Jan van Eyck: Az arnolfini házaspár, 1434. (részlet)
2010. március 31., szerda
2010. március 28., vasárnap
Dominica Palmarum
Benedictus qvi venit in nomine Domini.
*
Elközelge Húsvét, és felméne Jézus Jéruzsálembe, a Templomba.
És ott találá ökrök, juhok, galambok árusit. És ott terpeszkedtek a pénzváltók.
És kötélből ostort fonván kihajtá őket a Templomból, mind az ökröket, mind a juhokat, mind kihajtá.
Kavarog a barom, szalad a sok juh, szalad a sok ökör, szalad a sok árus.
És a pénzváltók pénzét szerteszórá, asztalaikat feldönté.
És a galambok árusinak mondá:
— Vigyétek el ezeket innét! Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!
Amazoknak mondá:
— Írva vagyon: Az én házam imádságnak háza minden népek közt. Ti pedig mivé tettétek? Rablók barlangjává!
Hallván ezt a főpapok és írástudók el akarák őt veszteni, mert félnek vala tőle. Mivelhogy az egész nép úgy hallgatá Őt.
„Ezt az embert bűnösnek találtuk, mert fölforgatja nemzetünket, és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondta, hogy ő a Messiáskirály.”
„Lázítja a népet tanítva egész zsidóországban, Galileától kezdve egész idáig.”
„El vele! Bocsásd szabadon nekünk Barrabást”
„Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg hát tenmagad.”
*
„Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, de sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a magtalanok és az asszonyok, kik nem szültek és nem szoptattak: Majd akkor azt kiáltják a hegyeknek: Szakadjatok ránk! És a domboknak: Takarjatok el minket. Ha így tesznek a zöldellő fával, az elszáradtnak mi lesz a sorsa?”
*
„Ez az ember valóban igaz volt.”
*
„Az ismerősei pedig és az asszonyok, akik Galileából kísérték, távolabb állva szemlélték mindezt.”
2010. március 26., péntek
Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”
Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós
XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.
Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.
Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.
Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.
És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.
A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.
Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.
Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.
*
2010. március 20., szombat
A Szent Korona-fétis hibájáról egy turul-házi szent király példáján keresztül
Függetlenül attól a kérdéstől, hogy hány korona volt, ezek milyenek voltak stb., érdekes adalék Szent László alakjához a következő:
„Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel »égi koronára vágyott«.”
Egy másik részlet, amely bemutatja, hogy a koronához mint tárgyhoz való ragaszkodás — ld. Szent Korona „tan” — nélkül egyesek már el sem tudják képzelni a királyságot (ez a történész utolsó félmondatából látszik):
„a királyi jelvényeket maga előtt vitette ugyan, de nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát, illetve nem tett fejére koronát, »mivel inkább égi koronára vágyott, mint földire«. Ezért nem zárható ki az sem, hogy nem koronázták meg. Ugyanakkor koronázása mellett szól, hogy pénzein koronával ábrázolják, s VII. Gergely pápa is királynak szólítja 1079-ben.”
A történész hol hibázik? Ott, hogy azt hiszi, a királyság és a korona — mint tárgy — feltétlenül összefügg.
Egy király akkor is király, ha korona sosem kerül a fejére, és Kossuth Lajos attól sem lett király, ha akárhányszor feltette a fejére a koronát a Várban. Másrészt az, hogy Szent Lászlót pénzein koronával ábrázolják, természetes, akkor is, ha esetleg sohasem koronázták meg. Hiszen a korona a királyi méltóság kifejezője, mint ilyen, embléma.
A királyi korona — így a magyar korona is — szép és szimbolizálja a királyságot. Mint tárgy azonban nem uralkodó és csak korlátozott értelemben „helyettesítheti” az uralkodót. Tényleges uralkodó mindig csak a király lehet, a maga igazi valójában. A királynak konkrét akarata van, míg egy — akármennyire is szent — tárgy „akaratával” kapcsolatban a spekulációk lehetősége szinte korlátlan.
Azokat a sületlenségeket, melyek szerint a korona „okkult antenna” vagy hogy „beavatja azt, akinek a fejére kerül”, már nem is kommentáljuk.
Szent László harca a kunnal.
Freskó a kakaslomnici plébániatemplom sekrestyéjében
(1420-as évek)
„Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel »égi koronára vágyott«.”
Egy másik részlet, amely bemutatja, hogy a koronához mint tárgyhoz való ragaszkodás — ld. Szent Korona „tan” — nélkül egyesek már el sem tudják képzelni a királyságot (ez a történész utolsó félmondatából látszik):
„a királyi jelvényeket maga előtt vitette ugyan, de nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát, illetve nem tett fejére koronát, »mivel inkább égi koronára vágyott, mint földire«. Ezért nem zárható ki az sem, hogy nem koronázták meg. Ugyanakkor koronázása mellett szól, hogy pénzein koronával ábrázolják, s VII. Gergely pápa is királynak szólítja 1079-ben.”
A történész hol hibázik? Ott, hogy azt hiszi, a királyság és a korona — mint tárgy — feltétlenül összefügg.
Egy király akkor is király, ha korona sosem kerül a fejére, és Kossuth Lajos attól sem lett király, ha akárhányszor feltette a fejére a koronát a Várban. Másrészt az, hogy Szent Lászlót pénzein koronával ábrázolják, természetes, akkor is, ha esetleg sohasem koronázták meg. Hiszen a korona a királyi méltóság kifejezője, mint ilyen, embléma.
A királyi korona — így a magyar korona is — szép és szimbolizálja a királyságot. Mint tárgy azonban nem uralkodó és csak korlátozott értelemben „helyettesítheti” az uralkodót. Tényleges uralkodó mindig csak a király lehet, a maga igazi valójában. A királynak konkrét akarata van, míg egy — akármennyire is szent — tárgy „akaratával” kapcsolatban a spekulációk lehetősége szinte korlátlan.
Azokat a sületlenségeket, melyek szerint a korona „okkult antenna” vagy hogy „beavatja azt, akinek a fejére kerül”, már nem is kommentáljuk.
Szent László harca a kunnal.Freskó a kakaslomnici plébániatemplom sekrestyéjében
(1420-as évek)
2010. március 19., péntek
Martius, Martinovics
A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).
A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.
Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.
Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”
Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”
Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.
A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.
Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.
Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”
Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”
Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.
2010. március 18., csütörtök
2010. március 15., hétfő
A fűzfapoéta bolsevik forradalma és a nagyszombati remete
Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Debrecen, 1848. december
Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!
Debrecen, 1848. december
Akasszátok föl a királyokat!
Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat —
Akasszátok föl a királyokat!
Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat —
Akasszátok föl a királyokat!
Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! —
Akasszátok föl a királyokat!
Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad —
Akasszátok föl a királyokat!
Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt —
Akasszátok föl a királyokat!
Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? —
Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad —
Akasszátok föl a királyokat!
Debrecen, 1848. december
(Ezek voltak Petőfi Sándor bolsevik fűzfapoéta úgynevezett „versei”)
*
Miközben a demokratikus pártok-mozgalmak (vagyis a világ és a történelem legsötétebb államformájának védnökei) lázasan készülődnek arra, hogy a szélsőségesen baloldali Petőfi és Kossuth örökül maradt jakobinus gúnyáit különféle köztereken próbálgassák, s eljátsszák az ostoba démonűző táncot, ki-ki mi ellen (jóhiszeműen vagy kevésbé) hasznát vehetni gondolja, s észre sem venni szándékozván, hogy eme verbunkos még mindig — a régi szabadkőműves-kuruc nóta rigmusára — „Ferenc Jóska” [sic], Metternich és „bresciai hiéna” elleni harczba toboroz, tekintet nélkül arra, hogy a magyar nemzet és a birodalmi idea ellenségeit ünneplik, s hogy erre nem csak épelméjű ok, de semmi szükség sincs, mert már százszorosan eléretett, sőt túl is teljesíttetett, amit ezek a forradalmi marxisták akartak, mi csendben megemlékezünk a nagyszombati remetéről, aki — tekintettel aulikus, ókonzervatív voltára — a baloldali lázadás ellen foglalt állást, mint minden nagy tudású, jó érzésű fő a XIX. század közepének Magyaroroszágán. Tisztelet minden olyan kivételnek, amely ezzel az általános és gigantikus néphülyítéssel legalább a formai szimpátiák szintjén, és egy „kiegyezés”-szerű nívón szembehelyezkedik.
