Quis — egy felszólalás

„Elnök úr, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt Elnökasszony. A lisszaboni szerződés aláírásáról folytatott mindenféle vita felesleges mindaddig, amíg a legalapvetőbb értékeinket nem tisztáztuk egymással. Engedjék meg, hogy pár példát hozzak fel Európa legnagyobb jogfosztott kisebbségével kapcsolatban, a kárpát-medencei, határon túli magyarsággal kapcsolatban. Tudják-e azt például, hogy egy európai uniós tagországban a kétmilliós európai magyarság területi önrendelkezése még a mai napig sincs napirenden, holott mindannyian tudjuk, hogy a területi autonómia egy európai jogi intézmény? Tudják-e, hogy ugyanebben az országban, Romániában, több tízezer csángó magyar a mai napig nem imádkozhat és nem tanulhat az anyanyelvén? És itt van még egy nálam is fiatalabb állam, Szlovákia ügye, a szlovák nyelvtörvény ügye, amelyet méltán nevezhetünk Európa szégyenének. És mindennek a teteje, hogy vannak olyan aljas politikusok, akik tárgyalási alapnak használják az emberellenes Beneš-dekrétumokat. Hát milyen diktatórikus, rasszista Európában élünk, ahol a Beneš-dekrétumokat tárgyalási alapnak lehet tekinteni? Elegünk van abból, hogy mindig a demokrácia álarca mögé bújva erőltetik ránk a diktatúrákat. Mi, jobbikos politikusok, egy Beneš-dekrétumok nélküli, egy szlovák nyelvtörvény nélküli, egy lisszaboni szerződés nélküli Európában szeretnénk élni, ahol egyetlen magyart sem üldöznek. Swoboda úrtól pedig megkérdezném, ha azt mondja, hogy nincsenek hatályban a Beneš-dekrétumok, mikor kárpótolták a károsultakat? Köszönöm szépen.”

Egy magyar szellemtörténészről

Miután végre ismét sikerült kiszöknöm a Loxon által számomra lakóhellyé kialakított — és általában hermetikusan lezárt — lombikból, úgy döntöttem, hogy ellátogatok hőn szeretett teázónkba. Ezúttal nem Gabelstaplerfahrer Klaus munkavédelmi akciója, vagy valami ehhez hasonló móka indított arra, hogy tollat ragadjak undorító kis karmaim közé, hanem némileg komolyabb dolog. E posztom azért született, hogy megkönnyítse, valamint elősegítse a teát kedvelők számára Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című, 1936-ban megjelent munkája olvasását, továbbá hogy nagyjából elhelyezze a szerzőt a XX. századi európai gondolkodók között.

Prohászka Lajos munkássága több szempontból a századelő szellemtudományi gondolkodásának öröke. Az 1920-as években, németországi (Berlin, Freiburg) tanulmányai során ismerkedett meg behatóbban a Wilhelm Dilthey és követői által kidolgozott elgondolással, mely szerint a természettudományok mellett, amelyeket a modern tudományos gondolkodás határoz meg és rendez egységbe, a szubjektum világának vizsgálatára is ki kell dolgozni egy megfelelő rendszert. Ennek segítségével a szigorúan tudományos hozzáállás nem csupán a természet (a német klasszikus filozófia szóhasználatával élve az objektum), hanem az emberi szellem megismerésében is meghatározó lehet, sőt ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a maga valójában ismerhessük meg azt. A szellemtudományi elgondolás — a pozitivista felfogással ellentétben — csupán tudományos jellegében egyezik meg a természettudományokkal, ám a vizsgálandó terület különbözősége miatt más tekintetben nem követi a természet megismerésének módozatait. Szerencsére.

A szellem legnyilvánvalóbban, leginkább kézzelfoghatóan — úgymond — az emberi történelemben érhető tetten, ezért a Dilthey elgondolásait többé-kevésbé magukénak érző gondolkodók ebben az irányban indultak el. A XIX. század végén, illetve a XX. század elején számos nagy ívű történetfilozófiai munka született, melyek elsődleges célkitűzése egy metafizikai háttér kidolgozása volt, aminek keretében a történelemben lezajló események összevetése, osztályozása és ezek alapján történő általános magyarázata volt a céljuk. Talán a legismertebb ilyen munka Oswald Spengler Der Untergang des Abendlandes (magyarul: A nyugat alkonya) című kétkötetes írása, amely 1918-ban jelent meg először.

A nagy terjedelmű, általános történelmi morfológiákat kidolgozó gondolkodók mellett, úgy tűnik, más szerzőkre is jelentékeny hatást gyakorolt a szellemtudományi elképzelés, mindenütt Európában. A teljesség igénye nélkül: Ortega, Keyserling, Massis, Evola illetve Huizinga, hogy csaknem az összes európai kultúrnemzet írói közül említsünk egyet-egyet.

Nos, apró sündisznó-szemeimmel én úgy látom, hogy Prohászka Lajos helye is ezek között az írók között található. A Második Világháború éveit leszámítva élete végéig tartotta a kapcsolatot Eduard Sprangerrel, akivel Németországban ismerkedett meg, és akitől a legfontosabb inspirációkat szerezte pályafutása számára. Spranger nyomán helyezte el az őt leginkább érdeklő kultúrterületet, a művelődés, illetve a nevelés kérdését a szellemtudományos horizonton. Prohászka gondolkodásában fontos különbség volt a fentebb említett szerzőkkel szemben a gyakorlatra helyezett lényegi hangsúly, ami jól megmutatkozik abban, hogy életét az oktatás minden lényeges pontjának feldolgozása és gyakorlati alkalmazása töltötte ki. Elgondolása szerint a pedagógia sajátos tárgya a műveltség, ami a szellem egyik „tartománya”. Már ezen a ponton durván tettenérhető Hegel hatása a prohászkai elképzelésre. Tulajdonképpen a hegeli háttér az a metafizikai séma, amibe Prohászka beleilleszti a maga neveléselméletét. A pedagógia mint kultúrpedagógia az objektív szellem hatáskörébe tartozik, mivel abban a tárgyi oldal a hangsúlyos a szubjektummal szemben. Csak a megfelelően kidolgozott elméleti megalapozás után lehetséges a gyakorlatban eredményes oktatást megvalósítani. Ezért publikációinak legnagyobb részében — pedagógiai főművét, Az oktatás elméletét is ideértve — ezzel a kérdéssel foglalkozott. A fogalomhasználat, a módszerek és a kifejezések mindvégig megmaradtak a hegeli/szellemtudományos kereteken belül, de azokat egy új tárgyterületre, a neveléstudomány területére terjesztette ki, így a gyakorlat közvetlen közelségébe került.

Nézzük meg ezután, hogy A vándor és a bujdosó hogyan illeszkedik ebbe az életműbe. Látszólag csak igen távolról, mivel közvetlen kapcsolata a neveléstudománnyal nincs. Az írás egy nemzetkarakterológiai munka. Célkitűzése a magyarság elhelyezése egy — többé-kevésbé — egységes Európa keretein belül. Elgondolása szerint egy nemzet jellegének kialakulását három tényező határozza meg: egy adott nép összességének formája, amiből története során kibomlik a nép egészének sorsa (1), a különböző kölcsönhatások, amelyek idegen népekkel való érintkezések során érik (2), és az objektiváció, a kultúra minden módozatának (tudomány, művészet, jog, állam, gazdaság etc.) létrejötte (3). Ez utóbbi önálló tényező, amit ugyan a szubjektumok hoznak létre, de mégis önállósul és szemben áll velük. A különböző európai nemzetek az elképzelés szerint különbözőképpen mutatkoznak meg, aszerint, ahogy a három tényező különböző mértékben, hol kiegyensúlyozottan, hol pedig kiegyensúlyozatlanul jut érvényre bennük. A tipológia szerint így mindegyikük eltérő jegyeket visel és ez elnevezéseiket is meghatározza. Az angol nemzet például a „telepes”, mivel jellegében leginkább a gazdasági struktúra az elsődleges, így expanzív jellegű és akaratát képes elfogadtatni más nemzetekkel, ez által erőteljesen befolyásolva azokat. Organikus jellegű elgondolással állunk szemben, ahol az elnevezések is mutatják a különböző népek személyiségekhez való hasonlóságát. Ez a spengleri hatást mutató elképzelés észrevehető abban is, hogy a nemzetek közt vannak úgymond ifjabbak, illetve találhatók olyanok, amelyek öregségükben már nem képesek megújulásra. A háttérben pedig végig ott érzékelhetjük a főként hegeli értelemben vett szellemet.

