Miután a Tea-Körben szóba került a vendée-i felkelés, úgy érzem, nem lesz haszontalan ehhez kapcsolódóan a francia királyné, Maria Antonia von Habsburg-Lothringen (Marie Antoinette de Habsbourg-Lorraine alakjáról egy magyar (ó)konzervatív államférfiú vélekedésein keresztül megemlékezni. Mindehhez fontos tudni, hogy a királynéban a francia királypártiak egyik legnagyobb mártírjukat tisztelik.
Gróf Szécsen Antal (1819-1896) Gróf Esterházy Bálint emlékiratairól című tanulmányában a következőket írta:
„a később oly szerencsétlen királyné ez időben [a forradalom előtt] még élvezte a fiatalságnak teljes elfogulatlanságát, dacára állása azon számtalan nehézségeinek, melyek súlyukat vele azon perc óta éreztették, midőn lábát francia földre tette. Szenvedései, melyeket nemes büszkeséggel és keresztyén megadással viselt, gyászos és bűnös kivégeztetése, életének egész folyama, mely az emberi nagyság és emberi elhagyatottság végletei közt mozog, egyaránt hódoló tisztelet s rokonszenves szánakozás varázsfényével környezék dicső emlékét. De az irányzatok változékonysága, s a pártszenvedély azon elfogultsága, mely Schiller szavai szerint »szereti elhomályosítani azt, ami fénylik és porba húzni, ami magasztos«, koronként elfordul a királyi vértanú utolsó éveinek megható és lélekemelő képétől, és a »gouillotine nemes áldozatának« alakját egy más Mária Antoinette, egy fiatal, könnyelmű, pazarló, szeszélyes női alakkal véli fölcserélhetni; az egyik magas erényeinek szellemi hatását, a másik gyöngeségeinek és hibáinak fölsorolásával hitte ellensúlyozhatni.
A szerencsétlen fejedelemasszony életének éppen ezen szakában érintkezett Esterházy legtöbbet magas pártfogónéjával, s így tehát nem lehet talán helytelen éppen ezen időszakot, és a fiatal királyné akkori állását behatóbban elemezni. Minden ellene irányzott megtámadásoknak kezdettől fogva bő alkalmat szolgáltatott azon ellenszenv, mellyel Mária Terézia leányát a francia udvar egy része fogadta. Ezen ellenszenv számos hagyományos, családi és politikai fölfogásokon alapulva, s az új francia-osztrák szövetség szerencsétlen hadi eredményei által élesztve, szülte nagy részben azon gyanúsításokat, ferdítéseket és rágalmakat, melyek rövid idő lefolyása után, a fiatal dauphine minden lépését kísérték. Az akkori társadalom és az irodalom egy részének erkölcstelensége fogékony talajt nyújtott elterjedésüknek s azon könnyelmű hiszékenységnek, mellyel sokan fogadták. Mert egy szellemileg megmérgezett légkörbe jutott a fiatal főhercegasszony, midőn a francia trón közelébe jött.
Versaillesban XV. Lajos arcképeinek egész sorozata látható gyermekségétől fogva aggkoráig, kezdve a ritka szépségű, elbájoló kifejezésű kis fiúnak mesterkéz alkotta ábrázatán, a fiatalság, a férfikor időszakain át, mindinkább eltompuló szellemi kifejezéssel, míg annak vonásai, a közelgő vénség küszöbén még mindig fölismerhetőleg, elaljasodva, elkorcsosodva állnak előttünk. És midőn így az uralkodó arcképein, eltekintve az idő rendszeres behatásától, az eredetileg igéző arcvonásokat, mindinkább nem annyira az anyagi, mint a szellemi és erkölcsi hanyatlás félreismerhetetlen jeleivel látjuk alakulni, mintegy önkénytelenül az állam,a régi francia monarchia képe áll élénk, mely épp úgy átvette egy még dicső múltnak számos hagyományát, mint gyerek királya örökölte őseitől azon nemes arcvonásokat, melyeket sokan hajlandók voltak épp oly nemes szellemi tulajdonok zálogainak tekinteni. De sem az állam, sem királya, nem találtak oly vezénylő szellemre, mely mindkettőjökben fönntartani, fejleszteni, éleszteni tudta volna azt, ami jóban és nemesben hagyományként rájok szállott. Buja szenvedelmeinek és közönyös önzésnek esett áldozatul a király; lélektelen külszínné változtak az államélet hagyományai, s az életnek lüktető ereje, a romboló és feloszlató, nem a fönntartó és élénkítő elemek és irányok felé fordulván, az előbbieknek támogatásában érvényesítette hatását. Anyagi hatalom szellemi tekintély nélkül, hagyományos intézmények, melyek előtt mindenki meghajlott, de melyekben vajmi kevesen hittek, külfény és benső rothadás, új eszmék és irányzatok, melyek a törvényszerű testésülés minden lehetőségét nélkülözték, végre az állam intézményeinek és a társadalom hagyományos szokásainak, a nemzetben uralkodó szellemi irányzatoktól majdnem teljes elszigetelése és pedig még azoknak is egy nagy részénél, kik a fejedelmet szolgálták vagy a társadalmi hagyományok előnyeit élvezték; — ez volt XV. Lajos Franciaországa, midőn Mária Terézia leánya az uralkodó család körébe lépett. Bőven fejlődhettek ezen viszonyok közt a személyes érdekek, aspiratiók, cselszövények ellentétei, s könnyen képzelhető, mily kényesnek kellett lenni azok közepette, egy fiatal fejedelemasszony állásának, ki sem intézményekben, sem emberekben nem talált biztos támaszt. Növekedtek szerepének nehézségei, midőn XV. Lajos halálával 1774-ben, férjével trónra lépett.
