Az intelligens ember tudja, hogy a tekintélytől (auctoritas) nem félni kell: az írott tekintélyt értelmezik, és ezért „viaszból van az orra” — a tekintély ugyanazt tudja mondani, mint mi, illetve mi is tudjuk ugyanazt mondani, mint a tekintély. Aztán vannak olyanok is, akik félnek a tekintélytől, és azt hiszik, hogy a tekintély és a ráció ellentétesek, és a tekintély zsarnok, míg az ész demokratikus, igazságos és szabad. Persze az intelligens ember azt is tudja, hogy a racionalitás is meggyőzésen alapul, javarészt retorika, ahol általában a minket a racionalitás mibenlétéről győzködő szónok a tekintély, akinek hinnünk kell.
Egy nagyon tanulságos szöveget találtam, amelyik „racionális” érvekkel győz meg minket arról, hogy tulajdonképpen miért is jó ez az erős belpolitikai megosztottság, ami van, továbbá miért ne akarjunk csak annyira rendet, és különösen ne tekintélyt. Röviden: mert abból — hahaha — nacionalista teokrácia lesz. A szövegnek már a címe is igéző a reakciós lélek számára: „A megfellebezhetetlen tekintélyről”.
A szerző Szilágyi Ákos.
Szilágyi Ákos. Akiben összeér a költészet, az esztétika és a filozófia, nomeg az irodalom. Aki a 80-90-es években az elhallgattatott kortárs szovjet szerzőkről írt. Akinek az óráin a jövendő esztéták szívnak magukba valamit az ortodox keleti teológiából, a tábla sarkára jelentőségteljesen felerősített Rubljov-ikon alatt. „A kortárs irodalom sokoldalú egyénisége.” Hangversek. „Hatalmas művelődéstörténeti anyagot mozgat meg.”
És „irodalmi munkássága” is van. A szó csurkai értelmében, igen. Például a kordonbontás korában (2007. február) ilyen élesen látta a korrumpálódó baloldal veszélyét is: „Lengyelországban mindenekelőtt azért kerülhettek a nemzeti populizmus és a radikális szélsőjobb erői hatalomra, mert az ottani baloldal szétesett és korrumpálódott. Nálunk szerencsére valamivel jobb állapotban van a balliberális oldal. Az ő felkészültségükön, politikai tehetségükön, meggyőző erejükön, korrumpálhatatlanságukon is múlik az ország demokratikus jövője.” Valóban így van: rajtuk múlik, de facto, sajnos. Felkészültségük és politikai tehetségük (pláne korrumpálhatóság)? Forduljon színesfém-kereskedőjéhez, pénzügyminiszteréhez.
Szóval egy ilyen éleselméjű férfiú nyilvánul meg most a közállapotokról. Előre kell bocsátani, megoldást nem ajánl rájuk, a cikk kimerül annak szofisztikus és racionalista fejtegetésében, hogy mit nem szabad semmiképpen se tenni (bizonyos meg nem nevezett oldal semmiképp se kerülhet hatalomra), és langyosan sejtet egy szokásos papírmasé-apokalipszist, ha mégis. Kihagyja a barna esőt, és bölcsész-szlenggel vázolja a klerikalizálódó jövőt. Az érdekesebb pontok azok, ahol a racionalitással megindokolja mindazt, ami meglehetősen irracionális (mindezt a tekintélyről esszézve), és egyetlen lehetséges megoldásképpen a status quo és a „káosz” fenntartását mutatja fel.
A szerző a siralmas közállapotok emlegetésével nyit: szerinte a jelenlegi állapotnak az oka, hogy nincs vitathatatlan tekintély: „Minden bajunk — a magyar társadalmat kettészakító politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály ... abból származik, hogy nem rendelkezünk vitathatatlan tekintélyekkel. ... Minden bajunk ... abból származik tehát, hogy szabadságban élünk, ahol minden alapelv megkérdőjelezhető, minden tekintély kikezdhető, minden szabály vitatható, lévén az ésszerűségnek alávetve.”
