A magyarság és a zsidóság képviselőinek találkozása a Parlamentben

A magyar Parlament 2009. december 9-én különleges alkalomnak adott helyt. A Fidesz meghívására Elie Wiesel, a magyarság nagy zsidó barátja látogatott hazánkba, aki külföldön küzd Magyarország érdekeiért. Ő szólt először. Beszédét „Adjon Isten mindnyájunknak szebb jövőt” köszöntéssel kezdte, tört magyarsággal, de ragyogó szemekkel.

Ezt követően azonnal kiállt a szlovák nyelvtörvény ellen, megengedhetetlennek, visszatetszőnek és megbocsáthatatlannak nevezve a Beneš-dekrétumokat, amelyek nyíltan alkalmazzák a kollektív bűnösség elvét. „Mindnyájan tanultunk abból, hogy a kollektív bűnösség és megbélyegzés gondolata hova vezethet” — mondta a Nobel-díjas író, s beszédének e részét az Országház forró tapssal jutalmazta.

Elie Wiesel a továbbiakban elítélte az antiszemitizmus-vád politikai fegyverként való használatát, s hangoztatta, hogy az ugyanannyit árt a zsidóságnak, mint a magyarságnak, de mindenképpen ártalmas az egész országra, sőt Európára és a világra nézve. Kifejezte, hogy személy szerint szégyelli, amikor politikai haszonlesésből kifolyólag, hatékony érvek híján, zsarolásként, a korrupt, polgárai ellen agresszorként forduló, leköszönni képtelen politikai elit képviselői alkalmazzák ezt a beszédmódot, súlyosbítva azzal, hogy miközben kiárusítják, elzálogosítják az országot, mindaközben holokauszt-megemlékezéseket támogatnak. „Ez jogos visszatetszést szül, s e tekintetben a jelenlegi magyar kormány felelőssége súlyos” — mondta. Beszédében kitért arra, hogy elfogadhatatlan az a provokatív, a zsidóság és a magyarság viszonyának megrontását eredményező politika, amelyet két évtizeden át az SZDSZ és a Demokratikus Charta folytatott. „Világosan megmutatkozott, hogy ez a politika csak a magyarság mély érzéseiben való megálázásához, a magánélet teljes átpolitizáltságához, a kölcsönös gyanakvás elültetéséhez, erősítéséhez, és a gyűlölet felszításához vezet. E ponton rámutatott az állítólagos „nyugati sajtó” súlyos felelősségére is, amelyet — mint mondta — egy kormánypárti lobbi irányít a háttérből, s ennek következménye az, hogy a világpolitikai színtéren elszigetelik hazánkat. Aggodalmát fejezte ki, hogy mindez egy polgárháborús helyzet szításának céljával folyik, hogy egy fiktív xenofób pogrom víziójának ürügyén lehetővé tegyék Magyarországnak katonai „békefenntartó” erők általi megszállását, mint „fasizálódó országét”, a nyugati közvélemény többségének hallgatólagos beleegyezésével és felhatalmazásával. Ezt ma már a Lisszaboni Szerződés lehetővé teszi — figyelmeztetett —, amelynek aláírását a Fidesz felelőtlenül, minden előzetes megfontolás és kérdések nélkül megszavazta az országromboló posztkommunista és liberális erőkkel együtt. Wiesel úgy folytatta, hogy mint a történelmi Magyarország szülötte, aggodalommal viseltetik szülőhazája sorsa, nemzetközi híre és megítéltetése iránt. Befejezésül kérte, hogy Magyarország erélyesen tiltakozzon külföldön való besározása ellen, helyretéve a nyugati médiában megjelent manipulált és hazug híradásokat. E ponton bátorító mosollyal Balog Zoltán fideszes képviselőre nézett. E szavakat, bár — mint szabadkozott — nyelvtudása igen gyenge, magyarul mondta el, majd minden jelenlévőre áldást kért.