Bizony, ha kuruc és labanc között választanunk kell, habozás nélkül a „labanc” címkét választjuk.
Rövid pár sor jelentette csak a lapokban szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold 80 éves korában bekövetkezett halálát. Pedig e név messze túl Magyarország határán is ismert és becsült volt nemcsak mint egy különcz, de szeretetreméltó nagy uré, hanem úgyis, mint minden idők legkiválóbb sakkjátszói egyikéé, kinek híre abban a csendes, de kiterjedt körben, mely a 64 fehér és fekete koczka mezején áldoz a sakkjáték hallgatag múzsájának, méltán fényeskedhetik egy Morphy Pál, Winawer, Steinitz és Zuckertorté mellett.
Gróf Pongrácz Arnold, ki Nedeczen 1810-ben július 18-án született, az ötvenes évek ama nagy sakkista-nemzedékéhez tartozott, melynek mesterei, Bayer Konrád, Novotny, Plachutta, és Willmers, a feladvány-művészetnek eddig nem sejtett felvirágzást adtak, új és meglepő ötleteikkel csodálatba ejtették a sakk-világot, kiknek nem egy alkotását máig sem multa felül senki.
Pongrácz gróf, bár mély elméjű strategista volt, nem igen vett részt nyilvános tornákon, hanem összes teremtő erejét, a melynek kifejtésére visszavonult élete időt eleget adott a «nagyszombati remeté»-nek, mint a hogy különös életmódjáért elnevezték, a sakkproblémák azon nemének művelésére szentelte, melyek indirekt feladványok, «önmatt»-ok (gagne qui perd, probléme inverse) neve alatt ismeretesek, és épen rendkívüli nehézségük miatt csak kevesek által műveltetnek.
Első nagyobb «önmatt»-ja, mely rendkívüli feltűnést keltett, 1856-ban látott napvilágot s követte ezt csakhamar egy egész sorozat, a melyben egy sem volt, mely ízléses kompoziczió vagy genialis fordulat által ki ne tűnt volna. Még ugyanazon évben részt vett az Era feladvány tornájában, 1861-ben a bristoli tornában a harmadik díjat nyerte s az 1862-iki nagy brit tornában kitűnő küldeményeért az önmattra kijelölt díjat.
Mind e versenyekben elismert sakkfejedelmekkel szemben vette fel a keztyűt Pongrácz gróf, mint Magyarország championa.
De még nagyobb tevékenységet fejtett ki Pongrácz gróf a sakkjáték népszerűsítése terén. Egyik főtényezője volt a bécsi sakk-kör megalapításának, akkor, mikor ez még az első sakk-kör volt az egész monarkhiá-ban. Elte végéig dísztagja is maradt annak, ép úgy, mint a hogy dísztagja volt a budapesti és a lipcsei sakk-köröknek is.
Benne egy igazi nagy magyar sakkjátszó hunyt el azok közül, a kik ismert nevet vívtak ki magoknak a külföldön is. Mert Kolisch báró, bár szintén magyar születésű, rövid idő múlva Bécsbe tette át nem közönséges diadalai székhelyét, melyek során Morphy jeles német mérkőzőjével, Paulsennel is egyenrangú erőnek bizonyult; a magyar Günsberg Izidor pedig a hamburgi nemzetközi torna első dijának győztese, a «Mephisto» név alatt ismert kitűnő sakkjátszó, hazánkat régóta elhagyta s Londonba költözött ki.
Szép gondolatokat tisztán és szabatosan adni elő, ebben van Pongrácz Arnold grófnak, mint feladványszerzőnek nagy és elvitázhatatlan érdeme. Egy hosszú életen át ezen a téren létrehozott alkotásai kiváló gazdagodásai lennének minden bizonynyal az amúgy is szegény magyar sakkjáték-irodalomnak.
A «Vasárnapi Újság» évek hosszú során keresztül sok jeles feladványt közölt az elhunyt mestertől. Mai számunkban is két feladványt közlünk a nagyszombati remetétől. — E feladványok nem állnak ugyan az elhunyt mester korábbi nagyszabású ós genialis kivitelű feladványainak magas színvonalán, de tekintettel arra, hogy Pongrácz gróf azokat 73 éves korában szerzetté, e feladványok is élénk bizonyságai lankadatlan teremtő erejének.
Bizony, ha kuruc és labanc között választanunk kell, habozás nélkül a „labanc” címkét választjuk.
A Nagyszombati Remete
(Der Einsiedler von Tirnau)
(Der Einsiedler von Tirnau)
Rövid pár sor jelentette csak a lapokban szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold 80 éves korában bekövetkezett halálát. Pedig e név messze túl Magyarország határán is ismert és becsült volt nemcsak mint egy különcz, de szeretetreméltó nagy uré, hanem úgyis, mint minden idők legkiválóbb sakkjátszói egyikéé, kinek híre abban a csendes, de kiterjedt körben, mely a 64 fehér és fekete koczka mezején áldoz a sakkjáték hallgatag múzsájának, méltán fényeskedhetik egy Morphy Pál, Winawer, Steinitz és Zuckertorté mellett.
Gróf Pongrácz Arnold, ki Nedeczen 1810-ben július 18-án született, az ötvenes évek ama nagy sakkista-nemzedékéhez tartozott, melynek mesterei, Bayer Konrád, Novotny, Plachutta, és Willmers, a feladvány-művészetnek eddig nem sejtett felvirágzást adtak, új és meglepő ötleteikkel csodálatba ejtették a sakk-világot, kiknek nem egy alkotását máig sem multa felül senki.
Pongrácz gróf, bár mély elméjű strategista volt, nem igen vett részt nyilvános tornákon, hanem összes teremtő erejét, a melynek kifejtésére visszavonult élete időt eleget adott a «nagyszombati remeté»-nek, mint a hogy különös életmódjáért elnevezték, a sakkproblémák azon nemének művelésére szentelte, melyek indirekt feladványok, «önmatt»-ok (gagne qui perd, probléme inverse) neve alatt ismeretesek, és épen rendkívüli nehézségük miatt csak kevesek által műveltetnek.
Első nagyobb «önmatt»-ja, mely rendkívüli feltűnést keltett, 1856-ban látott napvilágot s követte ezt csakhamar egy egész sorozat, a melyben egy sem volt, mely ízléses kompoziczió vagy genialis fordulat által ki ne tűnt volna. Még ugyanazon évben részt vett az Era feladvány tornájában, 1861-ben a bristoli tornában a harmadik díjat nyerte s az 1862-iki nagy brit tornában kitűnő küldeményeért az önmattra kijelölt díjat.
Mind e versenyekben elismert sakkfejedelmekkel szemben vette fel a keztyűt Pongrácz gróf, mint Magyarország championa.
De még nagyobb tevékenységet fejtett ki Pongrácz gróf a sakkjáték népszerűsítése terén. Egyik főtényezője volt a bécsi sakk-kör megalapításának, akkor, mikor ez még az első sakk-kör volt az egész monarkhiá-ban. Elte végéig dísztagja is maradt annak, ép úgy, mint a hogy dísztagja volt a budapesti és a lipcsei sakk-köröknek is.
Benne egy igazi nagy magyar sakkjátszó hunyt el azok közül, a kik ismert nevet vívtak ki magoknak a külföldön is. Mert Kolisch báró, bár szintén magyar születésű, rövid idő múlva Bécsbe tette át nem közönséges diadalai székhelyét, melyek során Morphy jeles német mérkőzőjével, Paulsennel is egyenrangú erőnek bizonyult; a magyar Günsberg Izidor pedig a hamburgi nemzetközi torna első dijának győztese, a «Mephisto» név alatt ismert kitűnő sakkjátszó, hazánkat régóta elhagyta s Londonba költözött ki.
