először azt gondolja, a primitívet kell megvizsgálnia, mert ott van mindennek az eleje. Egész életünk benne nyugszik egy kaffer falu életében. S ha már valaki valamilyen formában a mai jelenséget ott megtalálta, nyert. Csak azt kell mondania: a fejlődés folyamata és mindenki érti, hogy a fejlődés folyamatán szűrve, bonyolítva, meggyúrva, átöltöztetve, meghígítva, megfelelően elsápasztva a jelenség mai alakjában készen áll.”

Ez a részlet talán a legerőteljesebb az esszé 6-9. pontok alá szedett részeiből, amelyek e posztunk kezdőidézetében kompresszált babonát teljes joggal és erővel megtámadják.

A 7. Zipfer alatt a szerző így folytatja:

„A tudomány e stupid véleményét nem menti semmi. Mindenekelőtt és -fölött azért, mert kivétel nélkül minden életjelenség a primitív ember világában ahelyett, hogy egyszerűbb, világosabb, kezdetibb lenne, végtelenül bonyolultabb, elmosódóbb, zavarosabb és irreálisabb. A primitív jelenségekben az ember saját életének ősi elemeit egyáltalán nem ismeri fel önkéntelenül és közvetlenül. A primitív ember egyáltalában nem is elemi. Amit általában mindenki elementárisnak érez és tud, és amiben saját életének igazi elemeit közvetlenül úgy felismeri, hogy azt kell mondania: ez az! — ezt az elementárist és ősit, kezdetet és primért éppen nem a vadembernél találja meg, hanem a legmagasabb embernél, a géniusznál.

Ez valahogy egészen magától értetődik. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitéről, hogy a dolgok lent erednek, és alulról fölfelé mennek. Ez a rousseau-i szentimentalizmus benne, azt hinni, hogy a kultúra eleje az erdőben van. Később gorombább lett, amikor pozitívnak vallotta magát. Hiába látja be, hogy nem a városi templom épül a falusi mintájára, nem a művelt ember gondolkozik és öltözik a vad szokás szerint, nem a város táplálkozik a vidék ízléséből, hanem fordítva, a tudomány nem tudja levetni azt a hitet, hogy a dolgok származását alulról kezdje, és belássa, hogy éppen nem az az egyszerűbb, a világosabb, az elemibb, ami lent van, hanem ami fent. A zseniális ember közelebb áll a kezdethez, mint a paraszt vagy a vad. És a tisztult, világos, elemi jelenségtől az ember minél távolabb lép, annál zavarosabb, kétesebb, bonyolultabb és összetettebb lesz.”

* Mellékes, de bizonyos olvasók kedvéért megjegyzem: az, hogy Hamvas asztrológiailag téves információkat használ fel — hiszen a Vízöntő kora mintegy háromszáz év múlva kezdődik el, és természetesen nem várható e váltástól olyasmi, mint amit a New Age kvázi-messianisztikus hívei elképzelnek —, szinte lényegtelen, a Vízöntő írásában időtlen szimbólumként értelmezhető, és véleményem szerint sokkal inkább munkahipotézisként szolgál esszéjéhez, azaz szimbolisztikai apropóként és keretként mélyebb gondolatainak kifejtéséhez. Hasonlóképpen kell kezelni a „hatodik faj”-ról általa írottakat is.

* * *

Hamvas fent idézett gondolataival teljes mértékben egyetértve transzponálhatjuk ezt az elvet az írásra: egyesek szerint az írni-olvasni tudás az értelem, a kulturáltság, a tájékozottság és a többi fokmérője. Kétségtelenül így van, amennyiben egy képességre gondolunk. Ilyen értelemben, aki ma él, és járt általános iskolába, általában tud — latin betűkkel — írni. Ez általában nem jelent többet, mint hogy bizonyos kritériumoknak megfelel, amiket vele szemben a legújabb kori (úgynevezett) állami garnitúra, a „társadalom” és ezernyi pszichikus csatornán keresztül bárki többé-kevésbé jogosan és elismerhetően támaszt. A képességek azonban olyanok, hogy az ember rendelkezik velük, és megteheti azt is, hogy tudatosan nem használja azokat, vagy szintén tudatosan más módon használja, mint az egy adott elvárásnak megfelelne, nem beszélve olyan képességekről, amelyet egy modern iskolában nem oktatnak, és a modern oktatási rendszer talán nem is a megfelelő terep ezek kibontakoztatásához.

