Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap publicistája alaposan mellélőtt és voltaképpen nevetségessé tehette magát, amikor azt írta Liberális bukta című cikkében, hogy „Vona Gábornak a magyar nyilvánosságból való kiebrudalási kísérlete hatalmas fiaskó. [...] ott vannak a régiek, az örök aláírók. Konrád, Parti Nagy, TGM, Ungváry Rudolf, Radnóti Sándor. Őket ismerem, a többieket nem nagyon. Gondolom, a szabadelvű felfogású vécésnénik ujjlenyomatát is beszámították, hogy meglegyen a szükséges létszám. Hiába: olvad a nagy csapat, oszlik, mint Magyarország kollektív tudatából a szabad madaras homály. Rém kellemetlen, de már egykori alapembereik sem tolonganak az aláírási lehetőségért.”
A megállapításban rejlő részigazság ellenére (mármint, hogy a szabad madaras homály azért olvad, és hogy nem lehet csak úgy valakit diszkreditálni a liberális kórustól eltérő nézetei miatt) nyilvánvalóan Szentesi sosem olvasott kortárs irodalmi-művészeti folyóiratokat, mert akkor tudhatná, hogy a mostani aláírók többsége azok állandó szerzői közül való. Természetesen ez joggal veti fel, hogy a kortárs és színvonalasnak mondható mainstream irodalom a szűk olvasói elit körein kívül Magyarországon kevéssé ismert szerzői-szerkesztői-kiadói közege miért képezhető le gyakorlatilag a liberális jelzővel, és hogy amit kortárs magyar irodalomnak neveznek, az miért aposztrofálható praktikusan magyar zsidó irodalomnak (beleértve a jelenlegi határokon túli szerzőket is). Amatőr, helyi és befolyás nélküli irodalmi kvázi-folyóiratocskákat leszámítva ugyanis ez a helyzet.
Ha a notórius tiltakozó-aláírók névsorát végigolvassuk, nem nehéz felismerni nagyjábóli, vagy kör-beli azonosságukat a Wass Albertnek tervezett debreceni szoborállítással kapcsolatban tiltakozókkal. Bár akkor azt írták, a listán asztalosok és munkanélküliek is találhatók, azért a lajstrom akkor sem csak belőlük állt, a mostani névsor — amelynek talán mindent átfogó gyűjtőhelye az Élet és Irodalom — pedig válogatott. Az irodalmat, esztétikát, művészettörténetet, filozófiai kérdésekkel való analitikus foglalkozást stb. persze lehet „vécésnénikhez” méltó foglalkozásnak tekinteni, ha van bennünk egy nagy adag proliság, ám ha az ember kicsit cizelláltabban közelít a világhoz, akkor hamar be kell ismernie, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A magyar zsidó művész-értelmiség minden politikai kétessége ellenére nem a vécésnénik színvonalán áll, és akkor egyelőre erről mindent el is mondtunk.
Sajnálatos egyébként, hogy nincs élő és színvonalas „magyar-magyar” irodalom, mert nincsenek igazán jelentős magyar szerzők (és akkor most számítsuk a magyarok közé az elfogulatlanság jegyében a többségüket kitevő magyar-zsidókat is), akik ne csapódnának szinte szükségszerűen ehhez a liberális körhöz, amely jóformán teljes egészében lefedi a kulturális megmondás terepét Magyarországon. Azaz nem csupán Magyarországon, hanem Magyarországon és külföldön is. Nem véletlen a fő hangadók között állandóan szereplő Konrád György neve. Ő az egyik legfőbb stabil, biztos pont, a magyarországi liberalizmus egyik kulcsfigurája, aki környezetével együtt Németországban nagy tekintélynek örvend a Magyarországot érintő ügyekben és véleményformálás tekintetében. Németország pedig, ha tetszik, ha nem, ma is központi szerepet visz a Nyugat képének formálásában, az atlanti politika társadalmi bázisának alakításában, főleg kulturális téren. Elég csak a frankfurti könyvvásárra utalnunk, de alapítványok, ösztöndíjak és szalonok, valamint újságcikkek, előadások és könyvfordítások kísérik a magyarországi liberális értelmiség főként berlini szereplését.
