Úton a Szélsakál teaházba 3/3

Elindultunk végre.

Az oázis peremvidékén túl igen hamar elfogyott a talaj a lábunk alól, nyilvánvalóvá vált, hogy miért négykerék meghajtású terepjáróval megyünk. A helyzet báját egyébként Tiiger adta meg, aki kazettás magnóján próbálta Mohammed Monirt hallgatni, de a magnó állandóan bekapta a szalagot. Azonban Tiiger nem szontyolodott el, mivel rájött, hogy ha egy bizonyos ponton nyomja a kazettát, akkor nem tekeri be a szalagot a magnó, és ömölhet a hangszóróból Monir hangja. Ami fontos. Így miközben Dakar-bajnokságot megszégyenítő sebességgel és technikával ralliztunk a homokdűnék között, Tiiger fél kezével egész úton fogta a kazettát a magnóban.

Óránként megálltunk valahol, elsőnek egy olyan homokdűnén, amit mindenki elképzel a Kárpát-medencében, ha sivatagra gondol. Ezt, a sokféle sivatag közül aranysivatagnak hívják, ahol az apró homokszemekre kirajzolódik a szél nyoma, és amíg a szem ellát, semmilyen tárgyelem nincs, csak végtelen homoktenger.

Amint kiléptünk a dzsipből, és elsétáltunk a dűnéken, azonnal megértettük a kezdeti tanácsokat. Egyedül az enyhe szellő volt, ami megakadályozott minket abban, hogy azonnal el ne ájuljunk. Augusztus volt, délután 2-3 körül, ráadásul a sivatag közepén voltunk. Nem mértük meg, de biztosak voltunk benne, hogy 50 fok fölött volt. Azonban ez nem az a fajta forróság, mint a tengerparton, ahol a pára megfullasztja az embert, ez a forróság színtiszta afrikai forróság, száraz, égető, és homokkal teli. Ahogy lélegeztünk, éreztük, hogy apró homokszemeket szívunk be, melyek 60-70 fokra hevültek a napfényben. Vizet és nedvességet még véletlenül sem éreztünk. Én kiváltképp úgy éreztem magam, hogy amint kiléptem a homokra, máris csökkent az életenergiám, a sivatag elképesztő erővel szívta az életemet. A hatalmas hőség, a vízhiány és a tűzforró homok belélegzése óriási állóképességet igényelhet. Nekünk pár perc is megterhelő volt. Alig pár perces séta után menekültünk vissza a dzsipbe, azonnal megbontva vízkészletünket. A két beduin utastársunk hangosan nevetett rajtunk. Aztán vigasztalóan odajött hozzánk Szulejmán, a másik sofőr, felénk nyújtva egy-egy szál Cleopátrát (helyi cigaretta, meglepő módon finom), mondván, ez segít hozzászokni a forrósághoz. És tényleg. Nem hittem volna, hogy jól esik a kültéri 50 fokban dohányozni. A víz fél literes üvegekben volt kiszerelve, mondván, ha felbontjuk, és belekortyolunk, körülbelül 5 perc kell neki, hogy 10 fokról 30 fokra melegedjen, és ihatatlan legyen. Ezért a fél liter baráti kiszerelés, mert egy alkalommal ennyit el is fogyasztunk.

Szulejmán amúgy vicces fickó volt, de ez úgy általában az arabokra elmondható. Állandóan hülyére vesznek mindenkit, viccelődnek. Szulejmán egy Cleopátrával egybekötött rövid homokdűne-sétán előadta az útvonal további terveit.

Először strandolni fogunk a sivatag közepén, aztán elmegyünk sivatagi virágokat szedni egy sivatagban található virágmezőre, majd teszünk egy utazást a Holdra, ahol betérünk a „Jackal of the Wind” nevű teaházba, s ha minden jól megy, hazafelé ökölnyi méretű gyémántokat fogunk összeszedni a földről, mert elvisz a sivatag kincsesbányájába, Ali babához.

Elég jó programnak ígérkezett.


Alig egy órányi dzsip-út után megérkeztünk a strandra. Ami valóban a sivatag közepén volt. Egy beduin falucska (áll 5 tető nélküli házból) kútjából nyert rendkívül klóros és sós hidegvízből üzemeltetett medence állt a sivatag kellős közepén. A medencében 15-20 arab fiúcska és férfi pancsolt. Nő sehol. A hőmérséklet a szokásosnál is melegebb volt, így a csobbanás nem volt kérdés. A medence melletti kis házikóban már csobbant arabok ülnek. Teáztak. Mielőtt csobbantam volna, kértem tőlük egy csésze teát, magamhoz vettem a csomag Cleopátrám, és berendezkedtem a teával a medence egyik sarkába. Próbálkoztam, de képtelen vagyok leírni az élményt, hogy milyen teázva fürdőzni a sivatag közepén egy rakás beduinnal.

A medencézés külön élménye volt, amikor feleségem is utánam csobbant. A fiatalkorú arab gyerekek azonnal kiugrottak a kádból, a férfiak pedig őszinte érdeklődéssel figyeltek. :) Persze, párom nem mert bejönni, előtte körbekérdezte a beduin férfiakat, hogy ugye nem zavarja őket, ha ő is csatlakozik, ugye nem sért semmilyen hittételt stb., mire a férfiak ránézve feleségemre, még ők kérték ki maguknak, hogy hát naná, persze hogy bejöhet, sőt, ragaszkodnak hozzá.