Mily különös, egyedülálló ok, micsoda monokauzális magyarázat, mondhatni false dilemma: hasonló állapotok okainak kétszáz évvel korábban inkább a morál hanyatlását adták meg, lásd például akár Berzsenyit. Dehát hagyjuk a morált, hiszen olyan nincs is, meg ebben a romlás-sémában kollektív a bűnösség: tu quoque, mindenki hazudik, és mindenki bűnös abban, hogy ide jutott az ország. Legyen a bűnös inkább a tekintély. Aztán meg miféle tekintélyre is ácsingóznánk? Hát vitathatatlanra. Ugye.
„Ámde mikor vitathatatlan egy tekintély? Akkor, ha senkinek nem lehet vele szemben igaza. És vajon miféle tekintély az, amellyel szemben senkinek nem lehet igaza? Isteni tekintély, mellyel bárkit ruháznak is föl, azzal az értelem és a szabadság törvénye fölé emelik. Így lép a minden tekintélyt deszakralizáló szabadság helyére a szakralizált önkény tekintélye.”
Szóval a közösség által elfogadott tekintély szakralizált önkény. Ugyan nem értem, hogy hogyan is keveredik ide Isten, meg a szakralitás en bloc, hacsak nem a szerző másirányú irodalmi munkásságából, de ezen lépjünk túl. Jó, mindegy, de miféle lehet a tekintély?
Hát csakis kétféle lehet: teológiai-hülyevallásos meg tétékás-spektrumtévés geek:
„Egyfelől a transzcendens Isten Egéből szállhat alá, másfelől a politika világához képest szintén transzcendens Tudomány Egéből. Az egyik tekintély letéteményese a Tudós, a Szakember, aki számokkal operál, a másiké a Karizmatikus Hős, a Szent, a Küldetéses Ember, aki csodákkal nyűgözi le a szabadságtól megzavarodottakat.”
De a tudomány nem annyira jó mégse: mert cáfolható, meg hát ugye okosnak is kell lenni hozzá: már-már egy Descartes-ba oltott TWÁ-t idézve, „a tudomány csodáiba vetett gyermekded hit mellett az értelemtől is követel némi erőfeszítést.”
És ezután jön egy aktuálpolitikai váltás: a szakértői kományzás (előbb ellenzéki, majd Szdsz-es ötlet, ugye) csakis átmenet lehet egy
...
... nem fogjátok kitalálni ...
... egy TEOKRÁCIÁHOZ!
... ami egyben népi demokrácia is:
„Mi következik mindebből azon kívül, hogy a vitathatatlan szakértői tekintélyre alapozott kormányzás nyilvánvalóan csak az átmenetet jelentheti a még vitathatatlanabb isteni tekintélyre alapozott kormányzáshoz, a szakértői ész zsarnoksága átmenet lehet csupán a nem demokratikus elfejlődés (vagy visszafejlődés) útján a népi teokráciához: Vox Populi — Vox Dei.”
Huh! ugye értik, kolleginák, kedves kollegák: következik! miként a konklúzió a premisszákból, mint tél a nyárra. Nincs mit tenni, gyökerestül kell kitépni az ellenség méregfogát, azaz: mondj nemet a szakértői kormányzásra!
De megy tovább a gondolat: ebben a hamis, tekintélyt kereső felfogásban a politikus kompetenciáját egyrészt az határozza meg, hogy tetszik az embereknek, másrészt meg a vallásos — mondjuk magunknak így — integrációja:
„Egy politikusnak a hatalom gyakorlására való alkalmasságát, kormányzásra való rátermettségét és egész politikai teljesítményét vagy a cáfolhatatlan vallási, vagy az éppannyira cáfolhatatlan esztétikai igazság alapozhatja csak meg. Így a politikus és a politikai teljesítmény egyfelől műalkotássá, az állampolgári közösség esztétikai ízlésközösséggé válik, amelyben a tetszés/nemtetszés kritériuma mentén fogadnak el vagy utasítanak el valakit vagy valamit.”
