A társadalom metafizikája I.

A teakratáknál már több korábbi bejegyzésben is felvetődött: van-e egyáltalán társadalom? Beszélhetünk-e társadalomról, és ha igen, hogyan értsük, mit jelenthet gyakorlatilag? Anélkül, hogy túl részletesen meg akarnám válaszolni e kérdéseket, javaslom olvasásra Hamvas Béla egy írását, amelynek címe: René Guénon és a társadalom metafizikája. Az ötletet, hogy diskurzusunkba csempésszem ezen írást, két, René Guénon-nal is kapcsolatos írás, (illetve kifejezetten róla szóló kommentárok) megjelenése adta a Konzervatóriumon.

Bár Hamvas esszéje némileg önkényesen értelmezi Guénon szavait, kifejezéseit, és „elregényesíti” azokat, alapvetően nem téved mértéken túl, amikor körvonalazza Guénon társadalom-gnózisát (amellyel mindazonáltal azóta néhányan szembeállítottak egy némileg módosított, a ksátrija — harcos — minőséget rugalmasabban értő teóriát).

Érdekes, hogy azt írja, Guénon nem beszéli el az arany jelentésének hanyatlását, miközben dehogynem. A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvében szentel egy fejezetet „a pénzverés degenerálódása” témájának, amelyben jósként még azt is felveti (szemben Hamvas kissé túl pszichológiai és kalandregényes víziójával), hogy a pénzverés és az arany szimbolikus használata végül teljesen háttérbe szorul majd az absztrakt értékformák javára, amelyek kiszorítják a még demokráciákban is ideiglenesen továbbélő nemes hagyományok egyre ritkuló példáit és nyomait. A jelenség leírása persze nem lehet totális, hiszen ma is vernek még (kör alakú) pénzérméket, és még bizonyára sokáig fognak, ámbár ezek értéke gyakran már egy egészen másféle fedezettől függ. Egy tendenciáról, és a mögötte meghúzódó — gyakran nem lineárisan időbeli — szellemi inflálódásról van szó, amely a minőségből a mennyiségbe való aláomlást, annak fázisait mutatja be.

Egyvalamit fontosnak tartok mindebből külön kiemelni. Ez pedig az uralkodónak az arannyal és a Nappal való azonosítása. Elsősorban nem a „Napkirály”, de nem is csupán a fáraók példák erre, hiszen előbbi esetben viszonylag kései és jobbára már külső ragyogásról van szó, másikban pedig egy speciális, bár nem egyedülálló esetről. Mindazon uralkodóké, akik szellemi fényt hordoztak magukban, fényt árasztottak magukból. A magyar királyok közül ilyen volt Szent István vagy Szent László, de természetesen még mások is, egészen a kereszténység előtti korig visszamenőleg.

A mítikus szemléletben a társadalom metafizikája már egybeesik az individuum metafizikájával. Itt megtaláljuk nem csak a hanyatlás elbeszéléseit, „az arany elmerülését az anyagban”, konvertálódását „a mennyiség uralmába”, hanem azt a heroikus küzdelmet, miáltal a hanyatlást felülmúlja egy szoláris királyi individuum, és benne, vele — mindenki, aki részese a küzdelemnek.