Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

„Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan [a forradalom után] is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt — bármi nagy — követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.”

(In: Asbóth János — Magyar Conservativ Politika. Budapest, 1874.)