Két nemzet tipológiája kidolgozottabb a többinél, a két címszereplő, a „vándor” német, illetve a „bujdosó” magyar. A jövőbeli Európa számára pedig rajtuk kívül még az itáliai „humanista” lesz a meghatározó. Közvetlen kapcsolata azonban a magyarságnak ez utóbbival nincsen. A vándor németség jellemzői az örökös változásban és a végtelen felé való törekvésben érhetők tetten. Ez a folyamatos haladás, dinamika a német szellem dialektikus jellegét mutatja, amivel a nehéz helyzetekből is kiutat talál a maga számára, továbbá kiutat mutat másoknak is. A dialektika értelmében, a leginkább ellentéteiben beszélhetünk róla (pl. misztika-absztrakció, partikularizmus és egységvágy), mely ellentéteket egyként magába emel és átfog. Az idegen népekkel való érintkezések csak tovább erősítik ezeket az ellentétpárokat, újakat generálnak és egyre előre és előre lendítik a nemzetet. A nyugtalanság és nyughatatlanság mutatkozik meg leginkább e kultúra produktumaiban is. A magyar nemzetkarakter szintén ellentétekből építkezik, de ezek élesen és kibékítetlenül állnak egymással szemben. A „finitizmus” fogalma az, ami a leginkább jellemzi a magyarságot. Ez pedig éppen az ellenkezője a végtelenség iránti vágynak, ez a vágy a megállapodottságra és az elzárkózásra irányul. A nemzet „keleti” jellege mutatkozik meg ebben, és ez az a visszahúzó erő, amiben az összes többi is gyökerezik. A magyarság „kelet” és „nyugat” határán áll, mindkét oldalról hatásoknak van kitéve, és mindkét oldallal harcol, így járul hozzá az eredeti „néplélek” jellemzőihez a számos különböző idegen jellemvonás. Ez pedig az egység hiányát idézi elő a nemzetben. E hiány jelenik meg a társadalmi rétegek szembenállásában és azonos csoportokon belüli egyének politikai-gazdasági ellentéteiben is. A feloldatlan problémák legjobb esetben is csak mozdulatlanságban tartják, rosszabb esetben pedig egyenesen hanyatlást idéznek elő. Mindehhez hozzájárul még a szokásos magyar „megkésettség”-gondolat. A másik oldalon találjuk azokat az értékeket, amelyek nem igazán képesek egyensúlyt teremteni a visszahúzó erőkkel szemben. Ilyen a harci ethosz, a közvetítés kelet és nyugat között, és főként — ami a szellem legfontosabb objektivációja a magyarság kapcsán — a szakrális nemzettest gondolata.

Mindez bizonyára már elegendő, hogy az írás általános irányvonala érzékelhetővé váljon. A nemzetek tipológiája mögött az a szándék húzódik, hogy belássuk: a magyarság kiútja reménytelen helyzetéből csak abban az esetben lehetséges, ha a németség mellett halad tovább az útján, és így küzd egy új Európáért. Természetesen itt nem fegyveres, hanem szellemi harcról van szó. Csakhogy ez az elgondolás nem csupán kulturális értelemben, hanem a korabeli Európa politikai-gazdasági helyzetében is teljes mértékben természetesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy a megújulás harmadik lehetséges letéteményese Itália. Prohászka — sok más gondolkodóval együtt — úgy tekintett a fasizmusra, mint a reneszánszhoz hasonló, minden téren megnyilvánuló újjászületésre. Ezt a szemléletet erősítette a magyar revizionista politika iránt tanúsított olasz megértés és Mussolini-nak a két világháború közt szinte mindvégig meglévő magyarbarát állásfoglalása. Minden bizonnyal a múltra visszatekintő szemléletmódon kívül a jelen pillanat politikai eseményei szintén közrejátszottak abban, hogy az összes többi európai nemzet már betöltötte a rendelkezésére álló lehetőségeket, és bár tipológiájukban megtalálhatók pozitív és negatív jellemvonások is, mégis úgy tűnt: idejük lassan lejár, túljutottak már a csúcspontjukon, a korábbi angol-francia dominanciával szemben a kibontakozás lehetősége most a német és az olasz nemzet előtt áll. Hozzájuk kell csatlakoznia a magyarságnak, hogy betöltse azt a sorsot, amelyre a nemzet „formája” indította.

Igen valószínű, hogy ez a szemlélet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy A vándor és a bujdosó korántsem annyira elismert munka akár a Prohászka-életművön belül, akár önmagában, mint amennyire értékei szerint kellene, hogy legyen. Azt gondoljuk, hogy ez az írás egyedülállóan képviseli a magyar filozófiai irodalomban a spengleri minta alapján létrejött „organikus” történetfilozófiai elgondolást, mégpedig úgy, hogy a középpontjában egy roppant hatásosan megalkotott tipológia található a magyarságról. Sajnálatos, hogy a mindenkori történelemszemlélet fényében ítélik meg azokat az írásokat, amelyeket — ha ennek a történelemszemléletnek a talaján állunk — nem igazolnak az elkövetkező események, sőt ellentmondanak nekik.

Könnyen belátható, hogy a nemzetek tipologizálása nem nélkülözi az azokról alkotott értékítéletet. Láthatjuk, hogy a nagy európai nemzetek egymáshoz képest nem csupán különböző jegyekkel bírnak, de ezek rangsorba is állítják őket. Még rosszabbul járnak az Európán kívüli — de Európával érintkezésben lévő — népek. A szláv tendenciák szinte kivétel nélkül negatív fényben tűnnek fel. Mindezt valóban problémaként lehetne felvetni, azonban az értékítéletek elsősorban nem általános nézőpontból, hanem a magyarság szemszögéből vetődnek fel. A könyv „postludium”-a szerint pedig a megértésen létrejövő megújult Európában — bármennyire utópikus színezetű ez az elképzelés még most is — a különböző karakterisztikumok egymást kiteljesítve élnek tovább.

Hátra van még, hogy valamiféle kapcsolatot találjunk a Prohászka-féle neveléstudomány és az itt felvázolt nemzetkarakterisztika között. Elképzelésem szerint a kapcsolat mindenekelőtt abban áll, hogy az utóbbi elősegíti a neveléselmélet megalapozását. A hegeli elgondolás itt ugyanolyan konkrét alakot ölt, mint a neveléselméleti munkákban, csupán a tartalom különböző. A vándor és a bujdosó kibővíti azt a metafizikai megalapozást — mégpedig a történelemfilozófia felé — amibe jól illeszkedik a neveléselmélet. A hegeli szellem összekapcsolja az elkülönült tartalmakat és a gyakorlati tudomány egy nagyobb elméleti keretben helyezkedik el. Ez pedig magával a hegeli elgondolással szemben is előnyt jelent. Elég, ha csupán Hegel esztétikai elméletére gondolunk, illetőleg Hegel viszonyára bármiféle konkrét műalkotással. Prohászka elmélete nem alakul át a gyakorlattól idegen absztrakcióvá, mivel a nevelés/oktatás iránti érdeklődése megóvja ettől. Nem abszolutizálja a hegeli kereteket.