Lehetséges egy ennél speciálisabb mögöttes tartalom is, amelyet a bevezetésben a (2)-es ponttal jeleztem: az „írástudó”, illetve a „könyv népe” — legyen ez a judaizmus vagy transzponálva a kereszténység, esetleg az iszlám — gőgje a többivel szemben, amelyet most nem szeretnék kifejezetten tárgyalni, de tudni kell róla. Elég annyit megjegyeznem, hogy az efféle kulturális szűklátókörűség nem vesz tudomást a kínai, indiai és más írásokról, szent és nem szent könyvekről, azok koráról, mit sem tud a rúnákról, az oghamról, a kipuról, a különféle „rovásírásokról” és így tovább, vagy ha tud, akkor azokat természetesen primitív, kezdetleges írásmódokként könyveli el, és még legjobb esetben is csak a modern információáramoltatással és modern matematikai igényekkel kapcsolatos, kezdetleges funkciókat lát ezekbe.

Ez utóbbi elvárás megfogalmazásával érkeztünk el a címben jelzett témával kapcsolatos lényegi mondanivalóhoz.

Sokan feltárták már, hogy az ősi írások legtöbbje egyáltalán nem a mai értelemben vett „lejegyzés” funkciójával bírt (nem részletezzük, hiszen még egy száz oldalas bibliográfia is kevés lenne). Az írás általában csak speciálisan modern, úgynevezett — nem egyszer ellenőrizhetetlen vagy (később általában elenyésző) szóbeli közléseknek ellentmondó — „ismeretterjesztő” és „dokumentáló” funkcióját tekintve értelmezhető egyféleképp, lényege szerint azonban sokféle és egymástól teljesen eltérő funkciókat tölthet be. A fonetikus lejegyzés dominanciára jutása előtt túlnyomórészt úgynevezett mágikus (vagy hogy ne keltsünk tévképzeteket: kontemplatív) funkcióval bírt, ami nagyon is érthetővé teszi, hogy különös tisztelet és rituális tartózkodás vette körül. Az írásos emlékek hiánya vagy szűkösnek tűnő volta különféle népeknél sokszor tehát fakadhat csupán abból is, hogy bizonyos dolgokat nem jegyeztek le, vagy azt nem verbális minőségben, vagy nem lineárisan-fonetikusan, vagy nem írás formájában tették. A „kezdetlegesség” vagy a primitívség tehát mint ok, általánosan kizárt, főleg annak figyelembevételével, hogy a nyelvek komplexitása az időbeli közelségük mértékével fordítottan arányos.

El kell különíteni a régi írásokban, jelölésekben is azokat a funkciókat, amelyek csupán a legújabb korra tömegesen jellemző kommunikáció korai megjelenései (a) azoktól, amelyek majdnem öntudatlan és zavaros eksztázisok lenyomatai (b), valamint azoktól, amelyek magasrendű és mintegy „önmagukban való” nyelv-, betű- és írási rendek, szellemi tanítások vagy kontemplatív aktusok lenyomatai (c).

Így például semmi igazán magasrendű nincs abban az írásban, amely sumér agyagtáblákon materializálódik, és lényegében szimplán kereskedelmi ügyletek lejegyzése, tehát az (a) ponthoz rendelhető. Egy ilyen írás lehet bármilyen kifinomult, ha erre használják, akkor valóban nem gondolhatunk mögé semmi olyat, ami a mainál felsőbbrendű. (Igaz, alacsonyabbrendűnek sem tekinthetjük, mint egy számítógéppel nyomott blokkot, mert legalább közvetlen tevékenység lenyomatai, szemben a gépesítéssel, amely az írást ráadásul mechanikussá és minden valós képességtől elszakadttá teszi — ez a modernkori, „hi-tech analfabetizmus” gyökere is). A ma használatos latin, cirill, de görög, ivrit, arab perzsa stb. írás is tömeges használatát tekintve ide tartozik.

A (b) típushoz lehet sorolni számos afrikai, pápuák-környéki és óceániai, valamint dél-amerikai és „nyenyec-szerű” nép kulturális örökségének nagy részét: ezek érdekesek és meglepőek lehetnek, de nem magasrendű kultúrát hordoznak, sokkal inkább közük van a jungiánus „kollektív tudattalan” világához, amelyet Jung illegitim módon terjesztett ki mindenre, ami szimbólum és szimbolikus. A (c) típushoz (hagiográfia) sorolhatjuk a távol-keleti ideogrammokat, a devanagari „ábécét”, ezek leszármazottait, valamint a már említett rúnákat és a többit, és bizonyos alkalmazásaikban tulajdonképpen a főníciai formakészletből elszármazott írásokat is, (így például a héber ábécét is, mint kabbalisztikus nyelvet), amelyek sokféle használatukból következően nagy mennyiségű változatban léteznek. Természetesen vannak áthallások, átfolyások, átjárási lehetőségek ezek között, minden tekintetben. Nagy vonalakban mégis ezt a három típust lehet elkülöníteni. Ezek mindegyike, minden korban, minden égtájon jelen volt és jelen lesz, de dominánsan mára az (a) és részben a (b) típus terjedt el. A (c) típussal leginkább úgy vannak a modernek, hogy részben tér-, de főleg időbeli, túlnyomórészben pedig a mentális távolság miatt nem értik; ezért ennek kortársaink többségénél a poszt elején jelzett (3)-as — téves — következtetés levonásához kell vezetnie. Természetesen mindez az (1)-es pontban említett körülményeken — mint részleges okon — keresztül nyilatkozik meg a kezdésnél vázolt babonaként.

