Le garde meurt?

Half a league half a league,
Half a league onward,
All in the valley of Death
Rode the six hundred:
'Forward, the Light Brigade!
Charge for the guns' he said:
Into the valley of Death
Rode the six hundred.

Rövid köszönetmondás

Nyájas olvasók és vendégek. Minthogy Körünk tevékenysége csúfosan megfenekleni látszik, ezúton szeretnék köszönetet mondani eddigi szerzőinknek és kommentátorainknak. (Az utóbbi idők kommentátorai közül köszönet Dzsucseharcosnak és Shenpennek, ők tartották még a lelket valamelyest a kihűlt tartalmű csészék mellett is a kelletlenül távozni készülők között.)

Természetesen ez nem nekrológ. Nem vagyunk nekrofilek. Teafíliánk töretlen. Ám Tevvton eltűnt, Tölgy dekonspirálódott, Loxon nincstelenné vált, a többiek pedig (except for Reactionary) látszólag fittyet hánynak művünk méltó folytatására, a Teakrácia betetőzésére.

Talán az ősz majd újra behozza szeretetreméltó vendégeinket a forró és gyógyító, vagy harcra lelkesítő gőzök mellé.

Addig is (?) könnyű nyári zsebkendőlengetéssel búcsút vesz Önöktől a fő-konspiratőr és szamovár.

Pá-pá!

Postácska az úgynevezett „békés Marx”-kép előtt ál(mo)dozókhoz

Egyes internetes kommentátorok (gyermekkori emlékezetünk szerint őket lükepékeknek szokás hívni) magabiztosan kijelentették, hogy a marxi kommunizmus forradalmak általi megvalósítása Vlagyimir Iljics Lenin újdonatúj ötlete volt, s hogy Marx álmában sem gondolt olyasmire: „forradalom”. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el, kik ezek a kommentátorok? Miféle iskolákból jöttek? Ők volnának tán a démosz nagyszájú bajnokai, akik szerint az igazság letéteményeseI azOK, akiK sokan vanNAK?

Az még csak hagyján, hogy Leninnek akkora eredetiséget tulajdonítanak, amekkorája sohasem volt. De ha sokan mondanak Nagy Hülyeséget, akkor bizonyára majd csak elhiszik nekik a naív blogolvasók, és onnantól vae victis, mert akkor is igazuk lesz, ha nem. Igaz ezzel szemben az, hogy bár egy fecske nem csinál nyarat, egy bolond viszont százat csinál. Nos, vegyük elő a toalettről, és lapozzuk fel a (pfuj) Kommunista kiáltványt (par Marx et Engels). IV. fejezet. Címe: A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz. Mit találunk itt? (Én nyomtatásból idéztem, hűen ahhoz, mit ír a költő: „Berzsenyi szobra alatt, fejemet tenyerembe lehajtva…”/ — íly kezdettel akart költeni. Hogy ne legyen / önmaga színe előtt se hazug: míg éneke készült, / fél-tenyerére borult Berzsenyi szobra alatt.) Válasszuk ki a számunkra ezúttal fontos mondatokat (ó, ez a kontextusról cseppet sem választja le a dolgokat, nekem elhihetik. Aki nem hiszi, járjon utána vagy másszon fel a nemhiszemfára.)

„Franciaországban a kommunisták a szocialista-demokrata párthoz csatlakoznak a konzervatív és radikális burzsoázia ellen, nem mondva le arról a jogukról, hogy kritikai magatartást tanúsítsanak a forradalmi hagyományokból sarjadzó szólamokkal és illúziókkal szemben.” (Jól figyeltek? Itt csak a szólamok és illúziók kritikájáról van szó.) A jelentéktelen Engels lábjegyzetei e mondathoz: „(1888) Akkoriban ezt a pártot a parlamentben Ledru-Rollin, az irodalomban Louis Blanc, a napisajtóban a Réforme képviselte. A szocialista-demokrata név a névnek ezeknél a feltalálóinál a demokrata vagy köztársasági párt többé-kevésbé szocialista színezetű szekcióját jelentette. — (1890) Az akkoriban magát szocialista-demokratának nevező francia párt az volt, amelyet a politikában Ledru-Rollin, az irodalomban Louis Blanc képviselt; annyira különbözött tehát a mai német szociáldemokráciától, mint ég a földtől.”

Menjünk tovább.

„Svájcban a radikálisokat támogatják, de nem tévesztik szem elől, hogy ez a párt ellentmondásos elemekből áll, egyrészt francia értelemben vett demokrata szocialistákból, másrészt radikális burzsoákból.

A lengyeleknél a kommunisták azt a pártot támogatják, amelyik az agrárforradalmat vallja a nemzeti felszabadulás feltételének, azt a pártot, amely az 1846. évi krakkói felkelést életre hívta.”*

Álljunk meg itt kissé, és mélázzunk. (Mélázunk.) Eleget méláztunk, menjünk is tovább.

„Németországban a kommunista párt, mihelyt a burzsoázia forradalmi módon lép fel, együtt küzd a burzsoáziával az abszolút monarchia, a feudális földtulajdon és a kispolgáriság ellen.”

Ismét álljunk meg, mert hiszen tetten értük a szerzőt, s egyúttal elértük írásunk célját. Ámde ne álljunk meg itt, hisz csodálatos irományunk végkifejlete teljes pompájában tárja elénk az eredeti és hamisítatlan kommunista elképzelést és szándékokat:

„Egyetlen pillanatra sem mulasztja el azonban [mármint a Kommunista Párt – a szerk.], hogy a munkásokban a lehető legvilágosabban tudatosítsa [ha-ha – a szerk.] a burzsoázia és a proletariátus közötti kibékíthetetlen ellentétet, hogy így a német munkások azokat a társadalmi és politikai feltételeket, amelyeket a burzsoáziának uralmával meg kell teremtenie, azonnal mint megannyi fegyvert a burzsoázia ellen fordíthassák, hogy így, a németországi reakciós osztályok megdöntése után, nyomban meginduljon a harc maga a burzsoázia ellen.

Németországra irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt az átalakulást általában az európai civilizáció előrehaladottabb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVIII. és Franciaország a XVIII. században, a német polgári forradalom tehát csak egy proletárforradalom közvetlen előjátéka lehet.

Egyszóval, a kommunisták mindenütt támogatnak a fennálló társadalmi és politikai állapotokkal szembeforduló minden forradalmi mozgalmat.

Mindezekben a mozgalmakban a kommunisták a mozgalom alapvető kérdéseként a tulajdon kérdését helyezik előtérbe, függetlenül attól, hogy ez a kérdés többé vagy kevésbé fejlett formát öltött-e.

A kommunisták végül mindenütt az egész világ demokratikus pártjainak szövetkezésén és egyetértésén munkálkodnak.

A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek.

Világ proletárjai, egyesüljetek!” — fejezik be az alkotók öles betűkkel.

Nos, kedveseim, milyen teát kérnek? Én javaslom Mr Pharmacist kedvencét, az Imperial Gunpowder-t. A fenti részleteket tartalmazó kiáltványhoz pedig csatolom Petőfi Sándor politikai verseit. Egész jól mutatnak együtt, mondhatni, kiegészítik egymást. Mindenesetre jól összeillenek. Persze ők, az úgynevezett polgári forradalmárok, kávét ittak, a Pilvaxban. Talán mert a kávé őrülete jobban összeillik a szubverzióval.