Részemről ennyi a tudományoskodás mára. Ígérem, ha Loxonunk engedi, legközelebb valami szórakoztatóbbal járulok a teát fogyasztó, kifinomult nagyközönség elé. Most pedig, Hölgyeim és Uraim, búcsút intve visszabújok a lombikomba!

Prohászka Lajos
(Brassó, 1897. márc. 2. — Bp., 1963. jún. 16.)

Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

„Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan [a forradalom után] is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt — bármi nagy — követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”

(In: Asbóth János — Magyar Conservativ Politika. Budapest, 1874.)

Tea for Beginners

Foglaljuk össze a Tea-Kör októberi tevékenységét

Franco és az 1956-os magyar szabadságharc

Kétségtelenül nagy a csinnadratta ebben a derék tengerentúli tudósításban, de mi volt Ámerika hivatalos álláspontja?

Úgy tűnik, ez:

Kimenő Távirat Department of State 1956.11.8.
Szigorúan titkos
Az Egyesült Államok madridi követségének

Az Egyesült Államok kormánya osztozik a spanyol kormány ellenszenvében a Magyarország elleni brutális szovjet katonai akció miatt, valamint a magyar nép függetlenségi harca iránti mély együttérzésében.

Ugyanakkor az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen, ismétlem, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül.

Az ENSZ aktívan foglalkozik a világbékét fenyegető különféle problémákkal, és az Egyesült Államok nézete szerint az szolgálja a legjobban mindannyiunk érdekeit, ha ezeket a kezdeményezéseket a sikeres befejezésig visszük.

Következésképpen az Egyesült Államok kormánya sem nyílt, sem titkos katonai beavatkozásra nem, ismétlem, nem vállalkozhat Magyarországon a jelen körülmények között.

Továbbá kénytelenek lennénk elhárítani minden felelősséget, amennyiben olyan privát szervezetek, mint az “American Hungarian Association” vagy a “Radio Free Europe” tevékenységet fejtene ki, amely katonai támogatást foglalna magában.

Az Egyesült Államok kormánya határozottan sürgeti a spanyol kormányt, hogy a lehető legóvatosabban vizsgálja meg, milyen következményei lennének a katonai intervenciónak Spanyolország és Nyugat-Európa számára.

Közös biztonsági céljaink és a világbéke megőrzésére vállalt kötelességeink fényében reméli, hogy Spanyolország nem tesz elsietett lépéseket az Egyesült Államokkal történő konzultáció nélkül. Saját belátása szerint annyit közölhet a fenti útmutatásból a királyi magyar követtel, amennyi megfelelőnek látszik.

Tegyük fel, hogy a fenti dokumentum hamisítvány (ez azonban egyáltalán nem valószínű, főleg, hogy említést tesz a Spanyolországban tartózkodó királyi követről). Ez keresztülhúzná María Dolores Ferrero Blanco kutatásait, melyeket e könyvben foglalt össze: La Revolución Húngara de 1956. El despertar democrático de Europa de Esta (magyarul: Az 1956-os magyar forradalom. A kelet-európai demokráciák ébredése.) Kiadó: Huelva, 2002. A könyv magyar nyelvű recenziója. (A recenzor érthetetlenül lelkesedik Dolores Ferrero azon „új” és szerencsére csak részben és főleg a forradalom/ellenforradalom (name it as you want to) kitörése körül még többé-kevésbé helyes meglátása iránt, hogy „a forradalom-népfelkelés a demokratikus szocializmus platformján állt, amelyben a többpártrendszer pártjai és a közvetlen demokrácia munkástanácsai jól együttműködtek.”)

A témában ld. még:
Borhi László: Franco és az 1956-os magyar forradalom. Dokumentumok a spanyol segítségnyújtás tervéről. História, 1998. 9-10. sz. 60-62. o.

Obama mint Amerika Gorbacsovja?

Hír

Korábbi (a hír szempontjából úgyszólván prófétai) elemzés:

A felvételen Alekszandr Dugin orosz szempontokat szem előtt tartva teszi mérlegre, hogy mennyiben tűnik Barack Obama „Amerika Gorbacsovjának”.

„Olyan, mint egy krimi”

Tényleg hányadék.

*

Hamvas Béla: 1956

„Szabadelvű felfogású vécésnénik”

Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap publicistája alaposan mellélőtt és voltaképpen nevetségessé tehette magát, amikor azt írta Liberális bukta című cikkében, hogy „Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete hatalmas fiaskó. [...] ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.”

A megállapításban rejlő részigazság ellenére (mármint, hogy a szabad madaras homály azért olvad, és hogy nem lehet csak úgy valakit diszkreditálni a liberális kórustól eltérő nézetei miatt) nyilvánvalóan Szentesi sosem olvasott kortárs irodalmi-művészeti folyóiratokat, mert akkor tudhatná, hogy a mostani aláírók többsége azok állandó szerzői közül való. Természetesen ez joggal veti fel, hogy a kortárs és színvonalasnak mondható mainstream irodalom a szűk olvasói elit körein kívül Magyarországon kevéssé ismert szerzői-szerkesztői-kiadói közege miért képezhető le gyakorlatilag a liberális jelzővel, és hogy amit kortárs magyar irodalomnak neveznek, az miért aposztrofálható praktikusan magyar zsidó irodalomnak (beleértve a jelenlegi határokon túli szerzőket is). Amatőr, helyi és befolyás nélküli irodalmi kvázi-folyóiratocskákat leszámítva ugyanis ez a helyzet.

Ha a notórius tiltakozó-aláírók névsorát végigolvassuk, nem nehéz felismerni nagyjábóli, vagy kör-beli azonosságukat a Wass Albertnek tervezett debreceni szoborállítással kapcsolatban tiltakozókkal. Bár akkor azt írták, a listán asztalosok és munkanélküliek is találhatók, azért a lajstrom akkor sem csak belőlük állt, a mostani névsor — amelynek talán mindent átfogó gyűjtőhelye az Élet és Irodalom — pedig válogatott. Az irodalmat, esztétikát, művészettörténetet, filozófiai kérdésekkel való analitikus foglalkozást stb. persze lehet „vécésnénikhez” méltó foglalkozásnak tekinteni, ha van bennünk egy nagy adag proliság, ám ha az ember kicsit cizelláltabban közelít a világhoz, akkor hamar be kell ismernie, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A magyar zsidó művész-értelmiség minden politikai kétessége ellenére nem a vécésnénik színvonalán áll, és akkor egyelőre erről mindent el is mondtunk.

Sajnálatos egyébként, hogy nincs élő és színvonalas „magyar-magyar” irodalom, mert nincsenek igazán jelentős magyar szerzők (és akkor most számítsuk a magyarok közé az elfogulatlanság jegyében a többségüket kitevő magyar-zsidókat is), akik ne csapódnának szinte szükségszerűen ehhez a liberális körhöz, amely jóformán teljes egészében lefedi a kulturális megmondás terepét Magyarországon. Azaz nem csupán Magyarországon, hanem Magyarországon és külföldön is. Nem véletlen a fő hangadók között állandóan szereplő Konrád György neve. Ő az egyik legfőbb stabil, biztos pont, a magyarországi liberalizmus egyik kulcsfigurája, aki környezetével együtt Németországban nagy tekintélynek örvend a Magyarországot érintő ügyekben és véleményformálás tekintetében. Németország pedig, ha tetszik, ha nem, ma is központi szerepet visz a Nyugat képének formálásában, az atlanti politika társadalmi bázisának alakításában, főleg kulturális téren. Elég csak a frankfurti könyvvásárra utalnunk, de alapítványok, ösztöndíjak és szalonok, valamint újságcikkek, előadások és könyvfordítások kísérik a magyarországi liberális értelmiség főként berlini szereplését.

