Az aufklérus sikere

Van egyszer az „autonóm ember” idealizált képe. Ez a kép nyomon követhető a felhomályosodás romantikájától kezdve (a nemes vadember) egészen a Frankfurti Iskolán át a mai egyéb felszabadító ideológiákig. A külön történelemszemlélet azt adja ehhez hozzá, hogy az „autonóm ember” a kezdet kezdete óta küzd a mindenféle intézmények elnyomása, és a sarkokon habzó szájjal leselkedő reakciósok ellen, akik mindenféle babonáikkal (vallás, „tekintélyelvűség” stb.) korlátozzák eme autonóm ember erkölcsi kiteljesedését. Ha engednék, hogy belső erkölcsi parancsainak engedelmeskedjen, akkor a „természetes erkölcs” mindenhatóvá válna, és így a Földi Paradicsom állapota következne be — ám ehhez le kell bontani az elnyomó, fallokrata, középkori vallási-és egyéb babonákat, előítéleteket, melyek mérgezik a természetes erkölcs kristálytiszta forrását.

Hogy ez a mítosz teljes érvényességet nyerjen, szükség van egy egykimenetes–egyenes vonalú történelemszemléletre, amely egységként kezel teljesen különböző jelenségeket. Ha utóbbi felszabadító ideológia igazolásává válik, akkor ezen leegyszerűsítések rendkívül hasznosak.

Valami oknál fogva (ki érti ezt?) a felszabadító ideológusok állandó célpontja az Egyház. Ez utóbbi mindent megtestesít, amit egy meggyőződéses és elkötelezett felszabadító tiszta szívéből gyűlölhet: hierarchikus, hagyományra, tekintélyre és erkölcsi parancsokra épül, engedelmességet követel meg, és az „ego” feladását. Ezért az Egyház az Autonóm Ember ellen elkövetett bűnök széles tárházának melegágya, ez az az intézmény, mely legalább kétezer éve korlátozza „önmagunk kiteljesedését”, a természetes erkölcs felszabadulását, az igazi lelkiismeretre való odafigyelést.

Ebből fakadóan le lehet vonni a messzemenő következtetéseket: a középkori anti-judaizmusból egyetlen kicsiny bakugrással egyből a Soánál találjuk magunkat. Kontinuitás van, mondják az aufklérus kiképzett katonái.

Az teljesen mindegy, hogy a vallási ellentét lényegileg különbözik a fajitól: a vallás a lélek elsődlegességét és szabadságát vallja, így legfontosabb megközelítési módja a transzcendenshez való viszony. A faji ellentétek ezzel szemben tökéletesen modernek és materialisták: külsődleges jegyek alapján tulajdonít bizonyos cselekvési mintákat bizonyos csoportoknak — ezért szükségszerűen deterministák is. (Még a nem „szigorú értelemben vett” faji vonatkozású redukcionista elméletek is meglehetősen silányak.)

Aki nem érti a különböző episztemológiákon és előfelvetéseken alapuló előítéletek közti különbséget, az sosem fogja megérteni ezek lényegét, és így hibás, történelmietlen, anakronisztikus végkövetkeztetésekre fog jutni. (Ha a modern antiszemitizmus „bele volt kódolva” a középkori anti-judaizmusba, akkor mi dolguk volt az állítólag az intoleráns kereszténységből szellemi táplálékot merítő nem kicsit pogány náciknak a generációkra visszamenően kikeresztelkedett zsidókkal?) Aki nem hiszi el, az nézzen bele Tocqueville és Gobineau levelezésébe.

Csak egy lépés választja el Gonosz, Elnyomó, láncfűrésszel rohangászó püspököt a haláltáboroktól.

Ez a szellemi irányzat mindenféle zsidókkal szembeni előítéletet igyekszik egyként kezelni, hogy ezzel igazolhassa végül a legkisebb kritikus megjegyzés esetén is a „náci veszély” közeledtét. Csakhogy még zsidóellenesség és zsidóellenesség között is nem kis különbségek vannak: „És vol­tak egyéb­ként virtigli an­ti­sze­mi­ták, akik zsi­dó­kat men­tet­tek, mint pél­dá­ul Mes­ter Mik­lós imrédysta kép­vi­se­lő, kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi ál­lam­tit­kár vagy az az is­me­ret­len kö­zép­osz­tály­be­li úri­asszony, aki Fe­nyő Mik­sát búj­tat­ta, Az el­so­dort or­szág ta­nú­sá­ga sze­rint.”

Ámde az aufklérista irányzat minden finom különbségtételre érzéketlen — ami nem meglepő, ha egyszer a cél saját uralmi pozíciójának fenntartása, melyet épp „kritikai szelleme” szolgáltat.

Azok az ifjak és idősek, akik az Autonóm Ember és a haladó történelemszemlélet doktrínáját vallják (legyen az marxista vagy liberális), magukat a felszabadítás főpapjainak, az elnyomás ellen harcoló derékhad élkatonáinak tartják — szabad, kritikus, legkevésbé sem elfogult, előítéletmentes gondolkodók, akik az emberi sors jobbításáért küzdenek; mindeközben persze az egyik legnagyobb globális nevelési program kritika nélküli benyalói (valószínűleg ezt nevezi Ablonczy Balázs is hiperdoktríner „szabadgondolkodásnak”).

Sok mindent lehet mondani az aufklérus munkásságára, amik egyáltalán nem teszik őket vonzóvá egy reakciós, de csak egy szimpla, szabadságot szerető ember szemében sem: intoleráns, dokntríner, egyszerűsítő, népnevelő, és kicsit sem szabadelvű („Tudjuk, Merjük, Tesszük”). A technikája nem az érvek erősségére apellál, hanem az erőre, és erőszakra (vö. Marx felszabadító gondolatával, a vita céljáról).

Egyvalamit azonban nem lehet elvitatni: ez a nagyszabású népnevelő program a történelemben az egyik legsikeresebb.