Germanofil rovatunkban újfent egy kevésbé ismert német gondolkodóval kívánjuk megismertetni a Tea-Kör olvasóközönségét. Magyarországon a válsághangulatban ugyancsak gazdag 1920-as években vált valamelyest ismertté a neve, elsősorban Prohászka Lajos könyve és Hetényi János cikke révén. Ezt követően sokáig néma csend, manapság pedig Hamvas Béla némely írásai és méltató szavai hívhatják fel rá az (eredeti források után is) érdeklődő olvasók figyelmét. Leopold Zieglerről van szó, aki alábbi kis tárcájában nem annyira filozófusként, mint inkább íróként mutatkozik meg előttünk (mintegy kiegészítve ama posztunkat, amelyben nemrégiben egy német író bölcselkedő hajlamait mutattuk be). A fordítás esetleges zökkenőit és kiforratlanságát kérem nézzék el nekem, akinek kifogása van, az nézegessen inkább teasütiket.
Leopold Ziegler
A Bodeni-tó
(A “Frankfurter Zeitung” tárcája, 1935. november 14.)
A Bodeni-tó
(A “Frankfurter Zeitung” tárcája, 1935. november 14.)
Ami a mi Bodeni-tavunkat minden más alpesi tótól megkülönbözteti, s ez alól a Svájc délnyugati részén található egyenrangú testvére sem kivétel, az a távlata és a tágassága. Oly sokrétűen megformált partszakaszainak és partmenti magaslatainak egyetlen pontjáról sem, még a bregenzi öbölből sem hajlandó az égbetörő sziklák puszta tükörképévé, úgyszólván a természet ürügyévé válni, hogy ezáltal a hegyek mozgalmas kontúrját a majdnem teljesen meredek lejtőkkel és a völgyek lágy íveivel különlegesen hatásos fénybe helyezze. Nem, ameddig csak ez a tó kiterjed és elnyúlik, megtartja szuverén helyzetét, amelyben a szemet reggeltől estig tartó, örökkön változó fény- és színjátékával egymaga is szakadatlanul foglalkoztatja. Hiszen éppen abban áll a sváb tenger valódi kimeríthetetlensége, hogy a nap bármely szakában és bármely évszakban, mindenféle felhősödés, ködképződés és napsugárzás közepette teljesen más, eleve lehetetlenné téve bármiféle általános kijelentést arról, milyen is az igazi színe. Amint a többi alpesi tó vagy kék vagy zöld, esetleg nem szép színű vagy éppen fakó, úgy a Bodeni-tó a szél irányától és erősségétől, a nap állásától és a páratartalomtól függően olykor majdnem palackzöldnek tűnik, esetleg mohazöld vagy éppen achát színt ölt magára; majd hirtelen mozdulatlanná dermed és mintha egy vékony, fénytelen, vasszürke olajréteg ömlene végig rajta, amely alkalmanként egészen élettelen ólómszínné sötétül; ám hamarosan egy halvány égi fényvisszaverődés hatására szelid kék színben szikrázik, amely keleti légmozgás esetén csaknem kemény ultramarin-, esetleg kobaltkékbe mehet át: hogy azután végül, különösképpen a nyáresti órákban, az opál változatos színeiben finoman fellángoljon vagy a türkiz egy világos, kékeszöld árnyalatában pompázó, ránctalanul kifeszített selyemként ragyogjon. Túlontúl szegényes a nyelvünk a színkörön belüli temérdek árnyalat megnevezéséhez, melyeket a tó felszínének legcsekélyebb fodrozódása esetén is felvesz. De éppen kimondhatatlanságukkal babonázzák meg ellenállhatatlanul a tekintetet és taszítanak minket könnyedén az érzékek ama boldogító mámorába, amelyet nekünk németeknek egyébként csak a Dél képes nyújtani. Bárhogy legyen is egyébiránt — a színek, és éppen ezek a színek, a szemlélőt újra és újra a sóvárgott végtelenségbe ragadják, és én a mi Bodeni-tavunk sajátosságát pontosan ebben vélem felfedezni. Bármilyen szívesen is pihentetnénk meg tekintetünket a legközelebbi dolgokon, újra meg újra kicsúszik irányításunk alól és elkóborol a szemben fekvő partokra, ha ezek láthatóak, vagy pedig a távoli horizontok felé, amennyiben