Köves Slomó rabbi következett szólásra, aki az EMIH nevében helytelennek nevezte azt a gyakorlatot, hogy a zsidóságot összemossák a Németh Sándor- és ATV-félékkel, elhatárolódva Németh izraeli és magyarországi kitüntetésétől. „A kereszténység és a zsidóság értékei egyaránt fontosak, sem a keresztényeknek, sem a zsidóknak nem kellene félniük e hazában, s nem kellene tartózkodniuk nemzeti, vallási jelképeik használatától” — jelentette ki. Köves Slomó ezt azzal is hangsúlyozta, hogy az Országházban magyar mentét viselve mondta el beszédét, jelezve kiállását a magyarok mellett. „Egyesek szeretnek a kipát viselve megjelenni a Parlamentben” — mondta — „de a kipa nem az Országház üléstermének falai közé, különösen nem a pulpitusra, hanem a zsinagógába való; itt nem szolgálhat mást, mint a provokációt.” Köves hangsúlyozta még, hogy nem szabad megengedni azt a folyamatot és fejét újonnan felütött gyakorlatot, amely Európában a keresztény szimbólumok elleni abszurd jogi lépésekhez vezetett Olaszországban, Spanyolországban és Magyarországon. A strasbourg-i bíróság döntését hallatlannak és képmutatónak nevezte. „Ma a keresztet szedetik le a tantermek falairól és a keresztet fűrészeltetik ketté a köztereken, holnap a menórák, hanukiák és a Dávid-csillagok következnek. Moldávia máris intő példával szolgál. Ezt nem hagyhatjuk!” — mondta. Felszólalását dübörgő tapsvihar követte, s néhány képviselő „Éljen! Éljen!” felkiáltása hallatszott a padsorokból.

Ekkor Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szót kérve felállt, és az Országházban egybegyűltekhez így szólt: „Köves Slomó rabbi úr józan gondolatait megszívlelve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia felülvizsgálja korábbi, elhamarkodott döntését, amellyel elhatárolódott bizonyos nemzeti körök adventi keresztállítási akcióitól, tekintettel zsidó honfitársaink érzékenységére”. Rövid bejelentését elismerő taps és meleg kézfogások követték.

Ezek után Feldmájer Péter, a MAZSIHISZ elnöke emelkedett szólásra. A jelen rágalmazásteljes helyzet miatti melancholikus beszédében kiemelte és hosszan ecsetelte Trianon igazságtalanságát, és azt mondta, bocsánatot kell kérnie a zsidóság nevében azoktól, akik néhány jöttment, a zsidó névre nem méltó bolsevik politikai kalandor történelmi cselekményei miatt úgy érzik, hogy a zsidóság egésze elárulta a magyarságot 1919-ben, valamint azóta folytatólagosan és többször, kiemelve az 1956-hoz vezető időszakot. Megemlítette példaként Kun Béla, Szamuely Tibor, Varga Jenő, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás és mások neveit, akik szégyent hoztak a zsidóságra és erre a Házra, és egyszer már a zsidóság elleni súlyos fellépéshez vezettek. Megjegyezte, hogy ezeknek az embereknek, és sok zsidó származású társuknak a terrorisztikus és minősíthetetlen tevékenysége Magyarországon elfeledhetetlen, és a zsidóságnak magába kell szállnia, és kritikusan újraértékelnie múltját, szégyenkezve azért, hogy ilyen bestiális „vezetőket” adott Magyarországnak. „Ezek a falak visszhangozták ezeknek a zsidóknak a szavait, akiknek terrorjáról még emléktábla formájában sem szabad megemlékezni Magyarországon” — utalt a két Dunába lőtt Hollánnak bátor fiatalok és a leszármazottaik által helyreállított, azóta ismeretlenek által többször megrongált, majd a Lánchídról eltávolított emléktáblájára. Mint hangsúlyozta, elképesztő, hogy a fővárosnak eszébe sem jutott egy hasonló emléktáblát állítani, és semmit sem tett annak eltüntetése óta, sőt tiltakozását fejezte ki a tábla helyreállításával kapcsolatban, amelyet korábban maguk Rákosiék verettek le a Lánchídról. „Ez felidézi a legsötétebb időket, és különösen szomorú és visszatetsző annak fényében, hogy bizonyos erők folyamatosan szorgalmazzák a zsidók soájáról való, néha már-már erőltetettnek ható megemlékezéseket, miközben a magyarság sérelmei, halottjai, soája gyászolatlan marad, sőt még a puszta megemlékezések is tiltva vannak Budapesten a város hősies védőiről.” Feldmájer azt mondta, hogy neki, mint a zsidóság képviselőjének, nem lehet tiszte és kifejezett érdeke, de a magyarsággal való szolidaritás előmozdítása és a jó viszony helyreállítása céljából kezdeményezni fogja február 11-e nemzeti gyász- és ünnepnappá nyilvánítását is.