Szép gondolatokat tisztán és szabatosan adni elő, ebben van Pongrácz Arnold grófnak, mint feladványszerzőnek nagy és elvitázhatatlan érdeme. Egy hosszú életen át ezen a téren létrehozott alkotásai kiváló gazdagodásai lennének minden bizonynyal az amúgy is szegény magyar sakkjáték-irodalomnak.
A «Vasárnapi Újság» évek hosszú során keresztül sok jeles feladványt közölt az elhunyt mestertől. Mai számunkban is két feladványt közlünk a nagyszombati remetétől. — E feladványok nem állnak ugyan az elhunyt mester korábbi nagyszabású ós genialis kivitelű feladványainak magas színvonalán, de tekintettel arra, hogy Pongrácz gróf azokat 73 éves korában szerzetté, e feladványok is élénk bizonyságai lankadatlan teremtő erejének.
Forrás: Vasárnapi Ujság, XXXVII. ÉVFOLYAM. 30. SZÁM. 1890.
epa.niif.hu/00000/00030/01899/pdf/01899.pdf
További források:
- Szinnyei József: Pongrácz Arnold (szentmiklósi és óvári gróf) in: Magyar írók élete és munkái.
- Mikitovics János: gróf Pongrácz Arnold (feladványokkal)
Szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold (1810—1890), cs. és kir. kamarás, avagy a Nagyszombati Remete (Der Einsiedler von Tirnau)
2010. március 11., csütörtök
A Józan Ész hatalmáról
2006. — szeptember 17. után, október 23. előtt
*
„Mindazokkal a fegyverekkel, melyeket ellenfeleink használhatnának ellenünk, nekünk is el kell látnunk magunkat. A törvénykönyv kifejezéseinek legfinomabb árnyalataival és fogásaival is tisztában kell lennünk, hogy igazolhassuk magunkat, amikor majd ítéleteket kell mondanunk, melyek rendellenesen arcátlanoknak és igazságtalanoknak tűnhetnek fel, fontos ugyanis, hogy az ilyen döntéseket úgy tálaljuk, mintha legmagasztosabb erkölcsi elveket fejeznének ki, törvényes formába öntve. Vezetőségünknek körül kell vennie magát a civilizációnak mindama erőtényezőivel, melyek között majd működnie kell. Körül fogja venni magát közírókkal, gyakorlati jogászokkal, közigazgatási tisztviselőkkel, diplomatákkal és végül olyan személyekkel, akik szakiskoláinkban legmagasabb fokú különleges képzésben részesültek. Ezek a személyek ismerni fogják a társadalmi szerkezet valamennyi titkát, jártasak lesznek minden politikai ábécé és szókincs nyelvhasználatában; meg fogják ismertetni velük az emberi természet mélységeit, az emberi léleknek mindazokat az érzékeny húrjait, amelyeken majd játszaniuk kell.”
2010.: Az úgynevezett „magyar parlament” leges-legutolsó ülésén az MSZP — valamint az időközben gyorsan eltüntetett SZDSZ a két párt szégyenletes és 2006-ban puha terrorba forduló 4+4 évét lezárandó — szánalmas „miniszterelnökjelöltje” egy még az úgynevezett „köztársaság” úgynevezett „alkotmányának” is ellentmondó törvényjavaslattal örvendeztette meg a hont. Az erről való szavazás nyíltan, tehát név szerint kellett történjen, minden bizonnyal a pontos dokumentáció kedvéért. A „köztársasági elnök” további vacilláció nélkül — vallási vezetők és egyéb közéleti szereplők egyértelmű zsarolása mellett — aláírta ezt az aggályos tartalmú és még aggályosabb körülmények közepette született firkálmányt (mindeközben ezzel egyidejűleg sokkal kisebb jelentőségű törvénytervezeteket továbbküldött újratárgyalásra és további elbírálásra a megfelelő szervekhez).
*
2010.: Az úgynevezett „magyar parlament” leges-legutolsó ülésén az MSZP — valamint az időközben gyorsan eltüntetett SZDSZ a két párt szégyenletes és 2006-ban puha terrorba forduló 4+4 évét lezárandó — szánalmas „miniszterelnökjelöltje” egy még az úgynevezett „köztársaság” úgynevezett „alkotmányának” is ellentmondó törvényjavaslattal örvendeztette meg a hont. Az erről való szavazás nyíltan, tehát név szerint kellett történjen, minden bizonnyal a pontos dokumentáció kedvéért. A „köztársasági elnök” további vacilláció nélkül — vallási vezetők és egyéb közéleti szereplők egyértelmű zsarolása mellett — aláírta ezt az aggályos tartalmú és még aggályosabb körülmények közepette született firkálmányt (mindeközben ezzel egyidejűleg sokkal kisebb jelentőségű törvénytervezeteket továbbküldött újratárgyalásra és további elbírálásra a megfelelő szervekhez).
*
K. Z. (kápó) úrnak sok szeretettel:
K. Z. (kápó) úrnak sok szeretettel:
A kommentálás lehetőségét — korlátozandó az ellenvéleménnyilvánítás szabadságát — letiltottam.
Falco chicquera
2010. március 9., kedd
2010. március 8., hétfő
Quis — Levelek
Ki és kihez írta a leveleket?
„Párizs, dec. 30.
Jobban, közvetlenebbül szeretném Önt megismerni, mint ahogy eddig ismerem. Habár nehéz lenne számomra innen levelezést kezdeni Önnel. Művei közül csak a brumaire 18-ról szólót ismerem, csodálom a benne megnyilvánuló mély és hatalmas szellemet, és él bennem a vágy, hogy megismerhessem műveinek címét, szeretném azok tartalmát is ismerni. Ami engem most arra indít, sőt kényszerít, hogy Önnek írjak, az röviden a következő: amint én néhány hét óta a körülményeket látom, óva kell Önt intenem nemcsak Bgyától, de attól a személytől is, akinek Ön ide a legutóbbi időben többször írt Bgyáról. Mindkettő legfeljebb arra jó, hogy az ember megtudjon valamit általuk az ellenséges táborról, azonban nagyon helytelen dolog lenne bármit is közölni velük, ami fontos. Az egyetlen ok, amiért írok Önnek, amiért szigorú elvemtől: nem levelezni! — eltérek, csakis ez. Szükségesnek tartottam Önt e néhány sorban óva inteni.
Egyúttal fogadja, kérem, teljes tiszteletem nyilvánítását.”
„f 20.
Megkaptam levelét, most azonban nem tudok rá válaszolni. Piali (akivel egyébként én a magam részéről nem levelezek) azt írta nekem, hogy Ön megkérte őt, menjen el Kosshoz és világosítsa fel Bgyát illetően. Ugyanolyan igaz-e ez a felhatalmazás, mint az, amelyikről Bgya beszélt Önnek? Újra meg kell ismételnem e két úrra vonatkozó figyelmeztetésemet.
Bizonyosan tudom, hogy Koss proklamációja hiteles. Itteni barátai nemcsak tanácsolták neki, hanem egyenesen unszolták őt, hogy cáfolja meg, különben… Gondolja, hogy az olasz meg lesz elégedve? Ha ez lesz a helyzet, akkor ők par nobile fratrum. Az az érzésem, hogy e két úrnak ebből az alkalomból össze kell vesznie. Így Koss nemcsak elveiben ingatag, hanem példátlanul hamis és gyáva. Ha az olasz továbbra is szövetkezik vele, nem fogom már becsülni tudni.
Megragadom az alkalmat, hogy mély tiszteletemet fejezzem ki.”
2010. március 4., csütörtök
A pamhüliai Ér látomása
SZÓKRATÉSZ: Ez azonban — tömegét és nagyságát tekintve — még mind semmi ahhoz képest, ami a halál után az igazságos és az igazságtalan emberre vár: ezt is meg kell tehát hallgatnunk, hogy mindketten pontosan értesüljenek arról, ami nekik a gondolatmenetük értelmében kijár.