Az, hogy például rúnákkal a germánok hirtelen nagy mennyiségű szöveget lettek képesek leírni, amikor felvették a kereszténységet, nem arra mutat, hogy akkor tanultak meg írni, hanem arra, hogy akkor tértek át az írásnak arra a módjára, ami a maihoz közelebb áll, mint a korábbihoz.

* * *

Van itt még egy nagyon figyelemreméltó szempont és idézet, amely — írott és nem írott kultúra között minőségileg horizontális tipológiát felállítva — idekívánkozik. Magyarázatot adhat számos változásra, amit például az úgynevezett „pogány” népek esetében a kereszténység felvétele — és ezzel a letelepedettség létezésformája — magával hozott:

„A letelepedett életforma — felülemelkedve egy jellegzetesen nomád nézőponton — nem feltétlenül involúciót jelent. Elterjedése elsősorban magának a letelepedettségnek a jellegéből következik, abból, hogy ez az életmód nagyfokú formateremtő késztetéssel és készséggel rendelkezik. A nomád sajátosságok bizonyos háttérbe szorulása szintén nem feltétlenül negatívum, hiszen a nomádság természetéből következik, hogy nem igényli a lenyomatokat, elszakad a formáktól, és a költészet alapját képező hang természetének megfelelően eleve „rejtőző” természetű. Nincs tehát szüksége arra, hogy időbeli értelemben maradandó legyen. Ezért igaz az, hogy magukon a nomád hagyományokon tesznek erőszakot azok, akik írásba és megfoghatóságba akarják kényszeríteni azokat. A nomádságnak mint olyannak egyedül térre van szüksége, és megfelelő lehet számára egy nagy letelepedett civilizáció, ha az számára elég teret ad, s biztosítja, hogy a nomád sajátosságoknak megfelelő tevékenységeket gyakorolhassa. (A magyarságra a mai napig jellemző a nomád tevékenységek előnyben részesítése.)” (Horváth Róbert: A nacionalizmus szellemi korrekciója. In: Baranyi–Horváth–László: Kard, kereszt, korona. [Egy recenzió])

Eszerint a nomádság mint létezésforma eleve más megnyilvánulási módokat használ kultúrája és civilizációja hordozójául, mint a letelepedett. Az idő és a tér itt két különböző dimenzióként jelenik meg, és míg a letelepedettség az időben terjeszti ki magát (és így a lineáris írásbeliség számára mintegy a létezési természetéből következik), addig a nomádság a térben, amihez nyelvi tekintetben az élőszó tartozik.

* * *

Végül visszatérve a kiinduláshoz, azt a babonát, amelyet Guénon és mások nyomán nevezhetünk szcientista babonának, Hamvas a következőképpen érzékeltetve írja le (uo.):

„Amikor Lévy-Bruhl a primitív emberről írt könyvében először mondta ki, hogy a vadember gondolkozását prelogikusnak kellene hívni, vagyis olyan gondolkozásnak, amely a logikust megelőzi, Durkheim kitűnő érzékkel tiltakozott ellene. Lehetetlen, szólt, a primitív gondolkozást a mai előzményének tekinteni. A tudomány baklövéseit igen nagy óvatossággal követi el, még ennél is több: módszeresen. Ami később megakadályozza abban, hogy a hiba kijavítását lehetővé tegye. Mert amire a bajt észreveszi, már éppen a módszerességénél és óvatosságánál fogva annyi egyéb vonatkozással került viszonyba, hogy ha a téves gondolatot ki is emelik, minden vonatkozását felszámolni már nem lehet, és közvetett nyoma megmarad. Ezúttal is ez történt. A prelogikus gondolkozás tételéből nem lett doktrína, de közvetett hatása a lélektan, vallástudomány, néprajz, társadalomtudomány egész területén mindenütt megtalálható.”

[...]

„Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo aeternus, az örök ember.”