Mindez igen pikáns akkor, ha a Prime Minister népszerűsége véletlenül alacsony és a kompetenciát se lehet ráfogni, és vallási kompetenciája (noha bérmálkozott is egy ideig, meg azt is tudja, hogy a zsidók a Megváltóhoz imádkoztak) nem meggyőző. A hamisan gondolkodók, Szilágyi beállítása szerint, azt gondolják: nem népszerű, és ezért nem kompetens. Ez persze megint fallácia (mert non causam ut causam, meg okból csinál okozatot és viszont). Eredményei és viselkedése azt mutatja, hogy nem kompetens a miniszterelnök, és ezért nem is népszerű. Másrészt figyelembe véve a kormány-PR-ra költött pénzt, tulajdonképpen vicces is, hogy egy efféle értelmiségi így látja a hamis tudatú népséget. Tetszettek volna okosabb PR-osokat fogadni, vagy szakértőbb kormányzatot.
De mi a helyzet a politikus vallási felével? Hiszen idáig a Népszerű Ámde Nem Kompetens Politikus démona volt a barlang falára vetítve, értsen belőle mindenki. Most a Csuhás Fospumpa árnyéka vetül elő az elméletinek tűnő szövegből: a politikai hatalom vallási megalapozása valósul meg...
„Az állam egyházzá változtatásában, a modern deszakralizált politikai hatalom reszakralizálásában és a nemzetvallás politikai liturgiájának élmény- és látványosságformáiban.”
Értik, ez már csak így megy a modern mai világban. Ez olyan, mint egy természettörvény, így működik a Hold alatt, a két sarkkör között, a pápuáktól a pápaságig. Hogy véletlenül Magyarországon a bal-lib térfél nemigen tudja a nemzeti mivoltát artikulálni? Well. De ennek mi köze a cikkhez? De az biztos, hogy ők nem is akarnák az államot egyházzá változtatni. Én nem tudok biciklizni, de a biciklizés amúgyis olyan buzis, görögös dolog. Red Herring.
És akkor most jöhet a crescendós zárás.
Foglaljunk össze előtte azért, hogy a „logikus” és racionális érvelésekkel hova vezet minket a szónok.
Háttérinformáció a marslakóknak: az aktuális kormányfő nem népszerű, nem általánosan elfogadott tekintély, a „szakértői kormányzás” a mostani kormány felszámolásával szinonim, és a társadalomban él az igény a stabilitásra.
Tehát van ugye ez a valóban sehova se vezető és káros zűrzavar: ebben mindenki egyetért. Amit az általánosan elfogadott politikai tekintély számolhatna fel (mi mondhatnánk úgy is reakciósan, hogy valami demokratikus-konszenzuális megoldás). A szakértői kormányzás a nacionalista-vallási rezsim előszobája (nyihihi). De az azt követő tekintélynek népszerűnek kellene lennie, vagy picit vallásinak (itt elszorul a szív picit, mert a mostani vezetés valahogy nem ilyen. Mi lesz itt, drága Albán úr?).
Hogyan is fordítsuk le a mindennapokra a szerző „elméleti jellegű” fejtegetését? Valahogy úgy, hogy Szilágyi „szigorúan racionális” álláspontja szerint meg kell tartani a népszerűtlen és nem-nacionalista és szekuláris vezetőt (konkrétan a szemmelláthatólag pusztán ötletelő, kevéssé kompetens miniszterelnököt). Semmi esetre se racionális dolog olyan vezetőt akarni, akinek a személyében esetleg konszenzus lehetne, semmi esetre se racionális dolog szakértői kormányt akarni, vagy egy esetleg népszerű politikust vezetőnek, vagy esetleg olyat, aki a nemzettel vagy a vallással is tud kezdeni valamit.
Lángbetűkkel az égen a név.
