Konzervatív Tea-Kör

Magyar konzervatívok (digitalizált művek)

2012-02-01T19:46:00.005+01:00

DESSEWFFY EMIL GRÓF

Alföldi levelek.
Buda, 1842.

Fizessünk! Mennyit becsülettel elbírunk, magunknak, magunkért.
Pest, 1847.

A Magyar Tudományos Akadémia és nemzetiségünk feladatai.
Pest, 1866.

MAILÁTH JÁNOS GRÓF

Vallás-mozgalmak Magyarországban.
Pest, 1846.

Magyar konzervatívok — Gróf Dessewffy Aurél

2010-08-11T11:00:00.005+02:00

Interneten elérhető művei:

X.Y.Z. könyv.
Pest, 1841. Kiadja Trattner-Károlyi.

Koszorú Desewffy [sic] Aurél emlékének.
Pest,1857. Kiadja Heckenast Gusztáv.
Dessewffy Emil gróf által írt életrajzával és válogatott idézetekkel.

Gróf Dessewffy Aurél összes művei.
[csak képformátumban, és nem a teljes mű]
Budapest, 1887.
Sajtó alá rendezte és életrajzzal ellátta Ferenczy József.

A magyar nyelv és ellenzői.
In: Gróf Széchenyi István - Üdvlelde. Pest, 1843. 61-113. l.*)

Aus dem Papieren des Graf Aurel Dessewffy.
Landerer, 1843.

EMLÉKEZETE:

„Érezzük mi, hogy népszerűtlen eszméket fejtegetünk, mert természetüknél fogva csak az lehet népszerű, ami az egyesek hiúságának tömjénez.”

Gróf Dessewffy Aurél (1808-1842)

„...sem a küzdelem élénksége, sem méltatlan megtámadások, és indokainak gyanúsításai, nem voltak képesek méltányosságát, mérsékletét legkisebbé is megtántorítani. Mint belsőleg és igazán szabadelvű, az ellenvéleményeket szívesen tűrte, — mint született parlamenti ember és vitatkozó, mindazt mi a vitatás szabadságától elválaszthatatlan, de az egyénre nézve olykor bántó lehet, következményeivel együtt elfogadni, mindenkor kész volt. Ily hangulatban vitatta mindég a legkényesebb közjogi, s vallási kérdéseket, és mindazon tárgyakat mik akkoron reformi, és haladásiaknak neveztettek. És így történt, hogy éles és mélyreható felfogása, okoskodásainak szorító láncolata, eszméinek gazdagsága és bősége, előadásainak logikai és szabatos rendezése, dialektikájának ereje, a talpraesett és találó, de soha sem sebző elmésség, mikor az volt a helyén, a lesújtó nyomatékú, de mindig a megtámadáshoz mért visszatorlás, mikor ilyen kívántatott, — szóval mindazon fényes tulajdonok, miket beszédeiben ma is csodálunk, csakhamar közfigyelmet, és azon közelismerést költötték fel, hogy Dessewffy Aurél legjelesebb szónokaink egyike. Érezni kezdettük, mily nagy és üdvös is lehet a szónoklat azon nemének hatása, melyet rómaiakként az »eloquentia forensis« ellenében, eloquentia senatoriának nevezhetni, ha az, mint ő nála láttuk, a Rhetorika minden mesterfogásitól tartózkodva, és egyedül saját tartalmára támaszkodva, egyszersmind az országférfias képesség, és kiképezettség forrásaiból buzog ki. Ezen közérzelem szerzett azonnal befolyást Dessewffy Aurélnak a haza tanácsában. Fáradhatlan tevékenysége, kitűrni tudó erélye, személyes társalkodásának vonzó és némileg igéző ereje, erősítette mind inkább azt, mialatt meggyőződéseinek félreismerhetlen őszintesége, s azon minden tetteiből kiderülő tanúság, hogy benne nem a magasabb polcok szomja hanem a nemes hazafiság tettvágya dolgozik, ezen befolyást saját elvrokonainak körén túl, az ellenvéleményre is kiterjesztette. [...]

