Most, hogy a gázai övezet-béli állapotok elérték azt a szintet, hogy egyesek valóban komoly, az egész világra kiható válsághelyzetről beszélnek, talán érdemes lesz megemlékeznünk — évforduló nélkül is — arról, ami a palesztinok emlékezetében mint al Nakba (kb. szerencsétlenség, katasztrófa) él. Egyáltalán nem szándékozunk ezzel a gesztussal ilyen vagy olyan oldalra állni a világpolitikában vagy a „fajok” és népek háborújában (megjegyeznénk, hogy a palesztinok is szemita nép, az arab is sémita nyelv, az iszlám pedig — eltekintve későbbi elterjedésétől — egyesek úgy tipologizálnak, „szémita vallás” — s eredete mindenképpen szémita népek körébe megy vissza. Ne feledkezzünk el továbbá a keresztény palesztinokról sem — s a kereszténységet szintén szémita eredetű vallásként tartják számon; e három vallást ábrahámi vallásoknak nevezik, közös gyökereikre utalva.)
Jelenleg egy bizonyos — nem túl elterjedt — ultranacionalista rabbinikus retorika szerint a palesztinok (illetve Izrael bármely egykor volt, jelen- és jövendőbeli ellensége) a bibliai Amálek-kel volna azonosítható, a palesztinok tehát ebből a nézőpontból „amálekiták”, akiket mind egy szálig ki kellene irtani. Ez az izraeli nacionalizmusnak nyilvánvalóan csak vadhajtása, de jelen pillanatban a helyzet mintha a hasonló téziseket idézné fel, tehát megérthetjük palesztin embertársainkat, ha esetleg ez nekik is eszükbe jut.
Számos poszt született már, amelyet nevezhetünk kiegyensúlyozottnak, s amely mind az izraeliek, mind a palesztinok helyzetét megértéssel szemléli. Loxon most vállalja az egyoldalúság szerepét, hogy azok szemével mutassa be a konfliktust, akik még emlékeznek egy 1948-as eseményre. Előre közlöm, hogy aki kreténezik, nácizik, antiszemitázik vagy éppen zsidózik (akármilyen cselesen burkolja), annak kommentárját figyelmeztetés nélkül törlöm, amint módomban áll. Nem tűröm, hogy a palesztinok emlékezőtehetségét és saját igazságérzetét, valamint az én szubjektív megemlékezésemet más irányban használják fel. Készüljenek az egyoldalú empátiára.
Mielőtt a posztot lezárnám két videóval, idézzük fel, mit ír az Ószövetség (Tanach):
Péld 24.15
Ne lesd, mint a gonosz, az igaznak házát, és ne pusztítsd el a nyugvóhelyét!
Péld 24.16
Mert az igaz fölkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes.
Péld 24.17
Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik.
Péld 24.18
Hátha meglát az Úr és elítél érte, tőle meg elfordítja a haragját!
Jelenleg egy bizonyos — nem túl elterjedt — ultranacionalista rabbinikus retorika szerint a palesztinok (illetve Izrael bármely egykor volt, jelen- és jövendőbeli ellensége) a bibliai Amálek-kel volna azonosítható, a palesztinok tehát ebből a nézőpontból „amálekiták”, akiket mind egy szálig ki kellene irtani. Ez az izraeli nacionalizmusnak nyilvánvalóan csak vadhajtása, de jelen pillanatban a helyzet mintha a hasonló téziseket idézné fel, tehát megérthetjük palesztin embertársainkat, ha esetleg ez nekik is eszükbe jut.
Számos poszt született már, amelyet nevezhetünk kiegyensúlyozottnak, s amely mind az izraeliek, mind a palesztinok helyzetét megértéssel szemléli. Loxon most vállalja az egyoldalúság szerepét, hogy azok szemével mutassa be a konfliktust, akik még emlékeznek egy 1948-as eseményre. Előre közlöm, hogy aki kreténezik, nácizik, antiszemitázik vagy éppen zsidózik (akármilyen cselesen burkolja), annak kommentárját figyelmeztetés nélkül törlöm, amint módomban áll. Nem tűröm, hogy a palesztinok emlékezőtehetségét és saját igazságérzetét, valamint az én szubjektív megemlékezésemet más irányban használják fel. Készüljenek az egyoldalú empátiára.