És a rettenetes perspektíva: vagy különben lesz itt magyarkodás meg vallásoskodás.
És máris elpukkannak a tüzijáték-finálé első rakettái:
a zűrzavar tulajdonképpen a szabadságból jön!
A zűrzavar (értsd: a mindenki által únt „polgárháborús megosztottság”) felszámolása valójában a Szabadság felszámolása az Önkény által!
„A lényeg az, hogy a szabadság minden tekintélyi rendet aláásó, minden vitathatatlan tekintélyt szertefoszlató hatalma — a zűrzavar — mielőbb érjen véget, az élmény* és az önkény vitathatatlan tekintélye pedig erősödjön meg, és foglalja el őt megillető helyét az államban.”
Nemelit csürhe, hát nem érzed, hogy ez a „politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály” igazából a szabadság? Hát jól van, bugrisok, ti akartátok. Valami elfogadott tekintély kellene? Akkor pedig ez lesz a sorsotok — írnák Tirpákiában.
— és itt jön a sziporkázó zárás, a metaforikus ötletzuhatag és elméncség-csimborasszó, a bal-liberális nemzethalál-vízió, paternalista szemszögből elmesélve:
„Kezdődjék a hipnózis, a varázslat, az álom. A nyulak már alig várják, hogy elindulhassanak a csörgőkígyó kitátott szája felé.”
Robotpópák, vérfarkasok, fospumpa!
A Vatikán letöri a dollárárfolyamot!
Apokalipszis a garzonablakból!
* az élmény ... ó igen, igen, igen! piros kockák, piros kockák, gyere hozzám, Magyarország! — Hoppá, ez nem élmény volt, hanem szakértői ráhangoltság. Illetve valami felelős izé, haladó gondolat, vagy mi a csuda. De demokratikus és jövő-orientált.
Egy nagyon tanulságos szöveget találtam, amelyik „racionális” érvekkel győz meg minket arról, hogy tulajdonképpen miért is jó ez az erős belpolitikai megosztottság, ami van, továbbá miért ne akarjunk csak annyira rendet, és különösen ne tekintélyt. Röviden: mert abból — hahaha — nacionalista teokrácia lesz. A szövegnek már a címe is igéző a reakciós lélek számára: „A megfellebezhetetlen tekintélyről”.
A szerző Szilágyi Ákos.
Szilágyi Ákos. Akiben összeér a költészet, az esztétika és a filozófia, nomeg az irodalom. Aki a 80-90-es években az elhallgattatott kortárs szovjet szerzőkről írt. Akinek az óráin a jövendő esztéták szívnak magukba valamit az ortodox keleti teológiából, a tábla sarkára jelentőségteljesen felerősített Rubljov-ikon alatt. „A kortárs irodalom sokoldalú egyénisége.” Hangversek. „Hatalmas művelődéstörténeti anyagot mozgat meg.”
És „irodalmi munkássága” is van. A szó csurkai értelmében, igen. Például a kordonbontás korában (2007. február) ilyen élesen látta a korrumpálódó baloldal veszélyét is: „Lengyelországban mindenekelőtt azért kerülhettek a nemzeti populizmus és a radikális szélsőjobb erői hatalomra, mert az ottani baloldal szétesett és korrumpálódott. Nálunk szerencsére valamivel jobb állapotban van a balliberális oldal. Az ő felkészültségükön, politikai tehetségükön, meggyőző erejükön, korrumpálhatatlanságukon is múlik az ország demokratikus jövője.” Valóban így van: rajtuk múlik, de facto, sajnos. Felkészültségük és politikai tehetségük (pláne korrumpálhatóság)? Forduljon színesfém-kereskedőjéhez, pénzügyminiszteréhez.
