Lincoln, Reagan, Clinton, Obama...

Évek óta gondolom, hogy ez a britpop-sztárként indult, majd amerikaivá vált, nigériai és brazíliai felmenőkkel rendelkező úriember megérdemel legalább egy posztot valamely konzervatív fórumon. Noha sokan sokféle módon fintoroghatnának (származása, választott amerikaisága, politikai „hovatartozása”, médiafigura-jellege, zenei szentimentalizmusa stb. miatt), mégis, amilyen tehetséggel, választékossággal, intelligenciával, valamint kitartással alkot, él és kommunikál, az nem csak a mai celebrity-szcénán, de egyáltalán a globális szcénán bámulatosan ritka.

Érdemes elejétől végéig végighallgatni alább ezt az úriemberi minőségeket felmutató, fehér politikusok hadoválásait megszégyenítő interjút. Pedig nem épp a legjobb környezetben (CNN), s nem a legtöbbet kihozó témákról kell beszélnie. Seal, a „fekete herceg” — ahogy valaki egyszer nevezte — új, ezúttal soul-feldolgozásokat felvonultató albumáról, az Isten-adta adottságok kapcsán Sade-ról, a házasság és a család, valamint annak prioritásai kapcsán feleségéről, Heidi Klum-ról (Tölgyünk is megirigyelhetné e szavakat), a politika kapcsán az általunk eddig nem sok bizalommal fogadott Barack Hussein Obama-ról beszél, az USA „nagy, vizionárius elnökeinek” sorában láttatva őt, akik között e neveket említi: Lincoln, Reagan, Clinton.

Amikor szavainak némi súlyt tulajdonítunk, abban szerepet játszik, hogy Sealhenry Samuel volt az egyetlen média-szereplő (fehérek és feketék, keresztények, zsidók és muszlimok sokasága között), aki 2001. szeptember 11. után pár nappal képes volt kiegyensúlyozottan azt nyilatkozni, amit egy normális ember nyilatkozna — hogy ti. most talán egy ideig kevésbé lesz fontos Amerika számára az, hogy ki hányadik a toplistán.

Erkölcsi súlyt tulajdonítunk szavainak továbbá azért, mert zenéjét és személyét tisztaságot és (az emberi gyengeség felmutatásával együtt) bizonyos belső erőt sugárzónak ismertük meg. (Akik humort keresnek alakjában — mint ahogy pl. Tevvton vagy Mr. Pharmacist szokása —, azok többnyire azonban nem zenéjében fogják megtalálni, főleg nem rendkívül sötét hangulatú, bár a soul-ra jellemző romantikus érzelmességet valamelyest megőrző Human Beings című albumán.)

Mondhatnák tehát, Seal tipikus eszköz lehetne egy csomó baloldali világpolitikai toposz számára, — a ZTT és a Warner Bros. „kreációjaként” — a túlerőltetett antirasszizmustól és interrasszializmustól kezdve a „szociális” és „progresszív” gondolatokon át a konkrét elnökválasztási kampányig, a „humanizmus” és „béke” hangoztatásától az amerikai szentimentalizmus számos európaiatlan légváráig, melyben a „család” és a „gyerekek” éppolyan fontos helyet kapnak, mint a „vallás”. Seal számunkra mégis előadóként és úgymond mint lelkileg normális ember hiteles, ahogyan hiteles Sade is, akiről hasonló dolgok volnának elmondhatók. És higgyék el, relatíve normális emberekből már nincs olyan sok, hogy túl egyszerű volna válogatni — főleg nem popsztárok közül.

Zenés diszkográfia:

Seal [I] (1991) (Loxon kedvenc albuma tőle)
Seal [II] (1994) /a Deezer-en csak két szám érhető el, köztük a finoman arisztokratikus, madrigál-szerű Kiss from a Rose/
Human Being (1998) : Human Beings video
Seal [IV] (2003)
System (2007) (Loxon másik kedvenc albuma)
Soul (2008)

Egy videó az új albumról, Reactionary és Tölgy uraknak ajánlva:
It's A Man's Man's Man's World

És az eggyel régebbiről, amit ajánlok M. V. E.-nek és Don Shimoda-nak:
The Right Life

A számos kiváló egyéb felvételből, valamint a „kötelező” első albumon kívül ajánlom még:

Seal Live Church Studios, London, 1991 — ezen belül is: Killer, Deep Water, Whirlpool, Violet

MTV Unplugged: Seal, 1996 — különösen a Quicksand c. David Bowie-szerzemény feldolgozását, valamint a Kiss from a Rose-t.