Dessewffy Aurél egy új irányzatnak a honi politika mezején volt alkotója, és képviselője. Egyetemes kiképzettségével, és mindazon tulajdonok szerencsés birtokában, melyek a legmagasabb értelemben vett statusférfiút teszik, túlszárnyalta kortársait. És innen van, hogy ebbeli felsőségét sokan irigyelhették. Megelőzte másfelől őket annak tiszta belátásában és megértésében, mi éppen azon időben és helyen, hol ő működött, a birodalom helyzete, a világ s a század eszméinek menete által, mint szükség volt reá szabva hazánkra. Ezért értették meg őt oly kevesen. Amit akart, ami után törekedett, azt erélyesen, határozottan akarta, és birtokában volt a kivitelhez megkívántató tetterőnek. Ezért gyűlölték számosan, mint veszedelmes ellenfélt. Mélyen fekvő meggyőződésekből származván véleményei, és eljárását önállólag a helyesnek elismerésére alapítván, soha sem kereste a népszerűséget, és azért abban része nem is volt soha.”

Gróf Dessewffy Emil

„Átvette tehát 1841-ben egy addig keveset olvasott hírlap szerkesztését s azt »Világ« cím alatt a józan konzervatív, vagyis mérsékelten haladó nézetek közlönyévé tette. Vezércikkei, melyek bámulatos eszmekinccsel, éles logikával, széles tudománnyal és utolérhetetlen dialektikával kérlelhetetlenül ostorozták Kossuth tévtanait, azoknak elburkolt lázításait leleplezték és lapja forradalmi irányát erélyesen megtámadták, nagy benyomást költöttek. Ha a lángeszű Dessewffy e lap vezetését még egy ideig folytathatta volna, alighanem fordulatot idéz vala elő az ország lakosai nagy részében, mely élvezettel olvasván Kossuth nagy ügyességgel szerkesztett dolgozatait, öntudatlanul szívta be az azokban lappangó forradalmi mérget.”

Id. Szőgyény-Marich László

„Cikkeit a toll könnyűsége, a stílus melegsége, egyszerű s mégis erőteljes szépsége, a nyelv hatalma jellemzik. E tekintetben első volt a magyar irodalomban és kortársai magyar Juniusnak nevezték el.”

Szinnyei József

„Az »X. Y. Z.« könyv írója még eleven emlékezetében él mindazoknak, kik az állam takarékosan haladó háztartásában, az ő »conserváló« elveit vallották s kik személyéhez, mint aki egykor ez elveket foganatosítani fogná, oly reményteljes kilátásokat kötöttek. És rokonszenves emlékezetében él azoknak is, kik az övétől különböző elveket vallottak, de benne a szilárd hazafit, nagy elmét, ügyes és kedves társalgót, merész pártembert, lovagias férfit és nemes ellent, kivétel nélkül becsülték.”

Vasárnapi Újság

„A kísérlet, hogy életéről és működéséről képet alkossunk, hogy szelleme fürgeségét, nézetei világosságát, ténykedését s ékesszólása tisztaságát méltón ábrázoljuk, egy hozzá hasonló lángészt követel. A sors ritka rendelése folytán e hatalmas erők a legnagyobb hatáskörben nyílhattak meg benne. Saját koráért, hazája jelen viszonyaiért élt, s az idő számára adott volt, hogy a pillanat követelményét mindenkinél jobban felismerje és azt uralni tudja, mert hiszen megértette azt. Konzervatív volt a szó legnemesb értelmében, alapelvei nem csupán a korhoz illő haladás tagadásában merültek ki, ő megőrizni s fejleszteni együtt akart, mert csak a fennálló szolgálhat biztos talpkövéül az újnak, s csak a történelmi jogok lényegén tartható fenn a szokásos forma, amelyben az megmutatkozik.”

Gróf Szécsen Antal

*) Érdekesség, hogy maga Széchenyi István az „üdvleldei bíróságnak” elsőként Dessewffy személyét ajánlotta, bár politikai álláspontjuk nem minden téren egyezett.