GLAUKON: Kérlek, mondd el, mert semmit nem hallanék szívesebben, mint ezt.
SZÓKRATÉSZ: Elmondom hát, ha nem is Alkinoosznak, de egy igen vitéz férfiúnak, a pamphüliai Érnek, Armeniosz fiának az elbeszélését. Ő ugyanis valamikor régen a háborúban elesett, s mikor tíz nap mulva a már feloszlott tetemeket összeszedték, őt épen találták meg, hazaszállították, s mikor el akarták temetni, s már a máglyán feküdt, tizenkét napos hulla létére feléledt s feléledvén elmesélte, amit a másvilágon látott. Elmondta, hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkeztek egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellet két hasadék volt, velük szemben pedig, fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik — miután az ítéletet meghozták — az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át felfelé, az égboltozaton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elől jelzőtáblákat akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a bal oldali hasadékon át lefele: ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. Mikor ő a bírák elé lépett, azt mondták neki, hogy az ő feladata lesz majd hírül vinni az embereknek az ott történteket: tehát megparancsolták neki, hogy jól hallgasson és figyeljen mindenre azon a helyen. Ő aztán látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén át eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda: lelkendezve vonulnak a rétre, s ott — mint valami ünnepi gyülekezetben — letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást: a föld alól érkezők kérdezősködtek a többiektől az ottani dolgok felől, az égből érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől. S aztán elbeszélték egymásnak az élményeiket, egyik részük nagy jajgatás és sírás közt emlékezett vissza arra, hogy mennyi és milyen szenvedéseken ment át, s mit látott föld alatti vándorlása során — ez a vándorlás ezer évig tartott —, az égből érkezők pedig boldog élményekről és csodálatosan szép látomásokról számoltak be. Sok időbe telnék GLAUKON, minden részletet elmondani: a lényeg azonban az — így mondta — , hogy mind azért az igazságtalanságért, amit valaha másokkal szemben elkövettek, sorjában megbűnhődtek, éspedig mindegyikért tízszer — ez százévenként történik, minthogy ennyinek számít az emberi élet tartama —, hogy így minden gonosztettükért tízszeres árat fizessenek. Aki például sok embernek okozta a halálát azáltal, hogy városokat és hadseregeket árult el és vetett rabszolgaságra, vagy akinek más gonoszságban volt része, annak minden egyes tettéért kínt kellett kiállnia. Aki pedig jó tetteket hajtott végre, s igazságos és jámbor életet élt, az ugyanezen arány szerint részesült jutalomban.
Akik éppencsak hogy megszülettek, s csak rövid ideig voltak életben, azokról mást mondott, de erre nem érdemes kitérni. Az istenekkel és a szülőkkel szemben való tiszteletlenség, illetve tisztelet, valamint a sajátkezűleg elkövetett gyilkosság esetében pedig még nagyobb árról beszélt.
Elmondta, hogy jelen volt, amikor megkérdezték egymástól, hol van a Nagy Ardiaiosz. Ez az Ardiaiosz ugyanis Pamphülia egyik városának volt ezer évvel ezelőtt a türannosza, aki öreg édesapját és bátyját megölte és, — hírlik — sok egyéb gazságot követett el. A kérdezett — mint mondta — így válaszolt: Az még nem jön, s aligha is fog idejönni.
XIV. Mert a sok szörnyű látvány közt a következőnek is tanúi voltunk: Mikor már közel voltunk a kijárathoz, s minden más szenvedésen átesve éppen fel akartunk jönni, hirtelen megpillantottuk őt s másokat, a legnagyobbrészt türannoszokat, bár voltak köztük magánemberek is, akik nagy gonosztetteket követtek el: Ezeket, amikor már végre azt hitték, kiléphetnek a napvilágra, a hasadék szája nem akarta kiengedni, hanem valahányszor olyan valaki akart feljönni, aki gyógyíthatatlan gonoszságban szenvedett, vagy aki még nem lakolt meg eléggé, nagyokat bőgött: S ekkor — így mondta ő — vad, áttüzesedett emberek, akik készenlétben állottak, s a bőgésre figyeltek, közrefogták őket és elhurcolták; Ardiaioszt és másokat pedig kezüket, lábukat, és fejüket összekötözve földre teperték és megnyúzták s aztán úgy vonszolták az út mellett, a tüskés bokrokon valósággal gerebenezve a testüket, miközben a mellettük elhaladóknak állandóan magyarázták, hogy miért történik ez, s hogy a Tartaroszba viszik őket, amely el fogja őket nyelni. Bár itt — mint mondta — sok mindenféle dolog rémítette őket, a legjobban mégis attól rettegtek, hogy meg ne szólaljon az a bőgés, éppen amikor a napvilágra akarnak feljönni, s nagy örömmel lépett ki mindegyikük, ha a bőgés hallgatott. Ilyenek voltak a büntetések és a bűnhődések, és velük szemben állottak a jutalmazások. Mikor aztán a réten kinek-kinek letelt a hét napja, a nyolcadikon megintcsak útnak kellett indulniuk, s addig kellett menniük, míg a negyedik nap elérkeztek egy helyre, ahonnan a magasban az egész égen és földön át feszülő, egyenes, oszlopszerű fényt láttak, amely szivárványhoz hasonlított, de sokkal fényesebb és tisztább volt; egynapi további út után aztán beleérkeztek ebbe a fénybe, s ott megpillantották a fény közepén, az égboltozathoz kapcsolva, az ég kötelékeinek végeit: ez a fény volt ugyanis az égboltozatot összetartó kötelék — olyan, mint a hadihajókat átszorító kötelek — amely tehát az égboltozat egész területét átfogja; e kötelék végére van akasztva Ananké orsója, amely által megy végbe minden körforgás: ennek a nyele és a kampója acélból van, a korongja pedig acélból és más anyagokból keverve. A korongnak ilyen szerkezete van: alakja éppen olyan, mint a mienké: de abból, amit elmondott, azt lehet kivenni, hogy olyan mintha egy nagy, üres — azaz közepén teljesen lyukas — korongba volna beleillesztve — akárcsak az egymásba illesztett dobozok — s így tovább egy harmadik, majd egy negyedik s még más négy. Összesen nyolc egymásba illesztett korong van, melynek fent csak a kör alakú pereme látszik ki, míg az orsó nyele körül pedig csupán egyetlen összefüggő palástot alkotnak: a nyél a nyolcadik korong közepén halad át. Az első — azaz a legkülső — korongnak van a legszélesebb körpereme: e tekintetben a második helyen áll a hatodik korong pereme, a harmadikon a negyediké, az ötödiken a hetediké, a hatodikon az ötödiké, a hetediken a harmadiké, s a nyolcadikon a másodiké. A legnagyobb korong pereme tarka, a hetediké a legragyogóbb, a nyolcadiké a hetedik világításából kapja a színét, a másodiké és az ötödiké hasonlít egymáshoz — az előbbieknél halványabbak —, a harmadiknak van a legfehérebb színe, a negyedik vöröses, a hatodik a fényességben a második helyen áll. Mármost az orsó a maga egészében egy irányba pereg, de a körben forgó egészen belül lévő hét kör az egésszel ellentétes irányú, lassú körforgást végez; a harmadik helyen van a körforgás sebességében — ők így látták — a negyedik kör, a negyediken a harmadik, s az ötödiken a második. Az orsó az Ananké ölében forog. Mindegyik körön fenn egy-egy szirén ül, aki a körrel együtt a körben forog, s közben mindig egy és ugyanazt a hangot hallatja; a nyolc hang aztán egy összhangban zeng össze. A másik három nőalak pedig a körben ül, egymástól egyenlő távolságra, mindegyik egy-egy karosszékben: ezek a Moirák, Ananké leányai, fehér ruhában, fejükön szalagdísszel: Lakheszisz, Klothó és Atroposz, akik a szirénekkel összhangban énekelnek: éspedig Lakheszisz a múltról, Klothó a jelenről, Atrroposz pedig a jövőről. Kothó a jobb kezével időről időre meg-meg legyinti az orsó külső felületét, s így segít annak a forgatásában, Atroposz ugyanezt teszi a bal kezével a belső körön: Lakheszisz pedig mindkét kezével hol a külső, hol a belső köröket lendíti meg.