Erről jut eszembe, jártak már Pécsett, a Caflisch nevű cukrászdában? Ez a kávéház 1789-ben nyílott, pontosan a francia forradalom évében. Borzasztó slampos és kelletlen némberek a felszolgálók, sajnálatos módon. Olcsó és rossz rádió szól, nem igazi fa „ég” a kandallóban. Talán nemsokára szebb idők következnek egyszer erre a ma már inkább konzervatív enteriőrre. De ez most nem is fontos, hogy is jutott eszembe.

Szóval egyesek itt azt állítják, hogy Marx egy békés ember volt. Egy amolyan szuszogó, szakállas mikulás, aki békésen motyogva nézgelődött ki egy csomag szaloncukor mögül, amelyet természetesen proletárgyerekeknek szándékozott kiosztani. Senkinek nem akarok a lelkivilágába gázolni azzal, hogy mennyire téved, ha így gondolja. Egyébként úgy hallottam, véleményszabadság van, tehát mindenki higgyen olyan majomságot, amilyet csak tud. De a Kommunista kiáltvány szavait, kérem, ne hamisítsák meg. Igazán rosszul esne, ha tiltakoznom kellene a Tudományos Akadémiánál, vagy valami ilyesmi.

Miután e posztban két legyet ütöttünk egy csapásra – hiszen a kommunizmus mellett általában véve a demokratizmus is megkapta mai napi méregadagját (ha a kettő nem egyenesen ugyanaz) –, mint aki jól végezte dolgát, Loxon még egy bónusz idézetet helyez ide rosszkedvű evolucionistáink részére – Engels Frigyes 1890-es lábjegyzetét a kiáltvány 1883-as német nyelvű kiadásához: „Ehhez a gondolathoz, amely véleményem szerint arra van elhivatva, hogy a történelemtudományban ugyanolyan haladásnak legyen az alapja, mint aminőnek Darwin elmélete volt a természettudományban – mindketten már 1845 előtt fokozatosan közeledtünk.” Marx azonban „1845-ben [...] már teljesen kidolgozta ezt a gondolatot”.

Erről megint eszembe jutott valami. Nemrég valaki kezembe nyomta Feldmár András A tudatállapotok szivárványa című beszélgetős könyvét. Nem lettem egy Feldmár-fan, meg agyfélteke-misztikus sem, de találtam benne egy jól értelmezhető gondolatot az Önök számára, my dears: „Valószínűleg közületek sokaknak már régen nem beszéltek a jobb féltekéjéhez. Ez csak egy kis masszírozás ennek a féltekének, amit eddig kevesen masszíroztak. Ha költészettel foglalkoztok vagy drámával, akkor a jobb féltekétek működik, különben lehet, hogy már régen alszik. S az is egy tudatállapot. Például Darwin és H. Huxley mindketten azt írták az önéletrajzukban idősebb korukban, hogy nagyon szomorúak, de sajnos már nem értik a költészetet. Emlékeztek rá, hogy fiatal korukban élvezték, de idősebb korukban már egyáltalán nem értették, hogy miről szól. Elfelejtették, az a félteke már nem dolgozott.”

Egyébként ismerik az udvari bolond csodálatos intézményét?


* (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ennek székhelye a vészjósló Lemberg volt.)

Az alkudozás művészete

Negyvenöt fok volt, talán celsius-ban, de ezt néha majdnem cáfoltam, főleg mikor az egyébként intenzíven krepegő, állandóan robbanni készülő klímaberendezés néha úgy gondolta: leáll. Mindez délután kettőkor, amikor normális ember nem megy ki Kairó utcáira, inkább a szobájában szürcsöl valami jeges teát.

Ekkor kopogtak az ajtónkon. Csillogó szemmel újságolta Guide-unk, Muhammad Muhammad, az alig harminc éves, szénfeketére barnult történész barát, hogy márpedig most vásárolni megyünk.

Elgondolkodtunk. Kérdés: „hová, Muhammad?”
— „Szőnyeget veszünk, egy barátomnál.”

Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy Muhammad MLM-leosztásban kap részesedést a barátja által eladott portékából, és azt is tudtuk, hogy a szőnyegárus a kereskedők királya, átverni és túljárni az eszén lehetetlen, egy helyi számára is kihívás, nemhogy hazánkfiának, akit lépten nyomon angolnak néztek az utcán (rosszabb esetben franciának...). Új lakásunkba azonban már megálmodtuk a szénfekete ágykeretet, elé pedig a fekete perzsaszőnyeget, így hát némi cash-t magunkhoz véve elindultunk.

*

Tudni kell, hogy Kairó utcáin mindenki (értsd: mindenki, aki él és mozog) kereskedő, és minden eladó, a teázóban a teáskanál is. A portékától függően lehet különbséget tenni a kereskedők között.

Ott vannak Khan-el-Khalili főutcáján helyet kapott ószeresek, bóvliárusok, pólósellerek, és az ő méltóságos árusaik, akiknek boltjában mindent lehet kapni, a kalasnyikovtól kezdve az angliai gyapjún át, a félkarú barbiebabák-kal bezárólag. Egyetlen boltban, koncepció, szortírozás és rendszerezés nélkül. Ők mindig hangosak, rikkancsként üvöltöznek, attól függően, hogy milyen csoport halad el a boltjuk előtt. Tíz másodperc alatt felmérik, hogy az adott személy körülbelül mire tarthat igényt, anélkül, hogy a potenciális vásárló megjelölné, hogy mi érdekli. Fix ár nincs, sehol, senkinél.

Az utcákon beljebb jutva belebotolhat az ember az ékszerkereskedőkbe. Eleve elveszett dolog, ha az ember nővel megy a boltba, ugyanis az ékszeres ezek után nem a férfival tárgyal, hanem a nőnek udvarol. Ráaggat minden ékszert, kiváló stílusérzékkel a ruhához és a nő egyéniségéhez igazítva a mutatott terméket (a nő stílusát körülbelül feleannyi idő alatt állapítja meg casanova-i pontossággal, mint a rikkancsok a vásárló feltételezett igényeit...), majd miután a nő szeme az ékkövekkel összemérhetően csillogó magatartást vesz fel, odafordul a férfihez, és elmondja, hogy a férfi dolga a nőt kényeztetni, és egy ilyen gyönyörű hölgyet kötelessége elhalmozni mindennel, pl. az inkriminált ékszerekkel. Természetesen a férfi ilyenkor pénztárcájába tekint, majd akadékoskodik egy sort, fél órás boltolás veszi kezdetét, majd az ajánlott ár harmadáért elviszi a terméket. Az ékszerárusok mind kaszanovák, a női lélek legnagyobb ismerői.