Mielőtt a posztot lezárnám két videóval, idézzük fel, mit ír az Ószövetség (Tanach):
Péld 24.15
Ne lesd, mint a gonosz, az igaznak házát, és ne pusztítsd el a nyugvóhelyét!
Péld 24.16
Mert az igaz fölkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes.
Péld 24.17
Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik.
Péld 24.18
Hátha meglát az Úr és elítél érte, tőle meg elfordítja a haragját!
Palesztin nők emlékeznek a Nakba-ra (2006) [10:08]
Palesztina a Nakba előtt és után [9:40]
Na, most buktunk el egy izraeli vendég-előadókörutat a How to found and manage a Conservative blog címmel. Plussz 2 angol nyelvű publikációt e témában.
VálaszTörlésTudja, honnan ered a kretén szó?
Tudom, a keresztények francia elnevezéséből (chrétien). Nem véletlenül írtam oda. :>
VálaszTörlésNa tessék, még egy gallikán vonás!
VálaszTörlés[...|.]
Egyébként ha az ultranackó zsidókat bírálom, náci-e leszek? (vagyok?...)
VálaszTörlésAki úriember, tapasztalatból mondhatom, többnyire zavarban érzi magát, amikor nagy nemzeti szenvedéstörténeteket kellene szembesítenie az egyébként közismert részletekből összeálló történeti tényállással.
VálaszTörlésEzekhez a történetekhez annyi megindító ragaszkodás, népköltészet, igazságért kiáltó emberi megrendülés fűződik, hogy azt érezhetnénk, méltatlan és kegyetlen dolog hamis ténybeli alapjainak megmutatásával, de méginkább történetfűzési és logikai hibák sorozatán keresztül megvalósuló belső ellentmondásai leleplezésével kétségbevonni egy ilyen erős jelentéseken keresztül nemes érzelmeket magába sűrítő elbeszélést és általános morális példázatul szolgáló erős metaforát.
Ha mégis megtesszük, arra két tisztességes okunk lehet: vagy azt érzékeljük, hogy ez a nagy nemzeti szenvedéstörténet másoknak árt, vagy, még gyakrabban, kárára van másoknak is és a történetet önmaga múltja helyébe emelő nemzetnek is.
Ha egy ilyen történetmondás mindezeken felül az érintett nemzetet vagy csoportot cselekvési lehetőségétől megfosztja, és ártó erők, a történelmi végzet, netán valamely összeesküvés önálló döntési lehetőségekkel és így saját felelősséggel nem rendelkező áldozataként mutatja be, szinte bizonyosak lehetünk benne, hogy az elbeszélés egyrészt hamis, azaz inkoherensebb más, kínálkozó elbeszéléseknél, másrészt kártékony, mivel a tragédia érzetének elmélyítésén vagy a sors elleni artikulálatlan lázadáson túl nincs belőle kiút, és az érintett csoport önmaga virtuális múltjára adott sérelmi reakciókba bonyolódva esik el léte alakításának esélyeitől. (Az áthallások nem a véletlen művei: a fenti keretben tárgyalható a magyar jobboldalon megfogalmazódott uralkodó Trianon-narratíva, zsidó részről pedig a Holokauszt-fixáció is.)
Visszatérve a Naqba-narratívára, az előbbiek előrebocsátása nyomán leszögezhető néhány tény.
1) Sohasem létezett palesztin nemzetállam, így annak területe sem volt, következésképpen állami terület elvesztéséről nem lehet alappal szó. Amiről, mint annyiszor ebben a történetben, szó lehet, az a jövőből visszavetített múlt egy lehetséges fejlődési irányának, tehát egy virtuális eshetőségnek, talán árnyaltabban fogalmazva az esetlegesre irányuló reménynek az elvesztése.