XVI. Lajos, ki a szenvedésekben ritka lélek-nagyságot tanúsított, éppen csak tűrni és megbocsátani tudott keresztyéni odaadással és egy nemes lélek kedélyes méltóságával; míg a kormányzás terén érezte ugyan a fennálló viszonyok tarthatatlanságát, de sem szellemi tehetsége, sem jelleme nem volt képesítve annak fölismerésére, mi módon kellessék a létező bajokat orvosolni. Semmi sem veszélyesebb a politika mezején, mint ha azon érzelem, hogy valamit tenni kell, nem találja kiegészítését annak tiszta tudatában, mit kellessék tenni; mennél őszintébb ily esetekben az orvoslás szándéka, annyival nagyobb a tétovázás és kapkodás, s gyakran szeszély színében tűnik föl az, mi nem egyéb, mint a jó szándék határozatlansága ott, hol érvényesítésének gyakorlati eszközeiről van szó.
A királyné ellen fölhozni szokott vádak nagy részben, éppen csak állásának voltak következményei; az újabb időben feles számmal közzétett, életének éppen ezen szakára vonatkozó okmányok következetlenségeket, majdnem gyermekies ballépéseket tűntetnek ugyan élőnkbe, de semmi olyast, mi későbbi időkben tanúsított nemes és magasztos tulajdonaival ellentétben volna. Fiatalságának minden balfogása korának vagy a pillanat benyomásának tévedése; melyek főleg csak a társadalmi és udvari viszonyok szűk, bár személyére nézve nem jelentéktelen korlátaiba ütköztek, anélkül, hogy magasabb törvényeket sértettek volna.
[…]
Barátjai, kiket nem mindig szerencsésen választott, nagy mértékben visszaéltek azon előzékenységgel, mellyel kész volt hozzájuk kegyességét és érdekeltségét kimutatni. Sőt egy része az udvari férfivilág azon fiatal tagjainak, a férfikörnek, mely őt a király beleegyezésével ez időben, bár csekély számban, de annál irigyeltebb bensőséggel környezte, s kiknek egyike éppen Esterházy Bálint volt, a királyné kedélyének gondatlan és tapasztalatlan érdekeltségét nemcsak az egyesek anyagi érdekeinek előmozdítására használta föl, de főleg arra is, hogy személyes hiúságuk kedvéért, Mária Antoinette iránti viszonyukat oly színben tüntessék fel a világ előtt, mely a valóságnak éppen oly kevéssé felelt meg, mint a trón méltóságának.
Számosak e tekintetben a célzások és figyelmeztetések Mária Terézia, később József császár leveleiben; de csak az előre haladó kor, a tapasztalás és számos keserű csalódás, mely az önzést a fiatal királynéval a látszólagos barátok körében is felismertette, értette meg vele, hogy nem elég királyi és női méltóságát megóvni, mint azt minden alkalommal tette, midőn azt kétségbe vonták, de hogy kerülnie kell annak lehetőségét is, hogy ily alkalom előállhasson.
[…]
XIV. Lajos hangsúlyozta volt, hogy »az állam a fejedelem személyével összeesik«, de korában, minden egyéni hibái és tévedései dacára is, alig volt fejedelem, ki monarchiájának bel- és külállami dolgaiban személyét és személyes akaratát annyira és oly következetesen azonosította volna azzal, mit helyesen vagy helytelenül, az állam valódi érdekének tartott.