Ha szerencsénk van, egy sikátorba betévedve a bazárváros közepén furcsa illat csapja meg orrunkat. Belépve a teljesen sötét, gyertyákkal megvilágított, tömjénillatú szobába, egy többnyire öregebb arab „gurut” találunk, vízipipázva a szoba egyik sarkában. Belépés után alig fél perccel később szól csak hozzánk, odalép, majd megjegyzi, hogy a nőnek, aki velünk van, csodálatos illata van. Semmi kétség, parfümárus boltjában vagyunk. Egyiptomban ezt ESSENSE-nek hívják, alkoholmentes, természetes alapanyagokból készült növényesszenciákat árul, pici fiolákba zárva. Az eladó egyértelműen művész, az illatokról poétikus angol körmondatokat regél, majd amikor előveszi a fiókja aljáról minden illat illatát, a Sivatag Titka nevűt, beleborzongunk. Nem meri a kezünkbe adni, csupán csepegtet egy picit az illatoktól elfáradt női karra, és várja a hatást. Mindeközben közönyösen mosolygó fejet vág, nyoma sincs benne a többi árus erőszakosságának: ha egész életében nem adna el egyetlen fiolát, akkor is boldog lenne, lévén ő művész, saját maga keveri az illatokat. A művész eleve annyira olcsón kínálja a termékét, hogy alkudni sem érdemes, és alapvetően az ember sértésnek érzi az alkudozást egy művésszel.

Parfümöt a művészektől, alabástrom szobrot Luxor bányáiból, Spice-t Asszuán észak-afrikai kereskedőitől, Papiruszt a papiruszmúzeumból, és természetesen Szőnyeget a Carpet Schoolból érdemes venni. Mindegyik kereskedés más és más eladói kultúrát foglal magában, de a kereskedők királya mégiscsak a legdrágább termék árusa, a szőnyegiskola tulajdonosa.

*

Szőnyegiskola sokféle van, van kifejezetten pénzes turistáknak fenntartott, és van exkluzív, ahova a komolyabb érdeklődőket viszik, akik nem egyetlen napot töltenek Kairóban, átutazva a Vörös-tenger partjáról. Mi egy eldugottabb, ám annál különlegesebb iskolát látogattunk meg. Az iskola azért találó elnevezés, mert helyben zajlik a szőnyegkészítés, a szőnyegszövés oktatása, és az eladás is.

A legtöbb iskola Kairó nyugati külvárosában található, három órányi autóútra a belvárostól, szegénynegyedek során át, Sakkara piramisaitól nem messze. Kiszállva a szakadt évtizedekbe mérhető öregséggel megáldott Daihatsunkból – melyben, mint mindenhol, hangosan zakatol a légkondícionáló – egy lepusztult szegénynegyed közepén felhúzott szép épülethez érkezünk, mely minden kétséget kizáróan a környező fiataloknak ad munkát.

Míg a nyugat-európai gyárakban a terméket látjuk először, és a munkafolyamatokat kiváltságosak láthatják csak – kínos lenne tudni, hogy a Nike cipőt kínai gyermekmunkások rakják össze – addig a szőnyegiskolában pont fordítva van.

Mindjárt a hátsó bejáraton belépve elénk jön Hafid, a szőnyegiskola tulajdonosa, aki kifogástalan angolsággal ecseteli, hogy a hely az övé, és ő itt a főnök. Körbevezet minket a szövőszobákon, ahol három különböző technikával készült szőnyegeket készítenek, többnyire gyerekek. Hafid előzékenyen felajánlja, hogy fényképezzük a gyermekmunkásokat, láthatóan rendkívül büszke arra, hogy munkaerőnek alkalmazza a helyi nyomortelep gyermekeit. Belenézve a gyermekek szemébe, egy percig sem érezzük a – nyugati terminológiával élve – „kizsákmányolás” szó érvényességét, boldogan és elszántan szövik a kézműves termékeket, mindig egy idősebb mester kíséretében.

Hafid miután körbevezet minket a munkafolyamatokon, felajánlja, hogy megmutatja a szőnyegeket, melyek egy külön teremben foglalnak helyet. Azonban felhívja figyelmünket, hogy fotózni tilos a teremben, így gépünket sajnálattal, de le kell adnunk Guide-unknál, Muhammadnál. (aki további képeket szeretne látni egy másik Carpet Schoolról, az tekintse meg ezt az oldalt, rendkívül gyönyörű képek)

Ezek után magunkra maradunk Hafiddal, aki bekísér minket egy hatalmas belmagasságú, végig arabeszkekkel díszített terembe, ahol faltól falig szőnyegeket látunk. A terem egyik végében állandóan posztoló gépfegyveres fickó teázgat egy barátjával, egyértelműen tudtunkra adva, hogy ebben a teremben nem akármit adnak el. Amint belépünk, rögtön körénk gyűlik két fiatal fiú, akik széket és párnákat tesznek alánk, majd felteszik az első lényeges kérdéseket:

„May I serve you, my Lord, tea, coffee or mango juice?”

A második lényeges kérdésük a dohányzásra vonatkozik, és egész egyszerűen nem engedik, hogy a saját cigarettámból gyújtsak rá, ezüsttálcán hozzák elém az általam szívott márkát, egy ezüst hamutál kíséretében.

Hafid leül velünk szembe, és elképesztően büszke tekintettel méricskél minket, figyelve a reakcióinkat, hogy teázgatás és cigarettázás közben mely szőnyegekre téved és időz el tekintetünk. Elégedetten konstatálja, egy folyamatos, arcára merevült mosoly kíséretében, hogy lényegében nem térünk magunkhoz az ámulattól. A terem tornacsarnok méretű, fehérre meszelt falakra függesztett szőnyegekkel, a szegélyezés pedig gyönyörű arabeszkekkel van megoldva.

Alig egy perces ámulat után Hafid elkezdi a small talk-ot, mielőtt a lényegre térne, s miközben ő is teáját kevergeti. Hafidnak öt gyermeke van, három különböző feleségtől. Természetesen ő is bókol páromnak, mondván, ha neki csak egy ilyen felesége lenne, akkor nem nősült volna háromszor. Az ilyen bókok akkor is rendkívül jólesők tudnak lenni, ha tudja az ember, hogy mindez csak a rokonszenv által motivált előnyös vásárlás miatt kerülnek elő. A small talk után elkezdődik a lényegi rész, az eladás.

— Ha nem indiszkrét a kérdésem, megkérdezném, hogy mekkora lakásotok van, és hová szeretnétek a szőnyeget? – kérdi Hafid.

— Egy következő lakásunkba szeretnénk, a hálószobába, a hitvesi ágy elé egy sötét árnyalatú szőnyeget, körülbelül kettőször három métereset.

— A hitvesi ágy színe érdekelne, és a szoba falának a színe.

— Az ágy fekete, a szoba fala pedig még nem eldöntött, lehetőleg sötét tónusú, vagy valami meleg szín.

— Javaslom, hogy valami mélyen erotikus színt válasszatok, mely elősegíti, hogy minél több gyermeketek legyen. Javaslom a sötétvörös árnyalatait — mondja csöppet sem szemérmetlenül Hafid, közben élénken szemezve párommal.

— Show me what you've got – mondom határozottan.

