Töprengések...

Engedtessék meg nekem kéremtisztelettel, két perc erejéig. Napirend előtt.

220 évvel ezelőtt Franciaországban dübörgött a gall puma, nagy volt a haladás. Néhány borgőzös értelmiségitől koppintva néhány borgőzös forradalmár elhatározta, hogy átformálja Franciaországot és az egész világot is — saját terve szerint. Nézetük szerint a múlt embere irracionális, konfliktusos érdekektől és nézetektől elhalmozott nímand, aki olyan irracionális szervek tekintélyének veti alá magát mint a család vagy az egyház. Ezzel szemben a „terv” egy velejéig racionális, konzisztens embert kíván csinálni, és ezzel egy abszolút kiszámítható világot kreálni. A terv szerint nem lesznek többé konfliktusok, sem inkonzisztens nézetek — és a racionális belátás miatt nem lesz többé kényszer sem. Az Örök Béke fog honolni a Földön.

A forradalmárok aztán mindent elkövettek, hogy a terv/projekt sikerüljön: átszervezték az egész országot, korábbi megyéket vertek szét és vontak össze, a hülyekeresztény naptárral szemben új naptárat vezettek be, és kiirtottak mindenkit, aki nem kívánt racionális lenni. Jogos. Aki nem racionális, az pusztuljon.

A forradalom teljesen új világot akart teremteni, a Gondviselés jóindulatára nem kívánt hagyatkozni, így maga akart annak helyébe lépni: a tervező és előrelátó emberi értelem lépett Isten és a Gondviselés helyébe. Ennek örömére saját vallásos múltjukkal is le kívántak számolni, és Rousseau demokrácia-költeménye nyomán a keresztény helyett „civil vallást” akartak. Ami egyértelmű, hiszen az emberfia nem lehet egyszerre keresztény és republikánus polgár (keresztény és racionális meg pláne nem). A racionális, tervező, előrelátó ember egyszerre uralkodó és engedelmeskedő: demokrata. Mivel a demokrata az úr, önmagát nem nyomhatja el.

A forradalom végeredménye jól ismert: nézelődni tessék a La Mans-síremlék környékén. A forradalmárok több százezer embert mészároltak le, férfiakat, nőket, és gyerekeket, a „haladás” nevében. Mint azt azóta tudjuk (mert muszáj volt), a „haladás” nevében elkövetett kínzás, gyilkosság, elnyomás igazolt, mert jó ügy érdekében történik. Racionális legalábbis. A racionalitás mindenhatóságára ácsingózó tervező intellektus önmagát verte láncra, azaz a demokrata saját magát taszította szolgaságba (szkeptikus katolikusok figyelmeztettek erre, de azok annyira irracionálisak voltak, hogy senki sem figyelt rájuk).

Az utópizmus és a vérszomjas romantika szép kis tradíciót indított el, a valamilyen fantasztikus eszme nevében lemészárolt milliók emlékét őrizzük többek között a kommunista és nemzetiszocialista rezsimek tömeggyilkosságainak történeteiben. Meglepő lehet ugyan, de brutalitásában meg sem közelítették drága elődjüket, a francia forradalmat. A XX. századi tömegmészárlásoknak legalább egy része titokban zajlott, illetve a polgárok elől rejtve maradt — sokan nem is hittek eleinte a „regéknek”. A francia forradalmárok fényes nappal, ezrek-milliók szeme láttára követték el kegyetlenségeiket. Ez nem zavarja a progresszív liberálisokat és baloldaliakat, hogy évről évre megünnepeljék e nagyszerű eseményt. Az, hogy a vendée-i népirtás volt a modern történelem első genocídiuma, kicsit sem zavarja őket. Az sem, hogy a forradalmároknak sokszor explicit tervük volt arra nézve, hogy teljes etnikai-nyelvi „enklávékat” deportáljanak vagy kiirtsanak. A francia forradalom nélkül nincs Auschwitz, sem a GULAG.

A racionális utópia sajátos módon kapta meg a Gondviselés által kiszabott büntetést: teljes hideg racionalitással, vagy lázongó forradalmi szellemiséggel az ember képes volt arra, hogy Istent, vallást, hazát megtagadva szolgasorba taszítsa és kivégezze saját magát. Azaz, a szó legszorosabb értelmében nem volt szükség „Isten büntetésére” — szabad akaratból elvégezte azt helyette az ember.

A 220 éve kezdődött forradalom a brutalitás, az emberi lélek szabadsága tagadásának, az emberi méltóság tagadásának, az isteni törvények semmibevételének, és az emberi gőg örökségének megteremtésére vállalkozott — s ez sikerült is neki.