Egyedül ezen fölfogás, mely az igényelt jogtekintélyt mindig a felismert kötelességhez méri, biztosíthatja a tisztán személyes uralkodás hatalmát. Ennek fölismerése mindinkább háttérbe lépett közvetlen utódjának kormánya alatt, s nem vala se reménylhető, se követelhető, hogy annak érzete vezessen mindig egy, a gyermekkorból alig kilépett fiatal királynét, főként ott, hol olyanokról volt szó, kik jóakaratát bírták. Állásának nehézségei és kellemetlenségei ellenében, egy kisebb, bensőbb részben a hagyományos és rideg udvari etiquette szabályainak mellőzésével választott társadalmi és baráti körben keresett szórakozást és menedéket, biztonságot és bizalmat. És valamint a személyek választásában, úgy azok érdekeinek előmozdítására és kívánataik teljesítésére nézve, jogosítottnak hitte magát csak hajlamát és szíve sugallatát követni.
Nem érezte, s koránál, bevégzetlen neveltetésénél, környezeténél fogva alig érezhette, mily szoros összeköttetésben állottak, főleg Franciaországban, a társadalmi viszonyok és befolyások a politikai ügyekkel; miben és mennyire érinték a személyes kérdések a közigazgatás rendszeres menetét, és főleg a már bonyolult pénzügyi viszonyok szigorú követelményeit. A társadalmi téren is, hol azoknak alakzata a tényleges viszonyoknak többé meg nem felelt, nem azok mellőzésében keresendők a hibák, melyeket a régi udvari pártok oly keserűen vetettek a királyné szemére, de igenis abban, hogy egy elavult rendszer helyébe nem más következetes fölfogás, hanem a pillanatnyi szeszély vagy az egyéni hajlam lépett, mely a dolog természeténél fogva, kevesek kedvéért, számosok hiúságát és önző igényeit sértette.”
(Gróf Szécsen Antal: Tanulmányok [pdf]. Budapest, 1884.)
Gróf Szécsen Antal (1819-1896) Gróf Esterházy Bálint emlékiratairól című tanulmányában a következőket írta:
„a később oly szerencsétlen királyné ez időben [a forradalom előtt] még élvezte a fiatalságnak teljes elfogulatlanságát, dacára állása azon számtalan nehézségeinek, melyek súlyukat vele azon perc óta éreztették, midőn lábát francia földre tette. Szenvedései, melyeket nemes büszkeséggel és keresztyén megadással viselt, gyászos és bűnös kivégeztetése, életének egész folyama, mely az emberi nagyság és emberi elhagyatottság végletei közt mozog, egyaránt hódoló tisztelet s rokonszenves szánakozás varázsfényével környezék dicső emlékét. De az irányzatok változékonysága, s a pártszenvedély azon elfogultsága, mely Schiller szavai szerint »szereti elhomályosítani azt, ami fénylik és porba húzni, ami magasztos«, koronként elfordul a királyi vértanú utolsó éveinek megható és lélekemelő képétől, és a »gouillotine nemes áldozatának« alakját egy más Mária Antoinette, egy fiatal, könnyelmű, pazarló, szeszélyes női alakkal véli fölcserélhetni; az egyik magas erényeinek szellemi hatását, a másik gyöngeségeinek és hibáinak fölsorolásával hitte ellensúlyozhatni.
A szerencsétlen fejedelemasszony életének éppen ezen szakában érintkezett Esterházy legtöbbet magas pártfogónéjával, s így tehát nem lehet talán helytelen éppen ezen időszakot, és a fiatal királyné akkori állását behatóbban elemezni. Minden ellene irányzott megtámadásoknak kezdettől fogva bő alkalmat szolgáltatott azon ellenszenv, mellyel Mária Terézia leányát a francia udvar egy része fogadta. Ezen ellenszenv számos hagyományos, családi és politikai fölfogásokon alapulva, s az új francia-osztrák szövetség szerencsétlen hadi eredményei által élesztve, szülte nagy részben azon gyanúsításokat, ferdítéseket és rágalmakat, melyek rövid idő lefolyása után, a fiatal dauphine minden lépését kísérték. Az akkori társadalom és az irodalom egy részének erkölcstelensége fogékony talajt nyújtott elterjedésüknek s azon könnyelmű hiszékenységnek, mellyel sokan fogadták. Mert egy szellemileg megmérgezett légkörbe jutott a fiatal főhercegasszony, midőn a francia trón közelébe jött.