Utoljára ebből az irodalmár-körökben általánosan elterjedt liberalizmusból (valamint ezzel együtt az ennek sok szempontból alacsony színvonalú ellenzékét képező úgynevezett „népiek” irányvonalából) Hamvas Béla „lógott ki” (igaz, toronymagasan), bár megpróbálták és megpróbálják utólag őt is beilleszteni a liberális kánonba. (Természetesen egyesek megpróbálkoznak beillesztésével a „népi” kánonba is, magától értetődően kevés sikerrel, hiszen életműve mintegy önmagából következőleg megmutatja mindkét tábor jelentős mérvű korlátoltságát, és ez már életében is azt okozta, hogy olyan nevek, mint Németh László vagy Kerényi Károly képtelenek voltak megérteni őt.)

Mivel az ilyetén kortárs irodalom, néhány húzónévtől eltekintve (mint Nádas, Esterházy, Kertész stb.), kevéssé ismert és következésképp még kevésbé elismert Magyarországon, ezért valóban úgy tűnhet, mintha a mostani tiltakozók névsora alászállást jelentene a korábbiakéhoz képest, akik hangsúlyosan főleg afféle közéleti szerepvállalók, továbbá pedagógusok és hasonlók voltak. Magam részéről úgy látom, hogy éppen most sorakozott fel a liberális értelmiség azon része, amely a kulturális szcénán tájékozottabban és jobb nyelvi struktúrákkal mozog.

Ne legyünk elfogultak. Márai ugyan hoz egy megfelelő színvonalat, azonban Wass Albert életművében minden részleges elismerésünk ellenére sem fedezhetjük fel azt a fajta irodalmi invenciozitást és kifinomultságot, ami egy jelentős irodalmi szerzőt jellemez. Hozzáértő szemmel az irodalomban nem a magyarság képviselete vagy a szentimentalista-moralista tragikum az, ami számít, és ezt nem pusztán egy posztmodern relativizmus vagy esztétikai ködevés mondatja velünk. Ha magyar nacionalistáinknak a csöppnél valamivel több eszük volna, akkor például Hamvas Bélát vennék elő, és őt állítanák mércének. Persze ez feltételezné, hogy a korlátolt és szűk (p)referenciákkal rendelkező nacionalista nézőponton túl kellene emelkedni. Túlemelkedni a derék háziasszonynak való Szabóné K. Tündéken.

Ne legyenek illúzióink, Parti Nagyék folytatni fogják újságírói-írói-költői tevékenységüket, akkor is, ha vécésnéninek nézik őket. És bár a magam részéről nem rajongok tárcáikért, könyveikért, verseikért (bár vannak ezek között, miként fordításaik között is érdekes, néha pedig értékes dolgok), azért el kellene ismerni, hogy habár fenntartásokkal szemlélendő, de tehetséges, néhány esetben a bulváron és ponyván túli szerzőkről, és nem mellesleg az irodalomra-művészetre befogadó, érzékeny diákságra is befolyással bíró személyekről van szó, akik fel vannak vértezve filológiai, pszichológiai, retorikai készséggel, nem jelentéktelen racionális okossággal, s némi életbölcsességgel is. Nem csak Faludy-félékről beszélünk, hanem kísérletező, filozófiai megközelítésbe hajló szerzőkről (köztük nem csak írókról, hanem zenészekről, képzőművészekről).

Úgy gondolom, hogy indokolt az óvatosság és bizonyos távolságtartás a liberális értelmiség e költőitől, íróitól, szereplőitől, az ő különféle motivációktól befolyásolt állásfoglalásaiktól, amelyek irodalmi, sőt más jellegű műveikben is megjelennek (és most nem a durva példákra gondolok, mint Spiró György esete, hanem sokkal finomabb, első ránézésre nem igazán megfogható dolgokra). De egy bizonyos jogos „babonátlanításon” túl otromba dolognak tartom a mérleg egyik serpenyőjébe tenni Wass Albertet, a másikba meg egy homályos gyűlöletet minden iránt, ami „nem magyar”.

Persze mondjuk Pelle Jánost nem tudom kifejezetten sajnálni, amiért az ominózus tévéműsorban nem állt a helyzet magaslatán. A fene szánná az energiáit mondjuk az „antimagorizmus” vagy az „antiteutonizmus” mélypszichológiai okainak kutatására.

A Hollán-emléktábla megrongálása kapcsán

Október 6.:
Kiss Ádám: Rákosi leszedte, Tomcat visszarakta: illegális emléktábla a Lánchídon

Október 9.:
Ablonczy Bálint: Hogyan emlékezzünk a vörösterror áldozatairól?

Október 15.:
Tomcat: Kép kommentár nélkül

Érdekes az első cikk megjelenésétől számított rövid idő a szimbolikus dátumon történt fejleményig. Úgy tűnik, hogy a tábla azon részét verték le, ahol az volt olvasható, hogy kik állíttatták helyre. Kár, hogy másnak nem jutott volna eszébe egy ilyen táblát állítani.

Nem tudom, kinek szúrhatta ennyire a szemét, mindenesetre számomra örvendetes, hogy végre egy említésre méltó ügyben több-kevesebb konszenzus alakult ki az úgynevezett jobbközép és az úgynevezett radikálisok között, sőt a Hírszerzőn megjelent írás is teljesen elfogulatlan és korrekt volt.

Apropó: a Szabadság-téri emlékművet mikor bontják már el? Rég megérett rá, legkevesebb is 53, legkésőbb 20 éve...

1956. : Lefeszítik a szovjet címert a szovjet emlékműről a Szabadság téren. Lupsa János fényképe



2006. szeptember 18.-19.

(Kevesen tudják, hogy a 2006-os zavargások alkalmával a szabadság téri emlékműről a szovjet címert többen — köztük Budaházy György — lefeszítették, helyébe magyar zászlókat tettek, majd a Himnusz eléneklése után a címert a Dunába vetették. Az egyik „elkövető” személyét lehet kifogásolni, de konkrétan ezt a szimbolikus tettet aligha. Normális esetben ezzel a cselekedettel minden ép elméjű, egészséges morális érzékű ember egyetértene, vagy semmi kivetnivalót nem találna ebben. Azonban sajnos ennek az akciónak nem sok eredménye lett. Az agymosó mediatúra szerint „megrongálták” az emlékművet, és mindebből az volna állítólag a lényeges, hogy „megrongálták”. Hogy mit és miért, az nem érdekes. Azt nem tudom, most mit mond a 2006-ban „megostromolt” televízió a megrongált Hollán-emléktábláról, mert nem nézem. Valószínűleg semmit, hallgat, vagy a táblát minden további megjegyzés nélkül illegálisnak állítja be. Aljas, kiszámíthatóan aljas világ ez.)

Shakespeare-t betiltani!

„Ez a bolond; nem másképp a szerelmes:
Cigánynőből is Helenát csinál”

Ez borzasztó, kedves Hölgyeim és Uraim.

Shakespeare-t, meg a fordítóit azonnal tiltsák be, az olvasóit csukják le.

Ma, a Kézmosás Világnapján az EU-ban is szóvá teszem a dolgot. Legvégső esetben a Hágai Bíróságra is elmegyek.

Egy EU-néppárti szórólap

Ha ez nem valamilyen Photoshop-ban készült ferdítés, akkor valóban érdekesek az államhatárok ezen a PD-L szórólapon. Tippeljünk, hogy mit ábrázolhatnak. Kurucéknál láttam, azt írták oda, hogy lefelejtették róla hazánkat. Azonban nem csak a térképen nem létező Magyarország határai furcsák. Azon kívül mit jelent a narancssárga kiemelés a szürkéhez képest?

