A barbárok avagy az Ermitázs kifosztása

Mindenki előtt ismeretesek olyan történetek, amelyek a szovjet barbarizmust példázzák. Ugyan a Szovjetunió önképe szerint a tudomány és a tervezettség, tervszerűség fellegvára illetve a gazdasági prosperitás kulcsának őrzője volt, a valóságban mégis csupán a világ legostobább, legkiszámíthatatlanabb és legvigasztalanabb rezsimjeinek egyike. A görögök számára a barbár nem egyszerűen olyasvalakit jelentett, aki — mint arra az elnevezés utal ( = blabla) — érthetetlen nyelven beszél, hanem olyasvalakit, aki nélkülözi a polisz és vele a politika vívmányát. Azóta a szó persze általánosabb értelmet nyert, és körülbelül a civilizáció (vö. cívis) ellentétpárját értjük rajta.

Barbárság persze sokféle lehet, és egy barbár cselekedetnek nem feltétlen jellemzője az erőszak. Azt mondanám, hogy a barbarizmus bizonyos tekintetben mulasztás. Barbár lehet valaki azért, mert barbárnak nevelték, vagy mert barbárrá lett. A barbárság ugyanis meglehetősen kényelmes álláspont — nem kíván mérlegelést, nem ismer korlátokat vagy különbségeket és nem is tart igényt ezek ismeretére. „A barbárokat untatják a szép szavak”, írja Kavafisz híres versében. A barbár sohasem szkeptikus, magától értetődően, tévedhetetlenül barbár. Nem tart igényt a helyes cselekvésre, ezért mindig helyesen cselekszik.

Civilizáció és barbárság viszonya külön posztot érne meg, itt azonban legyen elég annyi, hogy szemben azokkal, akik a történelmet a barbár állapot elhagyásaként és a mindig szebb jövő felé való haladásként írják le, azt állítom, hogy a barbárság állandóan jelen van mint fenyegetés, a barbárok mindig készek betörni a kapukon. Kérdés, hogy hajlandóak-e a város lakói megvédeni magukat és értékeiket tőlük. Azonban más forgatókönyv is lehetséges.

Talán megbocsátja az Olvasó a hosszú bevezetést. Amiről szólni szeretnék, az egy sajátos, a maga módján szerintem mégis barbár tett, ami talán jól példázza a fent leírtakat. A szentpétervári Ermitázst Nagy Katalin alapította és már kezdetben elsőrangú festménygyűjteménnyel rendelkezett, leginkább németalföldi és itáliai mesterek munkáival. Francia, német és angol gyűjtemény is került a cárnő és a Néva-parti múzeum tulajdonába. Katalin utódai, I. Sándor és I. Miklós tovább bővítették-csinosították a kollekciót. Később, a bolsevik hatalomátvétel után sok, ott elhelyezett képet más múzeumokba szállítottak. Sztálin 1928-ban pedig — ez az első ötéves terv elfogadásának éve is — elrendelte, hogy az Ermitázs kurátorai állítsanak össze egy jegyzéket eladásra szánt műtárgyakból. A Wikipedia szerint kétezres nagyságrendről volt szó, ennek tizedét festmények tették ki. Ezekből összesen körülbelül 250-et értékesítettek.



Legkevésbé sem másodrangú műveket. Az eladott képek közt megtalálhatók voltak Rembrandt, Van Eyck, Van Dyck, Botticelli vagy Veronese ismertebb művei, köztük Raffaello Alba Madonnája (a képen), ami a korban rekordnak számító áron kelt el. Jellemző, hogy kalapács alá került Raffaello Oroszország védőszentjét ábrázoló Szent György és a sárkány című festménye is. Sztálin reménye ellenben nem teljesült, a művekért sokkal kevesebb valutát kapott, mint amennyire számított. A herdálás néhány évig tartott, a rajta nyert pénz végül semmire sem volt elég, a szovjet gazdaság továbbra is pocsékul teljesített. Sztálin még a kiárusítás ideje alatt elrendelte a kuláktalanítást. Biztos, ami biztos.

A barbároknak nem kellett bezúzni a kapukat, hiszen már a falakon belül születtek. Hatalomra jutva mégis idegen hódítókként, megszállóként viselkedtek. Pénzéhségükön, felelőtlenségükön és mulasztásukon egy amerikai bankár, Andrew William Mellon járt jól. Ő volt a bolsevikok legjobb vevője, többek közt hozzá került az Alba Madonna is. Mellon azonban nem tartotta meg magának a képeket, múzeumot alapított elhelyezésükre. Napjainkban pedig a washingtoni Nemzeti Galéria rendelkezik az egyik legfontosabb nyugati festménygyűjtemény felett.