XV. Mikor ők odaérkeztek, tüstént Lakheszisz elé kellett járulniuk. Aztán egy kikiáltó mindenekelőtt felsorakoztatta őket: majd Lakheszisz öléből sorshúzó cserepeket és életmintákat vett a kezébe, fellépett egy magas dobogóra, s így szólt: „Halljátok Ananké lányának, a szűz Lakheszisznek az üzenetét! Egynapos életű lelkek! Most kezdődik a halandó nemzetség új, halállal végződő korszaka. Nem benneteket fog a daimon kisorsolni, hanem ti fogtok magatoknak daimont választani. Akinek az első hely jut, az válasszon magának először életformát, amely mellett aztán kénytelen kelletlen ki kell tartania. Az erénynek azonban nincs gazdája: mindenki aszerint részesül benne, amint többé vagy kevésbé tiszteli, vagy nem tiszteli. Az a felelős aki választ: az isten nem felelős”
E szavakkal közébük dobta a sorshúzó cserepeket, s mindenki felemelte azt, amelyik mellé esett, csak ő nem, mert neki megtiltották: aki ellenben felvett egyet, abból megtudta, hogy hányadik helyre jutott. Ezután pedig az életmintákat rakta ki elébük a földre, sokkál többet, mint ahányan voltak. A minták nagyon sokfélék voltak: ott volt mindenféle állatnak az életformája, s természetesen az emberi életformák is. Voltak köztük türannosz-sorsok, részint olyanok, amelyek mindvégig megállnak, részint olyanok, amelyek közben törést szenvednek, és szegénységben, számkivetésben vagy éppen koldus-nyomorúságban végződnek; de voltak kiváló emberi életformák is: testalkat, szépség, s általában testi erő és küzdőképesség vagy leszármazás és az ősök erényei szempontjából; s éppígy voltak lenézett életformák is; az asszonyoknál ugyanezek a változatok voltak. A lélek rangja persze ebben nem szerepelt, mert hiszen a lélek — ha más életformát választ — szükségképpen mássá is lesz; a többi életkörülmény egymással: gazdagsággal és szegénységgel, betegséggel és egészséggel van összekeverve; mások megint ezek közé esnek. Ebben van tehát kedves Glaukónom minden valószínűség szerint a tulajdonképpeni veszedelem az emberre nézve, s ezért kell elsősorban azzal törődni, hogy minden egyéb tudományt félrevetve mindegyikünk ennek a a tudománynak a kutatója és híve legyen: hátha valamiképpen megtanulhatja és kitalálhatja, hogy kicsoda teheti őt képessé és okossá rá, hogy — különbséget téve a becsületes és rossz élet között — a lehetséges életformák közül mindig és mindenütt a jobbat válassza: s az imént említett szempontokat egymással összevetve és erényes élethez való viszonyukban taglalva számot vessen önmagával, és megtudja, mit ér szegénységgel, vagy gazdagsággal kevert szépség, s a lélek milyen alkatával párosulva eredményez jót vagy rosszat, továbbá az előkelő és az alacsony születés, a visszavonult élet és a hatalmi szereplés, a testi erő és a gyengeség, a jó és a rossz értelmi felfogás, egyszóval minden ilyen, a lélekkel természetszerűen összefüggő és megszerezhető dolog egymással összekeverve mit eredményez.
Mindeme körülmény alapján — a lélek természetét figyelembe véve — döntheti el az ember, hogy a rosszabb, vagy jobb életet választja-e, a rosszabbon értve azt, amely a lelket odajuttatja, hogy igazságtalanabbá, jobbon pedig azt, hogy igazságosabbá lesz. Semmi egyébbel nem szabad törődnie, hiszen láttuk, hogy az embernek életében és halálában ez a legjobb választás. Tehát mindenkinek ezzel a sziklaszilárd meggyőződéssel kell a Hádészba leszállnia, hogy ott se szédítse el őt a gazdagság és más efféle rossz, és ne vetemedjék zsarnokságra, vagy más efféle cselekedetre, minek folytán sok jóvátehetetlen gazságot követ el, s maga még nagyobbakat kénytelen elszenvedni, hanem ismerje fel, hogy mindig az ilyen túlzások közé eső életet kell választania, s a túlzást mindkét irányban kerülnie kell, lehetőleg már ebben az életben, de az egész túlvilági élletben is, mert így lesz az ember a legboldogabb.
XVI. S valóban, mint a túlvilágról jött követ mondotta, akkor is azt mondta a kikiáltó: „Még aki utolsónak is járul ide, de okosan választ, és fegyelmezetten él, még annak a számára is marad elfogadható, nem pedig rossz életforma. Aki elsőnek választ, ne legyen könnyelmű: de az utolsó sem essen kétségbe.”
E szavak után előlépett — mint mondá — az, aki az első sorszámot húzta, s mindjárt kiválasztotta magának a legteljesebb zsarnoki hatalmat: de ostobaságból és mohóságból nem járt el eléggé gondosan a választásnál, mert elkerülte a figyelmét, hogy a zsarnokságban a sors végzése szerint benne foglaltatott tulajdon gyermekeinek felfalása és egyéb rossz is, mikor aztán nyugodtan átgondolta a dolgot, jajveszékelt és siránkozott a választás felett, és sehogy sem akart belenyugodni a kikiáltó előzetes figyelmeztetésébe: nem magát okolta a bajokért, hanem a véletlent, a daimonokat, szóval mindent inkább, csak magát nem. Az illető azok közül való volt, akik az égből érkeztek, s aki előző életében egy rendezett alkotmányú államban élt, de ott csak szokásból, nem pedig bölcsességszeretetből volt részese az erénynek. S be kell vallani, hogy azok közt, akik így lépre mentek, nem voltak kevesebben azok, akik az égből jöttek, hiszen ezeket nem edzették meg a szenvedések: azok ellenben, akik a föld alól jöttek, legnagyobbrészt — mivel maguk is megkínlódtak már, s ezt másokon is látták — nem olyan hebehurgyán végezték a választást. Ez, valamint a sorsolás szeszélye az oka annak, hogy a legtöbb lélek jó, illetve rossz sorsa az ellenkezőjére változik: mert ha mindenki — valahányszor az itteni életbe érkezik — mindig őszintén a bölcsesség szeretetében élne, s a választás sorrendjében nem éppen az utolsók közé kerülne, valószínű, hogy az odaát elhangzó figyelmeztetések alapján nemcsak az itteni világban élne boldogan, hanem innen oda, s onnan vissza is nem föld alatti és rögös, hanem sima és égi úton juthatna el.