Szóval egy ilyen éleselméjű férfiú nyilvánul meg most a közállapotokról. Előre kell bocsátani, megoldást nem ajánl rájuk, a cikk kimerül annak szofisztikus és racionalista fejtegetésében, hogy mit nem szabad semmiképpen se tenni (bizonyos meg nem nevezett oldal semmiképp se kerülhet hatalomra), és langyosan sejtet egy szokásos papírmasé-apokalipszist, ha mégis. Kihagyja a barna esőt, és bölcsész-szlenggel vázolja a klerikalizálódó jövőt. Az érdekesebb pontok azok, ahol a racionalitással megindokolja mindazt, ami meglehetősen irracionális (mindezt a tekintélyről esszézve), és egyetlen lehetséges megoldásképpen a status quo és a „káosz” fenntartását mutatja fel.
A szerző a siralmas közállapotok emlegetésével nyit: szerinte a jelenlegi állapotnak az oka, hogy nincs vitathatatlan tekintély: „Minden bajunk — a magyar társadalmat kettészakító politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály ... abból származik, hogy nem rendelkezünk vitathatatlan tekintélyekkel. ... Minden bajunk ... abból származik tehát, hogy szabadságban élünk, ahol minden alapelv megkérdőjelezhető, minden tekintély kikezdhető, minden szabály vitatható, lévén az ésszerűségnek alávetve.”
Mily különös, egyedülálló ok, micsoda monokauzális magyarázat, mondhatni false dilemma: hasonló állapotok okainak kétszáz évvel korábban inkább a morál hanyatlását adták meg, lásd például akár Berzsenyit. Dehát hagyjuk a morált, hiszen olyan nincs is, meg ebben a romlás-sémában kollektív a bűnösség: tu quoque, mindenki hazudik, és mindenki bűnös abban, hogy ide jutott az ország. Legyen a bűnös inkább a tekintély. Aztán meg miféle tekintélyre is ácsingóznánk? Hát vitathatatlanra. Ugye.
„Ámde mikor vitathatatlan egy tekintély? Akkor, ha senkinek nem lehet vele szemben igaza. És vajon miféle tekintély az, amellyel szemben senkinek nem lehet igaza? Isteni tekintély, mellyel bárkit ruháznak is föl, azzal az értelem és a szabadság törvénye fölé emelik. Így lép a minden tekintélyt deszakralizáló szabadság helyére a szakralizált önkény tekintélye.”
Szóval a közösség által elfogadott tekintély szakralizált önkény. Ugyan nem értem, hogy hogyan is keveredik ide Isten, meg a szakralitás en bloc, hacsak nem a szerző másirányú irodalmi munkásságából, de ezen lépjünk túl. Jó, mindegy, de miféle lehet a tekintély?
Hát csakis kétféle lehet: teológiai-hülyevallásos meg tétékás-spektrumtévés geek:
„Egyfelől a transzcendens Isten Egéből szállhat alá, másfelől a politika világához képest szintén transzcendens Tudomány Egéből. Az egyik tekintély letéteményese a Tudós, a Szakember, aki számokkal operál, a másiké a Karizmatikus Hős, a Szent, a Küldetéses Ember, aki csodákkal nyűgözi le a szabadságtól megzavarodottakat.”
De a tudomány nem annyira jó mégse: mert cáfolható, meg hát ugye okosnak is kell lenni hozzá: már-már egy Descartes-ba oltott TWÁ-t idézve, „a tudomány csodáiba vetett gyermekded hit mellett az értelemtől is követel némi erőfeszítést.”
És ezután jön egy aktuálpolitikai váltás: a szakértői kományzás (előbb ellenzéki, majd Szdsz-es ötlet, ugye) csakis átmenet lehet egy
...
... nem fogjátok kitalálni ...
... egy TEOKRÁCIÁHOZ!
... ami egyben népi demokrácia is:
„Mi következik mindebből azon kívül, hogy a vitathatatlan szakértői tekintélyre alapozott kormányzás nyilvánvalóan csak az átmenetet jelentheti a még vitathatatlanabb isteni tekintélyre alapozott kormányzáshoz, a szakértői ész zsarnoksága átmenet lehet csupán a nem demokratikus elfejlődés (vagy visszafejlődés) útján a népi teokráciához: Vox Populi — Vox Dei.”
