Bautragne! Bautragne!

Az alábbi, nyitó bekezdést, bizonyos indokoltnak tűnő kritikák miatt (ld. kommentároknál) átírtuk:

Bizonyos konzervatív blog főszerkesztője a minap meglehetősen világossá tette és tudomásunkra hozta (feltehetőleg többek nevében): a holokauszt-téma kritikájáról egy szót se szeretnének többé olvasni. Feltehetőleg ez akkor igaz, ha nem a régi, mítikussá ivódott toposzokat akarjuk megismételni az elképzelhetetlenül kegyetlen nácikról, az ártatlan és mindenkinél nagyobb áldozatnak tekintendő hatmillió zsidóról ésatöbbi. A Reakció, amely néha oly nagyszájú (és ez dicséretes), az enyhén szólva baloldali ügynökgyanús „Jó Tündér” elmélkedéseit linkelte a témában ajánlóként. A helyzet tehát ilyesfélének tűnik: ha „A Holokauszt”-ról van szó, az egyetlen „konzervatív” értelmiség részéről elfogadható magatartás: a „Kuss legyen!” parancsának való, fület és farkat behúzó engedelmeskedés.

Meglehetősen világos, hogy ez elfogadhatatlan, nem szellemi és nem is vitaképes, — kapitalizmus-fetisiszták kedvéért: — „nem versenyképes” magatartás. A vitához ugyanis felkészültség, olvasói empátia, türelem és érvek szükségeltetnek. Azonban értelmes, racionális érvelés és hivatkozások helyett maradt a dogma, az a dogma, amelyet majd Hillerék, Lendvaiék, és hasonló, roppant szavahihető és tekintélyes alakok fognak az ország elé felállítani, mint valami baloldali „szellemi” inkvizítorok. Olyan emberek fogják egy ország számára előírni tehát, miről nem szabad beszélni, akik sem az egyébként teljesen érthető és jogosult magyarországi tüntetéseket és zavargásokat nem képesek mással „kezelni”, mint a karhatalom erőszakos bevetésével és cselekkel (ld. pl. a rendőrpalota esetét), sem a felmerülő problémákat és kérdéseket mással „orvosolni”, mint tiltással, következésképpen megint csak karhatalom és erőszak bevetésével. A helyzet legalább világos. Aki — immár tehát nevezhetjük joggal így? — korunk tabujáról beszélni mer, annak itt bandita és kusti a neve. Nonszensz!

Egyesek mániát emlegettek, holott világos, hogy a sietve készülő törvénytervezetre reagáltunk, és az is világos, hogy nem a mi mániánk állandóan e témáról szónokolni.

Mit mondjak, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Mindez szánalmas és nevetséges és proletár. Ha a Tea-Kör a kuruc.info módján szólt volna, az idegenkedés még érthető lett volna, ám szó sem volt ilyesmiről. A palesztinai népirtással, az I. vagy a II. világháború értékelésével kapcsolatban zsidó tekintélyekre hivatkoztunk, olyan zsidó tekintélyekre, akik egy pillanatig sem voltak zsidóellenesek vagy más okból hiteltelenek, ellenben például (az antikommunista, valamint anticionista) Benjamin H. Freedman olyan befolyásos személyiség volt, aki többek között részt vett az I. Világháborút lezáró és követő Párizs-környéki béketárgyalásokon, amerikai küldöttként, Bernard Baruch-kal együtt. Esetében például korántsem egy „magánemberről” van tehát szó, hanem egy olyan disztingvált és kvalitatíve úriemberi személyiségről (igen, gentleman-ről), aki nagyon jól — és belülről — ismerte azt, amiről beszélt. Szégyen, hogy egy kalap alá vették valamiféle „kurucokkal”. (Nem egyszer és nem kétszer nyilvánítottuk ki, hogy a Tea-Kör közösnek mondható orientációja szerint sokkal inkább Habsburg-Lothringen-szimpatizáns legitimista — tehát „labanc” — mintsem kuruc.)

Mindez nem érdekes, mert a „szent tehén”, a „totem és tabu”, a Spielberg-féle filmélményekből és sokszor bizonyítottan hamis olvasmányokból fokozatosan, az idők folyamán emelkedett szent Totalit: érinthetetlen.

Kommentátoraink — erre büszkék vagyunk — azonban józanak maradtak. Óva intettek bizonyos témák feszegetésétől (Mein Gott, lehetséges ez ma, korunkban, abban a korban, amikor mindent, de MINDENT lehetséges tagadni!?), majd többen megjegyezték, hogy posztjaink beleillettek a Tea-Kör eddigi, türelmes, befogadó, jóindulatú és éles humort nem nélkülöző szellemiségébe. Mi is úgy gondoljuk, nem vétettünk semmi erény ellen. A közéleti károgók megkapták a nekik bőven kijáró „holló” jelzőt, a leírtak pedig vallottan humán és ethoszt követelő disputa keretébe illeszkedtek. Ennek ellenére egyesek (dilettáns módon) „biztosítékok kivágásáról” szóltak. Ugyan, miféle áramkör az, amely ennyitől exitál? Ehhez a — per definitionem — civilizálatlan, ösztönös reagáláshoz alapvető gyanakvás és rosszindulatú attitűd szükségeltetik. A bizalom hiánya még valamelyest érthető egy mesterségesen gerjesztett légkörben, de az érvek: érvek. Tessék velük megküzdeni. (Én például biztosan meghallgatom, elolvasom még Freedman beszédét néhányszor, hogy mérlegre tegyem, kutassam és végiggondoljam az ott elhangzottakat. Ahogyan ezt teszem Novák Attila írásaival [példa] vagy bárkinek fajsúlyos hozzászólásaival is.)