Több sem kell Hafidnak, elkezdi lerámolni a szőnyegeket egy óriási polcrendszerről, egymásra teregetve őket. Először az alacsony kvalitású, durva szövésű gyapjúszönyegeket mutatja, majd látva elégedetlenségünket, gyorsan vált a finom szövésű gyapjúra. Közben folyamatosan beszél a szőnyegekről, megtudjuk, hogy fia az egyik legjobb szőnyegszövő a szakmában, a mintákat is ő készíti otthon, továbbá hogy Angliából és az Államokból jönnek hozzá vevők; mesél egy angol lányról, aki szőnyeget vett nála, majd ő majdnem elvette a lányt negyedik feleségnek, de végül a lány mégis az angol lordot választotta helyette, és hogy ez őt nagyon megrázta, és a lány arcképét szőnyegbe szövette. Természetesen ezt a szőnyeget is megtekintjük, közben újratöltik a poharunkba a fiatalok a teát, s egyik cigaretta ég el a másik után.

Pénzről és árról természetesen soha nem esik szó, ki nem mondott egyiptomi aranyszabály, hogy alkudni pénzben csak a már kiválasztott árura lehet.

Gyakorlott alkuszként alig tíz perces árubemutatás után kiválasztunk három szőnyeget, remélve, hogy ráhibáztunk a három különböző árértékre is. Egy szürke, finomszövésű gyapjúra és két fekete selyemszőnyegre mutatunk rá. Hafid, amint megtudja a preferenciákat, azonnal elpakoltatja a nem oda való árut, és leterít a három kiválasztotthoz hasonló újabb tíz szőnyeget, miközben térdepelve előttünk tovább magyaráz a kiválasztott darabokról. Magátólértetődő módon minden szőnyegről konkrétan tud legalább két történetet, itt minden szőnyegnek látszólagosan múltja van.

Rövid variálás után megint marad három portéka a padlón, hasonló kategóriákban. Hafid rendkívül szuggesszíven szemünkbe néz, és kimondja mindháromra az ítéletet: az első – egyértelműen a legszebb és legfinomabb anyagú – 500 Euro, a másik kettő pedig 300 illetve 250.

Meghallva az ítéletet, kiveszem a saját doboz cigarettám és rágyújtok a legnagyobb ellenkezések ellenére, érzékeltetve, hogy itt nekem valami nagyon nem tetszik.

A továbbiakban Hafid kizárólag hozzám fordulva beszél, kizárólag velem. A hölgynek eddig udvarolt, de most már komoly dolgokról van szó.

— Ha lehet, kérnék egy kávét – mondom vontatottan az egyik fiatalnak, de ekkor még egy árva szót sem szólva Hafid ajánlatára.

Hafid ráüvölt a fiatal srácra, aki csupán két másodpercet késlekedve indul el kávéért, nyomatékosítva, hogy a vevő parancsolt, tehát ugrás.

— Gyönyörű a boltod, Hafid, a szőnyegeid pedig mestermunkák – mondom elismerően.

— Köszönöm uram, nagyon megtisztelő.

— Bizonyára nagyon gazdag ember lehetsz, feleségeid elégedettek veled.

— Igen uram, a Korán szerint, ha több feleséged van, mindegyiknek ugyanazt kell nyújtanod. Ha az egyiknek ékszert veszek, a másik kettőnek is kell vennem, és tudja, Uram, hogy a nők mennyire szeretik az ékszereket. Mosolyog, hosszú idő óta először feleségemre tekintve.

— Igen, tudom, Hafid, nagyon szeretik a csillogó dolgokat. De bizonyára nem okoz gondot ez neked, hiszen, gondolom, rendkívül sok vásárlód van, nem?

— Igen, Uram, mindennap betér valaki.

— Elég szép üzlet lehet, ha mindenki kifizeti ezért a szőnyegért – mutatva a legszebbre – az 500 eurót, ez havonta nagyobb összeg mint amit Mubarak elnök kereshet, nem?

— Ó uram, hol vagyok én Mubarak elnök úrhoz képest? – Hafid ekkor érzi először, hogy itt gondok lesznek...

— Nálunk, Hafid, Magyarországon, 500 euró nagyon sok pénz, sokan egy hónapban keresnek ennyit. Tudod, Magyarország nem Anglia, az angol vevőid megengedhetik maguknak, mi nem. Viszont a szőnyegeid gyönyörűek, nem szeretnék üres kézzel távozni.

Az alkudozás művészete ott kezdődik, ha az ember nem sértődik meg azon, hogy át akarják verni, hanem ugyanazzal válaszol, amivel őt akarják csőbe húzni, dícsérettel és bókokkal. Minden kereskedő meg van győződve arról, hogy az áruja és a boltja egyedi és gyönyörű, ha erre felhívjuk a figyelmét, kenyérre lehet kenni, de mindenképpen előnyösebb ajánlatot fog tenni.

— Péter, te nagyon fiatal vagy és nagyon okos, elfogadom amit mondasz. Nem ismerem országodat, biztos vagyok benne, hogy a következő ajánlatom elnyeri tetszésedet. Mit szólnál hozzá, ha 500 euróért két szőnyeget is elvihetnél?

— Nem érted Hafid, nekem nem a szőnyegek mennyiségével, hanem az árral van problémám. Nem engedhetem meg magamnak. Nemsokára gyermeket szeretnék, bizonyára tudod, mennyiben van az, ha gyermeket vállalsz. Nagyon sok szőnyegben. Nekem csak egyetlen szőnyegre van szükségem.

— Mivel nagyon kedves voltál hozzám, én is kedves leszek hozzád, Péter. Meg vagyok győződve, hogy a feleséged is elégedett lesz ezzel az ajánlattal. Beszéljünk arról, hogy neked mennyit érne meg ez a szőnyeg? – mutat a legdrágábbra Hafid.

Ekkor már tudtam, hogy a legdrágább szőnyeget is csupán 200 euróért lehetne elvinni, és tekintve azt, hogy mindössze 60 euró volt a pénztárcámban, így eleve letettem a legdrágábbról való alkuról.

— Igazából, Hafid, szeretném, ha a középső szőnyegről beszélnénk, amint látom, a feleségem inkább ezzel rokonszenvezik, és tudod milyenek ezek a nők, ha a fejükbe vesznek valamit – tekintek feleségemre, sugallva neki, hogy támogasson és bólogasson, amit meg is tesz.

Ez visszautasíthatlan kérés, Hafid félre is teszi a másik két szőnyeget, és immáron a háromszáz eurósról beszélgetünk. Közben kihozzák a kávémat, ezüsttálcán, letéve a pici asztalkára mellém. Belekortyolok, hamisítatlan arab kávé.

Hafid közben újra fut egy kört a szőnyeggel, elmesél még egy történetet róla, miszerint állítólag ez a szőnyeg azt a szőnyeget másolja, amin valami beduin hős imádkozott a sivatag közepén, és van egy nagyobb kiadása is, rámutatva egy óriási selyemszőnyegre, mely a falon lóg. Érdeklődve kérdem meg, hogy az mennyibe kerül, egyáltalán nem bízva abban, hogy elárulja. Meglepő módon, büszkén közli, hogy Forintba átszámolva több millió értékű. Próbálok nem elképedni.

