A szkeptikus és a teória

Loxon urammal társalogtunk a Konzervatóriumon a gyakorlati és az elméleti tudásról. Loxon váltig állítja, hogy igenis van a teának egy helyes elkészítési módja, hogy hogyan ízesítjük, milyen összetevőket használunk, és melyik tea jó. Legalábbis: jobb, mint bármely másik. Én ezzel szemben állítom, hogy sok jó tea és sok jó kombináció létezik, anélkül, hogy ez megszüntetné a finom és a rosszízű tea közti különbséget. [Nem ezt állítottam. :> L — részletek a kommentároknál]

Összehozható-e vajon az elmélet és a gyakorlat? Mennyire alkothatnak egyet? Lehetséges-e olyan elmélet, mely kijelöli a helyes cselekvés irányát? Annak ellenére, hogy számos olyan gondolkodót tartok nagyra, akik kisebb vagy nagyobb mértékben ezen a véleményen voltak, tagadom ennek lehetőségét. Ezzel szemben azt állítom, hogy rengeteg elv létezik, ezek mind jók, és egymás mellett léteznek.

A konzervatív hagyományban jelentős az a szkeptikus vonulat (akár a katolikus, mint pl. Pascal vagy Montaigne, vagy a vallástól kicsit „távolabb” álló, mint pl. Hume), amelyik kétkedő az emberi értelemmel szemben, és ezért a mindent átfogó, a cselekvéseknek irányt szabó elméletekkel szemben is. Burke nem véletlenül nevezte a felvilágosodás eszméit „metafizikai spekulációknak”, és nem véletlenül mondta azt, hogy ezek a „tiszta elvek” mint vakító fénysugarak törik át a homályosságot, és a természet törvényeinek megfelelően letérnek eredeti pályájukról — azaz, nem a szándékolt célt fogják elérni.

A gyakorlati cselekvés pedig mindig tartalmaz hallgatólagos komponenst, amit nem önthetünk elméletbe. Biciklizni is megtanultunk, úszni is, főzni is és egyiket sem egy elmélet, vagy könyv segítségével tanultuk meg. Sőt, megkockáztatom, hogy még a filozófiai művek tanulmányozása is igényel ilyen gyakorlatot, melyet szintén csak gyakorlással lehet elérni, és folyamatossággal lehet fenntartani.

Loxon hasonlata megfontolandó (a társadalom mint zenekar, és a politikai vezető, mint karmester). Ugyanis felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e pont egy zenekar analógiáját használni egy politikai társadalom esetében? A zenekar ugyanis egyetlen okból fogadja el a karmestert, mint vezetőt, ez pedig a darab eljátszása — méghozzá jól. Vajon a politikai társulás egésze alárendelhető-e egy „projektnek” úgy, mint egy darab eljátszása? Ha egy elméletből leszűrve telos-t adunk a politikai társulásnak, akkor abból Enterprise Society lesz, és ennek következményeit ismerjük Oakeshott írásaiból. (Noha mindannyian tudjuk, hogy a jó darabban van disszonancia és konszonancia is...)

Én azt állítom, hogy ilyen elmélet nem lehetséges. A törvényhozó, illetve az uralkodó arra hivatott, hogy a szabályokat betartassa, és a törvények tekintélyét fönntartsa; ez azonban csak úgy lehetséges, ha ezen törvények nem instrumentálisak, mint pl. a karmester esetében (a karmester vezénylése nem önmagában vett cél, hanem azon túlmutat, eszköz arra, hogy a darabot jól játsszuk el). Jobb hasonlat erre a játék: a bíró figyeli, hogy a játékosok betartják-e a szabályokat, de sem az egyes taktikákat, sem mást nem szab meg a játékosoknak. Így a játékban számos lehetőség lehetséges, miközben egyetlen dolog azonos a játékosokban, a szabályok tekintélyének tiszteletben tartása.

A politikai társulásra is jó, ha ez igaz: ugyanis számtalan dolgot csinálunk (zenekarban is játszunk persze, de amellett focizunk, sörözünk, néha willy-nilly dolgozunk is, teázunk stb.), és ezek mindegyikét csinálhatjuk jól és rosszul is. Azonban egyetlen elméletből a különböző tásalgások és tevékenységek levezetése lehetetlen, hiszen mindegyiknek külön elve van. Ezért szerencsésebb a conversatio eszménye is, mint a vállalkozás-szerű politikai társadalom képe. A teázás szabályait sem rögzítjük, viszont tudjuk, mik ezek, hogy nem öntjük le egymást, megkínáljuk egymást, megvárjuk, míg a másik befejezi mondandóját stb. stb.

Az elmélet pedig általában reflektál már meglévő történésekre, gondolatokra, és nem célja, hogy cselekvési programot fogalmazzon meg a politika számára. Az elmélet és a gyakorlat sosem feleltethető meg egymásnak, hiszen a van sosem lehet egy a legyen-nel, és a politikai filozófia a legyen-re vonatkozik. Ugyan az egyes cselekvő is mindig a legyenhez igazítja a cselekvését, ám ha a politikai társulás mint „kollektívum” teszi ugyanezt, akkor annak következményeit nem biztos, hogy meg szeretnénk ízlelni. A cselekvésünk ráadásul szüntelen ezt a lyukat próbálja meg kitölteni, és az emberi világban ez lehetetlenség — ha a van megegyezne a legyen-nel, akkor ez a politika és a vita végét jelentené.

Úgyhogy én most kipróbálom a brit, „tejes” kombinációt.