2) A kérdéses területet az Ottomán Birodalom jelentéktelen távoli területi egységének egy alegységeként kezelte, annak autochton, azaz a zsidó bevándorlásra adott értelmiségi választól függetlenül kialakult nemzeti mozgalmai nemigen voltak, a palesztin identitás pedig kifejezetten jóval a Naqba után alakult ki, tehát a tárgyalt események illetve előzményeik időszakában a politikai szereplők egyikének sem kellett azzal számolnia, sem az angol, sem a zsidó, sem a transzjordán illetve egyiptomi s a többi arab félnek sem.
3) Az első világháborút követő időszakban ennélfogva semmi ok nem volt arra, hogy a Szentföld ügyét a területet az Ottomán Birodalmat felszámoló külhatalmak a palesztínai arabok nemzeti törekvéseinek szempontjai alapján szemléljék, az része volt egy olyan folyamatnak, amelyben a korábbi Ottomán Birodalom területén élő arabok, és főképpen ezek uralkodó klánjai mintegy 98%-ban (ha egyfajta protektorátusi státuszon keresztül is) kielégíthették uralmi ambícióikat.
4) Ennek megfelelően a zsidó bevándorlásnak és a zsidó nemzeti otthon gondolatának a támogatása az aktuálpolitikai megfontolásokon túl mindenekelőtt egy fajta területfejlesztési és az európai nemzetállami gondolathoz és szerveződési mintához jóval közelebb álló civilizációs-nemzetalkotó munka támogatásának tekinthető, amellyel szemben a kor uralkodó szempontrendszerében nem szerepelt az uratlanná vált területen lakó, tehát állami keretben nem élő etnikai többség mindentől függetlenül érvényesítendő szuverén jogainak akkor még egyszerűen nem létező elgondolása. (Hogy egy ilyen szempontrendszer az arab történeti fejlődés egy pontján nem volt idegen a térség egyes uralkodó klánjaitól sem, és hogy lehettek arab oldalról is ezt alátámasztó racionális megfontolások, arra bizonyság a hejazi emír ismert üdvözlő levele a cionista szövetség vezetőihez.)
5) A népszövetségi mandátum a huszadik század huszas éveiben kifejezetten meghívja a világ erre hajló zsidóságát a nemzeti otthon megteremtésére, miközben a mandatárius hatalomnak ennek határozott előmozdítását írja elő kötelezettségként: ez az aktus természetesen magában foglalja a népszövetségi meghívásra jelentkező zsidósággal szemben fennálló felelősséget, kötelezettségeket, biztonságuk és törekvéseik jövőjének garantálását is.
Hogy aztán ez mégsem így történt, abban a brit impérium hatalmi megfontolásainak jóval nagyobb szerepe volt még Hadzs Amin Al-Husszeini kétségkívül eredményes tevékenységénél is. Ezért teljesen hamis az a baloldali eredetű, de a jobboldalon is gyökeret eresztett narratíva, amely a cionista entitás kialakulásának eredendő bűnét valamely imperialista mesterkedésre vezeti vissza: a brit impérium valójában a népszövetségi mandátum betűjével és szellemével ellentétesen arab klienseinek, mindenekelőtt a hejazi emír Szaúdból „Transzjordániába” telepített klánjának és tágabb arab klientúrájának érdekeit tartotta szem előtt.
Ők a történelmi hűséghez ragaszkodva sokkal inkább tekinthetők imperialista kreációnak, mint a Jisuv, amelynek véleményem szerint anakronisztikusan, leginkább még azt lehet felróni, hogy nem a térség addigi viszonyainak organikus folytatása, ez a korban azonban, nem számított bűnnek, ellenkezőleg. Ha nem így lenne, nyilván át kellene írnunk Amerika és Ausztrália és Oroszország és egyebek mellett Magyarország történetét is valamilyen nagy morális-bűnbánati narratíva forgatókönyve szerint. És ha hiszünk a civilizációs teljesítmények értékében, márpedig miért ne hinnénk, akkor ma sem számítandó annak.