EKF 1939-ből

Miközben jóformán eldönthetetlen az izgalmas kérdés, hogy vajon Aliza Bin-Noun-nak vagy a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak van igaza a pécsi EKF-rendezvényekkel kapcsolatos Judenfrage firtatásában (remélem, majd megvitatják egymás közt, nehogy homlokegyenest eltérő bizonyítványt állítsanak ki hazánkról külföldön), azt el tudom dönteni, hogy szocialista féltékenység ide vagy oda, Pécs valóban rondább, mint valaha (igen, a zsinagóga előtti tér is — de nem a mindennapos SA-masírozás, hanem azon tajvaniexport kivitelű, amatőr, kortársnyugatmajmolatív, pszeudominimalista-neokorakádárista építészeti irányzat miatt, amely a Tubes alatt a mindenkori polgármester támogatását élvezi). A különféle csilliárdos projektek körülbelül olyan arculatot kölcsönöztek a mediterrán hangulatok városának, amilyet látomásunkban megjósoltunk.

Ám ne siránkozzunk a jelenen. Tekintsünk bizakodva a múltba!

Az alábbi kisfilmet Hamerli Antal kereskedő készítette a sötét, fasiszta, multikulturalizmus- és piacellenes Horthy-rendszerben a mucsai, turbómagyar Pécsről. Mármost jól látható a felvételeken, hogy akkoriban az utcák, az „emberek”, és úgy általában a természet is náci volt (például nagyon sok zöld szín fenyegette a járókelőket). Természetesen terrorisztikus diktatúra, imperialista elnyomás, burzsoá kizsákmányolás volt azidőtájt Magyarországon, és a prolik úgy szenvedtek, mint Derkovits képein vagy mint a volgai hajóvontatók Ilja Repin híres vásznán. Hozzájött ehhez, hogy lázadásképp még egy fia szemetet sem tudtak titokban eldobni, sőt a graffitizés és a füvezés is az igazgató klerikálfasiszta fortélyosfélelem prohibíciós indexén volt.

Ajánlom a mostani EKF vezetőinek és rajongóinak (Alizának, FAZ-nak, a narancszabálóknak és a dülledt szemű kotlós szárnyai alá sodródott megtévedtek tömegének is), tanulmányozzák egy kevéssé, vajon mindaz, amit a filmen látunk, most milyen állapotban van. A film ugyanis nagyjából mindazt bemutatja, amiből Pécs ma is áll. A két állapot között elrejtettünk néhány apró, alig észrevehető különbséget. Kérjük olvasóinkat, találják meg ezeket. A megfejtők között egy éves drakulaház-beli elszállásolást sorsolunk ki.

A Nagy Teakrátor évindító beszéde

A Konzervatív Tea-Kör két és fél hónap múlva immáron két éves lesz, ami a blogoszférában nem kis idő. Ércnél maradandóbbat alkottunk, bár mint Tölgy piackutatásából kiderült, immáron érc szempontjából is másfélmilliót érünk, s minthogy a Tea-Kör részvénytársaságként működik, a részesedéseket a jegyzett posztok arányában osztjuk ki. Mivel a legnagyobb betűs címke Loxoné, részvényeit bonapartista módon, „jótékony célra adakozom” arckifejezéssel felajánlja 1 Ft-ért a Gerő-féle „Büszkeség Háza” felépítésére. Hogy lássák, milyen nagylelkű, még arra sem tart igényt, hogy ő vágja át a szalagot a megnyitón.

Szimbolikusnak is vehetjük viszont, hogy az év indító posztjait azon öt később érkezett teakrata jegyzi (mínusz a kitartóan antifilozofita Tevvton), akik még hajlandók itt szalonképtelenkedni a nehéz politikai, kulturális és gazdasági helyzet ellenére, amely egyre csak fokozódik (nemzetközileg). A Tea-Kör és egykor messze földön rettegett, mára szánalmasan megfogyatkozott Csapásmérő Klubja mára egy sebesült szabadcsapat benyomását kelti, amely valahol Mediggó mezején vérzik el, miközben Brüsszel és a világ meghódítására indult, tegyük hozzá, a legszebb reményekkel.

De ha máshonnan közelítjük meg a kérdést, ti. hogy milyen kiváló írások születtek az elmúlt fél évben is (csak bele kell kukkantanunk az Összes teakrata írásokba), akkor tulajdonképpen mindegy, hogy hányan linkelnek, hány olvasónk van (mellesleg mára kialakult egy körülbelül kétszázötven fős törzsolvasói közönség, akik nem linkekről jutnak ide, hanem egyenesen a webjelzőikből). Mindenki tisztában van vele, hogy mostanság nehéz olyasmit írni, ami sokak tetszését elnyerné, hacsak nem Péterfy Bori-videók számlálóit akarjuk megpörgetni a kétmilliomodik lejátszáson is túlra (félre ne értsék, nagyon kedvelem Péterfy Borit és Love Band-jét, ahogy az rendes, ma [is] élő konzervatívhoz illik, aki nem savanyodott bele mondjuk valami poros művészetfilozófiába, amelyet vész esetére az éjjeliszekrényén tart).

