A „magyar gulag” — a hortobágyi internálótáborok

Stefka István 2004-es meg 2007-es cikkén kívül (Magyar Nemzet mindkettő) nem sokan foglalkoztak az országos sajtóban a hortobágyi internálótáborokkal, pedig...

Recskről már jóformán mindenki hallott valamit. De ki hallott például Ebesről? Valószínűleg nem sokan.

Dédszüleimért az ötvenes években, egy nyári este egyszercsak autó érkezett. No nem a chauffeur-jük, hogy városnézésre vigye őket Ószegeden. Hanem az a fajta autó, amibe ha az embert beszállítják, akkor biztos lehet benne, hogy valami kellemetlen történik majd — jó esetben csak kocsikáztatás és egy kis tábori lét. Az úticél a Hortobágy volt, Ebes. Az ok prózai volt: egy párttitkár elvtársnak megtetszett burzsoá és bizonyára „rendszeridegen” dédszüleim szögedi lakása. Szerencsére apám, aki akkor még gyerek volt, éppen nem volt ott, mert őt is vitték volna, meg a bátyját is.

Nagyapám azonban nem volt ijedős ember. Elhatározta, hogy kiszabadítja szüleit az ebesi táborból; fogta tehát magát és elment a megfelelő minisztériumba, onnan tovább, egészen Rákosi íróasztaláig. Ott megállt, és közölte Rákosival, hogy a szülei nem tettek az égvilágon semmi rosszat, és hogy ő maga azt hitte, a kommunisták szándékai tisztességesek.

Nagyapám tényleg naívan hihette ezt, mert jólelkű ember volt. Nem bújt ki a katonai szolgálat alól, de a háborúban sohasem lőtt az ellenségre, mindig a levegőbe célzott: nem akart senkit megölni — még azokat sem, akik őt vagy — teszem hozzá szomorúan éles elmével — társait megölhették volna. Szóval nagyapám, amikor jött az államosítás, önként felajánlotta jól menő üzleteit a sok brigantinak, akik nem ismertek se Istent, se embert.

Hálából szüleit, két idős embert, kitelepítették a Hortobágyra, nagypolgári lakásukba pedig betette valagát egy semmirekellő vörös szarházi.

Végül nagyapám — nem kevéssé kockázatos — közbenjárására dédszüleim ugyan nem térhettek vissza a régi házba, de Ebesről sikerült kiszabadítania őket. Dédanyám visszavágyódása miatt nagyapa nem adta fel a harcot, és 1963-ban nagy nehezen visszakapták egykori lakásukat, de akkor dédapám már halálán volt. Egy ideig a saját volt erkélyükkel szemben laktak egy pincében, párttitkár elvtárs meg addig is élvezte a mocskos imperialista polgári lét kínálta (és megteremtette) örömöket. Gondolom, aztán se került rossz helyre, mint ahogy felettesei is megúszták 56-ot.

*

Ezen a szerény honlapon, meg egy másik szerény honlapon kívül mást eddig nem találtam az interneten a hortobágyi internálótáborokról. Ezekből valószínűleg nem élnek meg, akik csinálták (és nem fejezték be) őket: kárpótlásért, gondolom, senki sem tolongott. Nem is kell, nevetséges volna. Egyrészt az ember büszke annyira, hogy ne érezze és ne tekintse magát áldozatnak, akármilyen sötét rendszerről is legyen szó, másrészt nevetséges egyfolytában a felnagyított múlttal foglalkozni. (Na meg épp elég ellenség sürög-forog ma is a megfelelő helyeken, felesleges a múlthoz folyamodni, hogy hitvány gazemberekkel találkozzunk. Például kik verethették le a Hollán-emléktáblát vagy kik lövették emberek szemét 2006-ban?)

Ám ma a kommunizmus áldozatainak az ún. emléknapja van. És bár nem rajongok az efféle emléknapokért, főleg, amit a kommunista „állammal” jogfolytonos „állam” képviselői jelöltek ki, de ha már ez a trendy, akkor legyen, talán valami újdonság is kiderül az olvasó számára. Végülis ilyen halálos áldozatokból — még visszafogott becslések szerint is — volt világszerte vagy százmillió, nem halálos meg tán még több, ha nem számítjuk azokat a sasjózsefekkel „szórakoztatott” szürke és kicsi áldozatokat, akik viszonylag sértetlenül éldegéltek a nagy rakás, kocka alakú betonsemmiben, amit a kommunizmus a jobb helyeken jelentett, meg a párttitkár elvtársakat, akiknek azért csurrant-cseppent egy-egy nagypolgári ház.