East Meets East

Tölgy elkezdett egy számomra (és úgy tűnik, a kommentálók számára is) érdekes sorozatot itt a Tea-Körben, “West Meets East” címmel, nem minden előzmény nélkül.

Ezen nincs mit csodálkozni. A tea már eleve magában hordozza a Kelet és a Nyugat találkozásának „történetét”. Ha van, amiben Európa és Ázsia (szokás szerint) kétpetéjűek ugyan, de mégis ikrek, az például a tea „kultúrája”.

Ám az ilyen találkozások — mint maga Tölgy is megállapította — gyakran egy rossz szinkretizmus bélyegét viselik magukon, amelyről nem mindig a Nyugat tehet, de általában kevésbé a Kelet — teszi hozzá Loxon —, hacsak a naivitást nem soroljuk a felelősség körébe (márpedig a realitás szempontjából nézve nolens-volens oda kell sorolni). Hadd ne vegyük számba itt a risszebbnél rosszabb példákat a New Age és a multikulturalizmus jegyében végbement „kultúrák találkozásaira”, amelyek az elképesztő banalitások halmozásában merülnek ki, és eredményük az, hogy kicsúfolják mind a Nyugatot, mind (még inkább) a Keletet, a nyugati konzervatívokban növelik a szkepszist a Kelet irányában — ezzel párhuzamosan a keletiekben pedig egy naív szimpátiát hoznak létre a nyugati liberalizmus felé.

De ne maradjunk túl sokat az árnyékos oldalon. Bár a jazz sem nem európai, sem nem keleti zenei minőségek hordozója, néhány esetben itt jelentek meg olyan „improvizatőrök”, akik valamelyest képesek voltak becsempészni a tradicionális zenei motívumokat és inspiráltságot játékukba. Gondolhatunk itt Keith Jarrett vagy Jan Garbarek némelyik lemezére, amelyekben északi és keleti tradicionális motívumok egyaránt megjelentek. Még a popzene is néha hoz meglepetéseket, amelyek megmutatják, hogy a Nyugat sok esetben formáktól függetlenebbül, „szabadabb”, olykor „avantgárd” formában is képes adaptálni a szellemi aktivitás mindenkori művészeti megnyilvánításait. A Közép- és Távol-Kelet erénye viszont, hogy a közelmúltig még nagy szigorúsággal és elmélyültséggel volt képes megőrizni legváltozatosabb hagyományos formáit is — ezzel együtt ezek közösségi hatását is fenntartotta. (Megjegyezzük: Indiában az ún. cigánymuzsika soha nem lett volna képes olyan karrierre, mint pl. Magyarországon.)

Az egyik változatos tradicionális formákat szigorúsággal és elmélyültséggel őrző keleti művészeti forma az indiai tánc. Bár a YouTube és a hasonló videómegosztók hemzsegnek az „indiai” és nem-indiai származású tánc-gagyitól, a hagyományos indiai táncoknak még vannak megszakítatlan művészi átadáson alapuló, komolyanvehető képviselői. Akad tehát a sok, szenvedést okozó infantilis-triviális „multikulturális” rendezés és felvétel között néhány eredeti és szép darab, amely megmutatja, hogy milyen csodálatraméltó az, amikor Kelet higítatlanul keleti minőségében mutatkozik meg. Cseppet sem „egzotikusság” és hasonló turista-fogalmak miatt, hanem — a Nyugaton oly megszokott szenvelgés nélküli — szellemi mélységében.

Persze itt nem versenyeztetni akarunk, nincs miért megmérkőztetni Vivaldi-t és valamely rága-játékost, a középkor könnyed táncait és a szakrális Kathakali-t vagy a mongol tsam-ot, a folklorisztikus, vad táncokat és a modern balettet [Tabula Rasa — Miguel Robles/Arvo Pärt]. A nagy kultúrák, sőt a műfajok közötti különbségek valószínűleg nem mérhetők centikben és kilókban. A gregorián és a ghazal között nem érdemes versengő összehasonlítást tenni, ahogy a samizen-játékos és a romantikus zongorista között sem. Más természetűt mond az egyik és mást a másik; másra „való” Chopin és másra egy szútra vagy egy mantra recitálása.

Visszatérve tehát a táncra és az “East Meets East” válaszötletére, tekintsünk meg egy hagyományos táncot, amely Sivát, a „tánc urát” idézi. Ajánljuk azoknak, akik „emlékeznek Sakti-ra”.