— Hafid, az helyzet, hogy ez a szőnyeg pontosan illene a lakásunkba, de ez a lakás még nincs berendezve (az más kérdés, hogy még lakás sincs), és egy ilyen lakás berendezése igen sokba kerül. Ennek a szőnyegnek az árából egy egész szobát berendezhetnénk.

Hafid ekkor már rezignáltan, teljes lemondással mondja az árat: 200 euró. (300-ról indultunk).

— Látod, Hafid, ez már mindjárt barátibb ár, egy baráthoz méltó ajánlat. Örülök, hogy a barátomnak tudhatlak, azonban remélem, megérted, hogy a barátság egyik lényege, hogy segítesz a barátodnak, ha bajban van. Mi is nagyon nagy gondban vagyunk, ugyanis nagyon sokban van a gyerekszoba, egy gyermek rettentő sok játékot igényel, és ez bizony mind pénzbe kerül.

— Értem, de nem hiszem, hogy egy ilyen művészi kivitelezésű szőnyegen kellene spórolni.

Kemény dió lesz ezt az árat 60 euróra letornázni – mondom magamban.

— Hafid, a gyermekem csak idősebb korában fogja tudni értékelni a te gyönyörű termékedet.

— 150 euró – mondja Hafid, de innentől kezdve már láthatóan mérges, ingerült és picit csalódott.

Az ajánlattételes csatának van egy döntő pontja, amikor a vevő megmondja, hogy ő mennyit adna az áruért. Ezt kizárólag akkor lehet megtenni, miután már legalább három esetben engedett az árból a kereskedő. Az ajánlatunktól többnyire megsértődnek.

— Hafid, nem tudok többet adni 50 eurónál egy szőnyegért.

— Ne sértsen meg, Uram! Ez a szőnyeg számtalan munkás többhavi munkáját dícséri (túloz), nézze milyen pontosan van szőve, hiba nincs benne (igaz), és nekem gyermekeim vannak, enni kell adni nekik.

A gyermekekkel és az éhezésükkel való fenyegetőzés a legalapvetőbb árustrükk. Csodálkoztam is, hogy ezzel hozakodik elő egy ilyen dörzsölt árus, mivel nyilvánvaló, hogy a családja valamely óriási családi házban lakik a luxusnegyedek egyikében.

— Nem hinném, hogy gondjaid lennének a megélhetéssel, Hafid, ha ilyen szép boltod van.

— Pedig vannak. – már nagyon mérges.

— Lesznek is, ha nem tudsz a vevők kedvében járni, Hafid. Márpedig én nem vagyok elégedett.

— Rendben, 80 euró.

— 60. És ígérem, hogy minden barátomat hozzád küldöm, ha Kairóba érkezik. Mert ezzel az árral nagyon elégedett lennék.

Hafid csóválja fejét, egyértelműen tudható, hogy azon gondolkodik, hogy előkapja a pult alól a jatagánját és kikerget minket a boltból.

— Rendben, de meg kell ígérned, hogy elmondod mindenkinek, hogy elégedett voltál, és azt is, hogy én eredetileg 100 eurót ajánlottam a szőnyegért.

— Meglesz. Ígérem.

Hafid becsomagoltatja a szőnyeget, és egy órányi alkudozás után először előkerül a pénz, melyet nem Hafidnak kell odaadni, hanem az egyik fiatal fiúnak, aki elszalad vele az őrhöz; az őr látható módon kinyit egy széfet, kifelé menet még pont bele tudunk pillantani – pénzkötegekkel van tele.

Hafid kezet nyújt, kikísér minket. Elégedettek vagyunk, nagyjából az áru valós értékét fizettük ki, némi extra profitot is hagyva a boltban. Ennyit jelent, ha tudunk alkudozni, egy jóféle arab kávé kíséretében.

A szabad akaratról

Épp a teámat készítettem el (vallomással tartozom: sima filteres, semmi cicó, cukor, citrom – viszont a nyári időszakban behűtve kellemes üdítő, és még így is kevesebb E-anyag van benne, mint a szprájtban meg a fantában), és arra gondoltam, megosztom a teázókkal "(ellen)forradalmi" gondolataimat. Tézisem nem más, mint hogy a modernitás/demokrácia/liberalizmus és különböző "tudományos" elméletek korszakában az egyetlen valóban "(ellen)forradalmi" gondolat:

A szabad akarat. Pro-katkó félpercünk következik.

A modern filozófiák (inkluzíve episztemológia és politikai eszmék) ugyanis a mechanikus szemléletet tették magukévá (Hobbes — Descartes — Spinoza). Ebből aztán formás determinista megfontolások születtek, ahol az ember pusztán láthatatlan erők és izék játéka, tudat alatti ösztönök és érdekek játékszere (Freud, Marx – a kettő összeházasítása pedig a legborzalmasabb). A mechanikus szabadság önellentmondás. Ha minden előre meghatározott, ha ösztönök és érdekek puszta játékszerei vagyunk, akkor nem lehetünk szabadok. Ugyanilyen ellentmondás lakozik a determinista, ugyanakkor forradalmi, haladó eszmékben is: ha a történelem szükségszerűen a kommunizmusba vezet, mi szükség van forradalomra?

A szabad akarat eszméje természetesen utálatos egy veretes modern szemében: egyrészt feltételezi a jó és rossz meglétét (hiszen jó és rossz nélkül mi értelme a szabad akaratnak? A Wille zur Macht ötletét meghagyjuk a posztmoderneknek: a hatalom így önmagában ugyanis semmit sem mond annak minőségéről és gyakorlásáról: az "erő" kultusza pedig barbarizmushoz vezet), másrészt nem menti föl az embert egyéni felelőssége alól. A jó és rossz közti különbségtétel, valamint a felelősség vállalása pedig ellenkezik a modern kenegetős gyakorlattal.

Tölgy a másik asztalnál cinkosan mosolyog, Loxon elégedetten kavargatja teáját [No Way, kedves R., nekem ezúttal is kissé más az álláspontom – de azért elégedetten kavargatva teáját üdvözletét küldi: szerető Loxonja]. Gizike viszont csak a fejét ingatja, hogy ebből megint valami szokásos vad-reakciós ömlengés lesz.
És tényleg.

Márpedig a jó és rossz közti különbségtétel eltörlése után nincs lehetőség bírálatra (kultúrrelativizmus ---> Auschwitz, GULAG), a determinizmus pedig mindig ultimate argument-ként szolgál a rosszat elkövetők esetében (forradalom, haladás stb.).

Márpedig ezek a gondolatok tovább élnek, és bizonyos körökben virágoznak is. És ha az "establishment" filozófiája eköré a felelősség-kenegetős, láthatatlan izék által vezérelt emberképre épít, akkor ezzel szemben az ember szabad akaratának és személyes felelősségének gondolata marad az egyedüli "forradalmi" gondolat.

Kommüniké par théacrats: Lenin halott

Nagyon kedvelem az antikváriumokat, a kollektív divat-figyelem szórásából kikerült, sárgult lapok sokféle személyes, valamint eszmetörténeti extravaganciát lelepleznek. Olyan dolgokat, amelyek ma is hatnak, csak hatásuk pontos okát és mikéntjét már rég elfeledték azok, akikbe beleragadt valamilyen szajkó-motívum.