Versaillesban XV. Lajos arcképeinek egész sorozata látható gyermekségétől fogva aggkoráig, kezdve a ritka szépségű, elbájoló kifejezésű kis fiúnak mesterkéz alkotta ábrázatán, a fiatalság, a férfikor időszakain át, mindinkább eltompuló szellemi kifejezéssel, míg annak vonásai, a közelgő vénség küszöbén még mindig fölismerhetőleg, elaljasodva, elkorcsosodva állnak előttünk. És midőn így az uralkodó arcképein, eltekintve az idő rendszeres behatásától, az eredetileg igéző arcvonásokat, mindinkább nem annyira az anyagi, mint a szellemi és erkölcsi hanyatlás félreismerhetetlen jeleivel látjuk alakulni, mintegy önkénytelenül az állam,a régi francia monarchia képe áll élénk, mely épp úgy átvette egy még dicső múltnak számos hagyományát, mint gyerek királya örökölte őseitől azon nemes arcvonásokat, melyeket sokan hajlandók voltak épp oly nemes szellemi tulajdonok zálogainak tekinteni. De sem az állam, sem királya, nem találtak oly vezénylő szellemre, mely mindkettőjökben fönntartani, fejleszteni, éleszteni tudta volna azt, ami jóban és nemesben hagyományként rájok szállott. Buja szenvedelmeinek és közönyös önzésnek esett áldozatul a király; lélektelen külszínné változtak az államélet hagyományai, s az életnek lüktető ereje, a romboló és feloszlató, nem a fönntartó és élénkítő elemek és irányok felé fordulván, az előbbieknek támogatásában érvényesítette hatását. Anyagi hatalom szellemi tekintély nélkül, hagyományos intézmények, melyek előtt mindenki meghajlott, de melyekben vajmi kevesen hittek, külfény és benső rothadás, új eszmék és irányzatok, melyek a törvényszerű testésülés minden lehetőségét nélkülözték, végre az állam intézményeinek és a társadalom hagyományos szokásainak, a nemzetben uralkodó szellemi irányzatoktól majdnem teljes elszigetelése és pedig még azoknak is egy nagy részénél, kik a fejedelmet szolgálták vagy a társadalmi hagyományok előnyeit élvezték; — ez volt XV. Lajos Franciaországa, midőn Mária Terézia leánya az uralkodó család körébe lépett. Bőven fejlődhettek ezen viszonyok közt a személyes érdekek, aspiratiók, cselszövények ellentétei, s könnyen képzelhető, mily kényesnek kellett lenni azok közepette, egy fiatal fejedelemasszony állásának, ki sem intézményekben, sem emberekben nem talált biztos támaszt. Növekedtek szerepének nehézségei, midőn XV. Lajos halálával 1774-ben, férjével trónra lépett.
XVI. Lajos, ki a szenvedésekben ritka lélek-nagyságot tanúsított, éppen csak tűrni és megbocsátani tudott keresztyéni odaadással és egy nemes lélek kedélyes méltóságával; míg a kormányzás terén érezte ugyan a fennálló viszonyok tarthatatlanságát, de sem szellemi tehetsége, sem jelleme nem volt képesítve annak fölismerésére, mi módon kellessék a létező bajokat orvosolni. Semmi sem veszélyesebb a politika mezején, mint ha azon érzelem, hogy valamit tenni kell, nem találja kiegészítését annak tiszta tudatában, mit kellessék tenni; mennél őszintébb ily esetekben az orvoslás szándéka, annyival nagyobb a tétovázás és kapkodás, s gyakran szeszély színében tűnik föl az, mi nem egyéb, mint a jó szándék határozatlansága ott, hol érvényesítésének gyakorlati eszközeiről van szó.
A királyné ellen fölhozni szokott vádak nagy részben, éppen csak állásának voltak következményei; az újabb időben feles számmal közzétett, életének éppen ezen szakára vonatkozó okmányok következetlenségeket, majdnem gyermekies ballépéseket tűntetnek ugyan élőnkbe, de semmi olyast, mi későbbi időkben tanúsított nemes és magasztos tulajdonaival ellentétben volna. Fiatalságának minden balfogása korának vagy a pillanat benyomásának tévedése; melyek főleg csak a társadalmi és udvari viszonyok szűk, bár személyére nézve nem jelentéktelen korlátaiba ütköztek, anélkül, hogy magasabb törvényeket sértettek volna.