Update: Hatalmas Xenu-nak köszönhetően megtudtuk, hogy a kép originál. Íme a link.

Âtash dar Nêstan

Tizenöt éve volt, hogy egy iráni származású barátom jóvoltából először hallgathattam a Tűz a nádföldön-t Sahram Nazeri és társai előadásában, és most, hogy újra hallgatom, úgy érzem, semmit sem vesztett erejéből. Şehram Nazirî (شهرام ناظرى) kurd születésű iráni énekes és setâr-játékos (a szetar jelentése három húr, a târ utótag jelenti a húrt a keleti hangszerekben, de önmagában is egy hangszer), a tradicionális perzsa zene világszerte elismert előadója és innovátora (akit az Élő Legenda díjjal is megajándékoztak Kalifornia államban), főként Jalāl ad-Dīn Rūmī, valamint ‘Attār (jelentése A Gyógyszerész), Hāfiz-i Šīrāzī és más szúfi költők, illetve „modern” iráni szerzők, mint például Jalāl Zolfonoun (az Âtash dar Nêstan szerzőjének) interpretátora — a Nyugat, de a Kelet felé is.

A YouTube-on megtaláltam ugyan a kompozíció részletét, ám olyan ügyetlen kísérő képekkel, hogy inkább megkerestem hangfájl formában. Itt található (az utolsó énekhang kicsengését érthetetlen módon levágták, de ettől még jó a felvétel):

Atash dar Neyestan
— egy rövid regisztrációt megér, főleg, ha további ilyen zenék is letölthetők.

(Perzsa költészet, nyelv, zene és kultúra magyar blogforrásaként ajánlom még a Wang folyó versei blog perzsa címkével ellátott bejegyzéseit is.)

Komoly történettudomány a XX. és XXI. században

Ismerik az anekdotát Napóleon gyermekkori koponyájával kapcsolatban?

Mindenesetre most barkochbázzunk. Tárgy.

— Személyhez tartozó tárgy?
— Igen. Úgy látszik, többhöz is. De nem segítek.
— Dísztárgy?
— Bizonyos értelemben igen. Bár egykor inkább talán használati tárgynak volt tekinthető. De úgy is mondhatnánk, hogy a két funkció egybeesett. Na de tényleg nem segítek.
— Ez tehát valamilyen testrész?
— Igen!
— Anyaga... csont?
— Igen.
— Ez egy koponya?
— Igen! (Fantasztikus!)
— Ez a személy, akihez a koponya egykor tartozott, férfi?
— Nem.
— Tehát nő. Ismert nő?
— Nem. Pontosabban nem tudjuk, hogy ismert volt-e. De most már igazán nem segítek.
— Szóval egy számunkra ismeretlen nő koponyája. De azt azért meg lehet állapítani, hogy milyen idős nőről van szó. Tehát... kora jellemző?
— Igen.
— Negyven fölött?
— Nem.
— Tehát negyven alatt. Összefoglalom, mit tudok. Ez a koponya egy negyven év alatti, ismeretlen nőé. Rákérdezek. Adolf Hitler koponyája?
— Igen. Hogy találta ki? Még ezer millió lehetőség lett volna.
— Ismerem a szovjet történészetet.
— Bravó.

E kommunista relikvia kapcsán egyébként több kérdés merülhetett volna fel, mint a turini lepel kapcsán, amelyet, úgy tűnik, ismét hiába próbáltak reprodukálni. De hát a SZU történettudománya eddig mindig dogmatikusabbnak és keze maga felé hajlóbbnak bizonyult, mint a pápai.

Már eleve az, hogy csupán egy koponyatöredékről van szó, hasonlóan az evolúciós leletekhez, kételyeket kellett volna ébresszen.

Engedjék meg, hogy idézzek egy Nick Bellantoni, a Connecticuti Egyetem régészprofesszorának vizsgálati eredményei iránt alapvetően szkeptikusnak tűnő kommentátortól: „Csodálkoztok? Lev Bezimenszkij (cca: Anonímusz Leó) szovjet újságíró több könyvében is leírta a Hitler utáni nyomozás során kihallgatott személyekkel később folytatott riportokat. Már az alapján maradtak bennem kérdések, pedig meg kellett feleljen a korabeli cenzúra követelményeinek, hogy megjelenhessenek az írásai egyáltalán. Meg sem lepődtem az »új« felfedezésen. Pláne, hogy az amik első látásra tudták, hogy női koponyáról van szó, míg az oroszok ezt 60 évig nem vették észre... az amcsi tudósok mindig akkor tolakszanak, ha kritizálni kell. Egy koponyáról egy másodéves medikus megmondja, hogy férfi, vagy női, esetleg még a rasszt is. Az orosz tudósok meg 60 évig tévedtek volna? Nehezen hihető. Kennedy-t milliók szeme láttára ölték meg Amerikában, mégsem tudnak a tudósaik semmit kideríteni, de Hitler 60 évvel ezelőtt, nem is általuk talált maradványairól első ránézésre tudták a szenzációt... ha-ha-ha”

Hát, akár humoros ez, akár sem, alátámasztja a szovjetek által a II. Világháború időszakával kapcsolatosan szolgáltatott információk hitelességében való maximális és alapvető kételkedést. Magam részéről úgy gondolom, hogy a Szovjetunió és a kommunizmus propagandagépezete mindig is a legmasszívabb, legnagyobb hazugságokra épült. Ez ebben az esetben is messze valószínű.

Hogy aztán A. H. elrepült-e egy ufóval X csillagképbe, talán a Holdon, vagy az Antarktiszon, esetleg Dél-Amerikában élt-e, halt-e, vagy esetleg csak egyszerűen nem az ő koponyáját hozták el a bunker melletti bombatölcsérből, azt én már nem tudom, és azt hiszem, nem is fontos. A dolog legfeljebb akkor lenne érdekes, ha kiderülne, hogy Hitler harcban esett el. De ez nem valószínű, mivel ennek azért híre ment volna.

Gymnopédie Nº 3. — Lent et Grave

És mivel újra itt az ősz: Gymnopédie Nº 1.

20 éve történt

Bátorkodom megjegyezni,

hogy akik Mahmúd Ahmadinezsád zsidó származását most firtatják (több méteres cikkeket írva, és elfeledve sajátnak vallott alapszabályukat, mely szerint etikátlan valakinek a származásával dehonesztálólag előhozakodni), már több brosúrával le vannak maradva. A Daily Telegraph és a Guardian most kapta fel az ügyet. De egy 2009. július 12-i bejegyzésünkben már hivatkoztunk a Hetek cikkére ezzel kapcsolatban, és megjegyeztük azt is, hogy az -ian végű nevek örmény származásra utalhatnak, ld. Szalosian (Szálasi) esetében.

Nagy műveltség egyébként nem is kell ennek a megállapításához, elég belehallgatni véletlenül egy sportközvetítésbe, ahol örmények is szerepelnek.

Mellesleg nem értem, min változtatna, ha Ahmadinezsád történetesen mégis zsidó származású lenne. (Úgy tűnik egyébként, vannak zsidók, akik kedvelik őt. Névleg a Neturai Karta.) Jobb vagy rosszabb lenne ettől valami?

Alamūt romjai Iránban

Szolidaritás

Adózzanak a teakraták egy perces felállással — aki bírja, tovább is — korunk legsikeresebb multilevel marketing system-e, a Kommunisták Magyarországi Pártja és utódai — vagy tízféle néven működtek — erényeinek. Networking, barátaim, networking! Ez a siker kulcsa a Nyitott Társadalomban. Aki beleszületett egybe, annak jó. Aki meg nem, az csináljon.