Emlékszem például olyan szovjet valláskritikai könyvre*, amelyben a vallás hamisságának bizonyítékaként Pavlov doktor kísérleteit hozták fel. Teljes homályban maradt előttem – a mai napig –, miféle lenyűgöző logika nyomán haladva jutottak el oda a szovjet szoc-reál festők alkotásait is tárgyi bizonyítékként felhozó szerzők, hogy a Pavlov-féle reflex (tudják, kutya against óracsengő) alkalmas mondjuk a Szentháromság megkérdőjelezésére vagy Visnu isteni voltának kétségbe vonására. De ha Önök értik az eszmék ilyetén kutyafuttatását, kérem, azonnal nyomják meg a csengőt, hátha összefut a megértés nyála szánkban, miközben a megokolás csajkája üresen marad.

Aztán ott vannak Ernst Mach vagy mások filozófiai életművének Lenin-féle kritikái. Látnivaló, hogy a cseppet sem derék genfi forradalmár miféle erőfeszítéseket kellett tegyen olyasféle dolgok kvázi bizonyításáért és cáfolatáért, amelyek ma már – halvány fogalmunk sincs, milyen jogon – kézlegyintéssel és „szegénykém” jelzők kíséretében elintézettnek vannak véve, egyes, magukat felvilágosult internetes kommentátoroknak tartó agybajnokok által. Vlagyimir Iljics akkor még nem betonnal töltött homloka igen gyöngyözhetett, hogy az empiriokriticizmus elméleteinek cáfolatát adja oly szegényes metodikai alapokon: egy misztikus „matéria” izmusára, valamint olyan inverz-hegeliánus „dialektikára” hivatkozva, melyeket egy újrózsakeresztes is megirigyelhetett volna.

Semmi kétség, Vlagyimir Iljics Lenin (vagy VI. Lenin, ahogy olykor szellemesítve utalnak „szellemi” eluralkodásának szánalmatos voltára) sötét és máig pregnánsan ható öröksége olyan erővel testáltatott a félhülyénél is rosszabb utókorra, hogy a mai naív és felületes olvasóközönség, amelynek képességei többnyire Umberto Eco átlagos** olvasóközönségének szintjét is messze-messze alulmúlják, kritikátlanul büfizi vissza a kis októberi nyomadalom kis alakjának kis és kicsinyes gondolmányait, amelyeket a piramisokra távolról hajazó mauzóleum és a sok balzsam sem tud egyiptomi magasságokba emelni.

Tessék felütni bárhol ennek a mindig rosszarcú nyomorultnak az írásait, ki élete végén már csak a húgyban fürdő eszelős imázsának hű megörökítéséhez asszisztáló kamerákba nézésre volt képes (bár láthatólag azokat sem vette észre). Megtalálják majd azokat a pattern-eket, amelyeken a mai ún. értelmiség és a liberalizmus óraállítgató bajnokainak gyáva és minden új ámokfutással megalkuvó sematikus álgondolkodása halad.

Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. Mennyire nem igaz, és mennyire igen. Lenin egy hulla. De betonnal kitömött szertári tetemének lilás fényei visszatükröződnek értelmiségiink még élőnek mondott, vörös- kék-, sőt zöld- és narancspozsgás orcáiról, a szellemi kisszerűség és dohos levegő, az örökös penész többszörösen elhasznált illata árad az egész sötét és bezárt kamrában, ahova ezek az előbb károlyista, majd rákosista, aztán kádárista, végül gönczista és még kitudjamilyen akolba tartó illuminátok terelték és zárták a legatyásodott és elméjét vesztett népet, magukkal együtt.


* Fájdalom, hogy ilyeket nem kis energiabefektetéssel magyarra is lefordítottak
** kurziválva pour notre Shenpen

Evolucionizmust akartok? Nesztek!

Az evolúciós pszichológiáról írta dzsucseharcos:

„Az evolúciós tudományok egy bizonyos (fölöttébb szegényes) fogalomkészlettel le tudnak írni bármit. Akár a nézeteket is. Ugyanúgy, ahogy pénzügyi szempontból is le lehet írni mindent, legfeljebb lesznek olyan dolgok, amikkel kapcsolatban az a benyomásunk, hogy a pénzügyi leírás nem sokat mond el róluk. Pl. irodalmi műveket a kiadásuk jövedelmező volta alapján jellemezni nagyon is lehet, nem téves vagy hamis – legfeljebb nem érdemes, ha olvasók vagyunk és nem könyvkiadócég-tulajdonosok. A komoly problémák ott kezdődnek, amikor valaki úgy vélekedik, hogy az evolúciós megközelítés az egyedüli tudományos, és erőlteti ezt a szegényes metaforajátékot, amit evolúciós pszichológiának, vagy azt a másikat, amit memetikának hívnak. De ezek a megközelítések sohasem lesznek igazán hamisak. Legfeljebb impotensek, haszontalanok.

Ha azt állítjuk, hogy a nézeteink a nézetek evolúciós versenyére, vagy az egyének evolúciós versenyére stb. vezethető vissza, ezzel még nem állítottunk olyan sokat, mint elsőre tűnik. Ezzel még dogmatikus evolucionizmushoz sem jutottunk. Ugyanis sok minden mást is el kell dönteni. Lehet ui., hogy ez a "visszavezetés" nem ragadja meg a gondolkodási folyamat összes aspektusát, miközben amit megragad, arra lehet igaz. Ez attól függ, hogy közben milyen ontológiánk van, vagy éppen milyen igazságelméletünk. Egy biztos: ez a "visszavezetés" mindig utólagos értelmezést jelent, nem pedig valami lényegi belátást a gondolkodás lényegébe. A nézetek "visszavezetése" evolúcióra a nézetek evolúciós szempontú leírása.”

Az evolúciós pszichológia leegyszerűsítése ugyanaz, mint a marxizmusé: az ember pusztán állati lény, csak a testi, anyagi, és hatalmi vágyai vezetik az „egymás elleni harcban”. Ez a tudományosnak vagy kritikainak is nevezett redukcionizmus uralja Thuküdidészt és a modernek számtalan irányzatát, amelyek annál inkább „tudományosnak” neveztetnek, minél inkább kizárják, „szétmagyarázzák” az ember erkölcsi, transzcendens természetét, a szabad akaratot. Minden erkölcsi vagy szellemi fogalom, állítás pusztán csak a „hatalom akarása”.

Hogy mindez mennyire izgi eredményekre vezet, arra példa Kevin MacDonald. A kritika kultúrája című kötete a zsidóság XX. századi szellemi és politikai mozgalmakban történő részvételéről és hatásáról szól. Pénzt adtam ki érte, de kár volt. Akit nagyon izgat, olvassa el a honlapját. Őszintén szólva azt reméltem, hogy a zsidó vallás vagy mentalitás egyes szellemi irányzatokra gyakorolt hatásáról lesz szó, de nem.

