A liturgiáról

Megígértem Refuse-Resist barátunknak egyszer, hogy megmondom, mi a baj a II. Vatikáni Zsinattal. Sokat írtak róla mindenfélét, amiket át nem tudok tekinteni, és össze sem tudnék foglalni. De az jól látható, hogy a kritika egyik — ha nem a legfőbb — fókuszpontja: a liturgikus változtatások.

A vallási tiltakozások hagyományos tere a dogmatikai és szervezeti kérdések mellett a liturgia. Azt csak a szekuláris emberek hiszik, hogy a liturgia valami jelentéktelen izé. Nem az.

A liturgikus változtatások összekapcsolódtak a Zsinat irányával, ami a modernitás és a modern ember elfogadására irányult. Azonban a Zsinat után 10 évvel a kereszténységben — leszámítva a nyugat-európait, amely megszűnőben van — a modernitással szemben kritikus irányzatok erősödtek fel. Így a katolikusok közt is. Az ilyen katolikusok nem szerették, hogy a relevanciára törekvés nevében az Egyház mindent elfogadni látszik, minden határt elmosna; gyakorlatilag elfogadva a 60-as évek újbalos, ma poszthippi világnézetét.

De miért fontos a liturgia? Az egyházzene, a nyelv, az oltár helye stb.?

Azok, akik azt gondolják, hogy a liturgia nem fontos, elfeledkeznek a liturgia esztétikumáról. Nem értjük a zenét vagy a szöveget? És ez miért baj? Pontosan az a lényeg!

Az anyanyelvi mise előadássá tette a misét. Az értelemre akar hatni, teljesen felszámolva az esztétikai hatásokat. A mai karizmatikusok az egykori racionalizmussal ellentétesen, nem az észre akarnak hatni, de szintén kizárják az esztétikai hatást, és az egyéni, rendezetlen élményekre helyezik a hangsúlyt (erre példa alább a Bébi prédikátor és a Toronto áldás).

Tehát a liturgia esztétikai élmény, sok száz év alatt kicsiszolt élmény, aminek erkölcsi következményei vannak. Minden esztétikai élménynek vannak ilyen következményei. A hip-hopnak is, az Internacionálénak és a lakótelepeknek is. Olyan is a modern ember. Nem véletlenül írt oly hosszan Platón az Államban az őrök zenei neveléséről.

Nem pusztán egy élvezetről van szó. A liturgiában az esztétikai élmény vallási élmény (transzcendál) és egyben erkölcsi is. Ennek megértetéséhez be kell vezetnem egy fogalmat, amely talán jól leírja a jelenséget. A morális képzelet (moral imagination) fogalmát amennyire tudom, Burke vezette be, és az egyik legtöbbet idézett képéhez kapcsolódik. (R. Kirk esszéjét valaki lefordíthatná!)

A morális képzelet intuitív morális tudás, amelynek révén a helyzeteket értelmezzük, a Jót-Rosszat felismerjük, de egyben esztétikai és intellektuális is. Összefügg a gyakorlattal, de a kultúrából ered: eltanuljuk, és a kultúránkban élve gyakoroljuk. A fogalom lényege az, hogy az esztétikum is sugalmaz erkölcsi cselekvéseket. Vagyis, az esztétikum és a morál összekapcsolódnak, még ha nem is feltétlenül okságilag.

Ezért nem mindegy, milyen esztétikai élmények érik az embert. És a látszólag esztétikailag semleges terek is befolyásolják az erkölcsi képzeletet, a keresztény gyakorlatot. A régi mise adott valamilyen esztétikai élményt, a mai biztosan nem nyújtja azt az esztétikai élményt. A gitáros misék liturgiája más esztétikum és más morális képzelet. A latin mise a kultúra volt, amelynek részei a kipróbált morális cselekvések sora is. A Zsinat kritikusai ezt az esztétikai élményt akarják visszakapni, vele őseik kipróbált kultúráját és erkölcsi sugalmazásait.

A fenti, sok nemzedék által kicsiszolt, sokáig tanult, sok ember összehangolt tevékenységét követelő liturgiával vessünk össze egy mai divatot, a „Szentlélek közvetlen kiáradását”, a bébi prédikátorokat...

...vagy a Torontó áldást, amikor a „Szentlélek kiáradása” hatására a hívek nevetnek, rázkódnak, ugatnak, rohangálnak.