a túlpart láthatatlan marad. Talán ez az oly meggyőző messzeség és távlat a végső oka annak is, hogy a Bodeni-tó tulajdonképpen nem lefesthető. Síkjának kiterjedése mintha sem vonalakba, sem síkokba, de még tényleges színekbe sem lenne átültethető, és tágasságának pátosza amilyen mértékben élénkíti szárnyalásra késztetve a lelkületet, oly mértékben áll ellen a képnek és kifejezőeszközeinek. Szabad talán ezt a megállapítást egészen mellékesen azzal a fontos körülménnyel is összekapcsolnom, hogy a Bodeni-tó tájékának ez a természetes tágassága úgyszólván folyamatosan megfelelésben állt történelme kiterjedt és tágas mivoltával, és így itt szinte egyedülálló összhang alakult ki a természet és a kultúra között. Mert aki ezt az úgyszólván szívbemarkoló tájat testileg bejárja, az szellemileg is végigvándorol a mi német múltunk tizenkét évszázadán — és minden lépésnél a legpompásabb műemlékekbe botlik, a román kortól kezdve egészen napjainkig. A Bodeni-tó, mondhatnánk, a mi német kezdeteink vidéke. Itt kezdett a német Isten nevében erdőt irtani és ültetni, alkotni és építeni, költeni és dalolni és töprengeni; ehelyütt a látható táj minden talpalatnyi földje egy darab lelki tájat foglal magában, és amint a testi pillantást a tér messzeségével és távlataival ellenállhatatlanul vonzza és csábítja, éppen olyan leküzdhetetlenül vonzza és csábítja a szellemi pillantást is messzi, távoli időkbe.
Mindezzel egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy tavunk partjának és öbleinek magaslatai teljesen mellékesek volnának. Még ha a hegyek sehol nem is húzódnak olyan közel a vízhez, hogy a vízszintes és sík területek meghatározó szerepét komolyan veszélyeztetnék, mégis hozzájárulnak a táj sajátos jellegéhez. Északon sokszor egyenesen a síkságba rézsútosan belelapulva, más helyeken előretörve közelítik meg a víztükröt az Alpok előfutáraiként, a hatalmas hadtestek érkezését bejelentve. Úgy tűnik számunkra, mintha a természet a hegycsúcsok és a völgyek, a hegység és a síkság között készenlétben álló valamennyi lehetőségét fel szeretné vonultatni előttünk. Alig hihető, hogy ez ugyanaz a tó, amelyik a Reichenau vagy a Mettnau szigetek sással benőtt partvidékén a Chiem-tó bájos partjához válik hasonlatossá; Bodansrück körül pedig a késő nyári naplementék idején egy norvégiai, északi fjordot idéz elénk, melyet körülleng a Lofotok rideg magányossága és Isten háta mögötti hangulata; ugyanaz a tó, amelynek partvidékéről estefelé egy pillantást vetve a Hegau hegykúpjára, akár Görögországgal is összetéveszthetnénk; ugyanaz a tó, amelyet télen a bömbölő főn magasra törő hullámokban Friedrichshafen kőfalaira zúdít; ugyanaz a tó, amely a nyugat-porosz vidék fiaiban honvágyat kelt, mert az Uhldinger földnyelvének bizonyos pontjairól a Zopott környéki Balti-tengerre emlékeztet. Így a Bodeni-tó partvidékein szinte minden európai tenger felsejlik és képviselve van, az északi Atlanti-óceántól egészen a Földközi-tengerig. Ám semmivel a világon össze nem hasonlítható bizonyos tavaszi napokon, amikor a tündöklő virágoskertek fölött az Alpok ezüstlánca ível át, a Tödi és a Glärnisch csúcsaitól az oberstdorfi Gabel és Hörner csúcsokig, melyek fölé fejedelmi központként, akár egy hatalmas trónszék tornyosul a Säntis magában álló tömbje, amelyet a görögök bizonyosan az istenek trónjaként és lakóhelyeként tiszteltek volna. Fenségesen és méltóságteljesen, oltalmazóan felügyeli a tavat és a környező tájat.
Nem azért nem kommentálunk, mert nem jó a poszt, hanem mert elakadt a szavunk a leírás kiegyensúlyozott szépségétől.
VálaszTörlés