Elmondta aztán, hogy érdemes volt megfigyelni, miképp választottak életformát az az egyes lelkek: ez a látvány szomorú, majd meg mulatságos és megdöbbentő volt. Általában az előbbi megszokott életformájuk szerint választottak. Elmondta például, hogy látta, amint egy lélek, amely valaha Orpheuszé volt, a hattyú életformáját választotta, mert az asszonyi nemet, mely a halálát okozta, gyűlölte, és nem akart asszonyban fogantatva megszületni; látta Thamürasz lelkét, amely a csalogány életét választotta; másfelől látott egy hattyút, amely emberi életet választott; s más zenei érzékű állatot, amely ugyanúgy cselekedett. A huszadik sorszámú lélek az oroszlán életét választotta: ez Aiasznak, Telamon fiának a lelke volt, amely irózott attól, hogy emberré legyen, mert még jól emlékezett a fegyverzet ügyében hozott döntésére. A következő lélek Agamemnóné volt: az emberi nem iránti gyűlöletből, a kiállott szenvedések miatt, ez a lélek egy sas életével cserélte fel emberi életét. A sorsolás folytán középütt foglalt helyet Atalanté lelke, amely mikor megpillantotta egy atléta tiszteletajándékait, nem tudott mellettük elmenni, hanem azokat választotta. Mögötte vette észre Epeiosznak, Panopeusz fiának a lelkét, amely egy művészi munkát készítő asszony természetébe vándorolt át; még hátrább — az utolsók között — látta a csúfondáros Therszitész lelkét, amely egy majomba bújt bele. Véletlenül Odüsszeusz lelkét jelölte ki a sors arra, hogy valamennyi közt legutolsónak járuljon a választáshoz: s ekkor ő — mivel a korábbi viszontagságaira való emlékezés hatása alatt hallani sem akart dicsőségvágyról — sokáig járt fel s alá, s egy közéleti szerepléstől távol álló magánember élletformáját kereste; végül nagy nehezen meg is találta: ott feküdt valahol, másoktól észre sem véve: s amikor a lelke ezt megpillantotta, azt mondta, hogy akkor is ugyanezt tette volna, ha az első sorszámot kapta volna.
S nagy örömmel vette magához. Hasonlóképp vándorolt más állatok lelke is emberekbe, vagy egyik a másikba: általában az igazságtalanok vaddá, az igazságosok szelíddé változtak át, s mindenféle keveredésre volt példa.
Mikor valamennyi lélek kiválasztotta már az életformáját, a sorsolás sorrendjében, Lakheszisz elé járulnak: s ő mindegyik mellé kisérőül odaállította azt a daimont, akit ki-ki választott, hogy az vigyázzon életére és teljesítse be választott sorsát. Ez a daimon először is Klothóhoz vezette a lelket, s az ő keze és orsójának a pergése alatt hitelesítette azt a sorsot, amelyet az illető választott:: ezt megérintve, tovább vezette őt Atroposz fonásához, hogy a megfont fonalat változatlanná tegye; innen — anélkül, hogy megfordult volna — Ananké trónjához ment, azon áthaladt, s mikor ezen a többiek is átmentek, valamennyien a Léthé síkságára vonultak, nagy forróságon és szörnyen fojtogató levegőn keresztül, mert ott se fa, sem semmiféle növényzet nem volt. Itt táboroztak estefelé az Amelész folyó partján, melynek vizét semmiféle edény nem tudta magában tartani. Ennek vizéből mindenkinek innia kellett egy bizonyos mennyiséget: de akit a józan esze vissza nem tartott, az többet is ivott a kiszabott mennyiségnél: aki aztán ivott belőle, az mindent elfelejtett. Mikor lefeküdtek, s éjfél lett mennydörögni, s a föld remegni kezdett, ekkor hirtelen az egyik erre, a másik amarra felfelé sodródott, szökelve, mint a csillagok, hogy megszülessenek. Neki nem engedtek inni a vízből, de hogy merre és miképp jutott vissza a testébe, azt nem tudja: csak reggel hirtelen felnyitotta a szemét, s látta, hogy ott fekszik a máglyán.
VÉGSŐ TANULSÁG
Így maradt ránk GLAUKÓNOM, ez a mitosz, s nem ment veszendőbe: sőt minket is megmenthet, ha hallgatunk rá, s így a Léthé folyóján is szerencsésen át fogunk jutni, s a lelkünket sem fogjuk beszennyezni. Sőt, ha megfogadjuk, amit mondok, akkor elhisszük, hogy a lélek halhatatlan, s képes minden rosszat, és minden jót elviselni: s akkor mindig a felfelé vezető úthoz fogunk ragaszkodni, s józan belátással mindenképpen az igazságot fogjuk gyakorolni, hogy így önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, nemcsak, amíg e földön időzünk, hanem akkor is, mikor elnyertük az érte járó jutalmat, melyet — mint a díjnyertes győzők — mindenünnen összegyűjtöttük, hogy ne csak itt, hanem az ezeréves utazás alatt is, melyet leírtunk, boldogok lehessünk.
GLAUKON: Kérlek, mondd el, mert semmit nem hallanék szívesebben, mint ezt.
SZÓKRATÉSZ: Elmondom hát, ha nem is Alkinoosznak, de egy igen vitéz férfiúnak, a pamphüliai Érnek, Armeniosz fiának az elbeszélését. Ő ugyanis valamikor régen a háborúban elesett, s mikor tíz nap mulva a már feloszlott tetemeket összeszedték, őt épen találták meg, hazaszállították, s mikor el akarták temetni, s már a máglyán feküdt, tizenkét napos hulla létére feléledt s feléledvén elmesélte, amit a másvilágon látott. Elmondta, hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkeztek egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellet két hasadék volt, velük szemben pedig, fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik — miután az ítéletet meghozták — az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át felfelé, az égboltozaton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elől jelzőtáblákat akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a bal oldali hasadékon át lefele: ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. Mikor ő a bírák elé lépett, azt mondták neki, hogy az ő feladata lesz majd hírül vinni az embereknek az ott történteket: tehát megparancsolták neki, hogy jól hallgasson és figyeljen mindenre azon a helyen. Ő aztán látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén át eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda: lelkendezve vonulnak a rétre, s ott — mint valami ünnepi gyülekezetben — letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást: a föld alól érkezők kérdezősködtek a többiektől az ottani dolgok felől, az égből érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől. S aztán elbeszélték egymásnak az élményeiket, egyik részük nagy jajgatás és sírás közt emlékezett vissza arra, hogy mennyi és milyen szenvedéseken ment át, s mit látott föld alatti vándorlása során — ez a vándorlás ezer évig tartott —, az égből érkezők pedig boldog élményekről és csodálatosan szép látomásokról számoltak be. Sok időbe telnék GLAUKON, minden részletet elmondani: a lényeg azonban az — így mondta — , hogy mind azért az igazságtalanságért, amit valaha másokkal szemben elkövettek, sorjában megbűnhődtek, éspedig mindegyikért tízszer — ez százévenként történik, minthogy ennyinek számít az emberi élet tartama —, hogy így minden gonosztettükért tízszeres árat fizessenek. Aki például sok embernek okozta a halálát azáltal, hogy városokat és hadseregeket árult el és vetett rabszolgaságra, vagy akinek más gonoszságban volt része, annak minden egyes tettéért kínt kellett kiállnia. Aki pedig jó tetteket hajtott végre, s igazságos és jámbor életet élt, az ugyanezen arány szerint részesült jutalomban.
Akik éppencsak hogy megszülettek, s csak rövid ideig voltak életben, azokról mást mondott, de erre nem érdemes kitérni. Az istenekkel és a szülőkkel szemben való tiszteletlenség, illetve tisztelet, valamint a sajátkezűleg elkövetett gyilkosság esetében pedig még nagyobb árról beszélt.
Elmondta, hogy jelen volt, amikor megkérdezték egymástól, hol van a Nagy Ardiaiosz. Ez az Ardiaiosz ugyanis Pamphülia egyik városának volt ezer évvel ezelőtt a türannosza, aki öreg édesapját és bátyját megölte és, — hírlik — sok egyéb gazságot követett el. A kérdezett — mint mondta — így válaszolt: Az még nem jön, s aligha is fog idejönni.
