Szekularizmus és zsarnokság

Tölgy posztját kicsit továbbgondolva, és azt kiegészítve néhány — akár vitaindítónak is szánt — sort szeretnék képernyőre vetni a modern zsarnokság természetét — és annak összefüggéseit demokráciával, szekularizációval, miegyébbel — illetően.

Kicsit látható a „jobb”oldalon annak a nézetnek az elterjedése, hogy a konzervatívoknak „el kell fogadniuk” számos meglévő viszonyt a nyugati vidéken; ezek közé tartozik a szekularizáció, a demokrácia, a népszuvasodás, nem is beszélve a Tölgy által említett liberális dogmákról, amikre ha nem esküszünk fel a vita elején (ó, micsoda csavar! Az eskü valami elnyomó intézmény lehet...), nyalhatjuk a gittet. A kérdés már csak az, hogyha a kedves „liberális konzervatívok” mindezeket elfogadják (ugye figyelünk a címkére? Próbáljuk egy kicsit megfejteni, mit is takarhat: első jelentésében a „tiszteletreméltó” „konzervatőrséget” jelenti, azaz azt az irányzatot, amelyik beáll a Pojáca mögé, tolja a szekerét és eközben konzervatívnak nevezi magát; másik jelentésében a fenti, a felvilágosodás örökségét képező előfeltevések és alapdogmák elfogadását jelenti — a szekularizációét, a liberalizmusét és a demokráciáét), tulajdonképpen mi különbözteti meg őket amazoktól? Persze, ha elfogadják, nem is kell, hogy megkülönböztessék magukat, vagy őket bárki, hiszen a liberális elvek elfogadása magával hozza a semlegesség és a megkülönböztetés mellőzésének elvárását. Piha.

Mármost ha az állítólagos konzervatívok elfogadják ezeket a „nagyszerű” vívmányokat, akkor nyugodtan lehúzhatják a rolót, és átadhatják a placcot a többi libsinek, ezt a munkát ők is képesek elvégezni. Miazhogy.

Példának okáért mitől olyan fantasztikusan jó dolog a szekularizáció?

A szabadság felé tett hatalmas lépésként értékelt modern eredményről van szó, amivel az egyházat kivonták a közösségek és „társadalmak” életéből, azaz megfosztották erkölcsi nevelő-terelgető szerepétől, mondván, hogy az erkölcs „magánügy” (na, ezt is megbeszéljük egyszer). Ám ha valaki azt gondolná, hogy ez azonnal együtt járt a hatalmas szabadsággal és az egyén válláról lekerült egyházi rabigát a porba szórva látja, érdemes emlékeztetni arra, hogy mindezen „jogköröket” azonnal megkapta az állam: az állam vált nem csak az erőszak, hanem a nevelés, oktatás, irányítás monopol szervévé. A hatalomban meglévő addigi kettősség és pluralizmus így megszűnt — a felhomályosodás klasszikusai nem csak az egyházat gyűlölték, amely per definitionem korlátozza a benevolens államot haladó céljainak megvalósításában, hanem gyűlöltek minden olyan auctoritas/corps intermédiares-t, amely ellensúlyt biztosított az állam hatalmával szemben. A köztes tekintélyek, az akkori „társadalom” (communitas communitatis) mind a haladást hátráltatták. Így ezeknek veszniük kellett. Ezért és persze a „racionalitás” elsődlegessége miatt szervezték át az egész addig meglévő közigazgatási rendszert a forradalmárok, ezért vezettek be új naptárt, és ezért mészárolták le a vendée-i parasztokat.