A tánc devolúciója

2010-07-28T10:29:00.005+02:00

Molnár Tamás eltávozására

2010-07-22T17:28:00.015+02:00

Nem szeretnék nekrológot írni, pláne nem összefoglalást — különösen nem mások nevében: mindannyian tudjuk, hogy egy jelentős — az egész világ számára jelentős — életmű zárult le Molnár Tamás halálával. Ugyanakkor furcsa lenne, ha éppen a Tea-Körben nem emlékeznénk meg erről a fontos gondolkodóról és szimpatikus konzervatív személyiségről, a teljességnek nem hogy igénye, de távoli visszfénye nélkül is.

Először a szüleim által olykor megvásárolt Új Magyarország c. jobboldali érzelmű napilap hasábjain tűntek fel nekem írásai, tizenkilenc évesen, a kilencvenes évek eleje-közepe felé. Körülbelül a harmadik ilyen cikkének elolvasása után ébredtem rá véglegesen, hogy jelentős valakiről van szó, akinek oda kell figyelni a dolgaira. E felismerés alapját magyarul tekintélynek nevezik, a világban létező elvét (princípiumát) pedig tekintélyelvnek vagy tekintélytiszteletnek. Később találkoztam is egyik könyvének címével: Az autoritás és ellenségei. Ő is tudatában volt a tekintély (autoritás) valóságának, fontosságának, és jól élt azzal.

Ugyanakkor nem volt e tekintetben vonalas. Nem volt könnyen bekategorizálható, konformista szerző. Sok évvel később meglepve értesültem Alain de Benoist-val és a franciaországi Új Jobboldallal való termékeny kapcsolatáról, amely vonulat mindennek mondható, csak kifejezetten kereszténybarátnak nem. Molnár Tamás pedig katolikus volt, a gnózis és a pogányság kritikusa. De ismételjük meg, nem volt vonalas, nem volt elzárkózó, nem volt olyan, mint azok a zugapologéták, akik gondolkodás nélkül elvetnek mindent, ami nem illik bele jó előre eldöntött és ólomból kiöntött hitkategóriáikba, vagy olyan, aki hisztérikusan menekül egy olyan szellemi környezetből, amelyet az általa alaposan analizált baloldaliak „reakciós”, esetleg még „pejoratívabb” jelzőkkel látnak el. Talán nem véletlen, hogy pogányságról szóló könyvének címét sem úgy választotta meg, hogy például „A pogány tévelygés”, hanem így: A pogány kísértés (The pagan temptation).

Olvastam rendszeresen és állandóan megjelent írásait a vegyes, de egyáltalán nem alacsony színvonalú Havi Magyar Fórumban, amelynek környezetébe „jólnevelt konzervatív” soha nem ment volna, az ilyen környezetet a trendy „jobbközép”-fanok befogott orral, messzire kerülték. Megjelent írása az Arkhé című tradicionális-tradicionalista szemléletű (tehát gnosztikus beállítottságú) periodikumban is. Molnár — agnosztikus keresztény létére — felismerte, hogy mely áramlatokkal érdemes egy katolikusnak szövetkeznie, érintkeznie, termékenyülnie a mindent eluraló modernitás és A liberális hegemónia ellenében, akkor is, ha végsősoron nem ért azokkal egyet. Molnárt előbb érdekelte a konzervatív mivolt, mint a szűklátókörű címkékkel ellátott ideológiai üvegcsék fals megbélyegző ereje.

Ugyanakkor ragaszkodott a jobboldali-baloldali ellentétpár megkülönböztetéséhez, amelyet elég tágasnak ítélt ahhoz, hogy ne szűkkeblűen kelljen megvonni benne a határokat, viszont elég szigorúnak ahhoz, hogy jelentésüket fenntartva kibontsa. Felismerte, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság kategóriái — megnevezésbeli korlátaik és az ezekkel kapcsolatos állandó félreértések dacára — egyetemes tipológiaként segíthetik a gondolkodót; elvetésük árulás lenne a minőségek meglétével szemben nem csak a politikában, hanem a művészetben is.

Műveinek felsorolása a Magyar Művészeti Akadémia oldalán.

1921—2010.

1920. június 4.