“Solidarity is not a matter of well-wishing, but of sharing the very same fate, whether in victory or in death.” — Ernesto “Che” Guevara.


LEBUKOTT

Megvallattak, hogy vérzett a husunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány.
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövéről szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkánypuha éj,
az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!

Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
sarló villan, lesújt a kalapács
s börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

René Guénon a demokráciáról

René-Jean-Marie-Joseph Guénon (1886—1951)
Az alábbi részletek A modern világ válsága c. művének első magyar kiadásából valók. Második kiadás.

Természetesen amikor olyan eszmékkel, mint az „egyenlőség”, a „haladás” vagy bármely más, majdnem minden kortársunk által vakon bevett, laikus dogmával találkozunk — amelyek legtöbbje a XVIII. században kezdett határozott alakot ölteni —, naívság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ezek a maguk jószántából keletkeztek. Ezek ugyanis a szó szoros értelmében „szuggesztiók”, de amelyek természetesen semmiféle hatást nem tudnának a társadalomra kifejteni, ha az előzetesen nem lenne befogadásukra előkészítve; maguk a téveszmék tulajdonképpen nem is létrehozzák, mint inkább fenntartják a modern időket fémjelző mentális beállítottságot, illetve egy olyan állapotba juttatásában működnek közre, amelyet nélkülük kétségtelenül sohasem érhetne el. Ha ezek a szuggesztiók eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar — akár száznyolcvan fokkal is — megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra. Nem könnyű megítélni, hogy mennyire őszinték a modern eszmék propagandistái, és azt is nehéz megtudni, hogy milyen mértékben sikerül bizonyos embereknek saját hazugságaik csapdájába esni, s úgy rászedni magukat, ahogyan másokat rászednek; valójában az efféle propagandák kezében legtöbbször a rászedett balekok a leghatásosabb fegyverek, mivel ők végzik a szimulálók számára nehezebb meggyőzés munkáját, ami így aztán járványos gyorsaságú. De mindezeken túlmenően, legalábbis eleinte, jóval óvatosabb tevékenységre van szükségük, és az irányt csak a szabadjára engedett eszmék igazi természetét elég jól ismerők szabhatják ki. „Eszmékről” szóltunk, holott jelen esetben e szó csak rendkívül tökéletlenül alkalmazható, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ezek semmiféleképpen sem „tiszta eszmék”, semmi közös nem lévén bennük az intellektuális renddel; sokkal inkább „téveszmék”, ámbár még helyesebb lenne mindenekelőtt szentimentális reakciókat kiváltani szándékozó „áleszméknek” nevezni őket, amelyekkel — mint azt néhányan nagyon is jól tudják — a legkönnyebben, leghatásosabban lehet a tömegekre hatni. Hogy a hatás tökéletes legyen, valójában a szóhasználat módja jóval fontosabb, mint a szavak által állítólag kifejezett elgondolás. Épp ezért a legtöbb modern „bálvány” pusztán szóbeli, minthogy életre kelt egy figyelemre méltó, „verbalizmusként” ismeretes jelenséget, ami által a hangzatos szavaknak sikerül a „nagy gondolatok” illúzióját kelteni. A tömegtájékoztatási eszközök által a tömegekre gyakorolt hatás eklatáns példája ennek, és aligha igényel komolyabb gondolkozást annak belátása, hogy a tömegek szuggesztióját célul kitűző eljárások teljesen egybevágnak a hipnotizőrök által használatosakkal.

*

Amikor a „szakemberek” illetékessége — bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik — egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment „politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljeskörű inkompetencia is miért csak ritkán akadály? Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő, és hogy mindez a demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, merthogy — eszerint — a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül, aminek viszont ki nem mondott, ám szükségszerű korolláriuma minden olyan igazi hozzáértésnek a kizárása, ami — legalábbis egy relatív — fensőbbrendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik.

*

A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. (…) Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt — vele szemben politikai célok szolgálatának teljesíthetetlen követelményét támasztva — erőszakosan maga alá rendelje. Ez a kezdeti ballépés nyit utat az összes többinek; így például kimutatható, hogy a francia monarchia maga volt az tudattalanul, ami a XIV. századtól kezdődően előkészítette az őt megdöntő forradalmat; …

*

Annak a végletes értelmetlenségnek, amit „népönkormányzás” meghatározással „demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto exisztenciája sem lehetséges. Tulajdonképpen csak a szavak összezavarását kell megszüntetni: feloldhatatlan ellentmondás ugyanis azt állítani, hogy ugyanazok az emberek egyidőben kormányzók és kormányozottak is lehetnek, tudniillik Arisztotelész kifejezésmódjával élve ugyanazon létező, az összefüggéseknek egyazon körében, nem lehet „ténylegességben” és „lehetőségben” is egyszerre. A kormányzó-kormányzott reláció mindkét tag szükségszerű meglétét előfeltételezi — nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük; mindazonáltal a modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve, és mert ennek lehetetlenségét tulajdonképpen képtelenek kielégítő gondolkozással meglátni. Igazság szerint ezt az illúziót az „általános választójog” kieszelésével teremtették meg; a törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható; bármikor lehetséges, megfelelő szuggeráló eszközök segítségével, a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni.

*

Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság — ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének — teljesen lehetetlen lenne ezt a gyakorlatban próbára tenni, úgyhogy ami egy vélemény alátámasztása végett előtérbe kerül, és ami ennek mintegy igazságjeléül szolgál, az manapság a puszta a többség, pontosabban egy térben és időben szükségképpen nagyon korlátolt csoport többségének pillanatnyi összhangja. Ezen a területen az elméleti megalapozatlanság éppen annyira nyilvánvaló, mint amilyen könnyű észrevenni a szentimentalitás hatását, ami egyébként majdnem mindig játékba kerül, amikor az ember a politika mezejére lép. Ez a hatás az egyik fő akadály bizonyos dolgok megértésének útján, még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére; az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása.

*

… mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Pontosan itt találjuk meg a demokrata koncepció és a materializmus találkozási pontját, és itt fedezhetjük fel annak okát is, hogy a „demokrácia” gondolata a jelenkori mentalitásba miért van oly szilárdan belegyökerezve. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el; a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokaság ered.

*

A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden szupraindividuális princípiummal elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg. Ennek a „közösségnek” a törvénye valóban a nagy számok törvénye, az egyetlen, amire alapozhat a demokratikus téveszme.

*

Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a „demokrácia” tagadja az „arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés — legalábbis etimológiai értelmében — a „legjobbak uralmát” jelenti. „A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a „legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is — miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik — végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hiearchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek. Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután — a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísérlet ellenére — két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek — meglehetősen logikátlanul — álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és esetleges megfontolásokra, és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a „gazdagságon”, vagyis azon a szánalmas elsőbbségen alapul, ami — egy szemponton való alapulásuk révén — tulajdonképpen az egyetlen, amely a demokráciával összefér. Hozzátehetjük, hogy akik állítólag e helyzet ellen fellépni kívánnak, még azok is képtelenek valami igazi orvosságot kínálni a felfordulás ellen, sőt, azáltal, hogy ők sem folyamodnak egy fensőbb rend valamely princípiumához, néha még messzebbre menve ugyanezen irányba csak még fokozzák a bajt. A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik, amelyeknek meglehetősen szorult helyzete az egyenlősítő tendenciából ered, ahogyan a küzdelem a már tárgyalt másik esetben is csak az individualizmus különböző változatai között dúl; és a kettő tulajdonképpen pontosan ugyanazt jelenti.