Amikor a Tea-Kört elindítottuk, arra számítottunk, hogy írásaink egyszerre fogják magukon viselni a sub specie aeternitatis és a kor bélyegét egyaránt. Nem volt több célunk, mint nemes teafoltot hagyni a mosatlan abroszon. Örömmel jelenthetem, hogy hallgatólagosan kitűzött célunkat túlteljesítettük: az abrosz teljesen elázott, ki kellett dobni, a tea pedig (deduktíve visszakövetkeztetve rájöhettek): kiömlött. Ez elsősorban ennek az idióta Loxonnak köszönhető, aki képes volt nyitni a pártpolitika felé, MSZP-t gyalázni, néppártiakat bírálni, fasisztákat méltatni, na meg szalonzsidózni, ahelyett, hogy ült volna a fenekén a páholyban és gúnyosan lesajnált volna mindent és mindenkit, kivéve persze a XXI. Század Intézetet.

Beleszaladtunk tahókba és tisztázatlan szereplőkbe is, ez már nem igazán a mi felelősségünk, ahogy az sem, ki olvassa az írásainkat és mit olvas ki azokból.

De a tea minden kontroverzió ellenére továbbra is az értelmes és élvezetes társalgás szimbóluma marad.

Go more scientific!

Labanc portrék — Pázmány Péter esztergomi érsek

„... a Mindenhatónak kegyelmességéből virágzik még
azon királyi nemzetség, mely majdnem egy egész
seculumtól fogva, meg nem szakadt rendben,
kegyelmes fejedelmeket adott e szegény hazának:
fog az annakutánna is virágozni,
és ha kegyelmetek nem akarja is,
uralkodni fog az mirajtunk.”

Pázmány Péterről többnyire ismert, hogy rendíthetetlen híve volt a katolikus Habsburg uralkodóknak. Érdemes a királyválasztással kapcsolatos szempontjait tüzetesebben is áttekinteni, mivel általában csak az uralkodóház ellenrefomáció iránti elkötelezettségét szokás felemlegetni Pázmány Habsburg-pártiságával kapcsolatban.

Érvelésének főbb pontjai:

I. A jövendő király „magyarországi vérből származott légyen”: „Cseleködjék tehát kegyelmetek, és ültesse be az magyar nemzetben Ferdinandus királyt [utóbb II. Ferdinánd néven magyar király] már csak annak okáért is, mert vér szerént Szent István királyunk maradéka.”

II. „Olyat kell a magyarországbeli királyságra választani, a ki szomszédságunkban, közel hozzánk lakik, és oly értéke légyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa a török ellen. [...] Az édes haza nagyobb és jobb része az pogány által vagyon meghódoltatván, megtöretvén, ereje elszéledvén, nagysága alatt leveretvén, és kéván egy hatalmas fejedelmi nemzetséget; kinek tágas és virágzó tartományai a haza oldalain láttatnak. [...] Mivelhogy azért a felséges csehországi Ferdinánd király Csehországot Alsatiával, Morvával, Silesiával, Stiriával, Carinthiával, Carnioliával együtt bírja, s mindnyájan az austriai fejedelmek, nem időre s magtalan voltokra nézve, hanem az Istennek indításából, minden erősségeket, reménységeket, praetensiójokat jóakaratból ő felségének engedték, annakfölötte, mivelhogy ő felségének az atyja, Károly, magyarországi királynak, Vladislausnak leányától, Annától, született fia volt, és így genealógiáját Sz. István királyra fölviheti; végezésre, mivelhogy a hispániai és lengyel királynak, a florentiai és bavariai hercegnek és egy szóval az egész keresztyénségben lévô fejedelmeknek közel való atyafiúságában vagyon ő felsége: nem látok semmi okot, melyért ő felségét nem kellene a királyszékbe helyheztetni, sőt nemhogy kéretni kellene magunkat, de nagy gratiának kellene tartanunk, ha ő felsége ily bajos és költséggel járó országnak gondviselését fölvállalná.”