Kiszállva a medencéből természetesen másfél perc alatt megszáradtunk, a következő állomás a virágmező volt. Mint már említettem, többféle sivatag van. Az aranysivatagban már jártunk, itt volt az ideje, hogy meglátogassuk az egyébként ritka feketesivatagot.


A feketesivatag rendkívül pici, fekete üledékes kövekkel borított homoksivatag. Ahogy kiszálltunk a terepjárókból, Szulejmán megmagyarázta, hogy miért virágmező az, ahol járunk. Találomra, láthatóan szórakozottan elsétált, majd két-háromszor lehajolva a földről felszedett pár kis fekete kavicsot. Visszasétálva mindet átnyújtotta feleségemnek, külön megmutogatva a köveket, melyek természetesen mind hasonlítottak virágszirmokra. Többségük egyébként kagylók lenyomatát viselte, megint mások megkövült tengeri növények lenyomatát. Bár mi látható módon egy völgyben álltunk meg, látszott, ahogy a hegytetők csúcsai is fekete sapkát kaptak. Egyértelműen, ez a fekete sivatag, valaha itt tenger hullámzott.


Néhány virág és kagylókő begyűjtése után már csak pár kilométer választott el minket a Szélsakál teázótól. Épp alkonyodott, a forróság kezdett csökkenni. A feketesivatag egyik hágóján átjutva egy egészen elképesztő táj tárult a szemünk elé. Szulejmannak igaza volt, ez tényleg a Hold. Szulejman szerint alig 30-40 éve tárták és térképezték fel a területet, melyet fehér sivatagnak hívnak a fehér homokkövek után, melyeket az állandó homokviharok elképesztő formájúvá formáltak.


A dzsipjeink leparkoltak egy sakál formájú szikla lábainál, és vezetőink elkezdték felépíteni a Szélsakál teaházat. A két dzsip széliránnyal szemben, L alakba parkolt, belső oldalukra perzsa szőnyegeket terítettek, ahogy a homokra is; kis asztalt tettek a szőnyegre, párnákat szórtak szét, és nekiláttak tüzet rakni. Amíg a teavíz felforrt, elmentünk sétálni. Erről néhány képet mellékeltem.

Alig jártunk egy rövidet, máris kész volt a forróvíz, a tábortűzön pedig 5 megtermett csirke sült. Kezdett sötétedni is, a nap már nem égetett annyira. Persze, hiába bukott le a nap, a homok az egésznapos hőt elképesztő mértékben adta vissza. Rendkívül fáradtak és éhesek voltunk, így a csirkék elég gyorsan eltűntek, a szokásos Taheena szósz (szezámmagos, mártogatós szósz) kíséretében. Este a tea rendkívül jól esett, és érthetővé vált, hogy miért ilyen erős és naturális a teájuk. A lehető legtermészetesebben készítették el a sivatagban, a korlátozott lehetőségek folytán, s az erőt adott ahhoz, hogy hosszú karavánutakat tegyenek meg. Míg a kávé sokáig luxusterméknek számított, a tea nem, így a beduin karavánosoknak az egyetlen

serkentőszer volt. A tea ivása szertartásos jelleget öltött a karavánosoknál, hiszen a délutáni, esti imádság után tartottak hosszabb teaszertartást, amikor a karaván amúgyis megáll pihenni, és berendezkedik éjszakára. A teázás ugyanazon a szőnyegen zajlik, melyen az imádság is, a tea pedig az a víz, mely különleges aromájú, és serkent. Ez kifejezetten szent dolog a beduinoknál, hiszen már eleve a vizet is Allah ajándékának tekintik, és akként is kezelik.

A teázás után hagyományosan a tábortűz köré gyűltünk vizipipázni. A vizipipa szintén szertartásos jellegű rekreációs tevékenység a beduinoknál. Többségük az egyébként a boltokban kaphatónál sokkalta erősebb dohány közé minimális mennyiségű hash-t is kever. Mivel az alkohol hivatalosan tiltott, és nehezen megoldható a fogyasztása, így az egyetlen élvezeti cikkük a dohány és a kávé mellett a pipába kevert hash, melyet állításuk szerint azért kevernek a dohány közé, mert így át tudják verni Allahhot, aki csak annyit lát, hogy dohányt szívnak.

Közben észrevétlenül lement a Nap a Holdon.

Az ételek maradékát bárdolatlanul a sivatagban hagytuk. Később kiderült, miért: alig az étkezés után fél órával egy csapat sivatagi róka jelent meg, eldobott falatokat várva. Mivel szabad ég alatt, egy szál pokrócban aludtunk a sivatagban, picit megijedtünk, hogy reggelre elrágják a fülünket, de vezetőink megnyugtattak, hogy a rókák jófej állatok, és kizárólag az elhagyott papucsokat szedik össze, úgyhogy azokat ajánlatos a terepjáró tetejére pakolni... A teát megittuk, a nap véget ért, ideje aludni. Másnap gyémántokat szedünk, állítólag.