Azt akarjuk-e, hogy mainstream demokraták úgy járjanak, mint Günther Grass is járt Németországban, mert bizonyára őszinte és egyáltalán nem provokatív önéletrajzi regényt mert írni, amelyben nem a Dogma szerint járt el? Nem vezet ez tisztességtelen kondíciókhoz?

Nézzék. Talán egy éve kapcsoltak le valakit, aki nagyon megdöbbentő és „nagyon igaz” történetet írt a táborokról, végül kiderült, hogy ott sem volt, és az egészet kitalálta. A nácizmussal talán mégsem vádolható Index is írt több ilyen könyvről. Mondható-e, hogy ezen esetek nyomán akár kisebbfajta közfelháborodás támadt a konzervatív blogokon és kérdőjelek záporoztak volna? Nem. Pedig a dolog éppen annyira felháborító, mind zsidók üldözésére buzdítani, ami bennünk pedig fel sem merült. S mi az ok, a szánalmatos ok? Kettőspont: a média nem foglakozott túlzottan az üggyel. Ámde a holokausztizmus elképesztő áramlatának ilyetén (közfelháborodást keltő) ballépései erősítik a készülőhöz hasonló törvénytervezetek kontraproduktivitását. A zsidók (így, kollektíve) megítélésének tehát az ilyenek ártanak, és nem a teakraták. Valamit tehát nem tetszettek megérteni.

Tegyünk hozzá még néhány személyes meglátást, lazábban, de azért szigorúan a témához kapcsolódóan.

Érdekes kérdéseket vet fel, hogy az atombomba ledobása után senkit sem állítottak a nürnbergi bíróság elé az antant politikusai közül, pedig Hirosimában, Nagaszakiban tényleg élve elégtek emberek, ott tehát szó szerint holokauszt [„teljesen elégő áldozat”] történt. S aki túlélte ezt a kataklizmát, az is többnyire csúnyán szendvedett. Erről van egy megdöbbentő amerikai tanulmányfilm is (rettenetesen, feszengetően objektív), ha tudom, linkelem. Az ember nem akarja bántani a zsidó tudósokat, akik dolgoztak az atombombán, mert hát megérti őket, hiszen a zsidók valóban üldöztettek Németországban. De mégiscsak a földi poklot hozták létre, és mindezt akkor, amikor Japán már egyértelműen vesztésre állt. Churchill* nagyon cinikusan ír erről visszaemlékezéseiben.

Ugyanakkor érdekes, hogy a japánok még most sem teljesen félnek az árnyékuktól. Itt van például ez a hír:

Megrótta Indy-t a japán külügyminiszter

Mint ahogy Drezda miatt sem állítottak elő senkit háborús bűnössé. És nyilvánvalóan a háború vége felé nem csak a táborokban éheztek, hanem egész Németországban, így csontsovány német gyerekeket is mutogathatunk fényképeken.

Felmentés ez bármire is? Nem hinném. Arra, ami valóban bűn, nincs felmentés. De betiltani mindazt, ami nem egyfajta politikai szájíz szerint való? Felháborítónak tartom. Ha a zsidók (most egy kicsit mellőzzük az „a” névelővel kapcsolatos problematikát, mert tudjuk úgyis, hogy szervezetekről stb. van szó) képesek volnának megbocsátani, és nem csak örökké bocsánatkéréseket követelni, akkor szerintem fele ekkora ellenszenv sem alakult volna ki velük szemben (és valóban ártatlan zsidó apákkal, anyákkal, lányokkal, fiúkkal szemben), mint amekkora dúl egyesekben.

Ha Izrael egyszer azt mondaná a világnak: megbocsátottunk, bár mély fájdalommal gyászoljuk, akikre még emlékezünk, és gyászoljuk a háborúban elesett, megkínzott más nemzetek fiait is, szerintem nem volna ez a kérdés ilyen kiélezett. Miért képtelen Izrael erre a gesztusra, amit csak „ő” tehet meg, és senki más helyette? Nehéz kérdés. Talán azért, mert akkor a Nakba áldozatait is meg kellene gyászolniuk, vagy esetleg másokat is. Nem tudjuk.

Ellenben japán „háborús bűnöseit” a japánok a Jakuszuniban temették el. Ezt a szentélyt ma is látogatják a japán vezetők, nem kis morajt keltve ezzel a szocialista világban. Ők tehát büszkék nemzetükre és hősi halottjaikra. Ugyanakkor nem hiszem, hogy zsidóknak emiatt bármilyen bántódásuk esne Japánban. Sőt.

*

Évekkel ezelőtt olvastam egy — küldetésre már az atombomba ledobása miatt el nem indult — japán kamikaze-pilóta, Jaszuo Kuvahara visszaemlékezéseit, amelyeket egy amerikai (és talán zsidó), Gordon Allred formált regénnyé. Ettől a regénnyé gyúrt memoártól mindenhol fillérekért próbálnak megszabadulni, pedig nem olyan rossz. Nagyon érdekes volt, mert mindazzal együtt, hogy ez is egy „békeregény”-nek készült, azért — bár bevallom, nagyon kemény érzés volt olvasni, és nem egyszer úgy éreztem, hogy amiket kiképzés során kapott a pilóta, azt lehet, hogy nem éltem volna túl — tele van egy olyan hősiesség ízével, amit született pacifisták nehezen értenek meg.

Talán majd más, zsidók által még a háború előtt kiadott szép japán háborús regényekről, mint Ashihei Hino-éról is írok majd egy posztot.

Mert hát, nem egy téma bűvöletében élünk.

Mi nem.


* A francia tengerészek lövetését sem kifogásolja senki.