III. A korona mindenképpen a Habsburg-dinasztia tagjára kell, hogy szálljon: „Mert ha visszaemlékeznek ama hetven és több esztendő előtt írt törvényre, nem fogja kegyelmetek tagadni, hogy eleink az felséges első Ferdinánd unokáinak és maradékainak is jusst adtának vala a nemes haza szent koronájára. Ez által az egy írott törvény által ők megszüntették a királyválasztás ama háborgó szabadságát!” Pázmány a szabad királyválasztás szokását viszály- és vészhozónak tartja, mivel az — amint azt a tapasztalat is mutatja — pártokra szakasztja az országot, s ez az egyenetlenség, pártoskodás a külső ellenség számára is könnyű prédává teszi hazánkat. „Mennyi észvesztést, háborúságot és vérontást szokott az ép országokba hozni, midőn király nélkül hagyattatnak, és a választás király halála után lészen: régi históriák élőnkbe adják. De sehol ezt nyilvábban meg nem tapasztalhatni, mint a görögök és magyarok krónikájában; mert azok a hatalmas országok magok erejével romlottak el a királyválasztás miatt, midőn az urak meghasonolván magok között, ki egyet s ki mást választott a koronára. És így egymással viaskodván, mind vitézeiket, mind pénzöket elfogyatván, végre az erőtlenebb fél törököt hítta segítségre, ki mind a két félt letapodta, s a két pörös között ő harmadik maradott nyertesen, elfoglalván a szép országokat. Hogy ez így történt légyen, Magyarországban, nyilván tudhatják, valakik a Mohács hada után való királyválasztásból származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták. Lengyelországban is nem régen mennyi vérontás okoztatott a király választásáért, mindnyájan tudjuk. [...] Bizony, a mi atyáink és ôseink az ő törvényeiket és szabadságaikat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani. Mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal, vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy a királynak éltében successor választatnék; sőt azt látták, hogy utolsó veszedelem következnék hazájokra, ha a király halálát várnák; azután, magok között meghasonlván, tűzzel, vassal és idegen nemzetek behozásával kezdi kiki mind az ő választását oltalmazni, s szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni. Mert, hogy ezt a dolgot befejezzem, mind az igaz okosság, mind az egész világban lévő birodalmaknak példája s mind a mi eleinknek nyomdoka arra viszen, hogy valaki hazájának csöndességét és megmaradását kívánja, a successornak választásában keresztül nem állhat.”

A teljesebb szövegek itt érhetők el.

Panaszi Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek, bíboros, királyi tanácsos.

II. Ferdinánd király érseki kinevezését ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Fölemeltetése, nem kétlem, Isten kiváló gondoskodása folytán történt, ki a magyar ügyek jelen zavarteljes állapotában és a katholika vallás megingatott helyzetében, kétségkívül oly férfiút kívánt az esztergomi egyház élére meghívni, ki bölcsessége és buzgalma által a romladozót fölemelni, a fölemeltet fönntartani és megszilárdítani képes leend. És ezt, biztosan hiszem, Főtisztelendőséged vallásos buzgalma és ügyességéhez képest, nem csak sikeresen megtenni fogja; hanem meg vagyok győződve arról is, hogy azon hódolatot és ragaszkodást, melyet ausztriai házunk iránt mindig tanúsított, megőrizni fogja az ország első méltóságának birtokában is; óhajtom, hogy Főtisztelendőségedet ezen méltóságban szerencse és áldás kísérje.”

Filozófusok egy kanál vízben

Manapság reggelente, ébredés után közvetlenül, leginkább két dolog érdekel.
1) Van-e még parázs a kályhában, vagy rakhatom újra a tüzet?
2) Mi a helyzet a filozófia honi frontján? Hol tart a békák és egerek háborúja a megelőző nap óta?

Az olvasóközönség érdeklődésére inkább az utóbbi kérdés tarthat számot.
2010. első heteiben járunk (csak a digitális utókor kedvéért jegyzem meg).
A MTA Filozófiai Intézetének új elnöke van, talán december közepe óta.

A két jelölt közül az MTA elnöke (Pálinkás József) Boros Jánost helyezte az intézet élére, nem pedig Gábor Györgyöt. Az intézet munkatársai egyértelműen az utóbbit kívánták vezetőnek.

A választás menetéről először kevés és informális információ szivárgott ki, és azok is egy erősen manipulált választásról beszéltek. Idővel a résztvevők publikációiból is hasonló kép bontakozott ki: a háttérben álló erős ember (Nyíri Kristóf) megfelelően válogatott információkat közölt a döntéshozóval (PJ), hogy az ő jelöltje (BJ) kerüljön a pozícióba.

Az elnökválasztás menete és eredménye korábban sosem látott hullámokat vert a magyar nyilvánosságban. Történeti időket élünk: az internet a közösségiségnek és a nyilvánosságnak sosemvolt formáját hozta el. Mindaz, ami korábban zárt ajtók mögött, szakmai hümmögés vagy zúgolódás közepette zajlott, és csak belső feljegyzésekben és bizalmas jegyzőkönyvekben hagyott nyomot, az most ismertté vált.

Mindenkinek van véleménye, a legdilettánsabb kívülállóktól (zsidózás, akadémikusozás, hülyebölcsészezés, fideszezés, komenistázás) a képzett kívülállókig és filozófus kollégákig (jogászkodás, citációsindexezés, pályaívek méricskélése, érdemi hozzászólások). Vannak, akik politikai döntést, vannak, akik hatalmi törekvéseket (hogy kiét is, arról megoszlanak a vélemények) látnak a döntésben.

