Gyaloglás vége? — avagy autóbuzi-e vagy?

Szerencsétlenségemre társasházban lakom, ami önmagában még nem lenne olyan nagy baj, mert egy viszonylag szép, régi polgári házról van szó, de a prolik bevették magukat az alsó lakásba, elfoglalva az udvart és ellehetetlenítve egy legalábbis normálisnak mondható közösségi létet és együttélést a többi, egyébként tényleg normálisnak mondható lakóval. Tele az udvar vassal, lommal, roncs- és még működő, javítás alatt álló autókkal, számomra érthetetlen lelkületű fiatalokkal. Ez a (nem hivatalos, de jól sikerült) Bëlga klip, illetve az alábbi vers jól illusztrálja, miről is van szó.

Eme modern jelenség kapcsán idéznék néhány sort az ausztrál Rodney Blackhirst egyik esszéjéből, bár kétlem, hogy az érintetteknek épülésére szolgálna, hiszen legfeljebb autós magazinokat olvasnak, a teát nem kedvelik, ráadásul szalonunk ablakait is bedeszkázta a Nagy Teakrátor.

* * *

„A tradicionális ember, bármely korban élt is, élete során rengeteget gyalogolt. A tradicionális életmód sokkal inkább lokális, helyhez kötött, de megkövetelt olykor zarándokutakat, és a lovaglás mellett a gyalogszerrel történő vándorlás volt a helyváltoztatás szokásos módja. Az emberi mozgásnak ez az egyedülálló módja nem hasonlítható egyetlen ma is élő vagy már kihalt teremtmény járásmódjához sem. A jobb és a bal váltakozása a sétában szervesen hozzátartozik az emberi létformához, közvetlen analógiában állva az agy két féltekéjével, ily módon egy eléggé biológiai, ám éppoly szimbolikus értelemben véve a séta párhuzamba állítható a gondolkozás alapműveleteivel. A modern ember nagyon keveset sétál. Inkább vezet. Ami azt jelenti, hogy ül. Idejének egyre nagyobb részét tölti automobiljának fémből és üvegből készült védőburka mögött. A láb mozgása a pedálok, illetve az automata váltós autókban csak a gázpedál taposására redukálódott. Inkább a test felső része, a fej és a karok, a kezek működnek vezetés közben, ami nagy mértékben agyi, fej-központú tevékenység a sétáláshoz képest. A vezetéssel együtt járó gondolkozás fizikátlan és absztrakt. Következésképpen e téren, amint más tekintetben is, a modern ember fizikailag legyengül, mentálisan pedig megkeményedik. [...]

Ez technicizált korunk emberének tragikus paradoxona — minél hatalmasabb a technikája, ő maga élőlényként annál gyengébb lesz. Eltörpül saját óriásai mellett. Kis ember a nagy gépben, olyan mint Óz, a nagy varázsló. A modern mitológia jól tükrözi ezt a képet a technikailag fejlett „idegenek” avagy földönkívüli lények tipikus ábrázolásában — sápadt, töpörödött lények elcsökevényesedett végtagokkal és hatalmas fejjel. Az ember kiüríti és kifordítja magát technikájába. Belső képességeit apránként külső készülékekre cseréli. Ez a kozmikus ciklus menete. Az ember a leginkább mikrokozmikus egy ciklus kezdetekor. Azonban elveszíti ezt a teljességet, és a ciklus folyamán mikrokozmikus erői visszaáramlanak a makrokozmoszba. Minden egyes technikai előrelépés valamilyen tekintetben megkárosítja az ember őseredeti osztatlanságát. Az ember önmaga kiürítésével igázza le a természetet. A természet leigázásával ilyenformán tulajdonképpen önmagát teszi tönkre. A tűz felfedezése gyengítette az ember belső tüzét. A cipő feltalálásával kárt tett a lábában. Az írásbeliség elsorvasztotta emlékezőtehetségét. Jelenleg éppen az emberi idegrendszert tárgyiasítjuk számítógépek, az immunrendszert pedig oltóanyagok formájában. Az emberi mikrokozmosz egyre jobban elveszíti épségét, integritását a makrokozmosszal szemben. A ciklikus hanyatlás egyfajta külsővé tétel, objektivizálás: a szilárd külső vázzal rendelkező automobil ennek a leképeződése korunkban. [...]