Ha nem vetítjük vissza a korba az ötvenes-hatvanas években megfogant nemzeti felszabadítási ideológiákat és a késői palesztin nemzettéválás hatvanas-hetvenes évekre – s zsintén nem egészen organikusan - beérő folyamatait, akkor a a Brit Palesztínai Mandátum területén kialakuló konfliktusokat sokkal inkább civilizációs, városiasodási ütközésekként, illetve egymással versengő, de különböző motivációjú nacionalizmusok küzdelmeként kell leírnunk, amelyben az „elvették a hazájukat” narratíva tökéletesen értelmetlen, amiképpen tarthatatlan az egész 1923 utáni brit mandátumi területet minden kompromisszum nélkül maguknak követelő mozgalmak, így a Hamasz ideológiai-történeti megalapozottsága is.
6) Az ENSZ Közgyűlésének 1947-es szavazása tehát nem a Holokauszttól megrendült emberiség jószándékú, de megfontolatlan és elhirtelenkedett döntése volt, mely egy népet akárcsak részben megfosztott volna országától, hanem mindenekelőtt annak a ténynek a következménye, hogy a Népszövetség kifejezett meghívásának és a mandátum terminusainak értelmében a sajátos brit értelmezési kísérletek és végrehajtási utasítások ellenére erre az időre létrejött ott egy hét-nyolcszázezres, magát állami szinten (pártokkal, szakszervezetekkel, közoktatással, bankrendszerrel) megszervező társadalom.
És a nekik szóló meghívás extenzióját az eredetihez képest 1947-ben erősen korlátozták ugyan (miközben Cipruson működtek a deportálótáborok, tehát a Holokauszt megrendüléséről mint morális indítékról szóló elbeszélés annál is inkább tarthatatlan, mert 1948-ban azután semmit sem tettek az arab államok nemzetközi jogot felrúgó és nyíltan megsemmisítő szándékú agressziója ellen, még szavakban sem igen), azonban mégsem választották a népszövetségi meghívás nyomán létrejövő közösség szétzavarását, ami persze kétségkívül érdemüknek tekinthető.
7) Hogy aztán 1948-ban az eredeti mandátum területén Izrael mellett nem alakult meg Transzjordánia után a második arab állam, az közismerten mindenekelőtt a hathatós brit támogatást élvező transzjordániai uralkodó kitartó konspirációjának és mohóságának volt köszönhető, valamint az Arab Ligán belüli hatalmi harcoknak, ennélfogva a nemzetté válás döntő momentumaának meghiúsulásában a palesztínai arabok objektíve és elsősorban az őket kijátszó és eszközként felhasználó arab vezetőket tehetnék felelőssé.
S hogy a menekültlét és a vele járó elviselhetetlen ideiglenesség és kiszolgáltatottság mindmáig folytatódik, abban a zsidó védelmi erők nem ritkán megengedhetetlen, de egy jogok szentesítette területi megosztást kísérő polgárháború kereteiben sajnos mindmáig sem szokatlan és nem kölcsönösség nélküli, tehát a cionista mozgalom törekvései történeti, társdalmi és jogi megalapozottságát egészen bizonyosan nem visszavonó etnikai tisztogatása mellett feltárandó szerepet játszik az Ensz speciális, az ezernyi menekültügy közül csak erre az egy esetre alkalmazott eljárásrendje, definíciója és erre az egy esetre fenntartott ügynöksége, a környező arab államok állandó letelepedést és állampolgárság megadását tiltó rendelkezései, valamint ennek a konfliktusnak az objektivitást törvényszerűen kizáró nagy morális metaforakénti kezelése illetve vaskos geopolitikai ürügyként való sokirányú felhasználása.