A vita eszkalálódik, a korai, semlegesebb HVG- és az első Népszabadság-cikktől mostanra (jan. 15) a nyílt konfrontációig jutott a dolog, ahol a játszma főbb szereplői (kivéve az igazi főszereplőt, az új elnököt) sorra megnyilvánultak. A háború reprezentálva lett olyan marginális/radikális fórumokon is, mint a Hetek és a Népszava.

Csak 2010. jan. 15-én 3 (!) online publikáció jelent meg a nol.hu-n. A dolog már-már követhetetlen: a nol-cikkekre számos érdemi, idővel a honlapjukról eltűnő kommentár született, amelyek olyan kulisszatitkokat is kiszivárogtattak, amelyek később visszatértek a résztvevők szövegeiben (természetesen a búzabloggerek is figyelemmel kísérik az eseményeket). Az ATV egyik műsorában állítólag már valaki értékelte Boros János filozófiai teljesítményét is (linket kérek...).

Még ha csak bulvárszinten is követjük, akkor is idegbizsergető dolog ez a filozófus vs. filozófus harc. Csupa hétköznapi erkölcsi probléma: a hatalom és a morál, a hazugság, a befolyásolás, a demokrácia és az autoriter döntések és a többinek a viszonya egymáshoz. Ráadásul a játékban szereplők is igencsak összetett karakterek, sajátos motivációkkal. Jómagam leginkább a nol.hu cikkeit követtem idáig: ez ugyanis, mint baloldali-szoc.polgári vezérlap, mindkét jelölt publikációs terepe (a nem-ballib-oldali recepciót nem ismerem, és nem is várok semmi igazán érdekeset onnan).

Ez a poszt pusztán a vita idáig legérdekesebb szakaszának akar emléket állítani a lentebbi linkekkel (az igazán szórakoztató dolgok így későbbre maradnak). Ez az egész vita valójában a szűk szakmai kör marginális eseménye lenne (amint nyilván érdeke is volna páraknak). Csakhogy van legalább két pont, ami bulvárszempontból is érdekessé teszi az ügyet:

1) Mégiscsak van egy olyan tágabb nyilvánosság, amely szakmabeli. Magyarországon számos fiatal tanult és tanul filozófiát: a bolognai rendszer előtt az ELTE állítólag (beavatottak erősítsenek meg) ipari léptékű, 60 fős évfolyamokkal dolgozott, a vidéki egyetemek is 15-20 fős keretekkel; a dolog valamelyest tovább megy a „szabad bölcsész” képzéssel. Ezek az emberek most különösen szórakoztató rápillantást nyernek az általuk nyomtatásból, esetleg tanteremből ismert szereplők mivoltára (was-seyn). Láthatják maguk előtt a pálya csúcspozícióját (noha sok filozófikus gondolkodású ember eleve nem akar hatalmat, inkább szemlélődik) és az oda vezető egyik utat.

És közben beszélgetnek a dologról a többiekkel, a tanársegédekkel, a demonstrátorokkal, netán a tanárokkal, a szoba- és lakótársakkal, a folyósókon, a kocsmákban, a kávéházakban; és ugyanez történik a többi filozófia tanszéken, a többi egyetemi városban is. És mindenképpen ízlés- és morális ítéleteket hoznak. A hír eljár, a hírnév és l'honneur odavész (vagy éppen kiderül az igazság).

2) Ennél is izgatottabban várom azonban a főszereplő, Boros János első, nyilvános, írásos megnyilvánulását. Egy meggyőző, tüneményes retorikai teljesítményt várok. Sokakkal együtt én is több szövegét olvastam (most konkrétan egy hosszú, Népszabadság-cikk jut eszembe), amelyben határozottan a demokrácia mellett foglalt állást, egyértelműen és dicsőítőleg. Várom azt a szöveget, amely kibontja, hogy miképp lehetséges öntudatos demokrataként egy ilyen folyamatban részt venni és annak az eredményét elfogadni. Szeretném a meggyőző, racionális és demokratikus értelmezését is megismerni az efféle értesüléseknek is: „(MTI) — A Népszava informátora szerint az új igazgató első munkanapját azzal kezdte, hogy mindenféle konzultáció és előzetes egyeztetés nélkül felmentette az eddigi igazgatóhelyettest.” (kiemelés tőlem)

----------------

Egy korántsem teljes válogatás a béka-egér háború történetéhez.

A téma sajtóbeli felvezetése:

Ötvös Zoltán: Viharos igazgatói pályázatok az Akadémián
Bitó László: MTA: koncepciós kinevezések?
Bitó László: Hazudott? Mondjon le!