A beszéd e pontján a jelenlévő izraeli küldöttség egy része felállt, és elhagyta a kupolatermet. A szónok azonban nyugalmát nem veszítve figyelmeztetett: „Izraelben is szükség lesz egy a maihoz hasonló nap rendezésére a Knesszetben, amikor a magyar egyházak, és a muszlimok képviselői állnak az emelvényeken”, majd emlékeztette a bent maradottakat Izrael „liberális hagyományaira”, amely oly toleráns és befogadó minden nép felé, s amely a Dávid-csillag alatt egyenlőségben egyesíti kisebbségeit. Majd a kisebb derültségre, ami ekkor támadt, kedélyesen jegyezte meg: „tudják: két zsidó, három vélemény”.

Folytatva az epizód által félbeszakított gondolatmenetet, fontosnak nevezte, hogy ez a kezdeményezés gesztus kíván lenni az elmúlt évtizedek sérelmi zsidó politikájáért, amely hibás gondolaton alapult, hiszen minden olyan személynek a bűnös tetteit felvállalta, akik egyszerűen csak zsidó származásúak voltak, „holott az elsődleges, ami számít, az nem a származás, hanem a tettek” — mondta. „Egyes rossz döntések vagy a zsidóság számára sérelmes és méltatlan politikai tévutak továbbá nem árnyékolhatják be azoknak a hősöknek az emlékét, akik életüket áldozták hazájukért a harcban” — tette hozzá méltóságteljes komolysággal. „Ez a hibás gondolkodás az irodalomban is kárhoztatandó megnyilvánulásokhoz vezetett, amelyeket a MAZSIHISZ a maga részéről helytelenít — folytatta —; a szabad önkifejezés fontos, de csak akkor, ha célja nem a bomlasztás, a harag magvainak elhintése” — fejezte be a gondolatsort. Az ülésteremben ezek után jelenlévő vendégek és házigazdák felálltak, és a tapsvihar még meg sem szakadt, amikor a jelenlevők ajkáról — állítólag Kuncze Gábor, mások szerint Fodor Gábor kezdeményezésére — felhangzott a Himnusz.