Huh! ugye értik, kolleginák, kedves kollegák: következik! miként a konklúzió a premisszákból, mint tél a nyárra. Nincs mit tenni, gyökerestül kell kitépni az ellenség méregfogát, azaz: mondj nemet a szakértői kormányzásra!
De megy tovább a gondolat: ebben a hamis, tekintélyt kereső felfogásban a politikus kompetenciáját egyrészt az határozza meg, hogy tetszik az embereknek, másrészt meg a vallásos — mondjuk magunknak így — integrációja:
„Egy politikusnak a hatalom gyakorlására való alkalmasságát, kormányzásra való rátermettségét és egész politikai teljesítményét vagy a cáfolhatatlan vallási, vagy az éppannyira cáfolhatatlan esztétikai igazság alapozhatja csak meg. Így a politikus és a politikai teljesítmény egyfelől műalkotássá, az állampolgári közösség esztétikai ízlésközösséggé válik, amelyben a tetszés/nemtetszés kritériuma mentén fogadnak el vagy utasítanak el valakit vagy valamit.”
Mindez igen pikáns akkor, ha a Prime Minister népszerűsége véletlenül alacsony és a kompetenciát se lehet ráfogni, és vallási kompetenciája (noha bérmálkozott is egy ideig, meg azt is tudja, hogy a zsidók a Megváltóhoz imádkoztak) nem meggyőző. A hamisan gondolkodók, Szilágyi beállítása szerint, azt gondolják: nem népszerű, és ezért nem kompetens. Ez persze megint fallácia (mert non causam ut causam, meg okból csinál okozatot és viszont). Eredményei és viselkedése azt mutatja, hogy nem kompetens a miniszterelnök, és ezért nem is népszerű. Másrészt figyelembe véve a kormány-PR-ra költött pénzt, tulajdonképpen vicces is, hogy egy efféle értelmiségi így látja a hamis tudatú népséget. Tetszettek volna okosabb PR-osokat fogadni, vagy szakértőbb kormányzatot.
De mi a helyzet a politikus vallási felével? Hiszen idáig a Népszerű Ámde Nem Kompetens Politikus démona volt a barlang falára vetítve, értsen belőle mindenki. Most a Csuhás Fospumpa árnyéka vetül elő az elméletinek tűnő szövegből: a politikai hatalom vallási megalapozása valósul meg...
„Az állam egyházzá változtatásában, a modern deszakralizált politikai hatalom reszakralizálásában és a nemzetvallás politikai liturgiájának élmény- és látványosságformáiban.”
Értik, ez már csak így megy a modern mai világban. Ez olyan, mint egy természettörvény, így működik a Hold alatt, a két sarkkör között, a pápuáktól a pápaságig. Hogy véletlenül Magyarországon a bal-lib térfél nemigen tudja a nemzeti mivoltát artikulálni? Well. De ennek mi köze a cikkhez? De az biztos, hogy ők nem is akarnák az államot egyházzá változtatni. Én nem tudok biciklizni, de a biciklizés amúgyis olyan buzis, görögös dolog. Red Herring.
És akkor most jöhet a crescendós zárás.
Foglaljunk össze előtte azért, hogy a „logikus” és racionális érvelésekkel hova vezet minket a szónok.
Háttérinformáció a marslakóknak: az aktuális kormányfő nem népszerű, nem általánosan elfogadott tekintély, a „szakértői kormányzás” a mostani kormány felszámolásával szinonim, és a társadalomban él az igény a stabilitásra.
Tehát van ugye ez a valóban sehova se vezető és káros zűrzavar: ebben mindenki egyetért. Amit az általánosan elfogadott politikai tekintély számolhatna fel (mi mondhatnánk úgy is reakciósan, hogy valami demokratikus-konszenzuális megoldás). A szakértői kormányzás a nacionalista-vallási rezsim előszobája (nyihihi). De az azt követő tekintélynek népszerűnek kellene lennie, vagy picit vallásinak (itt elszorul a szív picit, mert a mostani vezetés valahogy nem ilyen. Mi lesz itt, drága Albán úr?).