Visszatérve a görög szóhasználathoz, a vezetés közben szokásos ülő helyzet és a séta egyenes testtartásának ebből következő elutasítása, valamint az a gondolat, hogy egy ilyen életmód elkerülhetetlenül roncsolja az emberi létforma eredeti integritását és képességeit, a demiurgosz, Héphaisztosz sántaságára emlékeztet. Általában úgy vélik, hogy Héphaisztosz akkor sántult meg, amikor az Olümpuszról Lémnosz szigetére zuhant, valójában viszont már születésétől fogva sánta volt, egy fogyatékos isten az olümposziak között. Az automobil technológiája éppen ebben a tekintetben héphaisztoszi. Héphaisztosz sánta: testének alsó fele elsorvadt. Fortélyos készülékeivel és találmányaival játszadozva biceg fel s alá. Az autós — lévén alteste lényegtelen — szintén héphaisztoszi lény, szimbolikusan sánta. Homérosz trójai háborúról szóló beszámolójában a Héphaisztoszról szóló sorok közt hátborzongató előrevetítését olvashatjuk a héphaisztoszi gépezetként bemutatott önmozgó járműnek. A történet szerint a kovácsisten műhelyének kohójában háromlábú székeket készített, amelyek oda-vissza gurulnak az istenek gyűléseire, önmaguktól mozgó, intelligens alkotásokként. Ugyanebben a passzusban találkozunk az „arany szolgálólányokkal”, akik noha fémből készültek, önmaguktól mozognak, valamint a nous, az ész adományát is megkapták; ezek, mint már többen is helyesen megállapították, a modern robotok előképei. A modern technika létrehozta Héphaisztosz műhelyének furcsa szerkezeteit, az automobil éppen ezeknek a mondabeli önjáró székeknek a megvalósítása. Héphaisztosz megkötő, leláncoló isten is, és figyeljük csak meg, hogy az utasok is beszíjazzák magukat a gépkocsik kabinjába a biztonsági övekkel. De semmilyen értelemben sem részesül a modern technika a héphaisztoszi megszenteltségben: inkább az jellemzi, hogy ellopta a technikai eljárásokat az istentől, aki maga is eltűnt az ember demiurgoszi mámorának és a föld kifosztásának köszönhetően. Szükségszerűen démonikus és diabolikus erők kapcsolódnak egy ilyen technikához, és csakugyan megfigyelhetjük ennek bizonyos aspektusait abban, ahogyan egyes emberek az autók megszállottaivá válnak, az „országúti dühöngés” és a „sebesség démona” jelenségében, amikor egyébként jó modorú emberek agresszív, mániákus vezetőkké alakulnak, valamint azon egyéb formákban, amelyekben az autókkal kapcsolatos lelki megszállottság megnyilvánul. Minden ördögi technológia emberi áldozatokat követel, akiknek életét maga alá gyűri a technika. A televízió ennek legnyilvánvalóbb példája. Többségünkre hatással van, bizonyos embereket azonban teljesen magába szippant és ténylegesen tönkretesz. Az autóval ugyanez a helyzet. A megszállottság természetét talán mikrokozmikus összeomlásként írhatnánk le. Gép nélkül nem marad semmi. Autója nélkül a modern ember zátonyra fut és ledermed. Ahogy a költő mondja, „már nem tart a közép”. Az idők végezetén az emberek olyanokká válnak, mint a gyökerétől elszakadt szamárkóró avagy ördögszekér, eszeveszetten és céltalanul gurulnak egyik helyről a másikra, s közben úgy élik meg rákszerű életüket mint egy szeszélyes utazást a semmibe, a szélvédőn keresztül vetett futó pillantásokkal a valóságra.”

* Yeats: A Második Eljövetel, egy másik, bizonyos szempontból talán jobb fordításban