XIV. Mert a sok szörnyű látvány közt a következőnek is tanúi voltunk: Mikor már közel voltunk a kijárathoz, s minden más szenvedésen átesve éppen fel akartunk jönni, hirtelen megpillantottuk őt s másokat, a legnagyobbrészt türannoszokat, bár voltak köztük magánemberek is, akik nagy gonosztetteket követtek el: Ezeket, amikor már végre azt hitték, kiléphetnek a napvilágra, a hasadék szája nem akarta kiengedni, hanem valahányszor olyan valaki akart feljönni, aki gyógyíthatatlan gonoszságban szenvedett, vagy aki még nem lakolt meg eléggé, nagyokat bőgött: S ekkor — így mondta ő — vad, áttüzesedett emberek, akik készenlétben állottak, s a bőgésre figyeltek, közrefogták őket és elhurcolták; Ardiaioszt és másokat pedig kezüket, lábukat, és fejüket összekötözve földre teperték és megnyúzták s aztán úgy vonszolták az út mellett, a tüskés bokrokon valósággal gerebenezve a testüket, miközben a mellettük elhaladóknak állandóan magyarázták, hogy miért történik ez, s hogy a Tartaroszba viszik őket, amely el fogja őket nyelni. Bár itt — mint mondta — sok mindenféle dolog rémítette őket, a legjobban mégis attól rettegtek, hogy meg ne szólaljon az a bőgés, éppen amikor a napvilágra akarnak feljönni, s nagy örömmel lépett ki mindegyikük, ha a bőgés hallgatott. Ilyenek voltak a büntetések és a bűnhődések, és velük szemben állottak a jutalmazások. Mikor aztán a réten kinek-kinek letelt a hét napja, a nyolcadikon megintcsak útnak kellett indulniuk, s addig kellett menniük, míg a negyedik nap elérkeztek egy helyre, ahonnan a magasban az egész égen és földön át feszülő, egyenes, oszlopszerű fényt láttak, amely szivárványhoz hasonlított, de sokkal fényesebb és tisztább volt; egynapi további út után aztán beleérkeztek ebbe a fénybe, s ott megpillantották a fény közepén, az égboltozathoz kapcsolva, az ég kötelékeinek végeit: ez a fény volt ugyanis az égboltozatot összetartó kötelék — olyan, mint a hadihajókat átszorító kötelek — amely tehát az égboltozat egész területét átfogja; e kötelék végére van akasztva Ananké orsója, amely által megy végbe minden körforgás: ennek a nyele és a kampója acélból van, a korongja pedig acélból és más anyagokból keverve. A korongnak ilyen szerkezete van: alakja éppen olyan, mint a mienké: de abból, amit elmondott, azt lehet kivenni, hogy olyan mintha egy nagy, üres — azaz közepén teljesen lyukas — korongba volna beleillesztve — akárcsak az egymásba illesztett dobozok — s így tovább egy harmadik, majd egy negyedik s még más négy. Összesen nyolc egymásba illesztett korong van, melynek fent csak a kör alakú pereme látszik ki, míg az orsó nyele körül pedig csupán egyetlen összefüggő palástot alkotnak: a nyél a nyolcadik korong közepén halad át. Az első — azaz a legkülső — korongnak van a legszélesebb körpereme: e tekintetben a második helyen áll a hatodik korong pereme, a harmadikon a negyediké, az ötödiken a hetediké, a hatodikon az ötödiké, a hetediken a harmadiké, s a nyolcadikon a másodiké. A legnagyobb korong pereme tarka, a hetediké a legragyogóbb, a nyolcadiké a hetedik világításából kapja a színét, a másodiké és az ötödiké hasonlít egymáshoz — az előbbieknél halványabbak —, a harmadiknak van a legfehérebb színe, a negyedik vöröses, a hatodik a fényességben a második helyen áll. Mármost az orsó a maga egészében egy irányba pereg, de a körben forgó egészen belül lévő hét kör az egésszel ellentétes irányú, lassú körforgást végez; a harmadik helyen van a körforgás sebességében — ők így látták — a negyedik kör, a negyediken a harmadik, s az ötödiken a második. Az orsó az Ananké ölében forog. Mindegyik körön fenn egy-egy szirén ül, aki a körrel együtt a körben forog, s közben mindig egy és ugyanazt a hangot hallatja; a nyolc hang aztán egy összhangban zeng össze. A másik három nőalak pedig a körben ül, egymástól egyenlő távolságra, mindegyik egy-egy karosszékben: ezek a Moirák, Ananké leányai, fehér ruhában, fejükön szalagdísszel: Lakheszisz, Klothó és Atroposz, akik a szirénekkel összhangban énekelnek: éspedig Lakheszisz a múltról, Klothó a jelenről, Atrroposz pedig a jövőről. Kothó a jobb kezével időről időre meg-meg legyinti az orsó külső felületét, s így segít annak a forgatásában, Atroposz ugyanezt teszi a bal kezével a belső körön: Lakheszisz pedig mindkét kezével hol a külső, hol a belső köröket lendíti meg.
XV. Mikor ők odaérkeztek, tüstént Lakheszisz elé kellett járulniuk. Aztán egy kikiáltó mindenekelőtt felsorakoztatta őket: majd Lakheszisz öléből sorshúzó cserepeket és életmintákat vett a kezébe, fellépett egy magas dobogóra, s így szólt: „Halljátok Ananké lányának, a szűz Lakheszisznek az üzenetét! Egynapos életű lelkek! Most kezdődik a halandó nemzetség új, halállal végződő korszaka. Nem benneteket fog a daimon kisorsolni, hanem ti fogtok magatoknak daimont választani. Akinek az első hely jut, az válasszon magának először életformát, amely mellett aztán kénytelen kelletlen ki kell tartania. Az erénynek azonban nincs gazdája: mindenki aszerint részesül benne, amint többé vagy kevésbé tiszteli, vagy nem tiszteli. Az a felelős aki választ: az isten nem felelős”
E szavakkal közébük dobta a sorshúzó cserepeket, s mindenki felemelte azt, amelyik mellé esett, csak ő nem, mert neki megtiltották: aki ellenben felvett egyet, abból megtudta, hogy hányadik helyre jutott. Ezután pedig az életmintákat rakta ki elébük a földre, sokkál többet, mint ahányan voltak. A minták nagyon sokfélék voltak: ott volt mindenféle állatnak az életformája, s természetesen az emberi életformák is. Voltak köztük türannosz-sorsok, részint olyanok, amelyek mindvégig megállnak, részint olyanok, amelyek közben törést szenvednek, és szegénységben, számkivetésben vagy éppen koldus-nyomorúságban végződnek; de voltak kiváló emberi életformák is: testalkat, szépség, s általában testi erő és küzdőképesség vagy leszármazás és az ősök erényei szempontjából; s éppígy voltak lenézett életformák is; az asszonyoknál ugyanezek a változatok voltak. A lélek rangja persze ebben nem szerepelt, mert hiszen a lélek — ha más életformát választ — szükségképpen mássá is lesz; a többi életkörülmény egymással: gazdagsággal és szegénységgel, betegséggel és egészséggel van összekeverve; mások megint ezek közé esnek. Ebben van tehát kedves Glaukónom minden valószínűség szerint a tulajdonképpeni veszedelem az emberre nézve, s ezért kell elsősorban azzal törődni, hogy minden egyéb tudományt félrevetve mindegyikünk ennek a a tudománynak a kutatója és híve legyen: hátha valamiképpen megtanulhatja és kitalálhatja, hogy kicsoda teheti őt képessé és okossá rá, hogy — különbséget téve a becsületes és rossz élet között — a lehetséges életformák közül mindig és mindenütt a jobbat válassza: s az imént említett szempontokat egymással összevetve és erényes élethez való viszonyukban taglalva számot vessen önmagával, és megtudja, mit ér szegénységgel, vagy gazdagsággal kevert szépség, s a lélek milyen alkatával párosulva eredményez jót vagy rosszat, továbbá az előkelő és az alacsony születés, a visszavonult élet és a hatalmi szereplés, a testi erő és a gyengeség, a jó és a rossz értelmi felfogás, egyszóval minden ilyen, a lélekkel természetszerűen összefüggő és megszerezhető dolog egymással összekeverve mit eredményez.
