Quis — Vezetettek és vezetők — avagy appendix az előző kiegészítéshez

Don Loxon szélmalomharcába segítőkész Sanchoként beszállva, időt és fáradságot nem kímélve begépeltem ma reggel az alábbi sorokat. Valószínűleg szalonunk tájékozott és művelt közönségének nem ismeretlenek az idézett gondolatok, de mivel régen játszottunk, így a szerző neve kitalálásra vár.

A társadalmakon belül érvényesülő politikai erőknek a működése, amely a liberalizmust összetevőire bontotta szét egy százesztendős tevékenység folyamán, s amelynek eredménye most, korunk nagy válságában olyan tragikusan jelentkezik Európában, sokkalta több, mint politikai, közgazdasági, vagy társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére irányuló erőfeszítés. Ez a válság egy általános, belső, lelki konfliktust is jelent.

Hogy ez a válság mennyire pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső, lelki gyökerekből táplálkozik, azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolja és hiszi, mint a tömegautonómia eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló proletariátusa. S ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó, egyénileg is tényezőkből álló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. [...]

A vezetés: saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont elfogadása. Az elsőben kisebb vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál. Az elsőnek egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának tudata. A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt).

Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális műveltség, sőt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem értő átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló, azokon felül többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez hajlam is kel és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni nagyon nehéz.

Innen van az, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a jóhiszeműségükben. [...]

És ez az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t.i. a vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak, mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s a tömeg önérzetének ez nem tetszik.

A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a „vezető”, az „elit” egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.

Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért, mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképen helytelennek is. A minden emberiben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és vezetettek között szükségképi és örök különbség van.

A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg, és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a törekvéseket hol a keresztény világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté-Egalité-Fraternité forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom akarásához, a „Wille zur Macht“-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők, az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt harcol, pontosabban amiatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi „méltóságról” a különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű ember el is hitte, hogy neki „méltósága” van. Mivel pedig az élet könyörtelensége ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig igazságtalan. A tragikus tévedés az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az igazság az, hogy az emberek nem egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem igazságtalanul létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerülnek, s ez az állapot igazában egy alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik. Pedig az emberi társadalom szükségképen és elkerülhetetlenül oszlik két kategóriára, elitre és tömegre, és ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy a vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma a képzettség, vagy az üzleti szerencse. [...]

Elit az, aki több, mint a szokásos, vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján. Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító és nem átvevő típus, az úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki.

Ezzel a típussal áll szemben a saját szakterületükön kívüleső kérdésekben önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállakozásoktól visszariadók, kívülről kapott szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő mennyisége: a tömeg. [...]

A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alapoka az, hogy a tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik és elitté teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban, amikor ezek az erőfeszítések úgyszólva a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is — a legprimitívebb küzdőterületen, a sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson kívül —, erkölcsileg nem értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon felülemelkedő teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi tulajdonság. Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem szemlélheti és nem észlelheti. Így a tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az elitet és e miatt fel van háborodva. [...]

Az elit létezésének tényét így vagy rezignált keserűséggel tudomásul veszi, s ezesetben megmarad az irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ezesetben forradalmár. Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja saját szürke világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi — irigység helyett — demokráciának.

• Kiegészítés a statisztika illúziójához