Halál pur

Tölgy említette a jó halált.
A halálról rengeteg félfilozófiai gondolatot lehet koholni. Például.

1) Vajon az álom a halál testvére, netán unokatestvére?
2) Vajon a szerelem tényleg olyan, mint a halál?
(függetlenül attól, hogy szerelmesek többször lehetünk, halottak viszont ált. csak egyszer; másrészt pedig erre csak a halál megtapasztalása után tudnánk érdemben válaszolni)
3) Vajon tényleg lepereg-e "életünk filmje"?
(de akkor mi „pergett le” a fényérzékeny emulzió és a celluloidfilm előtt meghaltaknak?)
4) Vajon a halállal testünk és lelkünk elválik?
5) Vannak-e álmok a halálban?

És itt még tovább mehetnénk, amolyan kunderás- coelhós- popperes- müllerpéteres- szilágyiákosos módon újracsomagolva a közhelyeket, bohóckodva görög etimológiával és mitológiával, tűnődést gerjesztve a fogékony ám nem fogalmakban gondolkodó olvasóban A Lét Nagy Kérdéseiről -- ami jó esetben elengedhetetlenül könyvünk megvételét és népszerűségét hozza el bizonyos körökben.

Ebben a posztban megóvom az olvasót az efféle ködharapó bárgyúságoktól, meg attól, hogy B- ill. C-kategóriás bölcselkedéseket olvasson. Kihagyom Heidegger „seyn zum Tode“-burleszkjét is: sose kedveltem morálfilozófiai prédikátor-tónusát, és sehogysem tudok ebben az ötletében többet látni, mint egy antik toposz (“memento mori”) népnyelvi és komolykodó szétírását (mea culpa). Kihagyom Tölgy magas labdáját is a jó halálról (és a mögötte sejthető etikai, eszkatológiai, teológiai pozíciókat is). A death-metálra, a gruftikra és a többi dark és emós nyavalygóra, fekete ruhában, szót se érdemes vesztegetni: aki állt már igazi halálos ágy mellett, annak mindez -- a félintellektüel bubogás, a halál narcisztikus esztétizálása, Kunderától az emósokig -- a semminél is kevesebb.

Millióan haltak meg előttünk. Ránk is ez a sors vár. Na és? Szegény Ivan Iljics a 19. századi Oroszországban rengeteget dolgozik azon, hogy a maga nevét be tudja helyettesíteni a szillogizmusba: Minden ember halandó. Caius ember ... de attól még Ivan Iljics miért fog meghalni? És a mai ember ugyanitt tart. Én, én, én, és az én halálom, amit valahogy kezelni kell, általában releváns teológiai vagy filozófiai elképzelések nélkül (ebbe a szegmensbe nyomul be a popperi populár-pszichológia-filozófia).

A halál publikus része a test bomlása. Hogy a lélekkel (ha ugyan van ilyen) mi történik, vitatható. Vitathatatlanul megmaradnak a csontok, esetleg a haj (mint Donne versében), de ez is a hely és az idő függvénye. A következő kép egy minimalista és klasszicizáló halál-koncepciót jelenít meg. Személytelen, absztrakt, méreteivel lenyűgöző, tömeges, afféle „halál pur”. Vélhetően több százezer ember csontmaradványa. (Elfelejtettem a helyszínen lévő ismertető számait, és a szám elég nehezen becsülhető, a dolog természete miatt).

