Kedvencünk: az evolucionizmus

Egy rövidke időre álljunk meg, engedjünk el mindent a kezünkből és gondoljunk erősen Darwinra. Ha ez megvolt, akkor gondoljunk erősen az államra. A mai jóléti államra.

Ha most nem érez valaki erős bizsergető érzést a gyomor tájékon, ne olvassa ezt tovább. A többiekhez szólok csak.

Darwin hívei szerint az anyag képes magát megszervezni, igen bonyolult, komplex, szinte már tökéletes struktúrákat kialakítani. Ennek létezéséhez és működéséhez nincs szükség semmiféle Intelligens Tervezőre. A hülyekeresztények Istenére pedig végképp. Ez ma, főleg Európában és az amerikai keleti-parti egyetemeken baloldali nézet.

Aztán gondoljunk az emberekre. Képesek rendet létrehozni maguk közt, vagy szükséges van egy rendet alkotó és fenntartó akaratra? Ez utóbbit úgy 500 éve konvencionálisan államnak, kormányzatnak nevezik. Sokak szerint a gazdasági bajok azt mutatják, nem hagyható magára a gazdaság, oda az állam avatkozzon be. Sőt, a szegénység, iskolázatlanság, családon belüli erőszak, daganatos betegségek és mifenék szintén az állami-kormányzati rendteremtő beavatkozásért kiáltanak. Ez is balos nézet leginkább.

Akkor összegezzük: egy virtigli baller hiszi, hogy az anyag képes önmagát megszervezni, életet létrehozni, irdatlan komplexitásokat, alkalmazkodást és mifenét a rend Istene nélkül (ID), míg ugyanő abban is megvan győződve, hogy amire képesek az eszetlen atomok és sejtek és csigák és bogarak és moszatok, arra nem képesek az ésszel bíró emberek. Nem képesek ugyanis önmagukat megszervezni, elrendezni, csak egy Intelligens Tervező Állam képes ezt megtenni velük. Ennyire bízik a bal az emberi értelemben.



Isten balra el, Intelligens Tervező Állam balról be.

Természetesen vannak, akik az emberi ügyekben is a spontán rend lehetősége mellett érvelnek, de azok nyilván ideológusok. De azok is, akik meg Isten mellett. Csak a fenti párosítás tudományos és konzisztens!

Amikor még az evolucionisták jószándékú magántudósok és nem tudományos hűbérbirtokosok voltak (Darwin és Spencer is a magánvagyonából élt), akkor törekedtek a konzisztenciára maguk is. A Fajok eredete előtt nyolc évvel, 1851-ben jelent meg Spencer Társadalmi statika c. könyve:

„Jegyezzük meg továbbá, hogy a húsevő ellenségek nem csupán eltávolítják a fűevők nyájából azokat az egyedeket, akiknek lejárt az ideje, de a betegeket, torz formájúakat és a legkevésbé fürgéket és a legkevésbé erőseket is kiselejtezik. Amely megtisztítási folyamat segítsége, valamint a párzási időszakban oly univerzális harc megakadályozza, hogy a faj leromoljon az értéktelenebb példányainak szaporodása révén; és biztosítja a környező feltételekhez teljes egészében alkalmazkodó és leginkább boldogságot hozó alkat megőrzését.

A magasabb rendű teremtmények fejlődése egy olyan forma felé irányuló haladás, amely képes e hátrányok által nem korlátozott boldogságra. Az emberi faj az, ahol a kiteljesedésnek meg kell valósulnia.

A civilizáció a megvalósulása utolsó szakasza. Közben, mind a létező emberiség jólétét, mind a végső tökéletesség kibontakozását ugyanazon jótékony, bár szigorú fegyelem biztosítja, amelynek az állati teremtmények is egészében alá vannak vetve: egy olyan fegyelem, amely könyörtelen a jó kimunkálása során: egy olyan alkalmasság-kereső törvény, amely sosem mentes a részleges vagy időleges szenvedést. Az alkalmatlan szegénysége, a balgák nyomorúsága, a lusták éhezése, a gyengék félrelökése az erősek által, amely oly sokakat »árnyékban és nyomorúságban« hagy, egy hatalmas, messze tekintő jóakarat végzései. Ahhoz, hogy az ember alkalmas legyen a társadalmi életre, az embernek nem pusztán a vadságát kell elveszítenie, de meg kell szereznie a civilizált élethez szükséges készségeket is. Az alkalmazás képességét ki kell fejleszteni; végbe kell mennie az intellektus ilyen változásának, amely alkalmassá teszi azt új feladatokra; és mindenek előtt, szert kell tennie arra a képességre, hogy feláldozza a kis közvetlen kielégülést egy távoli nagyobbért. Az átmenet állapota természetesen boldogtalan állapot. Nyilvánvalóan nyomorúság ered az alkat és a környezet meg nem feleléséből. Mindazok ránk ható bajok, amelyek a beavatatlanok számára ilyen vagy olyan megszüntethető okok nyilvánvaló következményeinek tűnnek, a fejlődés során végbemenő alkalmazkodás elkerülhetetlen kísérői. Az emberiség az új állapota kérlelhetetlen szükségszerűségei felé van szorítva — formálódik a velük való harmóniára, és el kell viselnie az ebből eredő boldogságot, ahogyan csak tőle telik.

