Kérdések a demokráciával, a szólásszabadsággal, a magyarsággal, illetve a konzervativizmussal kapcsolatban

Mivel egy nagyon kedves barátunk megajándékozta Loxont Internet-hozzáféréssel, a saison du concombre nem tart tovább egy röpke nyári pihenőnél, s így az Aranyblog-díj (amelyre ismeretlen tettes kedvesen benevezte weblogunkat) zsűrije sem kénytelen pusztán négy hónap tea-termésére szorítkozni az ízlésízélet-hozatalkor. Nem tudjuk, az alábbi írás elnyeri-e tetszésüket, de akárhogy is van, nem igazodhatunk senkihez saját igazságérzetünkön kívül.

*

Nos, megtörtént az, amire már minden józan, híreket olvasó Internet-felhasználó számított. A kuruc.info-t lekapcsolták. Nem minősíteném ezt az egyébként számomra kevéssé szimpatikus, ám sok tekintetben ugyanakkor egyértelműen és úgyszólván pótolhatatlanul tényfeltáró oldalt, amelynek elvesztését nem pótolhatja a csodálatos Népszava. Egy olyan szerkesztőség, amely (szimbolikus módon) Libényi János-féléket nevez meg munkatársaként, nem számíthat igazán nagy sikerre a teakraták körében, legfeljebb olyanokéban, akik annyira bibliofilek, hogy még Wilde Oszkár Vera-ját is képesek gond nélkül megemészteni, és elolvasását követően nem megundorodni a szerzőtől.

Sokkal inkább kérdés azonban, hogy e közéleti szempontból legalábbis kétes értékű – fertőtlenítő szándékúnak titulált – akció közben mit hitt magáról az egyébként jelvényében tudathasadásos módon Turul-jelképet felhasználó Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve – talán még sokkal inkább – az a politikai elegy, amelynek a képviseletét gyakorlatilag ellátja.

Ha a hírek ugyanis igazak, 2008. július 5-én – egy füst alatt – a radikálisnak éppen nem mondható honlap, a Gondola, a Jobbik nevű demokratikus párt, a Magyar Gárda nevezetű bajtársias, rendőrség-pótló szervezet honlapja, valamint a magát Szent Korona Rádióként aposztrofáló portál is le lett kapcsolva (e sorok konzervatív írója kevéssé látogatja e portálokat és nem szeret híreken „szörfölni”, plusz úgynevezett „fórumokon” vitázni, ám a valószínű tényekről e megbízhatónak látszó forrásból értesült).

Az még csak hagyján, hogy egy Turulmadarat ábrázoló szobrot kordonokkal vesznek körül, és – zavaros hivatkozásokkal – le akarnak bontani, Árpád-sávokat közterületen betiltatni, miközben maga a betiltó gépezet szervezete rendelkezik ezeket ábrázoló jelvényekkel. De hogy képzelhetik azt, hogy – liberáldemokrata hitvallásuk ellenére – felhatalmazottak eldönteni, mit szabad és mit nem? Hogyan vehetik a bátorságot arra, hogy miközben szabadságról, egyenjogúságról, esélyegyenlőségről, démosz általi felhatalmazottságról (és demokráciáról), illetve hasonló, követhetetlen ködelvekről beszélnek, meghatározzák, hogy kinek és minek nem lehet megnyilvánulni?

*

Nem olyasmiről van-e szó, hogy az antiautoriter diskurzus mögött egy titkos autoriter-demokratikus elvrend rejlik? Olyan elvek rendje, amely – szabadsággal és jólétiséggel felcímkézett álarca mögött – egy dogmatikus, végletesen kiszámítható, elfojtó véleményrendszerbe és antiintellektuális, sőt természetellenes rendőrködésbe torkollik? Egy olyan elvrendszer, amely végül egy ilyen paradox eszmecsere formájában mutatja be saját inkoherenciáját és képtelenségét – szinte mint egy önkénytelen vallomás. Egy olyan elvrendszer továbbá, amelynek már az alapjai teljesen homályosak, maximálisan spekulatívak, és amelyekről szólva Vilfredo Pareto szellemesen jegyezte meg, hogy legalább olyan misztikusak, mint a Szentháromság dogmája. S végül természetesen egy olyan cetlihalmazról van szó (demokrácia és szólásszabadság), amelyet – ab ovo képmutató és önellentmondó voltánál fogva – bárki vindikálhat a maga számára is, ha nem épp előbb, akkor utóbb.

Mindeközben e címke-ideológiák eszmei képviselői, tehát ugyanezek a kételkedőnek látszó, magukat szkeptikusnak beállító emberek folytatnak kételkedésre semmi okot nem adó tevékenységet, olyan véleményeket formálva, amelyek teljesen sarkosak, és szemernyi helyet sem hagynak arra, hogy az ember akár csak a kételkedésében vagy a morfondírozásában is szabad maradjon.

*

A Teák nem „népnemzetiek”. De – talán éppen ezért – nem értik (legalábbis Loxon), hogy egy olyan nemzet leszármazottja vagy tagja, vagy egy olyan ország szülöttje, amelynek – példának okáért – a Turul az egyik – ha nem legfőbb – mítikus totemállata, vajon miért ne láthatná e madár szerencsés ábrázolásait? Ez egyszersmind válasz a „magyar nácivadászok” (brrr) ellenséges agitációjára is, akik minden kérdést kizárólag egy „náci” komplexus nézőpontjára egyszerűsítenek le, és ilyen – eleve logikai bukfencet tartalmazó kérdéseket tesznek fel: „Ha a náciknak [sic] szimbólum kell, ha Jézus tanításai ellenére mégis pogány módon bálványt szeretnének imádni, miért nem jó a csodaszarvas?”

Emese álma

Álmos, az első vezér

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!

Forrás: Anonymus Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Fordította Pais Dezső

Kétségkívül megfelelő a tibeti mesék szereplőjével rokonságot mutató Fehér Ló (és annak Fia), a Csodaszarvas, és még sok más mítikus állat-szellem is a magyarság lényegének és belső lehetőségeinek szimbolizálására, a Turul azonban éppen a centrális vonatkozások egyik regulatív érvényű aspektusát, a királyságot szimbolizálja, a magyar királyi nemzetségek relatíve örökkévaló attribútuma, amely olyannyira nem csak népi jellegzetességekkel bír (és tehát nem csak a kuruckodók szívügye lehetne), hogy – mutatis mutandis – még a Habsburg névben (ld. Habicht), sőt egy királyi módon kiemelkedő hegy nevében is megjelenik.

Végül: mit jelent egy olyan konzervativizmus, amelyből mindazokat a szimbólumokat mellőzzük, melyeknek mélyebb jelentésük lehet (mégpedig nem csupán a XX. vagy a XIX. századba visszanyúló jelentésük)? Loxon szerint egy ilyen „konzervativizmus” nem több annál, amit egy öltönyös-nyakkendős parlamenti menedzser „képviselhet”, s aminek – valljuk meg – szellemileg semmi köze semmihez. Már a szvasztika hisztérikus üldözése is nevetséges, de végképp az a turulmadáré.

(kanalát a csésze pereméhez kocogtatva csendet kér)

Kérem az elfogulatlan, jóakaratú és a rossz sztereotípiákat mindenfelől sutba vető vendégeket, hogy Kínai Kálmán és Trágár Tóni kissé cinikus véleményét, másfelől Tölgy aggodalmait megértve mérlegeljék e kérdéseket a fenti, modernizmus- és modernista alkotmány-szkeptikus szempontból is. Ez a felszabadult gondolkodás követelménye.