MacDonald sokat olvasott, hatalmas irodalmi apparátussal dolgozik, és nem lehet azt mondani, hogy nincsenek az állításai megalapozva. De az alapvető állítása a következő: a freudizmus, a Frankfurti Iskola és a neokonok (Boas antropológiáját is ide sorolja, de az valahogy nem kelti fel a libidómat) zsidó dominanciájú szellemi mozgalmak, amelyek célja a politikai/szellemi hatalom. Ezek az irányzatok a zsidó csoport evolúciós küzdelmében létrehozott sikeres technikák, fegyverek a hatalom megszerzésére – még akkor is, ha a mozgalmak egyes résztvevői nem is így gondolnak velük, és akkor is, ha e mozgalmak nem minden tagja zsidó vagy öntudatos zsidó.

Ez is az evolucionizmus. És egyben bármiféle szellem, vita, érvelés vége.

Ex cathedra

Evolúció márpedig nincs. Az evolúciós elméletek mind hamisak.

Ha nem sértődnek meg, ezt most nem fejtem ki bővebben, majd ha időm engedi. Addig érjék be a lakonikus igazsággal.

I'm sorry

Üdvözlettel,

L.

A létezés problémája

A South Park egy meglehetősen „megosztó” sorozat. Még a konzervatívok körében is. Egyes konzervatívok kárhoztatják, mert a rajzfilmben szereplő kölyköknek irdatlanul mocskos szájuk van, és néha kifejezetten perverz elgondolások vannak az epizódokban.

Más konzervatívok szerint a South Park a nyelvezet ellenére kifejezetten reakciós, és egy jól irányzott ütéssorozat az amerikai balliberális politikai korrektség gyomrába. Ez nem olyan meglepő, ha megnézzük a szerzők hátterét: Matt Stone ugyanis a Republikánus Párt tagja, Trey Parker pedig a Libertárius Párté. Nem kívánnak a függetlenség álcája mögé bújni; Matt Stone összefoglaló mondata árulkodó: „I hate conservatives, but I really fucking hate liberals.” Ehhez nem kell mit hozzáfűzni.

A magam részéről kedvelem a sorozatot. Nem minden rész ütős, de némelyik egyenesen a célba talál.

Ma egy olyan részt tekintettem meg, amelyben inkább a „mellékáram” a jelentős: amikor Kyle rájön, hogy a szülők hazudoznak a fogtündérről, elkezd elmélkedni a létezés problémájáról (még mindig nem tudjuk, van-e feje Loxonnak például). Előkerül sok minden a taoizmustól Descartes-ig, és Kyle addig elmélkedik a létezésről, amíg végül ő maga néhány pillanatra megszűnik létezni: semmi lesz és minden.

Tehát, kedves szolipszisták, karteziánusok, egyebek, óvatosan a kételkedéssel, mert kellemetlen vége lehet!

Én pl. most megyek, és feloldódom a boromban, meg az éjszakában.

(Az epizód megtekinthető itt.)

A gyülöletbeszéd-törvény küzdelme

Nyilván a fekete harcos a fasiszta (veszély).

Az arrogáns tudós evolúciója

Kicsit ugorgyunk vissza egyik kedvencünkhöz, az evolucionizmushoz.

Na most, kérem.

Az evolucionizmus botránya és népszerűsége a kezdetektől az, hogy feleslegessé teheti a teremtés és a Teremtő fogalmait.

Az élet és az ember keletkezése a Földön így megoldódnék Isten nélkül. Hurrá!

Azonban néhány eszement megkérdőjelezi az evolucionizmust. Tudománytalanok, nyilván. Mit tegyen velük a tudomány? Vitatkozzon? Á, semmiképp!

„Mi voltunk elég hülyék ahhoz, hogy szóba álltunk velük, különben sehova nem jutottak volna. Azt gondolom most, hogy nem kell foglalkozni ezekkel az emberekkel, nem kell nekik teret adni, főjenek a saját levükben. Annál is inkább, mert kezd már unalmassá válni a kreacionizmus és az értelmes tervezettség, ez ugyanis nem egy fejlődő sztori. Mindig ugyanazt a néhány butaságot mondják el, amiknek nagy része effektíve a tudatlanságukból táplálkozik.

Tény, hogy az evolúcióelméletnek vannak hézagai, és fel lehet tenni kellemetlen kérdéseket, de a kreacionisták által feltett kérdések egyáltalán nem kellemetlenek — legfeljebb intellektuálisan, merthogy butaságok. Nem köteles persze mindenkinek betéve tudni az evolúciót és a biológiát, de akkor tartsa a száját. Nem lehet társadalmi vitát folytatni olyanokkal, akik nem végezték el az iskolát. És itt a demokrácia kérdéséhez jutunk, a tudás pedig nem demokratikus. Én tudom, a másik nem. A tudomány és az oktatás demokratikus abban az értelemben, hogy bárkinek lehetősége van belépni és megtenni azokat a lépéseket, amik a tudáshoz szükségesek.”

A tudomány nem vitatkozik! Triumfál!

A tudás qrvára nem demokratikus, kis köcsögök! Vitatkoznátok? Van egyetemi kinevezésetek? Tenured-e vagyol? Van research budget-od? Voltál már Nagyon Nagy Tudományos Konferencián? Ha nem, akkor pofát súlyba!

Mi van, ha nem mezei hadak, hanem más tenured tudósok — akiknek szintén van research budget-ük, és voltak már Nagyon Nagy és Nemzetközi Konferencián — fogalmaznak meg észrevételeket, kérdéseket, zavaró problémákat? Mondjuk: hogyan is keletkezett az élet? Csak egy ilyen eccerűt.


Is Evolutionism scientific?

1 — Fraudulence, contradictions and gratuitous affirmations of evolutionists

When somebody tries to prove something by fraudulent means, this constitutes a confession that one recognizes the non-existence of real proofs on the matter in to be proved.

Well, during its history Evolutionism many times resorted to fraudulent falsifications in order to convince the scientific community and the public that man came from an inferior animal and that he would not have been created by God. There has never been, in the History of Science, a theory so infected in its history by frauds, as Evolutionism. In spite of this, it is still presented as true.

We will tackle the most famous frauds — perpetrated by famous scientists, when we analyze the human fossils.

Contradictions are also really common.

Nowadays, for instance, the evolutionist paleontologists and biologists do not reach an agreement with respect to man’s age. Paleontologists attribute to the homideous or human fossils fabulous ages that reach to 3 millions years. But biologists are much more modest in their numbers.

In 1987, American molecular biologists, comparing genetic material from the mothers’ side of populations from several continents, concluded that every men descent from only one mother. So there really would have existed a “mother of all human livings”, expression designed in the Sacred Scriptures by the name of Eve.

Most important is the age these biologists calculated for the appearance of this sole mother: approximately 200.000 years.

This figure caused enormous protests among paleontologists, because it meant implicitly that all awfully old fossils that have been presented as man’s ancestor, or even as primitive men, were disqualified.

In what Science to trust? In Paleontology or in Biology? An anguishing dilemma to those who trust blindly in proofs of Science.

Taking into account so many variations, frauds, contradictions and anti-scientific absurdities of History of evolutionist theory, it’s not to be surprised about what Marcel de Corte has said about it:

“Evolutionism rings the bells to the funeral of intelligence. Intelligence is in danger of death”.

2 — Scientists’ opinions against the evolutionist theory

Since the uprising of darwinist theory, it has raised objections that science has confirmed.