A szekularizáció az erkölcsi immanenssé tételét jelenti, ily módon az erkölcs egyedüli mércéje is immanenssé vált, és a politika is — mely utóbbinak mindezek után saját magán kívül semmiféle ellenőrző tekintélye és mércéje nem maradt. Akik a szekularizációt ünneplik, azok — akarva vagy akaratlanul — a modern voluntarizmust és a totalitarizmus hajnalát ünneplik. Ugyan hogyan válhatott volna totálissá az államhatalom, ha van annak ellensúlyozó, azt ellenőrző tekintélye, egy másik hatalmi szerv? A haladóknak és a „liberális-konzervatívoknak” azt kellene igazolniuk, hogy a XX. század sajátos jelensége (a totalitarizmus) nem a szekularizációnak, demokratizációnak, individualista voluntarizmusnak volt (legalább részben) köszönhető, hanem annak ellenére következett be. Vagyis azt, hogy a hatalmi pluralizmus, a köztes tekintélyek és hagyományos közösségek erőszakos felszámolásának semmi köze nincs ahhoz, hogy az államhatalom egyeduralkodóvá és totálissá válhatott. Ez nagyjából akkora feladat, mint annak igazolására törekedni, hogy január elsején nem a megelőző estén elfogyasztott ipari mennyiségű szesz miatt sajog annyira a fejünk. Mindenesetre a bizonyítás terhe az övék.

A minden egyéni vágy kielégítésének igénye és az erre épített politika nem képes erkölcsi korlátot szabni e törekvéseknek. Ráadásul az immanens erkölcs mellett ezen vágyak a liberalizmusnak köszönhetően politikaiak lettek, és a modern politika elsősorban e vágyak kielégítésére törekvő kísérletet jelenti (milyen ironikus! A liberalizmus által a magánélet szférájába uralt „erkölcs” immáron a közpolitika legfontosabb alappillérévé vált). A „minden érték átértékelése” persze megtörtént: hebehurgya ifjak a szabad akarat keresztény tanítását Nietzsche nyomán valamiféle posztmodern akarat-kultuszként értelmezik, azaz a szabad akarat azt jelenti, hogy „azt csinálok, amit akarok”. A modernitás és a szekularizáció következtében a szabad akarat tana is átment tehát a modern mosodán, és az erkölcsi mérce, valamint a helyesről való tudás helyett immanens voluntarizmust jelent ma. De vajon mennyire szabad az, akit a vágyai uralnak?

Ám ha ez így van, mégis mi szab határt ezen vágyaknak? A többi vágy? Meddig? A „demokratikus procedúra” (akármit is jelentsen ez)? Egészen biztosan nem. Ennek a demokratikus, szekularizált, modern, haladó stb. vágy-politikának nincs külső korlátja. Önmagában és önmagáért létezik, és mivel semmilyen olyan erkölcsi és minőségi mércét nem talál maga körül, ami arra intené, hogy ő maga hibázhat, tévedhet, cselekedhet rosszul, ezért maximum az idő és az erőforrások végessége állhat az útjába. A modern tömegember nem lehet hibás, erkölcstelen, lúzer és sikertelen. A vágyak kiszolgálására irányuló szoclib “Provider State” lehet csak a hibás, amiért technikailag nem elég érett e feladatának ellátására. Ez azonban nem jelent menedékhelyet a zsarnokság elől. Az ellen nem véd.

A keresztény republikanizmus és az antik filozófia egyik legfontosabb felismerése, hogy a zsarnokságot nem arról ismerjük meg, hogy az embereknek nem jut enni, és nem engedélyezi nekik a zsarnoki kormányzat, hogy féktelen szexuális életet éljenek, hanem épp ennek ellenkezője igaz: a zsarnok az egyéni vágyak kielégétésével képes fenntartani a hatalmát, miközben a közerkölcsnek nyoma sincs — vagyis nyoma sincs annak, ami korlátozhatná a hatalmat. Ahogyan ezt Polányi Mihály megfogalmazta:

„A magánéleti nihilizmus alkalmassá teszi a tudatot a közéleti zsarnokság iránti behódolásra; és egy despotikus rendszer esetleg továbbra is eltűri a magánélet olyan korlátozatlan formáit, amelyeket egy közszabadságban élő másik társadalom megbélyegezne és száműzne. Sztálin alatt a magánszabadság köre tágabb volt, mint a viktoriánus Nagy-Britanniában, míg a közszabadság összehasonlíthatatlanul kevesebb volt.”

A szekularizált modern egyén által „szabadságként” értelmezett környezet lehet akár zsarnokság is, de tulajdonképpen neki tökmindegy. A Kádár-rendszer sem azoknak fájt, akiknek elég volt a kedveskomcsi mesterhármas (sör, virsli, balcsi). Menti-e ez a zsarnokságot?