Kis teanatológiai összefoglaló

Úgy látszik, az ősz beköszönte Körünk szerzőire a halandóság, ehhez kapcsolódóan pedig a bölcsesség kérdésének erőteljesebb fölvetődésével hatott. Van-e csodálnivaló ezen? Az volna csodálnivaló, ha e kérdések még ősszel sem kísértenék meg azokat, akik élnek. Hát még azokat, akiknek szíve nem egészen csupán e világban dobog, hanem azt a világon túl őrzik (conservant), valahogy ekképpen, és éppen a halálhoz viszonyított létezésben (Seyn zum Tode — joie pour mon chère Tevvton — ) :

Sursum Corda — Habemus ad Dominum! („Emeljük föl szívünket — Fölemeltük az Úrhoz”)

Ókonzervatív voltunknak tehát legfőbb bizonyítéka, hogy ilyen elavult dolgokkal is foglalkozunk, mint az időbeli dolgok nem örökkévaló természete. Jó Tölgyünk, ki Jupiter oltalma alatt áll, annál is inkább foglalkozni kénytelen e kérdésekkel, mivelhogy ősszel megöregednek, majd a téllel lehullanak levelei. Ez az, az időbeli világ, amit a változandóság honának, a Hold alatti világnak hív a sötét középkor naív szerzője, de azóta a tudomány már bebizonyította, hogy valószínűleg csak eleink félős és ragaszkodó volta vetett számot ilyen semmiségekkel, amelyeket a mai ember már meghaladott, mint pl. hanyatlás, a Tevvton által megfestett halál és hasonló tudománytalan, bizonyíthatatlan, sőt női magazinokba, pl. Joy-ba nem illő dolgok.

E „tudományra” valóban illik a balgaság (így, kisbetűvel) jelzője.

Van azonban oly tudás vagy olyan tudomány, vagy éppen „nem-tudás” és Balgaság (így, nagy betűvel), amelynek nem a sapientia mundana (világi bölcsesség) felfuvalkodása felel meg, még csak nem is annak feltűnő hiánya (mint Micimackó vagy Chaplin inkább szánalomraméltó esetében).

A keresztények számára is íratott oly könyv, oui, amely olvasás által közel visz ahhoz, amit az ember bizonyosan kénytelen lesz valamilyen egzisztenciális formában is megtapasztalni, és ezen keresztül tanít. Az írást így keresztelték el: Ars moriendi, azaz „a meghalás művészete”. S itt az ars bizony nem csak afféle esztetizáló, tudálékos művészkedés, hanem valóban művészet, azaz tudomány, ha úgy tetszik scientia mundana, legalábbis részben, hiszen a halálban a világ hal meg, mindaz, ami az ember számára mundus est. De ha csak scientia mundana maradna, akkor a halálnak hiába volna művészete vagy tudománya, mert éppoly veszendő volna, mint az emberi egyén összes más feltételes tudása. Sapientia caelestia-vá, égi tudássá kell válnia.

De hát hol kezdődik a halál? Úgy mondják, hogy az a teljes fizikai halálban csak beteljesedik, mert már jelen van az életben, minden tovairamló valóságban, minden kizökkent tapasztalásban, mindenben, ami a peccatum originale következménye, folyománya. Pázmány Péter azt írja: „Nem-csak akkor halunk-meg, mikor életünk fottára jutunk, hanem Quotidie morimur, quotidie enim demitur aliqua pars vitae cum crescimus, vita decrescit. Infantiam amisimus post pueritiam: deinde adolescentiam. Quidquid transiit temporis, periit; valamíg élünk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, elvesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos aszszony Dávid-nak, hogy minnyájan meghalunk és mint a vizek, folyton folyunk. Erre-nézve ördögi csalárdságnak nevezi Szent Gergely, hogy ennek a mi folyó-vizünknek felső részét megfagylalván, azt tetteti, mint-ha nem folyna, mint-ha veszteg-állana: maga a vizek és jég-alat mind folynak.” (Az halálrúl)

Ekként felfogva a halál ahhoz a labirintushoz is hasonló, amelyet Borges is leírt: a bonyolult épülettel szemben a sivataghoz.

Ezért világos, hogy a meghalás tudományához az élet az iskola, és hogy tudománya az Életnek is ismerőjévé avathat. E tudomány az alkímiában „a fémek kínzatásaként” nyert kifejezést. Ulmannus, vágáns franciskánus szerzet, az ezernégyszázas években jegyezte le Buch der Heiligen Dreifeltigkeit (A Szentháromság könyve) c. művét, amelyben az Eredendő Bűn és a Megváltás történetét a fémek szimbolikájával, és az azokkal kapcsolatos műveletek nyelvén beszéli el. Teljesen egyértelmű, hogy a mortificatio vagy a fermentatio (hogy csak kettőt említsünk) a szerző számára nem világi tudást, nem fizikai „aranycsinálást” jelentettek, és nem olyasféle dolgot, amely naív kémia vagy napjaink pszichológiájának valamiféle előzménye lett volna. Az alkimista a halálról és a Feltámadásról, és még többről szólt.