2010-06-04T16:30:00.004+02:00

Az országzászló a Szabadság téren, a mai „szovjet emlékmű” helyén.

E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig...

És akkor megkondultak a harangok.

Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt:

„A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”,

és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott:

„Consummatum est”

(Részlet Padányi Viktor Egyetlen menekvés c. könyvéből
— köszönet Umnapistimnek az idézetért)

Szabadság tér

G. d. Magister a mai alkalomra lefordította latinra a székely himnusz első versszakát. Immár a Tea-Körön is olvasható.

Gyógyászati hexameterek

2010-05-28T11:51:00.016+02:00

Orvosi zsályalevél

Salvia officinalis — halld, így szól a javallat.
Stressz, idegesség gyötrik az elméd: főzete nyugtat,
megmondom neked azt is, használd májzavar ellen,
jót tesz bélben, görcsöket oldván, széltelenítő,
párállást gátlandó zsályateát iszom én is,
zsályalevéllel süss húst, méditerán halat és még
készíthetsz vele angol zsályás sajtokat éppúgy,
hómeopathia-szerként ettől jobb a keringés,
orvoslási szakértők adják női climaxra,
gége, torokgyuszi, mandulafájás: gargarizálj csak,
frissen tartja a szád is, tisztítsd át fogaid hát!

*

Fœniculum vulgare
(édeskömény, ánizskapor)

Fœniculum vulgare vagy egykori néven fennel,
ősi likőrzamat és még szappanok illata sokszor,
fűszerezésre Durance mentén szaporítják.
Friss ánizskapor ágát használd sütve halakba,
tedd levelét a salátákba, s nyárshúsra a szárát,
zöldség és juhos ételek, disznók fűszere magpor,
idd teaként, ha hasad fáj, enyhül tőle a bélgörcs,
gyógyszer van gyökerében, köptet, ajánld köhögésre,
szélszorulás, gyomorégés, hasmars, rosszul emésztés:
rágcsáld magvát, múlik a gondod, plusz üde lesz szád,
és fennelmagolajjal küzdj bacterium ellen.

Pünkösdi teakrácia

2010-05-24T07:20:00.005+02:00

Wikipédia esztétikai korrekció

2010-05-18T11:18:00.007+02:00

Azoknak a kedves olvasóknak, akik valamely tévelygés folytán gyakorta kerülnek kapcsolatba az internettel és ezen belül is a Wikipédiával (bármely nyelven), valamint Firefox böngészőt használnak, ajánlok egy nagyon hasznos kiegészítőt, amely jelentős korrekciót végez az esztétikátlan és rosszul áttekinthető wiki-oldalakon.

Előbb ezt a nem teljesen haszontalan Firefox kiegészítőt kell installálni. Ha ez megvan, jelentős javulást hoz ez a stílus.

Hymnus Siculorum

2010-05-13T08:52:00.008+02:00

G. d. Magister fordítása latin nyelvre:

Nescimus, quorsum fato conferamur

aspera via, summis tenebris.

Te duce Csaba, iterum triumphet

populus tuus, stellae tramite!

Siculi pauci conteruntur sensim

inter fervidas pugnas gentium;

undis proh dolor! saepe obruimur...

Salva Domine Transylvaniam!

Magyar konzervatívok — Id. Szőgyény-Marich László

2010-05-08T11:00:00.008+02:00

Idősb magyar-szőgyéni és szolgaegyházi Szőgyény-Marich László (1806-1893) császári és királyi kamarás, val. belső titkos tanácsos, az aranygyapjas-rend vitéze, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja. Életrajza és emlékiratai itt olvashatóak.

Idézetek Szőgyény-Marich Lászlótól:

Gróf Dessewffy Aurél.

