A modern boszorkányper. Rasszizmus: a vád, ami ellen nem lehet védekezni

Az embereket talán egyenlőnek teremtették, de nem minden gyilkos egyenlő. Némelyeket gyorsan elfelejtenek — kivéve a közvetlenül érintetteket —, míg másoknak — nem feltétlenül a politikai merénylőknek — tartós politikai hatásuk van. A politikailag fontosak közé tartozott Stephen Lawrence, egy fiatal fekete férfi meggyilkolása 1993 április 22-én egy londoni kertvárosban. Öt vagy hat fiatal fehér megtámadta Lawrence-t és a barátját, Duwayne Brooks-t. Az egyik támadó állítólag azt kiáltotta, mielőtt agyonszúrta Lawrence-t: „Mi van, mi van, feka?” Brooks-nak sikerült elszöknie a támadók elől, akik elfutottak.

Számos gyanúsított elleni jelentős közvetett bizonyíték ellenére az elkövetőknek sikerült elkerülni a büntetést. A gyilkosság rendőrségi nyomozása ama töketlenség példája volt, amit ma minden brit a zsarukhoz kapcsol. A nyomozásra az állítólagos korrupció árnyéka vetődött, mivel az egyik gyanúsított egy gazdag kábszerkereskedő fia volt, aki egy korábbi alkalommal, amikor a fiát késeléssel vádolták, (sikertelenül) megpróbálta megvesztegetni és megfenyegetni az áldozatot, hogy az változtassa meg a vallomását. 

Azonban Lawrence megölése nagyobb társadalmi jelentőséggel bírt rasszista felhangja miatt. Az elfuserált nyomozást széles körben vitatták — feltételezve, hogy csakis a rasszizmus magyarázhatja meg, hogy a rendőrség képtelen volt az elkövetőket az igazságszolgáltatás elé állítani — és a kormányzat hivatalos vizsgálatot indított annak érdekében, hogy „megállapítsa, milyen tanulságokat kell levonni a rasszista motivációjú bűncselekmények nyomozása és vizsgálata számára”. Ezt követte a politikai és érzelmi korrektség alig valamihez fogható tora. Legfeljebb könyvnyi terjedelemben lenne lehetséges részleteiben megérteni azt a szellemi zűrzavart és erkölcsi gyávaságot, amibe a vizsgálat süllyedt. 1999-ben közreadták a megállapításait tartalmazó jelentést, amely majd’ általános méltatást váltott ki a nevetséges leegyszerűsítései ellenére. 

Idén, a jelentés tizedik évfordulóján, a sajtó és a hivatásos kriminológusok azért ünneplik azt, mivel, ahogy egyikük fogalmazott: „paradigmaváltást” hozott a brit rendőrség „diverzitás” iránti érzékenységében — ma a rendőrség egyfolytában a fajra gondol, úgy tűnik. A jelentés igazi hatása azonban az volt, hogy demoralizálta a már demoralizált rendőri erőket, amelyek közvetlenül a jelentés megjelenése után elálltak attól, hogy megállítsák és átvizsgálják a gyanúsan viselkedő embereket, és az utcai rablások száma megemelkedett 50%-al. 

Talán annak a ténynek, hogy a vizsgálat nyitott volt a köz számára, van köze az eredményeit megfogalmazó jelentés jellegéhez. A karzat rendre megtelt aktivistákkal és szélsőségesekkel, akik nem haboztak sértegetni azokat a tanúkat, akikkel nem értettek egyet; a vizsgálat vezetője Sir Willam Macpherson ritkán intette meg e nézőket, így a megfélemlítés hivatalosan szentesített légkörét teremtette meg. A jelentés elején található öndicsérő mondatokat („Hisszük, hogy méltányosan jártunk el.”; „A vizsgálat résztvevői és a záró jelentés elkészítői…kreatívan, kiemelkedő és felbecsülhetetlen értékkel járultak hozzá a jelentés elkészítéséhez.”) villámcsapásként követte a következő: „Köszönetet mondunk a Walworth Rendőrőrs állományának, akik nehéz és gyakran veszélyes körülmények közt segítettek rendet tartani, amikor az érzelmek túl magasra csaptak.” Egy kezdődő lázadás nem az a helyzet, amikor az igazság valószínűleg napfényre derül vagy uralkodó lesz az emberek gondolkodásában. 

A jelentés azt állította, hogy a Lawrence-eset ügyetlen kezelése a londoni rendőri erők „intézményes rasszizmusát” illusztrálja. Szegény Sir William teljesen felizgatta magát, hogy megmagyarázza az intézményes rasszizmus fogalmát, részben a faji viszonyok terén kérdésekben nagy erkölcsi tekintéllyel bíró Stokely Carmichaelre támaszkodva, a Fekete Párducok egykori „miniszterelnökére”. Ahogyan azt Macpherson elismerte, az ügyben részt vevő rendőrök rasszista viselkedésére semmilyen valós példát nem tud adni, noha számtalan a töketlenségre és késlekedésre vonatkozó bizonyíték. De ha a rasszista viselkedésre vonatkozó bizonyítékok hiányából arra a következtetésre jutott volna, hogy a rendőrség nem rasszista, akkor kétségtelenül a jól gondolkodó emberek gyűlöletének tárgyává vált volna. Így Macpherson rasszizmus meghatározása: „Annak kudarca, hogy a rendfenntartás és a módszereket alkalmazzuk a sok fajt tartalmazó társadalombeli rendfenntartás követelményeihez, pusztán azért is megtörténhet, mivel a rendőrök tévesen talán azt hiszik, hogy legitim »színvaknak« lenni a rasszista bűncselekmények kezelése és nyomozása esetén az egyéni vagy csoportos cselekvések során”. 

A következő oldalon azonban Sir William egyetértően idézte a fekete rendőrök egyik társaságának megállapítását: „Az intézményes rasszizmus arra készteti a rendőröket, hogy, igaz nem tudatosan és zömében nem szándékosan, másokat eltérő módon kezeljenek az etnikumuk vagy kultúrájuk miatt”. Más szavakkal, ha egyformán kezeled az embereket, rasszista vagy; ha különbözőképpen kezeled őket, rasszista vagy. Világos, hogy ez nem a törvény uralma, hanem Malleus Maleficarum, a Boszorkányok Pörölye uralma, és Macpherson nem bíróként, hanem boszorkányüldöző-generálisként viselkedett. 

A Macpherson által leleplezett intézményes rasszizmus bizonyítéka vicces lenne, ha a liberális sajtó nem venné szó szerint. Például, amikor a rendőrség a gyilkosság színhelyére érkezett, Brooks azt mondta: „Titeket ki a baszott picsa hívott egyébként, disznók? Csak mentőt hívtam.” 

folyt.

Theodore Dalrymple