Mindeme körülmény alapján — a lélek természetét figyelembe véve — döntheti el az ember, hogy a rosszabb, vagy jobb életet választja-e, a rosszabbon értve azt, amely a lelket odajuttatja, hogy igazságtalanabbá, jobbon pedig azt, hogy igazságosabbá lesz. Semmi egyébbel nem szabad törődnie, hiszen láttuk, hogy az embernek életében és halálában ez a legjobb választás. Tehát mindenkinek ezzel a sziklaszilárd meggyőződéssel kell a Hádészba leszállnia, hogy ott se szédítse el őt a gazdagság és más efféle rossz, és ne vetemedjék zsarnokságra, vagy más efféle cselekedetre, minek folytán sok jóvátehetetlen gazságot követ el, s maga még nagyobbakat kénytelen elszenvedni, hanem ismerje fel, hogy mindig az ilyen túlzások közé eső életet kell választania, s a túlzást mindkét irányban kerülnie kell, lehetőleg már ebben az életben, de az egész túlvilági élletben is, mert így lesz az ember a legboldogabb.
XVI. S valóban, mint a túlvilágról jött követ mondotta, akkor is azt mondta a kikiáltó: „Még aki utolsónak is járul ide, de okosan választ, és fegyelmezetten él, még annak a számára is marad elfogadható, nem pedig rossz életforma. Aki elsőnek választ, ne legyen könnyelmű: de az utolsó sem essen kétségbe.”
E szavak után előlépett — mint mondá — az, aki az első sorszámot húzta, s mindjárt kiválasztotta magának a legteljesebb zsarnoki hatalmat: de ostobaságból és mohóságból nem járt el eléggé gondosan a választásnál, mert elkerülte a figyelmét, hogy a zsarnokságban a sors végzése szerint benne foglaltatott tulajdon gyermekeinek felfalása és egyéb rossz is, mikor aztán nyugodtan átgondolta a dolgot, jajveszékelt és siránkozott a választás felett, és sehogy sem akart belenyugodni a kikiáltó előzetes figyelmeztetésébe: nem magát okolta a bajokért, hanem a véletlent, a daimonokat, szóval mindent inkább, csak magát nem. Az illető azok közül való volt, akik az égből érkeztek, s aki előző életében egy rendezett alkotmányú államban élt, de ott csak szokásból, nem pedig bölcsességszeretetből volt részese az erénynek. S be kell vallani, hogy azok közt, akik így lépre mentek, nem voltak kevesebben azok, akik az égből jöttek, hiszen ezeket nem edzették meg a szenvedések: azok ellenben, akik a föld alól jöttek, legnagyobbrészt — mivel maguk is megkínlódtak már, s ezt másokon is látták — nem olyan hebehurgyán végezték a választást. Ez, valamint a sorsolás szeszélye az oka annak, hogy a legtöbb lélek jó, illetve rossz sorsa az ellenkezőjére változik: mert ha mindenki — valahányszor az itteni életbe érkezik — mindig őszintén a bölcsesség szeretetében élne, s a választás sorrendjében nem éppen az utolsók közé kerülne, valószínű, hogy az odaát elhangzó figyelmeztetések alapján nemcsak az itteni világban élne boldogan, hanem innen oda, s onnan vissza is nem föld alatti és rögös, hanem sima és égi úton juthatna el.
Elmondta aztán, hogy érdemes volt megfigyelni, miképp választottak életformát az az egyes lelkek: ez a látvány szomorú, majd meg mulatságos és megdöbbentő volt. Általában az előbbi megszokott életformájuk szerint választottak. Elmondta például, hogy látta, amint egy lélek, amely valaha Orpheuszé volt, a hattyú életformáját választotta, mert az asszonyi nemet, mely a halálát okozta, gyűlölte, és nem akart asszonyban fogantatva megszületni; látta Thamürasz lelkét, amely a csalogány életét választotta; másfelől látott egy hattyút, amely emberi életet választott; s más zenei érzékű állatot, amely ugyanúgy cselekedett. A huszadik sorszámú lélek az oroszlán életét választotta: ez Aiasznak, Telamon fiának a lelke volt, amely irózott attól, hogy emberré legyen, mert még jól emlékezett a fegyverzet ügyében hozott döntésére. A következő lélek Agamemnóné volt: az emberi nem iránti gyűlöletből, a kiállott szenvedések miatt, ez a lélek egy sas életével cserélte fel emberi életét. A sorsolás folytán középütt foglalt helyet Atalanté lelke, amely mikor megpillantotta egy atléta tiszteletajándékait, nem tudott mellettük elmenni, hanem azokat választotta. Mögötte vette észre Epeiosznak, Panopeusz fiának a lelkét, amely egy művészi munkát készítő asszony természetébe vándorolt át; még hátrább — az utolsók között — látta a csúfondáros Therszitész lelkét, amely egy majomba bújt bele. Véletlenül Odüsszeusz lelkét jelölte ki a sors arra, hogy valamennyi közt legutolsónak járuljon a választáshoz: s ekkor ő — mivel a korábbi viszontagságaira való emlékezés hatása alatt hallani sem akart dicsőségvágyról — sokáig járt fel s alá, s egy közéleti szerepléstől távol álló magánember élletformáját kereste; végül nagy nehezen meg is találta: ott feküdt valahol, másoktól észre sem véve: s amikor a lelke ezt megpillantotta, azt mondta, hogy akkor is ugyanezt tette volna, ha az első sorszámot kapta volna.
S nagy örömmel vette magához. Hasonlóképp vándorolt más állatok lelke is emberekbe, vagy egyik a másikba: általában az igazságtalanok vaddá, az igazságosok szelíddé változtak át, s mindenféle keveredésre volt példa.
Mikor valamennyi lélek kiválasztotta már az életformáját, a sorsolás sorrendjében, Lakheszisz elé járulnak: s ő mindegyik mellé kisérőül odaállította azt a daimont, akit ki-ki választott, hogy az vigyázzon életére és teljesítse be választott sorsát. Ez a daimon először is Klothóhoz vezette a lelket, s az ő keze és orsójának a pergése alatt hitelesítette azt a sorsot, amelyet az illető választott:: ezt megérintve, tovább vezette őt Atroposz fonásához, hogy a megfont fonalat változatlanná tegye; innen — anélkül, hogy megfordult volna — Ananké trónjához ment, azon áthaladt, s mikor ezen a többiek is átmentek, valamennyien a Léthé síkságára vonultak, nagy forróságon és szörnyen fojtogató levegőn keresztül, mert ott se fa, sem semmiféle növényzet nem volt. Itt táboroztak estefelé az Amelész folyó partján, melynek vizét semmiféle edény nem tudta magában tartani. Ennek vizéből mindenkinek innia kellett egy bizonyos mennyiséget: de akit a józan esze vissza nem tartott, az többet is ivott a kiszabott mennyiségnél: aki aztán ivott belőle, az mindent elfelejtett. Mikor lefeküdtek, s éjfél lett mennydörögni, s a föld remegni kezdett, ekkor hirtelen az egyik erre, a másik amarra felfelé sodródott, szökelve, mint a csillagok, hogy megszülessenek. Neki nem engedtek inni a vízből, de hogy merre és miképp jutott vissza a testébe, azt nem tudja: csak reggel hirtelen felnyitotta a szemét, s látta, hogy ott fekszik a máglyán.
VÉGSŐ TANULSÁG
Így maradt ránk GLAUKÓNOM, ez a mitosz, s nem ment veszendőbe: sőt minket is megmenthet, ha hallgatunk rá, s így a Léthé folyóján is szerencsésen át fogunk jutni, s a lelkünket sem fogjuk beszennyezni. Sőt, ha megfogadjuk, amit mondok, akkor elhisszük, hogy a lélek halhatatlan, s képes minden rosszat, és minden jót elviselni: s akkor mindig a felfelé vezető úthoz fogunk ragaszkodni, s józan belátással mindenképpen az igazságot fogjuk gyakorolni, hogy így önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, nemcsak, amíg e földön időzünk, hanem akkor is, mikor elnyertük az érte járó jutalmat, melyet — mint a díjnyertes győzők — mindenünnen összegyűjtöttük, hogy ne csak itt, hanem az ezeréves utazás alatt is, melyet leírtunk, boldogok lehessünk.
2010. március 3., szerda
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