Barátjai, kiket nem mindig szerencsésen választott, nagy mértékben visszaéltek azon előzékenységgel, mellyel kész volt hozzájuk kegyességét és érdekeltségét kimutatni. Sőt egy része az udvari férfivilág azon fiatal tagjainak, a férfikörnek, mely őt a király beleegyezésével ez időben, bár csekély számban, de annál irigyeltebb bensőséggel környezte, s kiknek egyike éppen Esterházy Bálint volt, a királyné kedélyének gondatlan és tapasztalatlan érdekeltségét nemcsak az egyesek anyagi érdekeinek előmozdítására használta föl, de főleg arra is, hogy személyes hiúságuk kedvéért, Mária Antoinette iránti viszonyukat oly színben tüntessék fel a világ előtt, mely a valóságnak éppen oly kevéssé felelt meg, mint a trón méltóságának.
Számosak e tekintetben a célzások és figyelmeztetések Mária Terézia, később József császár leveleiben; de csak az előre haladó kor, a tapasztalás és számos keserű csalódás, mely az önzést a fiatal királynéval a látszólagos barátok körében is felismertette, értette meg vele, hogy nem elég királyi és női méltóságát megóvni, mint azt minden alkalommal tette, midőn azt kétségbe vonták, de hogy kerülnie kell annak lehetőségét is, hogy ily alkalom előállhasson.
XIV. Lajos hangsúlyozta volt, hogy »az állam a fejedelem személyével összeesik«, de korában, minden egyéni hibái és tévedései dacára is, alig volt fejedelem, ki monarchiájának bel- és külállami dolgaiban személyét és személyes akaratát annyira és oly következetesen azonosította volna azzal, mit helyesen vagy helytelenül, az állam valódi érdekének tartott.
Egyedül ezen fölfogás, mely az igényelt jogtekintélyt mindig a felismert kötelességhez méri, biztosíthatja a tisztán személyes uralkodás hatalmát. Ennek fölismerése mindinkább háttérbe lépett közvetlen utódjának kormánya alatt, s nem vala se reménylhető, se követelhető, hogy annak érzete vezessen mindig egy, a gyermekkorból alig kilépett fiatal királynét, főként ott, hol olyanokról volt szó, kik jóakaratát bírták. Állásának nehézségei és kellemetlenségei ellenében, egy kisebb, bensőbb részben a hagyományos és rideg udvari etiquette szabályainak mellőzésével választott társadalmi és baráti körben keresett szórakozást és menedéket, biztonságot és bizalmat. És valamint a személyek választásában, úgy azok érdekeinek előmozdítására és kívánataik teljesítésére nézve, jogosítottnak hitte magát csak hajlamát és szíve sugallatát követni.
Nem érezte, s koránál, bevégzetlen neveltetésénél, környezeténél fogva alig érezhette, mily szoros összeköttetésben állottak, főleg Franciaországban, a társadalmi viszonyok és befolyások a politikai ügyekkel; miben és mennyire érinték a személyes kérdések a közigazgatás rendszeres menetét, és főleg a már bonyolult pénzügyi viszonyok szigorú követelményeit. A társadalmi téren is, hol azoknak alakzata a tényleges viszonyoknak többé meg nem felelt, nem azok mellőzésében keresendők a hibák, melyeket a régi udvari pártok oly keserűen vetettek a királyné szemére, de igenis abban, hogy egy elavult rendszer helyébe nem más következetes fölfogás, hanem a pillanatnyi szeszély vagy az egyéni hajlam lépett, mely a dolog természeténél fogva, kevesek kedvéért, számosok hiúságát és önző igényeit sértette.”
(Gróf Szécsen Antal: Tanulmányok [pdf]. Budapest, 1884.)
Üdvözöljük új szerzőnket szenilis vén barmokkal tűzdelt Körünkben!
VálaszTörlésTulajdon kik azok a szenilis vén barmok, Loxony?
VálaszTörlésÉn azt nem értem, miért nem ez a szellem hatotta át a történelem tankönyveinket :) vagy :(
Hogyhogy kik azok? Én meg Maga.
VálaszTörlésEz hülyeség, én nem kopaszodom!
VálaszTörlésNekem meg nincs humorom!
VálaszTörlés"Én azt nem értem, miért nem ez a szellem hatotta át a történelem tankönyveinket :) vagy :("
VálaszTörlésKedves Tölgy,
ez ugye költői kérdés volt? ;-)
De amúgy voltak konzervatív történészek-történetírók többen is: Szécsen, Mikó Imre, Mailáth János. Szalay László műveit sem lehet ma már feltalálni; talán mert ő legalább valóban megpróbált objektív, elfogulatlan lenni.