Hogyan is fordítsuk le a mindennapokra a szerző „elméleti jellegű” fejtegetését? Valahogy úgy, hogy Szilágyi „szigorúan racionális” álláspontja szerint meg kell tartani a népszerűtlen és nem-nacionalista és szekuláris vezetőt (konkrétan a szemmelláthatólag pusztán ötletelő, kevéssé kompetens miniszterelnököt). Semmi esetre se racionális dolog olyan vezetőt akarni, akinek a személyében esetleg konszenzus lehetne, semmi esetre se racionális dolog szakértői kormányt akarni, vagy egy esetleg népszerű politikust vezetőnek, vagy esetleg olyat, aki a nemzettel vagy a vallással is tud kezdeni valamit.
Lángbetűkkel az égen a név.
És a rettenetes perspektíva: vagy különben lesz itt magyarkodás meg vallásoskodás.
És máris elpukkannak a tüzijáték-finálé első rakettái:
a zűrzavar tulajdonképpen a szabadságból jön!
A zűrzavar (értsd: a mindenki által únt „polgárháborús megosztottság”) felszámolása valójában a Szabadság felszámolása az Önkény által!
„A lényeg az, hogy a szabadság minden tekintélyi rendet aláásó, minden vitathatatlan tekintélyt szertefoszlató hatalma — a zűrzavar — mielőbb érjen véget, az élmény* és az önkény vitathatatlan tekintélye pedig erősödjön meg, és foglalja el őt megillető helyét az államban.”
Nemelit csürhe, hát nem érzed, hogy ez a „politikai ellenségeskedés, ádáz belviszály” igazából a szabadság? Hát jól van, bugrisok, ti akartátok. Valami elfogadott tekintély kellene? Akkor pedig ez lesz a sorsotok — írnák Tirpákiában.
— és itt jön a sziporkázó zárás, a metaforikus ötletzuhatag és elméncség-csimborasszó, a bal-liberális nemzethalál-vízió, paternalista szemszögből elmesélve:
„Kezdődjék a hipnózis, a varázslat, az álom. A nyulak már alig várják, hogy elindulhassanak a csörgőkígyó kitátott szája felé.”
Robotpópák, vérfarkasok, fospumpa!
A Vatikán letöri a dollárárfolyamot!
Apokalipszis a garzonablakból!
* az élmény ... ó igen, igen, igen! piros kockák, piros kockák, gyere hozzám, Magyarország! — Hoppá, ez nem élmény volt, hanem szakértői ráhangoltság. Illetve valami felelős izé, haladó gondolat, vagy mi a csuda. De demokratikus és jövő-orientált.
Tevvton, valamit csináljon a bejegyzésével, mert az egész blogot átalakította. Milyen szerkesztőt használt hozzá? Csak nem Scribefire-t?
VálaszTörlésNekem a szöveg a szokásos teakrata fomátumban látszik.
VálaszTörlésTewton, köszönöm, hogy kibontotta SZÁ cikke értelmét. Bizony olyan poszt-modernül kacskaringós-indás-ágas-bogas, hoy ha nem láttam volna ki a szerző, aligha fejtem meg magam.
SZÁ politikai írásaival az a baj, hogy siralmasak. Írónak, esztétának talán komoly, de a politizálgató írásai...
Valami posztmodern politikai közösség nélküli közösséget akar itten idealizálni nekünk, mintha ma az lenne - hát, amit a hím paci himbál! A Putyin-iskola oligarchikus hatalomtechnikusai a posztmodern szabadság zálogai?
Mondja el a Chata nyugger tüntizőinek - posztmodern nyugdíjat és eü ellátást is kapnak majd.