Az alkímia és a hermetika szellemi érvényéről egy általunk már többször hivatkozott szerző is írt.

Két tévedést kell még itt — magunk részéről — elhárítanunk. Az egyik, amely a gnózis szót vagy akár a kereszténység korai, gnosztikus hajtásait napjaink kisbetűsen balga tudományizmusához hasonlítja, holott éppen ellentétesek egymással. E tudásról, és a hozzá tartozó illuzórius „szabadság” értékeiről a magunk részéről a Torony című posztban fejeztük ki hozzávetőleges véleményünket. (Félreértés ne essék, Gabrilo linkelt írása — ha idézőjelbe tesszük a gnoszticizmus szót — nagyszerű.)

A másik, amely M. Heidegger filozófusi érdemeit valós erényeinél eltúlzottabban alábecsüli. Távol álljon tőlünk emitt — nem csak a halállal, de az élettel is szemközt — a komolykodás, de annak a szerzőnek az alábecsülése is, aki a XX. században még az egyébként a haláltól korábban semmilyen körülmények között vissza nem riadó, nem-keresztény hagyományokkal rendelkező Japánban is képes volt szerzőket ilyen könyvek megírására ihletni, s aki olyan nagyszerű és kivételes keresztény teológusokra hatott, mint Boros László, a Mysterium mortis című kivételes munka szerzője (Boros László: A halál misztériuma. Az ember a végső döntés helyzetében. Vigilia Kiadó, Budapest, 1998. /XX. századi keresztény gondolkodók/). Ladislaus Boros e kevéssé fellelhető művére (Loxon a Ferencziek terén tett szert rá évekkel ezelőtt) László András, egy szintén kivételes könyv, a Tradíció és metafizika, valamint számos halálról és halhatatlanságról szóló írás auktora hívta fel figyelmünket.

Végül, hogy ne csak Európánkban maradjunk, e gondolatokat az „életbeli halálról” egészítsük ki azzal, amit a Buddha (Felébredett) e szavakkal artikulált a trilakshana („három alapjellegzetesség”) tanításában: anitya, duhkha, anātman („állandótlanság”, „kimozdítottság” és „önvalónélküliség”), amely az élet egészére vonatkozik. A Prédikátor könyve ismétlődik itt meg, ha lehet, még teljeskörűbben, még mélyebben. A megismerés és a Felébredés „tudományának” kezdete itt e nagybetűs Balgaságok igazolódásával kezdődik, és további olyan bölcsességekre épül, amelyek éppen annyira Balgaságok, mint amennyire balgaság a világ számára egy keresztény templom harangjának hangja, vagy egy perzsa költő mondásai:

Kérdeztem: „Mi legyen velem?” Azt mondta: „Halál.”
„Tisztára mosom életem.” azt mondta: „Halál.”
„Én leszek a gyertyád, a pillangód, és arcod
Maga lesz a tündöklés.” Azt mondta: „Halál.”

Majd, e „nagybetűsen” értendő Halál után, azt is írta, „kis betűvel”:

Mester jelenléte nélkül leélt élet:
Vagy álcázott halál, vagy csak álomélet.
A jól adagolt méreg tisztít, mint a víz,
De a poshadt víz, ha szomjat olt is: méreg.

S hasonlóképpen írt „nagybetűs” és „kisbetűs” Balgaságról, illetve bolondságról is (mindkettőt kifejezheti egyébként a Tarot zéró jelzésű, Bolond figurája).

Az időbeliség és időtlenség „thanatológiájával”, valamint a nem pszichológiai értelemben vett „jó halállal” is kapcsolatos teoretikus jelentőségű írásként még: egy függelék szintén Horváth Róberttől, Gaston Georgel könyvéhez. E könyv az Ember négy — bizonyára alkímiailag is értelmezhető / értelmezendő — korszakáról szól (ezek Nyugaton arany-, ezüst-, réz- és vaskor sorozataként is ismertek, s évszakoknak is megfeleltethetők). Az ajánlott tanulmány címe A ciklusok hindu tanítása. Megfontolandó gondolatok tárháza nem csak azok számára, akik a hinduizmus egészére csupán mint afféle „babonahalmazra” vagy „pogány bölcselkedésre”, de nem is mint afféle egzotikumra vagy más dolgok előli menekülésre tekintenek.

Mindhárom illusztráció a
Buch der Heiligen Dreyfaltigkeit c. alkímiai műből származik