Az egyik közvetlenül érintett oldal, „háttérből támogató” kategória:
Nyíri Kristóf: Hamis próféták
Az egyik közvetlenül érintett oldal, „rólam van szó” kategória:
Boros János: [nincs interneten publikus szövege a kérdésről]

A másik közvetlenül érintett oldal, „háttérből támogató” kategória:
Heller Ágnes: Pálinkás József esete...
A másik közvetlenül érintett oldal, „rólam van szó” kategória:
Gábor György: Értekezés a módszerről

A másik oldal, „belekeveredett” kategória:
Borbély Gábor: Az ember, akinek...

----------

P.S. mindenféle konzultáció és előzetes egyeztetés nélkül idemásolok egy rövid és szubjektív cikkértékelő kommentet a Reakcióról [újabban Mandinerről]:

„A legjobb Borbély Gáboré. Szellemes és nagyon hazavágja Nyírit, tényszerűen. A Dante-idézetért és felhasználásáért dupla pont jár. BG tényleg jeles tudós ...

GáborGy szövege hisztis, és ez elnyomja az érveit, ráadásul HellerÁ-ra hivatkozik (ami gyengíti) meg Descartes-ra (ami modorosság és flancolás). Nekem kicsit intimpistás.

Heller Ágnesé érdekes. Kicsit közönséges, kicsit széteső, de a szórásba beleeső gondolatok is érdekesek. Nagyon izgalmasak a részletek a szavazásról, a demokráciáról, az egyoldalú érvelés a »csapatmunka« ellen. Ennek a cikknek a legmagasabb a bulvárfaktora, és van benne némi idegesség is.

Mezei Balázs szösszenete annyira nem érdekes. Egy korrekt összefoglalón túl leginkább wishful thinking arról, hogyan kellett volna egy magyar filozófiai intézetet csinálni. Nacionalista lelkem egyetért vele, de széttárhatjuk a kezeinket: ez van. Mivel bulvárként olvashatom ezt a vitát és köztudott, hogy Mezei is vallásfilozófiában mozog, engem szórakoztatnak az ilyen körülírásai GáborGy-ről: »a másik személy kutatási és publikációs területe az, amit vallásfilozófiának nevez.« Cinikusan pontosíthatnánk: leginkább a keresztény antijudaizmus teológiája és a holokauszt-szindróma egzisztenciális feldolgozása az a terület.”

Udolpho

Végzet ül zordan e sötét ormokon
S ahogy a kapu megnyílik, magába rejt
Mogorva visszhangja át az udvarokon
Egy névtelen tettet sem felejt..

Ann Radcliffe:

Udolpho rejtelmei

Are we living just for pleasure, or for reasons yet unknown?

Longfellow: A nyíl és a dal

Egy nyílvesszőt a levegőbe lőttem,
Lehullt, nem tudom, hol, messze előttem;
Akármily gyorsan futottam,
Nyomába mégse jutottam.

Egy dalt a légbe lehelltem,
Lehullt, nem tudom, hol, nyomára se leltem,
Mert, haj, kinek van oly erős látása,
Hogy egy dal repülését lássa?

Nagy későre a nyilat véletlen
Egy tölgybe fúródva lelém, eltöretlen’,
S a dalt – mikor utolsót rezgett éppen –
Megleltem egy barátomnak szívében.

(Ford.: Benedek Marcell)

*



*

Longfellow: Psalm of Life

What The Heart Of The Young Man Said To The Psalmist

Tell me not, in mournful numbers,
Life is but an empty dream!
For the soul is dead that slumbers,
And things are not what they seem.

Life is real! Life is earnest!
And the grave is not its goal;
Dust thou art, to dust returnest,
Was not spoken of the soul.

Not enjoyment, and not sorrow,
Is our destined end or way;
But to act, that each to-morrow
Find us farther than to-day.

Art is long, and Time is fleeting,
And our hearts, though stout and brave,
Still, like muffled drums, are beating
Funeral marches to the grave.

In the world`s broad field of battle,
In the bivouac of Life,
Be not like dumb, driven cattle!
Be a hero in the strife!

Trust no Future, howe`er pleasant!
Let the dead Past bury its dead!
Act, — act in the living Present!
Heart within, and God o`erhead!

Lives of great men all remind us
We can make our lives sublime,
And, departing, leave behind us
Footprints on the sands of time;

Footprints, that perhaps another,
Sailing o`er life`s solemn main,
A forlorn and shipwrecked brother,
Seeing, shall take heart again.

Let us, then, be up and doing,
With a heart for any fate;
Still achieving, still pursuing,
Learn to labor and to wait.

Fehérlófia

Son of the White Mare (1982, directed by Marcell Jankovics)