Mit kérhetünk számon elitistaként egy demokratikus párton, és mit nem kérhetünk számon rajta demokrataként?

Sokszor hallottam már vádként elhangzani, hogy ez vagy az a demokratikus párt populista. Igazából mit gondolok erről? Azt, hogy az ún. kisemberek törvényszerűen csapódnak ide-oda a pártok között, a demokratikus pártok pedig törvényszerűen populisták, mert ez a demokrácia természete. Furcsa is lenne, ha egy demokrata párt (amely nevében tehát a démosz uralmára épít) nem a démoszra (más néven populus-ra) hivatkozna. Minden demokratikus párt támogatói kisemberek, prolik, kispolgárok ésatöbbi, meg egy vékony ún. értelmiségi réteg, aki jól átlátja a saját egoisztikus érdekeit és azoknak megfelelően tömörül általában nem is a párt egyszeri szavazói közé, hanem annak valamilyen hivatalnoki rétegébe.

Igazából tehát nem ez vagy az a párt populista, hanem maga a demokrácia. És ebből az is következik, hogy nem az számít, kik szavaznak egy pártra, hanem az, hogy kik azok, akik az egészet vezetik. Ők mit akarnak? Ez a kérdés.

A nép: nép, tehát birka (vö. bürger). A vezérkosokat követi, s azt bégeti, amit mondanak neki, még az is mindegy számára, mi mögötte a valós tartalom. S kinek mi tetszik vagy mi adódik épp. Erre a tompa létezésmódra épül a demagógia tudománya. Aki hallott már a retorikáról meg a tömegpszichológiáról, az különösen tudja, hogy miről van szó. A demokratikus hatalomgyakorlás bázisa és eszköze voltaképpen a megszakítatlan tömegpszichózis.

A liberáldemokrácia nem azért nem alkalmas államforma, mert „nem működik”, bár kétségtelen tény, hogy a működésével is komoly gondok vannak, hanem azért, mert kollektivista: a személyes meggyőződést feláldozza a békesség többség-oltárán. Ezt közönségesen megalkuvásnak hívják.

A populista, aki diktátorrá akar vagy tud válni, lényegében nem tesz mást, mint kiaknázza a demokrácia alaptermészetében rejlő extrém ellentmondást.

A demokrácia totalitárius értelemben elfogadva végülis tehát kommunizmus, bármennyire is liberális, leigázva pedig ugyanolyan zsarnoksággyakorlás, mintha az alkotmánnyal kijelölt pártokratikus játékszabályok egyáltalán életbe sem léptek volna.

A demokrácia hamis természetét az mutatja leginkább, hogy az egyetlen „legitim” motiváció, amellyel egy meg-nem-alkuvó politikus színészként játszhat vele, az a „kézre játszás”, a demokrácia ilyen vagy olyan irányú megdöntése. Vagyis a demokrácián belül még a legtisztességesebb szándék is eleve arra lenne ítélve, hogy az ember legalábbis átmenetileg hazudjon, amíg fel nem számolja a kulisszákat — feltéve, hogy nem megalkuvó vagy semmit-sem-akaró valaki, hiszen ha az, akkor „tökéletesen” ki fogja elégíteni a populizmusra áhítozók (többségének) kívánalmait.

A többségnek bizonyos határok között érvényes politikai hatókört csak akkor lehetne biztosítani, ha a felette álló rend stabil, de akkor is inkább csak akkor, ha a többség egy megfelelően válogatott kereteken belüli többséget jelent, s ha az a kör, aminek a többségét képezi, valóságos politikai közösséget alkot. Ez azt jelenti, hogy korlátozott hatókörben egy bizonyos — bizonyított, kvalifikált — politikai közösség (nem pedig tömeg) többségének lehetne bizonyos hangja és befolyása, főként mint tanácsadói testületé. (E tekintetben a hierarchia szerepe megkerülhetetlen és üdvös). Törvényszerű, hogy egy hierarchia csúcsán valamilyen tényleges vagy eszmei monarcha áll.

A többségi elv csak akkor azonos a demokráciával, ha az arctalan démoszra terjesztik ki, és mindezt jóformán ellenőrizetlenül teszik. Egyéb esetekben a többségi elvnek — megfelelő keretek között — lehetnek alkalmazásai, ebben az esetben azonban már hierarchiáról, tehát meritokráciáról és arisztokráciáról beszélünk.

Ideális esetben az arisztokratikus stabilitással intelligencia és becsületesség párosul. Nem-ideális esetben viszont egyszerű zsarnokságról van szó. Mivel a demokrácia — totalizálva, tehát valóságos demokráciaként — eleve zsarnokság: a minőségtelen többség erőszakja a személy felett (szemben a szabadon választott feudalizmussal, amely száz százalékig önkéntességen és kölcsönösségen alapul, de legrosszabb esetben is személyeknek — nem pedig arctalan tömegeknek — személyek feletti zsarnokoskodásává fajulhat), ezért etikailag eleve helyeselhetetlen.

Minden más rendet technikai értelemben könnyebb legitim kritikával illetni, mint a demokráciát, amely alapjait tekintve önmaga kritikáját tartalmazza, viszont a többség mesterségesen táplált és önjáró önhittsége révén természetesen vak arra és egoista-populista ál-vezetőin keresztül pedig elhallgattatja azt, aki nem demagóg (többek között úgy, hogy demagógnak bélyegzi, mivel a hamisság találékonysága kimeríthetetlen).

Edmund Blair Leighton (1853–1922):
A király és a kolduslány

Magyarország új „szövetségese”?

Feledkezzünk el egy kicsit az esetleges biológiai rokonságról. A biológiai vagy akár a nyelvi rokonság ugyanis az ember esetében másodrendű az eszmei rokonsághoz képest.

Tekintsük meg a Jobbik első látásra impozánsnak tűnő szövetséges-jelöltjét Magyarország számára:

„Ez a magyar-kazah szövetség lesz Európa és Belső-Ázsia szövetségének az új alapja.”
(Szegedi Csanád)

Nekem elhihetik, én tisztelem Belső-Ázsiát (itt elég sokat kommentáltam Tibet kapcsán), szeretem a türk népeket minden vérmességükkel együtt, elismerem az iszlámot, sőt, egy nemzeti radikalizmusban is látok fantáziát, feltéve, hogy intelligens, egészséges és főképp kristálytiszta orientációkkal rendelkezik, nem pedig olyan slampos hulladék-életérzésekre épül, amilyet korábban már mások is felvázoltak.

Ez az új szövetséges-jelölti viszony azonban egy komoly sebből vérzik. Kazahsztán jelenlegi elnöke, Nurszultan Abisuli Nazarbajev, 1962-ben lépett be a Kazah Kommunista Pártba, 79-től titkára volt annak, 84-től a szovjet „köztársaság” elnöke, 89-től a Párt elnöke, 90-ben pedig a kazah parlament elnöke. Ezután 1991-ben varázsütésre feloszlott a Szovjetunió, és Nazarbajev köztársasági elnök lett. Azóta is az. Nem irigylem tőle az elnöki posztot, félreértés ne essék. Csupán csodálkozom, hogy egy olyan párt, amely a kommunista múlttal való leszámolás jegyében állva fogalmazza meg politikáját, miért lép szövetségre az első adandó alkalommal egy ízig-vérig kommunizmus-örökös utódállammal?