In 1871, St George Mivart raised arguments that remain upright against Darwinist Evolutionism.

“What would be proper to assert (against Darwinism), could be summarized this way: that “natural selection” is unable to explain the incipient stages of useful structures. That it harmonizes not with the coexistence of very similar structures, from different origins. That there is ground for thinking that specific differences can be suddenly developed, and not gradually. That it is yet sustainable the opinion that the species have defined boundaries, though quite different ones, to their variability. That some kinds of transitional fossils are absent, when one could expect that they would be present... That there are numerous noticeable phenomena in organic forms about which the “natural selection” have very little to say” (Apud M. Behe, op. cit. p. 39)

Several of these arguments are yet to be answered, and, after a century of research and massive propaganda, they remain unanswered.

Lately, many scientists have pronounced themselves against the evolutionist theory, especially against Darwinism. Michael Behe gives many citations of famous scientists who confessed to be disappointed with Darwinism. Here are some of these quotations: Richard Goldschimidt, a famous geneticist, yet in the 40’s — therefore long before the discovery of the DNA and the development of Biochemistry – revealed himself disappointed with the Darwinian evolutionist theory, at the point of proposing the theory of the so-called “hopeful monster”: a reptile, for example, could lay an egg from which a bird would be born (acc. M. Behe, op. cit. p. 35).

The famous paleontologist Nils Elridge — who founded, along with Jay Gould, the evolutionist “punctuated equilibrium” theory — has declared:

“It is not surprising that paleontologists have ignored evolution for so long. Apparently, it never occurs. The careful gathering of material at cliffs shows zigzag oscillations, little ones, and very scarce accumulation of small changes – throughout millions of years, in too slow a rate to explain all the prodigious changes that happened in evolutionary history. When we see the appearing of evolution news, this happens generally like a thunderclap and, often, without any solid proofs that the fossils did not evolve in other places too! Evolution cannot be always happening in other places. Yet, that was how fossil register came about to many desperate paleontologists who wanted to learn something about evolution.” (M. Behe, op. cit., p. 36).

Two English biologists, Mae-Wan and Peter Saunders, assert:

“It has passed almost half century since the formulation of the neo-darwinian synthesis. A great volume of research was made under the paradigm defined by it. However, the successes of the theory are limited to trivial particulars of evolution, like the adaptive changes in the color of moths, at the same time that people have very little to say about the questions that interest us the most, like, to start, how the moths appeared.” (Apud M. Behe, op. cit. p. 37).

The geneticist John McDonald shows an enigma that cannot be explained by darwinism:

“The result of the last twenty years of research about the genetic basis of adaptation lead us to a big darwinian paradox. Those [genes] that are obviously changeable in natural populations do not seem to constitute the basis of many of the big adaptive changes, while those [genes] that seem to constitute, in fact, the foundation of many, if not of the majority, of the big adaptive changes, apparently are not variable in natural populations.”

In other words, the genes that vary do not cause changes. And the genes that do not vary would cause adaptations. Exactly the opposite from what Darwinism presumes!

Jerry Coyne, from the Chicago University Ecology and Evolution Department, sentenced:

“We conclude — unexpectedly — that there are very few proofs that support the neo-darwinian theory: its foundations are weak, as are the experimental evidences that support it” (Apud M. Behe, op. cit. p. 37).

Another geneticist, John Endler, from California University, stated:

“Although many things about mutation are known, it is still, on the whole, a “black box”, regarding evolution. New biochemical functions seem to be rare in evolution, and the basis of their origin is virtually unknown” (apud M. Behe, op. cit. p. 38).

Also most recent mathematical studies have prooved themselves contrary to the evolutionist theory. Hubert Yockey, an information theoretic, says that “the information necessary to start life up could not have appeared by chance, and suggests that the life should be considered as data, like matter and energy (M. Behe, op. cit. p. 38).

In a mathematicians and biologists symposium in 1966 at Wistar Institute of Philadelphia, mathematicians showed that the time required for the necessary mutations to form an eye was absolutely insufficient to have it accomplished, and concluded:

“There is a great hole in the neo-darwinian theory of evolution, and, we believe that it is of such a nature that cannot be conciliated with the current conception of Biology” (Apud M. Behe, op. cit. p. 38).

Even those who do not openly deny Darwinism places doubts about it.

Martin Kauffman, from Santa Fe Institute, wrote:

“Darwin and the evolution dominate us, whatever the complains of creationist scientists be. But is this thesis correct? Better yet, is it adequate? I believe not. It is not that Darwin was wrong, but yes, he understood just part of the truth” (apud M. Behe, op. cit. p. 38).

It is very hard to figure out how Darwin elaborated a not “correct”, nor “adequate”, theory and, at the same time, that was not “wrong”. Notice in this declaration the fear to contradict Evolutionism, this idol of modern world.

Klaus Dose, a well-known scientist specialized in the problem of origin of life, concluded:

“More than thirty years of experiments about the origin of life in the fields of chemical and molecular evolution led us to a clearer perception of the enormity of the problem of its appearing on Earth, instead of leading to a solution. Nowadays all discussions about the main experiments and theories in this field ended at a deadlock or in a confession of ignorance” (apud M. Behe, op. cit. p. 172).

Michael Behe:

“The claims on the existence of darwinian molecular evolution is simply a joke.”

Thus, Michael Behe himself, at the end of his book, concludes:

“Molecular evolution is not based on scientific authority. There is no publication in scientific literature – prestigious magazines, specialized magazines or books – which describes how molecular evolution of any real, complex biochemical system occurred or could have occurred. There are claims that this evolution happened, but none of them based in pertinent experiment or calculation. Once nobody knows molecular evolution by direct experience, and also because there is not an authority over which one can base allegations of knowledge, we can say with conviction that – as our claim that our team will win the championship this year – the affirmation of existence of darwinian molecular evolution is simply a joke” (M. Behe, op. cit. p. 189).

Ha eltekintünk az államilag tudósnak kinevezettek arroganciájáról — hiszen a Föld banán alakú —, akkor érdemes észrevenni e „tudományos” érvelés egyik sajátosságát: az evolúció tudományos állítás, annak megkérdőjelezése tudománytalan. Ha ezt mégis tudósok tennék, akkor... majd valami ad hoc érvet kitalálunk. De az élet keletkezett, punktum!

Jó.

De az emberek közt — akikről eddig azt hallottuk, hogy a természet részei, az evolúció eredményei — már nem érvényes az evolúció. Sem az egyének, sem a fajok közt. Nincs jobb, életképesebb egyed, sem csoport vagy faj. És harc sincs köztük. De ne is legyen, majd a jóléti állam megszervezi az életüket.

Azt tudom, hogy az evolucionizmus hazai képviselő mit gondolnak a szociáldarwinizmusról, de arra nagyon kíváncsi lennék, hogy egy magyari evolucionista mi a szent szart mond az evolúciós pszichológiáról? Mert az meg nem kicsit nackó szagú vagy rasszista kell legyen szerintük, miként a fajelmélet is.

A gonosz és buta teisták elleni szent harc beleviszi őket a rasszizmusba, megint és megint?