A folyamatnak végbe kell mennie, a szenvedést el kell viselni. Semmilyen hatalom a földön, az államférfiak semmilyen ravaszul megtervezett törvénye, az emberiség semmilyen világjobbító tervezete, semmilyen kommunista panacea, semmilyen reform, amivel az ember valaha is előhozakodott vagy elő fog hozakodni, sem képes egy jottányit sem csökkenteni. Aszenveséeket talán felerősödnek és fel is erősödnek; és a megerősödésük megakadályozásában a filantrópok széles körben gyakorolhatják magukat. De a változással össze van kötve a szenvedés normális mennyisége, amit nem lehet csökkenteni az élet törvényének megváltoztatása nélkül.

Természetesen, amilyen mértékben e folyamat szigorát enyhíti az emberek egymás közötti spontán együttérzése, annyira helyénvaló, hogy enyhíteni kell; noha kétségtelenül kárt okoz, amikor az együttérzés megmutatkozik tekintet nélkül a végső eredményre. De az így keletkező hátrányok nem mérhetőek az egyébként nyert előnyökhöz. Csak ha ez az együttérzés a méltányosság megszegésére ösztönöz — csak ha az egyenlő szabadság törvénye által tiltott beavatkozást szül — csak ha így téve, az élet bizonyos sajátos területein felfüggeszti az alkat és körülmények közötti viszonyt, csak ekkor hoz tisztán bajt.

Ekkor azonban a saját céljait teszi tönkre. A szenvedés csökkentése helyett folytonosan növelni fogja azt. Azok szaporodását fogja elősegíteni, akik rosszul alkalmazkodtak a létezéshez, és ennek következtében gátolja azok szaporodását akik a legjobban alkalmazkodtak a léthez — azáltal, hogy kevesebb helyet hagy számukra. Hajlamos a világot megtölteni olyanokkal, akik számára az élet leginkább szenvedést hoz, és hajlamos kisöpörni belőle azokat, akik számára az élet leginkább örömöt hoz. Biztos nyomort hoz, és megakadályozza a biztos élvezetet.”

Pár évtizeddel később, immár Darwinra is hivatkozva, így folytatta Spencer:

Még kevésbé tűnik tiszteletreméltónak az a saját fajta iránti túlzott aggodalom, amely a más fajtából valók iránti teljes érdektelenséggel jár együtt. Ha ez a szenvedés megszüntetésére irányuló személyes erőfeszítésekre ösztönözne, akkor kiérdemelné az elismerésünket. Ha ezt az olcsó szánalmat kifejezésre juttató sok ember olyan volna, mint az a kevés, aki ideje nagy részét arra szánja, hogy segítse és bátorítsa, és alkalmanként szórakoztassa azokat, akiknek a rossz szerencséjük vagy esetlenségük miatt nehéz az élete, akkor feltétlen csodálatra volnának méltóak. Minél inkább úgy segítenek a szegényeken, hogy azok tudjanak segíteni magukon, és minél inkább közvetlenül és nem a távolból fejezik ki az együttérzésüket, annál inkább egyetérthetünk velük. De azok döntő többsége, akik törvénnyel kívánják a sikertelenek és lusták nyomorúságát enyhíteni, csak kis mértékben kívánja ezeket a rendelkezéseket a saját költségükre meghozni, főképpen mások költségére tennék azt — néha azok belegyezésével, de főképpen anélkül. Még ennél is inkább igaz, hogy azok, akiket arra kényszerítenek, hogy oly sokat tegyenek a nyomorgókért, gyakran hasonló mértékben vagy még inkább igénylik, hogy tegyenek értük valamit. Az érdemes szegény azok közt van, akiket megadóztatnak, hogy támogassák az érdemtelen szegényt. Mint a régi Szegény Törvény esetében, a szorgalmas és gondos munkásnak kellett fizetnie, hogy a mihasznák ne szenvedjenek, míg gyakran az extra teher alatt ő maga is tönkrement és egy dologházban kellett menedéket keresnie — miként manapság, a nagy városokban közcélokra beszedett teljes adó olyan magas lett, hogy »nem növelhető tovább anélkül, hogy ne okozzanak vele nehézségeket a szatócsoknak és kisiparosoknak, akik már elég nehéznek tartják, hogy megmeneküljenek a szegénységtől«. Így minden esetben a politika növeli azok fájdalmait, akik szánalmat érdemelnének, azért, hogy azok fájdalmait enyhítsék, akik a legkevésbé érdemelnek szánalmat. Azok az emberek, akik olyannyira együttérzők, hogy nem engedhetik, hogy a létért folytatott küzdelem az értéktelenek számára szenvedést hozzon el az ügyetlenségük és helytelen cselekedeteik eredményeképpen, olyannyira nem együttérzők, hogy szándékosan nehezebbé teszik a létért folytatott küzdelmet az értékesek számára, és rájuk valamint gyermekeikre mesterséges bajokat terhelnek a természetes bajok mellett, amiket el kell viselniük!

És itt visszaértünk az eredeti témánkhoz — a törvényhozók bűnéhez. Itt látjuk magunk előtt a legelterjedtebb törvénysértést, amit az uralkodók elkövetnek — amely törvénysértés olyannyira elterjedt és olyannyira szentesíti a szokás, hogy senki sem gondolja törvénysértésnek. Azt látjuk itt, hogy — miképpen a bevezetőben jeleztük — a Kormányzat, agresszióból és agresszió révén keletkezett, örökké elárulja eredeti természetét az agresszivitásával; és hogy az ami még közelről nézve is csak jószándékúnak tűnik, messzebbről nézve meglehetősen gonosznak — jóság kegyetlenség árán. Az ugyanis nem kegyetlenség, hogy a jobbak szenvedését növelik, hogy a rosszabbak szenvedése csökkenjen?

Az valóban csodálatos, hogy mennyire hagyjuk magunkat becsapni olyan szavakkal és frázisokkal, amelyek a tények egyik vonatkozására utalnak, míg teljesen figyelmen kívül hagyják a az ellenkező vonatkozásokat. Ennek jó példája, és illeszkedik a mostani kérdéshez, a »protekció« és »protekcionista« szavaknak a szabad kereskedelmet ellenzők általi használata és az, hogy a szabad kereskedelem hívei hallgatólagosan elfogadták azt. Míg az egyik oldal rendszeresen figyelmen kívül hagyja, a másik oldal rendszeresen elmulasztja hangsúlyozni, hogy az igazság az: ez az úgy nevezett protekció mindig együtt jár az agresszióval; és az »agresszionista« elnevezéssel kellene felcserélni a »protekcionista« elnevezést.

Ugyanis semmi sem biztosabb, mint az, hogy ha A haszna fenntartása érdekében B-nek megtiltják, hogy C-től vásároljon, vagy megbírságolják, ha C-től vásárol, akkor B-vel szemben agressziót követtek el, hogy »megvédjék« A-t. Nem, az »agresszionista« kétszer inkább alkalmazható a szabad kereskedelem ellenzőire, mint az eufemisztikus »protekcionista«; mivel egy termelő nyerhet, ha tíz fogyasztót megnyúznak.

A fent említett osztályok törvényhozási félrelépései nagy részt megmagyarázhatóak, és az elutasításukat enyhíti, ha messzebbről szemléljük az ügyet. E hibás cselekedetek gyökere abban a tévedésben rejlik, hogy a társadalom egy üzem; pedig az növekszik. Sem a múlt kultúrái, sem a jelen kultúrája nem nyújtotta jelentős számú ember számára a társadalom tudományos képzetét — egy olyan képzetet, mely szerint természetes szerkezettel bír, amelyben minden intézménye (kormányzati, vallási, ipari, kereskedelmi stb.) kölcsönösen össze van kapcsolva egymással — egy olyan képzetet, ami bizonyos értelemben organikus. És ha egy ilyen képzetet névleg el is fogadtak, nem fogadták el oly módon, hogy kihasson a cselekedeteikre. Épp ellenkezőleg, a testületi életben élő emberiségre közönségesen úgy gondoltak, mintha valami tészta lenne, amit a szakács kedve szerint alakíthat pitévé, felfújttá vagy lepénnyé. A kommunista félreérthetetlenül mutatja számunkra, hogy úgy gondol a politikai testre, mint ami megengedi, hogy kedve szerint alakítsa így vagy úgy; és sok parlamenti törvény hallgatólagos feltevése az, hogy a társult emberek, akiket ilyen vagy olyan kapcsolatokba rendeznek el, úgy fognak maradni, ahogyan azt nekik szánták.”