Utoljára ebből az irodalmár-körökben általánosan elterjedt liberalizmusból (valamint ezzel együtt az ennek sok szempontból alacsony színvonalú ellenzékét képező úgynevezett „népiek” irányvonalából) Hamvas Béla „lógott ki” (igaz, toronymagasan), bár megpróbálták és megpróbálják utólag őt is beilleszteni a liberális kánonba. (Természetesen egyesek megpróbálkoznak beillesztésével a „népi” kánonba is, magától értetődően kevés sikerrel, hiszen életműve mintegy önmagából következőleg megmutatja mindkét tábor jelentős mérvű korlátoltságát, és ez már életében is azt okozta, hogy olyan nevek, mint Németh László vagy Kerényi Károly képtelenek voltak megérteni őt.)
Mivel az ilyetén kortárs irodalom, néhány húzónévtől eltekintve (mint Nádas, Esterházy, Kertész stb.), kevéssé ismert és következésképp még kevésbé elismert Magyarországon, ezért valóban úgy tűnhet, mintha a mostani tiltakozók névsora alászállást jelentene a korábbiakéhoz képest, akik hangsúlyosan főleg afféle közéleti szerepvállalók, továbbá pedagógusok és hasonlók voltak. Magam részéről úgy látom, hogy éppen most sorakozott fel a liberális értelmiség azon része, amely a kulturális szcénán tájékozottabban és jobb nyelvi struktúrákkal mozog.
Ne legyünk elfogultak. Márai ugyan hoz egy megfelelő színvonalat, azonban Wass Albert életművében minden részleges elismerésünk ellenére sem fedezhetjük fel azt a fajta irodalmi invenciozitást és kifinomultságot, ami egy jelentős irodalmi szerzőt jellemez. Hozzáértő szemmel az irodalomban nem a magyarság képviselete vagy a szentimentalista-moralista tragikum az, ami számít, és ezt nem pusztán egy posztmodern relativizmus vagy esztétikai ködevés mondatja velünk. Ha magyar nacionalistáinknak a csöppnél valamivel több eszük volna, akkor például Hamvas Bélát vennék elő, és őt állítanák mércének. Persze ez feltételezné, hogy a korlátolt és szűk (p)referenciákkal rendelkező nacionalista nézőponton túl kellene emelkedni. Túlemelkedni a derék háziasszonynak való Szabóné K. Tündéken.
Ne legyenek illúzióink, Parti Nagyék folytatni fogják újságírói-írói-költői tevékenységüket, akkor is, ha vécésnéninek nézik őket. És bár a magam részéről nem rajongok tárcáikért, könyveikért, verseikért (bár vannak ezek között, miként fordításaik között is érdekes, néha pedig értékes dolgok), azért el kellene ismerni, hogy habár fenntartásokkal szemlélendő, de tehetséges, néhány esetben a bulváron és ponyván túli szerzőkről, és nem mellesleg az irodalomra-művészetre befogadó, érzékeny diákságra is befolyással bíró személyekről van szó, akik fel vannak vértezve filológiai, pszichológiai, retorikai készséggel, nem jelentéktelen racionális okossággal, s némi életbölcsességgel is. Nem csak Faludy-félékről beszélünk, hanem kísérletező, filozófiai megközelítésbe hajló szerzőkről (köztük nem csak írókról, hanem zenészekről, képzőművészekről).
Úgy gondolom, hogy indokolt az óvatosság és bizonyos távolságtartás a liberális értelmiség e költőitől, íróitól, szereplőitől, az ő különféle motivációktól befolyásolt állásfoglalásaiktól, amelyek irodalmi, sőt más jellegű műveikben is megjelennek (és most nem a durva példákra gondolok, mint Spiró György esete, hanem sokkal finomabb, első ránézésre nem igazán megfogható dolgokra). De egy bizonyos jogos „babonátlanításon” túl otromba dolognak tartom a mérleg egyik serpenyőjébe tenni Wass Albertet, a másikba meg egy homályos gyűlöletet minden iránt, ami „nem magyar”.
Persze mondjuk Pelle Jánost nem tudom kifejezetten sajnálni, amiért az ominózus tévéműsorban nem állt a helyzet magaslatán. A fene szánná az energiáit mondjuk az „antimagorizmus” vagy az „antiteutonizmus” mélypszichológiai okainak kutatására.