Dessewffy útjából visszatérvén, megdöbbenve tapasztalta azt a nagy hatást, melyet a közvéleményben a Kossuth lapja keltett. Nem sokat törődvén a veszély elhárítására vezető utak felett, s nem kérvén másoknál segélyt, midőn azt önmagában föltalálta: ugyanazon eszközökkel akarta a bajt orvosolni, mint amelyekből ez keletkezett. Átvette tehát 1842-ben egy addig keveset olvasott hírlap szerkesztését s azt »Világ« cím alatt a józan konzervatív, vagyis mérsékelten haladó nézetek közlönyévé tette. Vezércikkei, melyek bámulatos eszmekinccsel, éles logikával, széles tudománnyal és utolérhetetlen dialektikával kérlelhetetlenül ostorozták Kossuth tévtanait, azoknak elburkolt lázításait leleplezték és lapja forradalmi irányát erélyesen megtámadták, nagy benyomást költöttek. Ha a lángeszű Dessewffy e lap vezetését még egy ideig folytathatta volna, alighanem fordulatot idéz vala elő az ország lakosai nagy részében, mely élvezettel olvasván Kossuth nagy ügyességgel szerkesztett dolgozatait, öntudatlanul szívta be az azokban lappangó forradalmi mérget. [...] A gyönge test, a lelki erők túlfeszítése következtében összeroskadván, Dessewffy Aurél, a legszebb remények közepette, a haza és király kipótolhatatlan veszteségére s minden pártszínezetű hazafi osztatlan, mély fájdalmára, rövid betegség után, ideglázban kimúlt.

Dessewffynél nagyobb ésszel és szellemmel nem találkoztam. E mellett kedélyes, derült ember volt; a mások véleménye iránt ritka türelemmel viseltetett. Kora fiatalságom óta legszorosb barátság fűzött hozzá, mit éltem egyik legszebb vívmányának tekintek. Rövid idő múlva európai hírű államférfiú válik vala belőle s genialitása a század legnagyobb férfiai sorába helyezte volna. Áldás legyen emlékén.

Klemens von Metternich herceg.

A magyar nyelv használatára vonatkozó javaslatot a kancellária nem pártolta egész terjedelmében, mert a nem magyar nemzetiségek részéről mutatkozó ingerültség óvatosságra intett. Minthogy a magyar országgyűléseken alkotott törvények századokon át latin nyelven keltek, s csak 1836 óta jelentek meg a latin és magyar szöveggel, a kancellária, kivált Horvátországra való tekintettel, időelőttinek tartotta a tisztán magyar szövegre leendő áttérést. Kizárólag Metternich herceg érdeme, hogy az országgyűlésnek abbéli végzése, mely szerint a törvények ezentúl csak magyarul szövegeztessenek, jogerőre emelkedett. A miniszteri konferencián ugyanis határozottan sürgette, hogy a nyelv dolgában mindent, amit az ország jogosan követel, egyszer és mindenkorra meg kell adni azért, hogy ezen kérdés tárgyalása, mely annyi keserűséget idézett elő, valahára befejeztessék. Metternich hg. ezen nézete a felség és a főhercegek által elfogadtatván, az ország ebbeli élénk óhaja még ezen országgyűlésen teljesült.

A készülőfélben lévő változásokban a legfőbb tényező Metternich hg., ki a magyar alkotmány sértetlen fenntartását őszintén kívánja, de egyúttal annak időszerű kifejlesztését s az osztrák örökös tartományok érdekeivel való megegyeztetését mellőzhetlennek tartja. A mutatkozó rendetlenségeket és zavarokat nem az ősi intézménynek, hanem annak tulajdonítja: »weil Ungarn – az ő szavai szerint – gar nicht regiert wird. Es muss daher die Autorität der Regierung vor Allem wieder hergestellt und durch diese mit Unterstützung einer gemässigter Parthei der Weg der zweckmässigen Reformen thatkräftig betreten werden.« (»Mert Magyarországot éppenséggel nem kormányozzák. Mindenekelőtt a kormány tekintélyét kell helyreállítani s ezáltal egy mérsékelt párt segedelmével a szükséges reformok útjára komolyan kell lépni«.)

Budára költözésem előtt Metternich hg. meghívatott ebédre. Ebéd után a kormány szándékairól, elveiről és jövő irányáról, valamint a külügyekről, különösen az akkor bonyolódott svájci viszonyokról nagy részletességgel szólott. Búcsúzáskor a magyar ügyekre vonatkozó aforizmákat ajándékozá nekem [pdf], reáírván ajánlását.