8) Végül, a Naqba szenvedéstörténetének ezt a nagy morális metaforáját valószínűleg nem lehet az igazságkeresés katarzisának céljaira teljesen kiaknázni annak a ténynek a megemlítése és feldolgozása nélkül, hogy az 1948-49-es folyamatokban ténylegesen részt vevő, tehát azok felelősségét is viselő arab államok, a palesztínai arabok érdekeit is képviselő Arab Liga esetenkénti koordinációja mellett mind Izrael megalakulását megelőzően, mind azután összességében a Naqbát elszenvedőknél több zsidót üldöztek el államaikból, kifosztásuk mellett, mégpedig nem polgárháborús jellegű harcok közepette és részben következtében, hanem békeidőben, felelős szuverén kormányzati döntéssel és végrehajtással.
9) Mindennek figyelembevételével, hogy egy provokatív megjegyzéssel zárjam a történeti áttekintést, talán az kínálhatna a palesztínai arab népnek megnyugvást és adná meg a saját jelene és jövője felé fordulás esélyét, ha a történelmi tények megismerése és feldolgozása nyomán értelmisége arra hajlana, hogy az eseményeknek egy olyan elbeszélését dolgozza ki, amelyben a történelmi döntések és felelősségek megoszlanak, amelyben az áldozati szerepet a korszak tényleges belső és külső erő- és érdekviszonyai között értelmezik újra és esetleg, még ha a szorosan vett történelmi tényekkel nem is mindenben egyezik, hajlanának egy olyan narratívának a megfontolására, amely, legalább utólag, az eseménysort nacionalizmusok egyfajta civiliációs ütközése nyomán létrejött lakosságcserének tekinti – amiképpen meggyőződésem, hogy a trianoni szenvedéstörténet semmilyen reális cselekvési stratégia felé sem nyitott és nagy tapintattal pontatlannak nevezhető ismert narratívájából a magyar nemzettudat minden tekintetben jobban jönne ki, ha akár az aprólékos történeti pontosság rovására is úgy adná elő az eseményeket, hogy a csonkítás sorscsapása mellett a nemzeti függetlenségét és nemzeti lehetőségeit új keretek közt visszanyert Magyarországot az utódállamok egyikeként, azokkal azonos értékű és tisztességű morális és társadalmi megalapozottsággal rendelkező államként mutatná fel.
Kedves Montefiore! (érzékeny névválasztásába látom, még a teakereskedés fontos szempontját is bevonta. :> )
VálaszTörlésSzép hosszú cikket írt ide, sok mindenben bizonyára igaza is lehet. Pont azért írtam meg ezt a posztot, hogy ilyen hosszas (akár különböző eredményű) végiggonolások is születhessenek. És ehhez bizony hozzátartozik ennek a narratívának a megismerése és lehetőségekhez képest arányos átélése is. Ha valaki ezt az egyébként nem eltúlzott elbeszélést a mai sokféle — és ismertebb, néha morbiditásig fokozott — elbeszélések között nem tartja számon, nem ismeri meg (mert nincs intelligensen és a témához mérten tárgyilagosan elétárva), akkor talán elmulasztja azt is, hogy elemzésének komolyan tárgyává tegye.
Mindössze tehát az volt a célom, hogy bemutassam: van ilyen narratíva is, és intelligensen is lehet ezt a narratívát a) előadni, b) olvasni.
„Trianonnal” kapcsolatban egyébként már megírtam a magam antipatetizáló, de nem deheroizáló posztját: http://konzervativok.blogspot.com/2008/06/az-elrabolt-trianontl-belvedere-palotig.html
Mi van, befigyelt a "laudetur Iesus Christus"? Nem lehetne kijavítani a helyesírási hibát a címben? "Audiatur et altera pars"-ra, mondjuk ...Ja, és a latinban nem kell minden szót nagy kezdőbetűvel írni a címben.
VálaszTörlésSyr Wullam
Thank you, Syr, javítottuk. A nagy kezdőbetűk csak úgy esztétice voltak, de a laudetur valóban befigyelt. :}
VálaszTörlés