„… A nemesség pusztulását az a zene kíséri, amelynek keletkezése homályos, de jelen szerepét valószínűleg az utóbbi kétszáz év alatt érte el. Csak azt tudjuk, hogy a lovagi kaszt enyészete ezzel a zenével összefügg, annyira nincsen benne semmi szépség és semmi őszinte szomorúság, semmi megrendítő és komoly, annyira nem menthető és igazolható benne semmi, annyira nem kelt egyebet, mint félelmet és irtózatot és utálatot. A cigányzene egyszerre szól városi nagy bálokon, a falusi korcsmákban, a lakodalmakon és ünnepeken és a kávéházakban, és ezen a földön a vokális-, és szólóhangszer-zenén kívül az egyetlen instrumentális zene. Lehetetlen, hogy valami jóhiszeműen ilyen mélyről hitvány legyen. Nem nehéz felismerni, hogy valamiképpen az érzelmi hagyományon élősködik, akár fellengző, és tele van honfibúval, akár toporzékol, de semmiféle valódi zenéhez nem hasonlítható. A zenei szinkretizmus egy fajtája, ahol a közhely és a szemtelen hatásvadászat az ízlés legalacsonyabb fokára apellál, ha ezt a fokot még ízlésnek lehet nevezni. Mint ahogy a közösségek életében a lehajló korszakok idején kasztokon kívül és alul a társadalom kivetettjei gyűlnek össze, a költészetben és a zenében kicsapódik ez a fekete művészet, amely a valódinak excrementuma.
A cigányság nagy részben ilyen csandala, vagyis kaszton kívüli gyülevész, és a zene, amit nyújt, sem más, mint hulladék, amelynek a nép valódi zenéjéhez semmi köze. Hogy a nemesség ezt a magyar nép zenéjével nemcsak huzamosan, hanem véglegesen összetévesztette, és hogy azt magáénak tartotta és erre hivatkozva a hagyományos zenét megtagadta, ennek jelentősége csak akkor mérhető fel, ha valaki tudja, hogy a zenének egy nép életében minden időben milyen szerepe van. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. A cigányzene édeskés vinnyogása és cifra érzelgése a nép valódi zenéi közé ékelődött, és az újabb népdalkutatás érvei és tényei ellenére ezen a helyen maradt, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közízlés zenei hagyománya kizárólag az ő birtokába került. Generációk tönkretett ízlése már kitart mellette. A cigányzene inferioritása nem határozható meg. A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. Zene itt annyi, mint duhajnak lenni és tökrészegnek lenni és elaljasodni. És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülüek zenéje, azoké, akik nem viselnek el mást, mint a suszterharmóniákat, és akikre csak a brutális rángatózás hat. Az émelyítő kicsapongás egy neme, ahogy általában a dzsentri-züllések idején az átdorbézolt éjszakák után hajnalban a kicsapongás részegségében kulminált. Nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomosan sündörgő vigyorgással és nyálas nyekergéssel olyan emberi lényeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerűség helyett primitív kotyvalék. És, ami megrendítő benne, az a bámulatos örömtelenség, a vidámságnak az a teljes hiánya, amely minden hangnak, még az egyszerű zörejnek is okvetlen ismertetőjele, még annak is, ha egy kulcs a kőre esik, még annak is, ha az ember száraz gallyra lép és az elroppan. Valami mélyen romlott és riasztó van benne, ragacsos és elaljasodott prepotencia. A zene nemcsak Kung-ce közösségében áll középponti helyen, hanem minden társadalomban ott áll, akár tudomást szereznek róla, akár nem. A hitvány és ledér zenének végzetes hatásáról Platón nem hiába beszél. A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengzős és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy Hunyady László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz.”
(Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet), in: „A magyar Hüperion”, Medio Kiadó, 2002. )
A cigányság nagy részben ilyen csandala, vagyis kaszton kívüli gyülevész, és a zene, amit nyújt, sem más, mint hulladék, amelynek a nép valódi zenéjéhez semmi köze. Hogy a nemesség ezt a magyar nép zenéjével nemcsak huzamosan, hanem véglegesen összetévesztette, és hogy azt magáénak tartotta és erre hivatkozva a hagyományos zenét megtagadta, ennek jelentősége csak akkor mérhető fel, ha valaki tudja, hogy a zenének egy nép életében minden időben milyen szerepe van. A zene a nép morálja. A zene az embert kiegyenesíti, mondják a kínaiak, a zenében megtanulja az ember, miképpen kell együtt élni. Vagyis a zenében tudja meg az ember, mi a közös élet harmóniája. És a cigányzenét nem szabad összetéveszteni a giccsel. A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a hallgató alacsonyrendűségével. Ezért a giccs városi jelenség, csak a civilizáltság bizonyos fokán lehetséges. A cigányzene édeskés vinnyogása és cifra érzelgése a nép valódi zenéi közé ékelődött, és az újabb népdalkutatás érvei és tényei ellenére ezen a helyen maradt, sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy a közízlés zenei hagyománya kizárólag az ő birtokába került. Generációk tönkretett ízlése már kitart mellette. A cigányzene inferioritása nem határozható meg. A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. Zene itt annyi, mint duhajnak lenni és tökrészegnek lenni és elaljasodni. És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülüek zenéje, azoké, akik nem viselnek el mást, mint a suszterharmóniákat, és akikre csak a brutális rángatózás hat. Az émelyítő kicsapongás egy neme, ahogy általában a dzsentri-züllések idején az átdorbézolt éjszakák után hajnalban a kicsapongás részegségében kulminált. Nem mulatságra ösztönöz, hanem feslettségre, nem mámorra, hanem alvilági ájultságra, nem a zene évezredes magasabb tudásával, hanem alattomosan sündörgő vigyorgással és nyálas nyekergéssel olyan emberi lényeket, akik nem tudnak másképpen kimúlni, mint értelmetlen zenebonában és fülszaggató zsivajban. Arányok helyett monoton taposás, egyszerűség helyett primitív kotyvalék. És, ami megrendítő benne, az a bámulatos örömtelenség, a vidámságnak az a teljes hiánya, amely minden hangnak, még az egyszerű zörejnek is okvetlen ismertetőjele, még annak is, ha egy kulcs a kőre esik, még annak is, ha az ember száraz gallyra lép és az elroppan. Valami mélyen romlott és riasztó van benne, ragacsos és elaljasodott prepotencia. A zene nemcsak Kung-ce közösségében áll középponti helyen, hanem minden társadalomban ott áll, akár tudomást szereznek róla, akár nem. A hitvány és ledér zenének végzetes hatásáról Platón nem hiába beszél. A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengzős és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került, a hírlapok vezércikkeit. De ez még a kisebb baj lett volna. A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is, pedig ez a múlt ábrázolására paradigmatikus. Nincsen cigányzenébb mű, mint a Dobozy, vagy az Egri nők, vagy Hunyady László búcsúja, de cigányzenés a Siralomházban is. A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak. És az ember tudja, hogy amit így ábrázolnak, abból egy szó sem igaz, szemtelen érzelgés és arcátlan pátosz.”
(Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet), in: „A magyar Hüperion”, Medio Kiadó, 2002. )
Nincs mit, már régen egyszer begépeltem ezt a részt valakinek, most csak előkerestem.
VálaszTörlésÉrdemes jól átolvasni, vagy épp újraolvasni mindenkinek, még Magának is, azt hiszem. :)
A jazzes egyébként melyik műben van? Így hirtelen nem emlékszem már...
@Umnapistim:
VálaszTörlésÉvek óta várom már, hogy egyszer valahol "felrobbanjon ez a bomba":-)
Persze, nem fog:-(
Ki az, aki magára veszi azt, hogy problémáink alapvetően kulturális kérdések?
ü
bbjnick
bbjnick:
VálaszTörlésnekem is furcsa volt, hogy még nem jelent meg sehol a neten ez a részlet, bár kicsit tartottam is tőle, hogy bizonyos inteligentzijahiányos körök félreértik és csak a büdöscigányozást szűrik le belőle, besározva ezzel Hamvast is, akinek nyilvánvalóan nem a cigányok pocskondiázása és a magyarok egekig magasztalása volt a célja ezzel az írással, sőt... De jelen körben ettől nem tartok, bízom benne, hogy minden olvasónk kellő mértékig (és nem túlfeszülten) lényeglátó, a kritikát érti és a konzekvenciákat levonja saját ízlésvilágát, környezetét, etc. illetően. (A szomszédét könnyű szidni, vagy épp irigyelni, de minek.)
Nagyszerű bejegyezés, köszönettel olvastam.
VálaszTörlésHamvas jogvédett, lehet ez is az oka, hogy nem nagyon olvasható a neten, másrészt nyilván a "rasszista" átoktól való indokolatlan félelem.
Egyébként magam is úgy vélem, hogy nem egyszerűen a cigány zenéről szól az írás. Már csak azért sem, mert a cigány népzene nem azonos teljesen a muzsikus cigányok bazseválásával.
Források:
CSENKI Imre - CSENKI Sándor: Cigány népballadák és keservesek. Európa Könyvkiadó: Budapest, 1980.
Bartók, Béla: Cigány zene? Magyar zene? (Magyar népdalok a német zeneműpiacon) A Magyar Néprajzi Társaság XLIII. évi rendes közgyűlésén tartott előadás. (Különlenyomat az Ethnographia-Népélet XLII. évfolyam 2. számából.) - Budapest, 1931, Rózsavölgyi és Társa.
Eltekintve attól, hogy nem vagyok cigányzene/magyar nóta rajongó (azt hiszem itt is keveredik e kettő, cigányzene nem "cigány népzenét" jelent a bejegyzésben), és Hamvas-fan sem, valaki kifejtené nekem szabatos mondatokban, mi is itt mond a megmondás?
VálaszTörlésCigányzene nem egyenlő cigány zene. A cigányok maguk között nem cigányzenét hallgattak-játszottak, hanem ilyesmit. Balkáni, közel-keleti elemekből összeszőtt érzelmes, melankolikus zenét (persze a végén azért ott az őrjöngés).
VálaszTörlésJellemző, hogy manapság milyen gagyizenék mennek a cigánytelepeken a magnóból. Már a cigányok is sűllyednek.
Nagyon találó ez a HV idézet. Ennél jobban nem lehetne leírni, amit én magam is gondolok a magyar nótáról, ami ráadásul érdemtelenül háttérbe szorította a magyar népzenét.
VálaszTörlésTölgy,
VálaszTörlésgondolom itt egy egyszerű összefoglalás olvasható a cigányzenészek által játszott magyar nóták lealacsonyító hatásáról.
/lehet, hogy ez titkon megmondás? :)/
És persze, hogy nem azonos a cigányzene a cigány népzenével, részemről az esetleges anti-intelligens antirasszista(?) anti-megjegyzések ellen próbáltam néhány tisztázó sort írni. :)
Jellemző példája az utolsó sorokban említett mérgezésnek és „arcátlan pátosznak”:
VálaszTörlésMadarász Viktor: Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben.