A liberalizmus zsarnoksága

Most minden bizonnyal árokásni fogok. Ugyanis a Konzervatóriumon és Reakción előforduló kedves és szimpatikus balos és liberós polgártársak rendre megjegyzik, hogy milyen elmaradott, provinciális a magyari konzervatív, bezzeg külföldön nem komcsiznak, a libsiket sem fikázzák, na de nekünk reakciósból is csak az alja jutott, ésatöbbi, ésatöbbi...

Most jelent meg a katolikusnak és méghozzá tradicionalista vagy konzervatív katolikusnak felnőtt fejjel megtért James Kalb könyve, A liberalizmus zsarnoksága. A szerző a legmodernebb országban, minden haladár álmában él, miként a hasonló témájú könyvet író Molnár Tamás (teljes szöveg itt) vagy Ken Minogue (teljes szöveg itt). Igaz, Molnár mégiscsak magyar volt, Minogue meg hiába Oakeshott tanítványa és utódja az LSE-n, csak egy ausztrál. De most egy igazi mainstream amerikai írt ilyen csúnyaságot, akinek honlapjáról sok más írását is elolvashatják a hitetlenkedő ballerek.

Ha a sok írását megpróbálom összefoglalni, akkor azt kell mondjam: a liberálisok és balosok (a modern Egyesült Államokban nemigen tesznek különbséget e kettő közt, és kérdéses, hogy Magyarországon érdemes-e) bírálatán túl egy, a számunkra is megfontolandó hangsúlyos gondolatát emelem ki, a hagyomány és a transzcendencia kapcsolatát. A hagyományt ugyanis hajlamosak vagyunk a gyakorlati tudásra, a próba-szerencse tanuláson eredményezte tudásokra korlátozni. Azonban a hagyomány tartalmaz számtalan nem gyakorlati, soha ki nem próbált tudást is, mint a Biblia, Platón, Arisztotelész, stb. A hagyományt és fennmaradását nem pusztán a gyakorlati sikeressége igazolja, ha ezt állítjuk, akkor a konzervatívok és a Rorty- vagy Putnam-féle pragmatizmus, vagy Machiavelli közt szinte semmi különbség nem maradna. Márpedig a különbségekhez ragaszkodom — jó árokásóként. A hagyomány transzcendentális elemei kérdéseket tesznek fel a számunkra, kínzó perplexusok elé állítanak — amiktől a modernek racionális, kész válaszaikkal megkímélnek minket. Ezek a transzcendentális tudások — bár senki sem, vagy csak nagyon kevesek tudtak ezeknek megfelelően élni — feszültségben állnak a gyakorlattal, és ezzel kiszabadítanak minket a gyakorlat mókuskerekéből (Chesterton képével: a kerék végtelen, de behatárolt.) A modern elutasít mindent, amit nem tud megérteni, és csak azt tekinti megértettnek, amit ellenőrizni, tervezni és uralni tud. A gyakorlati tudás mellett a transzcendencia is átláthatatlanul homályos, „zavaros” a ragyogó ész fénye számára, azaz félelmetes.

A liberalizmus zsarnoksága nem pusztán a tudatipar, erről bőven írtak már mások, hanem az, hogy elhiteti az emberekkel, csak önmaguk vágyainak a kielégítése a fontos, és semmi sem áll felettük vagy rajtuk kívül, amit tisztelniük kellene, és ami fontos lehetne akár az egyéni létezésük szempontjából is. Így a liberális bezárja az embert az immanencia körébe, ahol valóban könnyen manipulálható. A liberalizmus felszabadítása arra törekszik, hogy semmi tiszteletreméltó, titokzatos ne maradjon.

Ízelítőnek a Kalb címadó tanulmányának kezdő sorai, milyenek is a nemeurópaiértelembenvett konzervatívok:

„A radikális baloldal eltűnése annak a bizonyítéka, hogy elviekben elérte a kitűzött céljait. Noha ezt senki nem ismeri be, a Forradalom győzelmét látjuk magunk körül.

A politika ma radikálisan szekularista és anti-partikularista. Arra törekszik, hogy szétmállassza mindazt, ami megmaradt a hagyományos társadalomból és megalkossa az emberi társulás univerzális formáját, amely az emberi vágyak egyenlő kielégülését szolgáló technikailag racionális rendszert lesz. A vallást ki fogják tiltani a közéletből, az etnikai és nemi különbségeket eltörlik, és egy a világpiacon és a nemzetközi bürokráciákon alapuló, az egész világra kiterjedő rendet hoznak létre, amely felszámolja a helyi eltéréseket az emberi jogok, a nemzetközi gazdasági fejlődés és a kollektív biztonság nevében.

A kortárs liberalizmus fejezi ki és támogatja ezt az új rendet. Az új elitünk nem minden tagja liberális, és kívülállóktól is kap támogatást. Azonban, az elitünk határozza meg a tartalmát, és az támogatja az elit érdekeit. Megszabja a társalgás kategóriáit, meghatározza, hogy mi számít haladásnak, és meghatározza az együttműködés általános alapelveit, amelyek alapján igényli ez az elit az uralmat.

Az új rend támogatói történetileg és erkölcsileg szükségszerűnek tekintik azt, és így kötelezőnek, függetlenül a fennálló nézetektől és szokásoktól. Mivel a modern kormányzat saját állítása szerint konszenzuson alapul, a közvéleményt rá kell venni, hogy elfogadja. Ezért a véleménymenedzselés és az alapvető közpolitikát ellenző nézőpontok távol tartása az uralkodó közbeszédtől az államvezetés művészetének alapja lett.

Az igazi ellenzék ma már nem a baloldalról jön, hanem a reakciós és restaurációs csoportoktól, amelyek kizárják magukat a komolyan veendő politikából a liberalizmus és a baloldal elutasításával. A mai lázadók a partikularisták: a tradicionalisták, a fundamentalisták, populisták vagy nacionalisták. Ezen túl még anti-szekularisták és anti-hedonisták is. Elutasítják azt a politikai rendszert, amely a társadalmi rendet az emberi vágyakra építi, mivel elutasítják a mögötte meghúzódó nézetet, mely szerint az ember az erkölcsöt a saját céljaira alkotja meg.

Manapság mindent azon az alapon igazolnak, hogy segít az embernek megszerezni azt, amit akar. Azokat, akik egy, az emberi célok felett álló tekintélyt elismernek, veszélyes bigottaknak tekintik, akik valamilyen szekta vagy önkényes elv nevében el akarnak nyomni másokat. Következésképpen többé már nem létezik alapvető politikai eszmecsere. A politika ma ketté van osztva: egyrészt arra a nézetre, amely magát racionálisnak állítja be és eviláginak, és teljes mértékben uralja a közbeszédet; másrészt mindenféle eltérő nézetre, amelyek az emberi vágyak felett álló javakról beszélnek, de képtelenek hatékonnyá tenni a mögöttük álló komoly támogatást. A konfliktusról sosem beszélnek komolyan, mivel úgy gondolják, már megoldották; az uralkodó liberális nézet vitán felül állóként elfogadták, míg az eltérőket zavarosnak vagy rosszabbnak vélik.

Az uralkodó világnézet magát különösen toleránsnak és befogadónak tekinti. Nem az. A tévedés a politikának és az erkölcsnek a liberalizmus lényegére jellemző téves felfogásából ered. A liberalizmus azt állítja, hogy nem törődik a vallási és erkölcsi kérdésekkel, legalábbis személyes ügyként határozza meg azokat és az egyéni megítélésre bízza.”