Új Időszámítás kezdődik

Ünnepélyesen igérem, ezentúl többé egy szót sem szólok... ARRÓL.

L.


Horae Planetarum,
1569 by Isaac Kiening
(forrás)

Mink vagyunk a Horda
Száll a puszta porja
Bele patanyomba
Mink vagyunk a, mink vagyunk az
erre járó szemenszedett horda,
mink vagyunk a, mink vagyunk a
szélkavarta fajta puszta porja
Puszta fajta porja
Puszta fajta porja
Puszta fajta porja

Iga, kaloda, korda
nyűg, istráng, hám, csorda
pányva, béklyó, szolga
Mink vagyunk a, mink vagyunk a
belenyomva patanyomba porja
Mink vagyunk a, mink vagyunk a
belenyomva patanyomba porja
Szolga csorda horda
Szolga csorda horda
Szolga csorda horda
Szolga csorda horda

Ecsédit lekapta egy tatár a tevéről, maga elé rántotta a nyeregbe, és fokhagymaszagú lehelettel borzasztotta. Aztán karikák Ecsédinek, fényes gömbök a szem előtt, köhögés a porfelhőben, majd hirtelen csend lett. Ájult, puha némaság, mint a negyvenéves álomban hajdanán.

Amikor Ecsédi ismételten felocsúdott, látta, hogy a tatárok már lemozdonyoztak, egyesek kardjukra dőlve bóbiskolnak, kápát igazítanak, jellegzetes ugató hangjukon jót nevetnek, és az a tatár, aki előtt Ecsédi ült a nyeregben (ez maga a kán volt), kezében egy költő zengő koponyája, néha kortyolt belőle egy kis velőt, és közben kamerába néz, aranyfogsorral nevet, és arról nyilatkozik a BBC-nek és egyéb nyugati újságíróknak, hogy az egész csak ijesztgetés volt, ők jó fiúk, ez egy népszokás, folklórbemutató, és késsel metszett szemével bele is kacsintott egy osztrák kamerába. Még azt is nyilatkozta a tatár kán, hogy mindenki azt mondja ugye, hogy mi tatárok így meg úgy, hogy bűnösök vagyunk (a tolmács az fordított), de hát ez ma már népi játék, és az mért baj az, hogy mi tatárok ugye nem ismerjük a keresztény bűntudatot.

És ekkor a kán háta mögül, a ló farától kihajolt egy kicsi szőke fej deréktájon, és odasziszegett Ecsédinek (aki ugye a ló nyakán ült, mint zsákmány);

Bácsi kérem, bácsi kérem! A nevem Tímea, elrabolt keresztény hajadon vagyok, kilencedik hónapos terhes, mindenórás.

— Állj! — ordította Ecsédi a kamerába, olyan hangon, hogy a kán is abbahagyta a nyilatkozatot — Itt kérem — mondta Ecsédi hibátlan angolsággal hátramutatva — egy elrabolt lány is van!

Lawrence rúgtatott elő tevéjével a tömegből, a kán mellé léptetett, és mivel szívből kedvelte az elmaradott népeket, egyben kitűnően ismerte a TV médiumtermészetét, hibátlan tatár nyelvjárásban a következőket súgta a kán szőrös fülébe:

— Idefigyelj, te kán. Ha most itt az egész világon megtudják, hogy te kislányokat izélgetsz, akkor itt békefenntartó-megtorló akciót lesz, és stande-pityere (ezt is mondta Lawrence, stande-pityere, ami tatárul úgy hangzik: uhaliamma me), akkor gazdasági szankciókkal sújtja a művelt világ a tatárokat, úgy vigyázz, ezt a műsort itt most szenátorok is látják, és ha belőled 2 hét múlva bankigazgató lenne — márpedig az leszel, ha itt sikerül a szerkezetváltás — akkor majd mit kezdesz ezzel a folttal a múltadban. He?

A kán bólintott, hogy értette, a kamerák felé fordult, aranyfogsorral mosolygott, aztán maga elé rántotta Tímeát, a mellvértjére ölelte őt is meg Ecsédit is, és azt nyilatkozta a művelt világnak:

— Nem vagyok én komitácsi barbár, kommunista bitang, sem hegylakó párttitkár, ezt a két foglyot ezennel szabadon engedem. Éljen New York, éljen Rockefeller!

Óriási üdvrivalgás tört ki a piacon, a virágárusok virággal, konfetti-esővel és egyebekkel dobálták a kánt, egy angol tolmácsnő szájon csókolta nyelvesen, lerángatták a lováról és feldobálták a levegőbe. És miközben a művelt világ magába fogadta a megtért barbárt, helyette Tímea nyilatkozott az összes TV állomásnak, szatellitákon keresztül mondta el az ő történetét. Ez a történet, amely körülbelül másfél órán keresztül tartotta izgalomban a világ közvéleményét, így kezdődött:

— Kedves Világ? Benda Tímea vagyok, fogaim épek, és szűz voltam egészen tavalyig. Tanyasi lány vagyok, édesapámmal éltem a dél-magyar határvidéken...

— My God! — fordult a kamerák felé Lawrence: — Mint látják, terhes a picim!

— Kilenc hónappal ezelőtt — folytatta megrázó nyilatkozatát Tímea — édesapám elhalálozott. Ekkor én a holttest mellől felállván a kúthoz mentem, hogy vizében megnézzem arcomat. És megállapítottam, hogy szép vagyok, hölgyeim és uraim. Tanyánk a kereskedelmi utak kereszteződésénél épült a zöldhatáron...

— Na jó, de ki az apa? Goddam! — kiáltott fel Lawrence. És akkor az egész világ felszisszent. Emberek hajoltak előre New York-ban, Máltán és Grúziában a karosszékeken zsámolyokon és gyékényeken, afrikai putrikban, karóba húzottak biccentették előre a fejüket, hogy jobban lássák a képernyőt, (egy híresen nyugodt svéd ráordított a feleségére: Most ne pofázz, Tímea meg fogja mondani, ki az apa!), és másnap a világlapok így kommentálták az eseményt:

[következik: Tímeának babája]

Cseh Tamás–Bereményi Géza:
Nyugati pályaudvar (1993)