Belátom, nehéz, sőt lehetetlen ma a világpolitikában nem hogy maradéktalanul, de még erőst viszonylag szimpatikus szereplőt is találni, valamint azt is, hogy Magyarország helyes, ha stratégiailag erőt felmutató szövetségeseket keres, s megerősíti saját identitását, akár a Kelet-Nyugat híd szerepben, akár a dicső múlt hangoztatásával is. Még azt is el tudom képzelni, hogy derék jobbikosaink abban reménykednek, hogy népeink barátsága átalakítja majd Kazahsztánt is, és az igaz turáni virtus előbb-utóbb eltakarítja a posztkommunista vezetést az ország éléről. Habár el kellene gondolkozni azon, hogy esetleg ezzel együtt az új kazár vezetők majd felvehetik a judaizmust is, mint a Honfoglalás előtt nem sokkal [....|], tartok attól, hogy Kazahsztán kommunista vezetése erőteljesebb annál, mintsem hogy ilyen üdvös átalakulásokat várhatnánk a Jobbik propaganda-osztaga révén.

Ide kapcsolódik, hogy néhány napja figyelemreméltó írás jelent meg a Konzervatóriumon, amely felemlíti a Jobbik feltételezett (és valószínű) Ba'ath-párti kapcsolatait. [Link]

Bár az írás címe e pártra akart utalni, félrevezető és különböző (valós) érzékenységeket sérthet az „arab kapcsolat” kifejezés, ha közben az indoeurópai Irán és Tadzsikisztán, a türk Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, valamint az altáji Mongólia is szóba kerül (továbbá Oroszország is). Amennyire látom, a Jobbik-kal összefüggésbe hozható ilyetén „baráti országok” elsősorban a muszlim világ egyes ázsiai államait fedik le + Mongóliát ( + Oroszországot). Most egy pillanatra tegyük félre ezen országokkal kapcsolatos — többé vagy kevésbé indokolt — kételyeinket, illetve tekintsünk el attól is, hogy kritizáljuk a szöveg címét, amely nyilvánvalóan a Ba'ath-kapcsolatra utal.

A poszt hivatkozik Lázár György egy írására, amely az ÉS-ben jött le. [Link]

Nos, elolvastam Lázár úr cikkét. Van néhány problémám az írás irányultságával kapcsolatban, például „Thürmerék éberek voltak”, valamint a FIDESZ bemártása — ezek az írás szerzőjének szélsőbaloldali elfogultságára is utalhatnak.

Ettől függetlenül a Jobbik Ba'ath-szimpátiája valószínűnek tűnik (talán azért nem tagadták, mert nem is állt érdekükben). Kérdés, hogyan áll össze a mozaik a Déli Áramlat / Nabucco vitával, valamint Iránnal kapcsolatban, amely — mint már többen leírták kommentárokban — igencsak hadilábon állt Szaddam rezsimjével, és perzsa, valamint síita hatalom, amely a szunnita Al-Kaidával sincs kibékülve. (Amennyiben itt összefogásról lehet képzelődni, az inkább pánmuszlim, mint pánarab összefogás volna, és e tekintetben korántsem egységes a helyzet, hiszen Szaúd-Arábia vagy Egyiptom finoman szólva gyenge láncszemek, valamint pont arabok.)

Mindenesetre az antiimperialista-anticionista tengelyt érdemes lenne néhány névvel hipotetikusan kibővíteni, mint például a dél-amerikai ballal, főleg Chávez-zel és Morales-szel, (akit a kurucok „a cionista lobbi régi esküdt ellensége”-ként emlegettek, hozzátéve, hogy Dél-Amerikában a kommunizmus nem jelent egyházellenességet sem, amiben mellesleg nagyot tévednek), valamint azzal a Kadhafival, aki a napokban egy „déli NATO” létrehozásának szükségességéről beszélt.

Közönségesen ez a „tengely”, úgy tűnik, a BRIC államokat tömörítené.

Ne feledjük továbbá, hogy meglehetősen enigmatikus az egész világhelyzetben egyrészt Oroszország (pl. Medvegyev), másrészt Kína és Észak-Korea szerepe. Mintha Putyinék és a a 60 éves Kínai Népköztársaság körül feszülnének az idegszálak.

Fukuyamának mindenesetre látványosan nincs igaza...

Másrészről meg kell vizsgálni, hogy itt valóban csak ennyiről van-e szó, vagy pedig ennél többről. Szerintem a Jobbik retorikájában kitapintható ugyanis nem csak a szociális demagógia (antiimperializmus + anticionizmus) tengelye, hanem még legalább kettő:

1. atlanticizmus vs. eurázsianizmus (rokonok keresése Ázsiában, „kompország” szerep stb.) — funkcionálisan nem, de földrajzilag nagyrészt egybeesik az ai.+ac. vektorral (leszámítva Dél-Amerikát), nevezzük X tengelynek.

2. vallásos vs. liberális koordináta. E tekintetben a Jobbik — elviekben és eddig legalábbis — a vallásossággal tart (itt, amennyire látom, jelen van a kereszténység felé való elkötelezettségtől kezdve néhány pogány múlt-megerősítésen és illúzión át az iszlám és a távol-keleti vallások tiszteletéig sokféle hozzáállás), ami a Jobbikot a taktikai szövetkezés ellenére (elviekben) markánsan elválaszthatja a kommunista Y tengelytől.

Továbbá az iszlám iránti megértés, úgy látom, nem konstellál az Európába való arab immigráció iránti megértéssel, és Törökország EU-ba való integrálásával. Gondolom, ennek olyasmi lehet az oka, amivel magam részéről egyet tudnék érteni: hagyjuk meg Ázsiának az ázsiai hagyományokat, Európának pedig a saját hagyományait, egyik se avatkozzon bele a rendszer meghatározásáig menően a másik érdek- és életköreibe.

Kérdés, hogy ez a többféle irányulás hogyan integrálódhatna a Jobbikban és környezetében. (Nyilván e tekintetben egyes személyek irányulásai különbözőek és döntőek lehetnek.)

Minden zavar ellenére üdítő, hogy a Jobbik geopolitikai elképzeléseiben legalább a fantázia jelei megmutatkoznak, ami sajnálatosan teljes mértékben hiányzik a mainstream politikai erőkből. Mindenesetre a fantázia talán mégsem elegendő érv, amikor egy őskommunista hatalommal való szövetkezés forog szóban. A gazdasági együttműködés még bizonyos kitételekkel helyeselhető, ám hogy képzelik el a politikait? A Jobbik hogy számol el vagy le majd a kommunista örökséggel, ha most Nazarbajev fenekét nyalja, aki 62-ben (!) lépett be a Kazah Kommunista Pártba és 89-től a párt elnöke volt? Ott nem kellett volna igazirendszerváltani?

„A magyarországi multinacionális pártok vezetői tépnék az idegességtől a hajukat, ha pontosan tudnák, hogy a Jobbiknak mennyi szövetségese és jóakarója van a nemzetközi porondon.” — nyilatkozik Szegedi. Lehet, de az is lehet, hogy nem csak ők tépnék a hajukat, hanem azok is, akik nem tartoznak a fenti titulussal illetett pártok vezetői, sem követői közé.

Tudom, hogy óriási a kísértés, hogy a jelenleg domináns euroatlanti politika helyett valami más következzen. Nagy a kísértés a paradigmaváltásra. Ám kérdés, hogy Nazarbajev posztkommunista, népibal és meglehetősen orosz-függő állama, esetleg áttételeken keresztül Venezuela vajon a legmegfelelőbb politikai partner-e ehhez.

Ausztrál-kazah barátság

Mao-t ünneplik Ámerikában

Hírforrás

Quis! zárszó

“For we have both apparently turned away from Being to Tyranny because we have seen that those who lacked the courage to face the issue of Tyranny, who therefore et humiliter serviebant et superbe dominabantur, were forced to evade the issue of Being as well, precisely because they did nothing but talk of Being.”

Ez itten egy könyvecske zárómondata. Kérdés: kitől származik?
Bónuszkérdés: kinek van címezve?
(mr. pharmacist és a konzervatóristák mélyen hallgatnak.)