Muhahaha
[technikai közbevetés]
VálaszTörlés„Nekem a szöveg a szokásos teakrata fomátumban látszik.”
Miután s.k. javítottam. (Jó hoszú volt.)
Azt hiszem, Tevvton is Word vagy Scribefire szerkesztőt használt, és egy-az-egyben átmásolta a blogszerkesztőbe. Az ilyen szöveg kezelhetetlen, és az egész blogsablont képes megváltoztatni.
[technikai közbevetés vége]
Loxon, még rosszabb, AbiWordot Linux alól. Utólag én is bántam, pláne amikor láttam, hogy nem formázódik.
VálaszTörlésSzÁ szerintem írónak bizonyára elmegy, de esztétának ... csak egy bizonyos típusú esztétának. Semmiképp nem az eszmetörténetileg iskolázott fajtába.
TWTN
ó,
VálaszTörléshát senki se örül velem, hogy a teokrácia kézzelfogható közelségbe kerül?
twtn
Kedves Tewton,
VálaszTörlésa cikkéhez csak annyit tudok hozzászólni: nekem nagyon érdekes volt. Maga nélkül sem Szilágyi, sem a piros kockák nem kerültek volna a szemem elé.
De míg az örömmegosztók megérkeznek, szeretném elmesélni egy új élményemet. Rákattintottam a piros kockákra, és sok ígéretes című, letölthetőnek jelzett videót találtam. (Ha-haaa! Új kampányfilmek!!!) Rá is kattintottam mindre, és akkora 404-eseket kaptam, hogy csak. Ha nem az én készülékemben van a hiba, akkor gondolom, mindez a szakértelemet jelzi.
Ezzel szemben a tea-kör blogján gondos kezek nyoma látszik - egyre jobban használható. Jó, hogy ott vannak az új kommentek, sőt, a társblogoké is. Nekem az is tetszik, hogy új ablakban nyílnak meg. Bizonyára van olyan finomítás, újdonság is, amit észre sem vettem, csak egyszerűen használom.
És még szép is :)
Ezekért pedig, gondolom, Loxonnak fejezhetem ki elismerésemet :)
Leskelődő
Lekelődő,
VálaszTörlésmaga megint rossznak hízeleg :(
tewton,
hogy itt a vész, tudjuk úgy 1990 tavasza óta. Azóta egyfolytában a Szé Új Világ és a fasizmus közt billeg az ország.
Hát igen, Loxony ért a dizájnhoz, meg neki vannak ilyen super-user jogai ... meg neki van rendes netje. Én csak ázom-fázom egy hegytetőn, és időnként bemegyek a civilizáció lokális centrumaiba ...
VálaszTörlésSzilágyi Ákos ... valamért megfogott. Egyszer behallgattam egy icipicit hozzá ... nyihihi.
Jutott már eszükbe, hogy egy egyetemen, oktatók közt tkp. nincs minőségi kontroll bizonyos idő és fokozat után?
Én nála éreztem ezt át igazán :)
Leskelődőnek köszönöm a lelket melengető szavakat. Látják, nem is szerzőnk, és mégis észreveszi ezeket a finomságokat, maguk meg azt az apróságot sem teszik meg (összevont szemöldökkel Tevvton felé fordul, és innentől, hozzá beszél), hogy kitűzik a nevük mellé a teakraták URL-jét (a szalon visszhangzik az utolsó „jét” szótagtól.)
VálaszTörlés(Visszafogott hangon folytatja)
Tevvton, eddig úgy gondoltam, ez részünkre volna megtiszteltetés, de látva szerénykedő megátalkodottságát, valamint Leskelődő dicsérő szavaitól megbátorodva immár úgy gondolom, a Maga számára volna megtisztelő.
Ha-ha.
De folytassák csak a csevejt Szilágyi Ákosról, nem akartam ismét megzavarni Önöket.
Nnna.
VálaszTörlésSz. Á. elnyerte méltó jutalmát.
http://www.mr1-kossuth.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=75652&Itemid=105