Politikamentes konzervatívok

Miután a haladárok irányzatai sorra buknak meg, divattá válik „konzervatívnak lenni”. Ma már mindenki annak szeretné nevezni magát, és külön-külön ideológiákat gyártanak ennek igazolásához. Magyarország politikai térképe különösen színes e tekintetben: a „konzervativizmus mint optimizmus”-tól kezdve a „fiskális konzervatívokig” láthatóan már minden van. Tulajdonképpen Magyarországon ezek szerint csak konzervatívok vannak. Most azt gondolhatja a nyájas olvasó, hogy a teakraták kanálcsörgetéssel üdvözlik a jelenséget, de mégsem így van. A teakraták valójában kajánul vigyorognak és gonosz módon röhigcsélnek minden ilyen próbálkozás láttán.

Igen, a teakraták gonoszak. A teán kívül ez az, ami összeköti őket.

A konzervatívok erénye és előnye a haladókkal szemben az, hogy egy történeti-politikai hagyományból nyerik érveiket, s mivel 2500 év meglehetősen sok tanulságot tartalmaz, ezért — ha ögyesek — képesek az „újnak” tűnő érvek mögött meghúzódó rettentő régi előfeltevéseket felismerni, és ha kell, azokat cáfolni. Ám a legfontosabb leckéje ennek a 2500 évnek az, hogy mivel az „emberi állapot” problémái, valamint a teodícea problémája nem politikai eredetűek, így azok nem is szüntethetők meg politikai eszközökkel. A konzervatívok felismerése az, hogy problémáink vannak és lesznek, az éppen megoldodó helyére új problémák kerülnek, illetve korábbiak jelennek meg újra. Mivel a manapság hanyagolt „nagy kérdésekre” (milyen a jó élet? milyen a jó [politikai] rend? stb.) nincsenek egyszer s mindenkorra szóló megoldási receptek, ezért az emberfiának folyamatosan egyensúlyoznia kell, hogy a hajó fel ne boruljon, ám „végső egyensúly” nincsen. Nincs ez másképp a politikában sem.



Márpedig a jelenleg lelkesedésnek örvendő „konzervatívságok” mindegyike épp a politikát tagadja. Előfeltevése az, hogy létezik olyan alkotmányos, törvényes stb. berendezkedés, amelynek segítségével problémáink egyszer s mindenkorra megszűnnek. Ennek ékes példája, hogy pl. a „fékek és ellensúlyok” rendszerét (megjegyzés: ezt a „rendszer” szót és koncepciót a konzervatívok nem kifejezetten szeretik) úgy képzelik el, mint egy kétoldalú egyenletet, illetve valamiféle mechanikai gépezetet, ami ha helyesen van felépítve, hiba nélkül funkcionál — ha esetleg mégsem, néhány csavarhúzás és a gépezet megy tovább a szokásos módon.

A politikai mechanika a modernség alkotása, elég, ha a karteziánusokra, vagy akár Hobbes-ra gondolunk. A politikai mechanika képviselői jengajátékként, vagy legoként fogják föl a politikát. Többek között ezért is gondolják azt Bokros Lajosék, és mások is, hogy a kapitalizmust „építeni” kell, illetve lehet, csakúgy, mint a szocializmust. A megfelelő „fékek és ellensúlyok rendszerével”, illetve tollvonással elintézett törvénykezéssel, valamint némi népneveléssel megszületik a papíron, dolgozószobában megálmodott „kapitalizmus”, és akkor mindenkinek jó lesz. (Furcsa módon az elméleti kapitalisták mintha elfelejtették volna Hayeket, aki nem egyszer írta le, hogy ez bizony nem így van.) A technokrácia eszménye ugyanis ellentétes a politikaival (a demokráciáéval is, de az a teakratákat nem feltétlenül hozza lázba).

A politika megértéséhez természetesen más kell. Egész egyszerűen azzal kezdődik, hogy felismerjük, nincsenek végleges megoldások és berendezkedések, a politika világa az állandó változásokról szól — értve ez alatt azt, hogy folyamatosan értelmes mérlegelést és döntést igényel, azaz folyamatosan benne vannak a perplexusok, kételyek, és a kényszer elemei is. A politikai mechanikusok felé az első és legfontosabb kérdés talán az lehetne: az általuk elképzelt politikamentes „politika” vajon mitől volna élvezhető? Implicit módon a haladás dogmatikáját követik, hiszen feltételezik, hogy a folyamatos átrendezésekkel (ezért is a rajongás a „struktúrák”, „társadalmi izék” és egyéb láthatatlan szir-szarok iránt, és ezért a negligálás a jellem, habitus, vallás kérdései felé) megvalósítják az általuk megálmodott „struktúrát”, akkor a történelem és a politika véget ér, mindig csak apró foltozgatásra (reform) van szükség. Ha nem is zsarnokság lenne a vége (ami igen valószínű), mindenképpen az unalom birodalmába kalauzolnának bennünket a technokrácia és politikai mechanika hívei.

A politika azért izgalmas és élvezhető, ami miatt a spontán események általában azok — mint pl. a csajozás. Ha otthon egy megszerkesztett matematikai képlettel biztosra mennénk, mégis mit élveznénk a történetből? Élvezhető csak amiatt lehet a spontaneitás, hogy az per definitionem bizonytalan, és sok múlik az ember szabad akaratán (a technokrácia és a politikai mechanika eszménye pedig ellentétes a szabad akarattal) és döntésén, döntésein. A végeredményt pedig nem tudhatja. Sosem.

Ugyanezért lesz tiszavirág-életű minden olyan „konzervatív” próbálkozás, amely egyrészt politika-ellenes, másrészt ideologikus, és valamilyen előre legyártott szabványhoz kívánja igazítani a valóságot (annál rosszabb a tényeknek, mondotta Hegel) illetve a konzervatív politikát. Konzervatívnak lenni ugyanis habitus, egyfajta világlátás, problémaérzékenység, és a dogmatizmustól való mentesség. És aki nem képes elsajátítani ezt a sajátos szemléletet és világlátást, abból akkor sem lesz konzervatív, ha megfeszül. Régi dogmatizmusokra aggathat új nevet, de mást nem tud vele kezdeni.