Loxon,
VálaszTörlésezért magát jobban fogják szeretni, mint az evolúció-fikázásért. :)
Az irodalmi körök ilyen vagy olyan irányultsága a felvilágosodás óta létezik, téma, a közvélemény irányításának 200-300 éves technikája. Csak éppen a kiritka nem ugrik neki, hogy dekonstruálja a köröket megszervezőket-irányítókat, magukat köröket, marad a szellemtelen üres nácizás-zsidózás.
Az a "minőség", amire itten utalni tetszik, egy ilyen szokásos "minőség". Csoportidentitás, -lojalitás kérdése inkább. (Ahogy Kertész kifelé beszélt a körből, úgy, mint a huzat.) Esztétikai kategóriák helyett a csoportdinamikaiak jobban segítenének megérteni őket.
Másrészt, hál' Isten, az értelmiség kikerült a politikából-közéletből, szvsz pont Feriék tolták ki őket a játékból.
Akik addig benne voltak, azok sem irodalmár megmondók voltak, hanem sszociológus-politilógus, esetleg közgazda megmonók. A "szakember" már régóta felváltotta a megmondóiparban az "írástudót". Csak ők hiszik, hogy még mindig - mint a 19-20. sz. nagyobb részén - az irodalmi viták "a" közéleti viták, és a nagy kérdések ott tevődnek fel és dőlnek e. Lószart, Mama!
Szerintem Wass Albert "nőklapja író".
VálaszTörlésÁtvergődtem A funtineli boszorkányon, majd próbálkoztam még egy kedves barátnőm unszolására egyébbel is, de egyszerűen nem ment.
Ha ponyva kell olvasok P. Howardot /:)/, ha valami magyar, akkor népmesét...
De a lányok nagyon szeretik...
úristen mit fog ezért kapni! :)
VálaszTörlésén nagy és erős hurrá kiáltásokkal olvastam.
Hát én Wass Albertért egyszerűen rajongok! Ugyan eddig csak a 'Jönnek!'-et, az 'Adjátok vissza a hegyeimet! és az Átoksori kísérteteket olvastam, de sztem hatalmas tehetsége volt az öregnek. Remek történetek, élettel teli karakterek, igazi hazafias íz és az általam eddig olvasott legjobban megírt szeretkezés-jelenet. Szerintem Wass Albert - sztárolás ide vagy oda - nem hiányozhat a magyar polcokról.
VálaszTörlésÉn a kortársak közül valamiért nagyon szeretem Parti Nagy Lajost, nemtudom miért. Tisztában vagyok vele, h ki ő, hova ír, és, h minden politikai megnyilvánulása vállalhataltan, de egyszerűen tetszik az írása, és az ő motívumaiból készült Taxidermia c. film is. A versei közt is vannak remek példányok, de én igazából 'A fagyott kutya lába' c. novelláskötetét ajánlom elolvasásra.
És Pozsonyi Ádám?
VálaszTörlésMi van vele?
VálaszTörlésMi a véleménye a teakratáknak róla?
VálaszTörlésŐszintén szólva nem is tudom, hogy vannak-e még teakraták. De nekem az a véleményem róla, hogy van néhány jó beszólása, irodalmi művet tőle viszont még sohasem olvastam.
VálaszTörlés@Loxon!