Ha a megfelelő helyen ereszkedünk Párizs földje alá, különös élményben lehet részünk. Egy kőbe vájt előcsarnok fogad, némileg patetikus felirattal egy kapu felett: ez a halál birodalma. A kapun túl pedig több kilométeren át halogén-lámpákkal világított bányajárat húzódik. Innen is bányászták a jellegzetes mészkövet a párizsi házakhoz. A járat maga jó két-három méter széles: és mellőle, kétoldalról, jó másfél-két méter mélységben lett kitermelve a kőanyag. Amikor a város a 19. században terjeszkedett, sok temetőt felszámoltak: letakart szekerek papi kísérettel hordták ide azt a csontanyagot, amit megkímélt a talaj. A kő helyére csont került. Száz meg száz méteren át, jó méter-másfélméter magasan. Combcsontok, lábszárcsontok, a kar csontjai, koponyák. Helyenként mészkőtáblák, latin vagy francia felirattal (a francia feliratok jóval gyengébbek). A szemlélő nyugodtan átadhatja magát az old-school retorika és antik költészet deiktikus erejének. Elvégre a föld alatt vagyunk, 2000 után, 200-400 éve halott, velünk lényegében azonos humanoidok maradékait látjuk, és jó 2000 éve halott római költőket olvasunk a halálról. A „humanizmus” szó egyik mélyrétege. Seyn zum Tode? Muhaha. Pallida mors, az igen. Az stílus.

Hor. Od. I, 4, 13.

A szemlélő nyugodtan átadhatja magát az élménynek, politikamentesen. A helyszín retorikája minimális és azonnal átlátható: nagyjából ugyanaz, mint amit az antikvitás óta mondunk és gondolunk a halálról a kora- és premodern műveltségben, nagyjából ugyanazokkal a kőbe vésett szövegekkel (a Vulgata is szerepel, természetesen).

A klasszicizáló egyszerűség is sokat ad a látványhoz: a csontok nem szolgálnak barokkos-rokokós művészet alapanyagául, nincsenek vitatható csont-girlandok a falakon, mint némely délnémet-bajor-cseh ossariumban. A struktúra díszít: egy sor koponya a lábszárcsontok közt, vagy fordítva -- vagy egyszerűen az azonos csontok homogén tömege.

21. századi szemlélőként feltűnő (és egyben felszabadító), hogy a látvány úgy mutat fel egy „általános emberi” dolgot, hogy közben nem kell a nézőnek állást foglalnia olyan, az időtlen „emberi mivolthoz” valahogy kevésbé kapcsolódó politikai „irányzatok” ellen, mint a fasizmus, rasszizmus, antiszemitizmus. Bár manapság a két dolog igen gyakran egy csomagba kerül, ezek a tipikusan 20. századi kérdések fel se merülnek a helyszínen.

A halál itt teljesen személytelen: a látvány rendezői nem akartak szánalmat kiváltani. A helyszín nem múzeum, hanem a katolikus egyház ossariuma: a cél valószínűleg az volt, hogy a csontanyagot valamelyes rendben deponálják: talán zsaluba rakták, hogy a csontok kiadják a fal síkját. A nézőnek nem kell érzelmileg viszonyulni a látványhoz. Nincs is mihez érzelmesen kapcsolódni. Nincsenek nevek, se megrázóan személyes kacatok. Nincsen „emlék állítva” senkinek. Nincs tömeggyilkosság, nincs genocidium. Nem kell morális ítéletet alkotni. A csontok túlnyomórészt olyan emberektől vannak, akik csak úgy meghaltak, maguktól, Párizs területén (bár forradalmi halottak is kerültek ide). Bizonyára volt valaha sírkövük, emlékjelük. Így jártak. Így járunk.

A magyar szemlélőnek ráadásul megadatik a kívülállóság luxusa. Ez a több(száz?)ezer ember úgy halt meg, hogy semmiféle „nemzeti felelősség” nem terhelhet minket érte. Nyugodt lélekkel nézelődhetünk, és nem kell (eredendő bűnként) valamiféle elvárt, kollektív magyar bűntudatot érezni valamiért, amit jóval a mi életünk előtt követtek el. Semmiféle szokásos „humanista” intelem nem zeng a levegőben. Ami a humanizmushoz tartozik, az látható és olvasható.

Halál pur. Érdek nélküli, szabad szemlélés. Semmi megrázó, semmi személyes. Itt csak sárgásbarna csontok vannak, amik itt-ott már mállanak a nedvességtől. És ez minden. A többi csak gondolat.