Elénekelték a Himnuszt

A különleges ülés lezárásaképp végül Sólyom László szólott, aki azt mondta, a történelmi sérelmeket el kell felednünk, nem mint történészetet, hiszen a Második Világháborúval kapcsolatos minden oldali kutatásokat egyenesen bátorítanunk kell, mert reménykedünk, hogy Katyń-hoz hasonlóan még sok fordulatot okozó újdonság derülhet ki a Szovjetunió, a népbíróságok és a volt kommunista rezsim, illetve más, üzleti érdekből meghamisított vagy elhallgatott tényekről, s ezek enyhíthetik a múlttal kapcsolatos tragikus érzést, feldolgozatlan sérelmeket, illetve egyes legendák által okozott károkat. A sérelmeket, mint mondta, olyan súlyokként kell letennünk, amelyeket folytonosan cipelve lehetetlen, hogy szeretetben és békességben éljünk együtt. „A magyarság kész erre a feledésre, ám a zsidóság képviselői részéről ritkán tapasztalni olyan reményeket keltő és felvillanyozó kiállást, mint amit a mai nap hozott. Őrizzük meg ezt az egyetértést és nemes, közös érzületet, amely Magyarországot naggyá és példamutatóvá fogja tenni” — mondotta. A Feldmájer Péter mögött látható oroszlános-Árpád-sávos címerre mutatva így folytatta: az Árpád-házi szent királyok e jelképe ma a leszerepelt „kormány” bírósági és média-befolyása miatt szinte a bűncselekménnyel társítja az emberek fejében e jelkép megjelenését. Leszögezte: „Mint köztársasági elnöknek, ezt szóvá kell tennem, hiszen bár Magyarország jelenleg köztársaság, királyi hagyományainkat sohasem feledjük. Nekünk nem Kossuth Lajos örökségét kell tovább vinnünk, ez az örökség Jásziéké, Rákosiéké és Kádáréké, hanem legalább Széchenyi István örökségét, aki soha nem akarta volna eltüntetni a koronát a vörös-ezüsttel vágott, kettős keresztes címerpajzsról. Ez a címer jelképezi a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki, sőt a burgenlandi magyarokat is, akik most érthető, bár sajnálatos okokból nem lehetnek a köztársaság teljes jogú tagjai, de elválaszthatatlanul alattvalói maradhatnak a mindenkori magyar királyságnak. Mi mindent megteszünk, ami diplomáciai keretek között megtehető, hogy a minket körülölelő nemzetiségek is újra büszke állampolgáraink lehessenek, de legalábbis közösen vallhassák annak az egykori királyságnak az eszméjét, amely mint idea, kifejezi szívünknek hő indulatait és belső meggyőződésünket.”

Sólyom hozzátette, most a zsidóság részéről nem esetenként eltúlzott holokauszt-memoárok reklámozására volna szükség, hanem a kölcsönös bizalom megerősítésére, a sebek bekötözésére.

Az államfő beszédében a cigánysággal kapcsolatos nehéz honi helyzetre is kitért. „A cigányságot bizonyos körök arra használják fel, hogy a magyarok ellen fordítsák mind a cigányokat, mind a külföldet, mind magukat a magyarokat. A cigányság egy részének viselkedésével komoly problémák vannak ugyan, de sajnos ezt egyes erők még további problémák szítására használják fel, »faji öntudatot« csepegtetve el a cigányság körében, és felheccelve a cigányság azon rétegeit is, amelyekkel nincs gond. „Ezek a felelőtlen erők feszültséget okoznak a szintén nehéz helyzetben levő magyar lakosság többségében.” Majd így folytatta: „Ahol lehetséges, az integrálást kell követnünk, ahol ez lehetetlen, vagy többet vesztenénk a vámon, mint amennyit nyernénk a réven, ott pedig a jótékony szegregációt kell támogatnunk. Nem chabad, hogy bármelyik megoldás is mérgezze a cigányság és a magyarság már sokszor terhelt viszonyát, hanem megfelelően kezelje, sőt gyógyítsa azt. Ezt azonban nem lehet szembehunyva és azt hazudva tenni, hogy a cigányság egy jelentős részének szocializációja annak viselkedése miatt egyáltalán nem könnyű feladat.”

Az ülés végül általános tapssal, egyetértéssel és a Szózat közös eléneklésével zárult, majd a résztvevők közösen megkoszorúzták Horthy Miklós kormányzó frissen leleplezett szobrát a Fiumei úton, amelyet az ünnepi alkalomra Horthy Miklós útra kereszteltek vissza, ezt követően pedig a Radnóti Miklós emlékére elhelyezett emléktáblát, ahol ifjabb Hegedűs Loránt református lelkész tartott rövid beszédet, majd Oberlander Báruch rabbi felolvasta a magyar költő Nem tudhatom című versét:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újra a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. ”