VálaszTörlésEngedelmével egy Chesterton idézettel oldom fel/meg az ön/maga által elővezetett problémát:-)
„Nem divatos manapság a kis közösségek előnyeiről beszélni. Azt mondogatják nekünk, hogy nagy birodalmakért és nagy eszmékért kell lelkesednünk. A kis államnak, városnak vagy falunak van azonban egy bizonyos előnye, melyet csak az nem vesz észre, aki szándékos vakságra kárhoztatta önmagát. Az ember, aki kis közösségben él, nagyobb világot tudhat maga körül. Sokkal tisztábban látja, mily vadul különböznek egymástól az emberek, mennyire hajthatatlanul járják a maguk útját. Az ok nyilvánvaló. Egy nagy közösségben mi magunk választjuk meg társainkat. Egy kis közösségben viszont társaink eleve adottak. Ebből adódik, hogy a csoportok minden extenzív és magasan fejlett civilizációban olyasvalaminek alapján jönnek létre, amit rokonszenvnek nevezünk, és e csoportok százszor inkább elrekesztik előlünk a világot, mint egy kolostor. A klán nem szűkíti be a világot; ami valóban beszűkíti: az a klikk. A klán tagjai együtt élnek, mert egyforma lebernyeget viselnek, vagy egyazon szent tehéntől származnak; ám lelkükben, a dolgok isteni szerencséje folytán, mindenkor több szín ragyog, mint bármiféle lebernyegen. A klikk tagjai viszont azért élnek együtt, mert lelkük egyforma; korlátoltságuk a szellemi koherencia elégtelenségéből és az önelégültségből származik: olyan fajta korlátoltság, mely a poklokat lakja. A nagy társadalom azért jön létre, hogy klikkeket alkosson. A nagy társadalom: táptalaj a korlátoltság számára. Gépezet, mely azzal a céllal működik, hogy a magányos és mimóza egyént megóvja a keserű és üdvös emberi kompromisszumoktól. Azért jön létre, hogy a szó szoros értelmében megakadályozza, hogy az ember keresztény lelkiismerethez jusson.” (Chesterton, G. K.: Eretnekek. Szent István Társulat, Bp., 1991., 109.-110. p.; a Világhálón itt (is) olvasható (sajnos, csak angolul): www.gutenberg.org/catalog/world/readfile?fk_files=908395&pageno=53 )
Nem irigylem ezeket az urbánusokat (aktualizálva: liberálisokat):-D
:-)
Kedves Loxon, nem ment át a hozzászólásom, vagy nem ütötte meg a mércét?
VálaszTörlésKomolyan gondoltam.
Idevág Széles Gábornak egy egészen jó mondása, amit sokan talán tréfára vesznek, pedig szerintem a megkezdődött globális összeomlás fényében nem az:
http://www.magyarhirlap.hu/belfold/tortenelmi_lehetoseg_elott_all_a_magyar_ciganysag.html
"Történelmi lehetőség előtt áll a magyar cigányság
Történelmi lehetőség a cigányságnak, hogy több mint fél évezred elteltével, egy politikai, gazdasági fordulat után bekapcsolódhat a mezőgazdasági termelésbe – mondta Széles Gábor, lapunk tulajdonosa a Magyar Tudományos Akadémián, ahol a cigányság jövőjéről tanácskoztak."
Szerintem ugyanez a történelmi lehetőség áll az Élet és Irodalom zsidó származású szerzői előtt is.
Az "urbánus" szerzők tévútját radikálisan elvágja az urbanizációs trend történelmi vége, az elkerülhetetlen visszaruralizálódás, amikor panelmenekültek ezreivel lesznek tele az utak. Sok marhaságnak vet majd ez véget, az ilyen "irodalmároknak" is.
Csaba és BBJnick,
VálaszTörlésigen, a mérce... így kerekebb. Én nem hiszem, hogy a vissza- (?) ruralizálódás vagy a lokálpatriótaság lenne a követendő vagy a következő irány. A klánosodásban van valami, de azt nem nevezém ruralizációnak. Egy klán lehet arisztokratikus és urbánus.
Teljesen hamis a város és a vidék pozitív-negatív polarizáltságú szembeállítása. Egy birodalom pedig nem attól nagy, hogy földrajzilag mekkora. Róma a kezdeteinél, amikor még hét dombból állt, éppen annyira volt birodalom, mint amikor már Mithridatész ostromolta. És ugye az urbánus szó elvileg az Urbs-ból jön, ami korántsem városit, hanem rómait jelent. (A más városok lakosságai „orbánusok” volnának az eredeti szóhasználat szerint, helyesen).
Fontos a patriotizmus, de fontos a kozmopolitizmus is, s az én posztom egyáltalán nem is arról szól, hogy éljenek a népiek meg a lokálpatrióták, vesszenek az urbánusok. Ha figyelmesen elolvassák, akkor láthatják, hogy a lényeges a két szempont egyesítése és felülmúlása lenne. Ez van meg például Hamvasban, aki megírta az Öt géniuszt, meg a Száz könyvet is.