Ezen munkából világosan kitűnt, hogy Metternich nem ellensége alkotmányunknak és nemzetiségünknek, sőt annak erős istápja volt. Ő volt az akkori osztrák államférfiak közt utolsó, igaz, józan barátja Magyarországnak.

Június 16-án meghalt az öreg Metternich herceg. Általában az utolsó időben túlságos szellemi megerőltetésnek tulajdonítják a 86 éves aggastyán halálát. A háború kitörése előtt sokat értekezett vele a felség, kinek terjedelme sírásbeli dolgozatokat is nyújtott be. A magyar állapotok iránt a háború előtt oda nyilatkozott, hogy ezekre mostan nem lehet gondolni, mert, midőn a ház teteje ég, mindenek előtt azt kell oltani.

Egyébként az elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy Metternich mindig a magyar nemzet barátja és jóakarója volt; sok jót köszönhettünk neki a múlt időkben; határozottan rosszallta a kormánynak Magyarországgal való bánásmódját, s ha tőle függ, soha sem engedte volna nemzeti megsemmisülésünket. Már azért is legyen áldás emlékén.

Merénylet a király ellen.

Rossz auspiciumok közt kezdődött az [1853-as] év, mert február hó 18-án egy esztelen, gonosz, elvetemedett egyén a császár ellen merényletet intézett, mely ha sikerül, a felség összes országait fájdalmasan felzavarta volna. Épp a horvátországi úrbéri kárpótlás ügyét adtam elő a birodalmi tanácsban, midőn hírét vettük, hogy a császár séta közben egy, eddig ismeretlen nevű és nemzetiségű fiatalember által nyakon szúratott. Az általános eliszonyodáson kívül, első gondolatunk az volt: bárcsak ezen őrült bűnös magyar ember ne lenne. S fájdalom, nemsokára kiderült, hogy Libényi Jánosnak hívják s fejérmegyei csákvári születésű szabólegény. Mi magyarok tehát kétszeresen fájlaltuk ezen — szerencsére meghiúsult — átkos tettet, ámbár senki sem volt oly elfogult, hogy azért a nemzetet és országot okolni akarta volna. Hazánkból számos felérkezett küldöttség fejezte ki a trón előtt ez alkalomból is loyális érzelmeit s a császár egy pillanatig sem viselt keblében neheztelést a nemzetre, sőt jóakaratát bizonyítandó, alig üdült fel egy kissé, mindenekelőtt a magyar- és horvátországi úrbéri kárpótlási pátenseket rendelte szankciója alá terjeszteni.

A bécsi nép, mely a kormányrendszerrel szintén elégedetlen volt, a császári ház iránti ragaszkodását zajos tüntetésekkel nyilvánította s földig lesújtott hazánkban is mindenki pillanatnyilag felejtve a szenvedéseket és elfojtva panaszait, undorral fordult el a merénylőtől és örült a fiatal uralkodó élete szerencsés megmentésének.

Ifj. Mailáth György.

Az emberi nyelv szegény azon sajgó fájdalom kifejezésére, mellyel a magyar főrendiház szeretve tisztelt elnökének, nagyméltóságú székhelyi Mailáth György országbíró úrnak gyászos kimúlta, ezen ház összes tagjainak kebleit minden körülmények közt eltöltötte volna, de különösen eltölti azon vérfagyasztó átkos merényletet tudva, mely az erőteljes nagy férfi életfonalát korán kegyetlenül széttépte.

És ha mások netalán tudnának is e fájdalom kifejezésének megfelelő szavakat kölcsönözni, — én ennek megkísértésére teljesen képtelennek vagyok kénytelen magamat vallani; mert a főrendiház megtisztelő másodelnökségének legkínosabb feladatát kell teljesítenem ma, midőn agg napjaimban a nálam sokkal fiatalabb férfi megrázó halálát vagyok hivatva jelenteni azon helyről, melynek ő másfél évtizedeb át dísze és fénye volt és melyről ő annyi elköltözött tagtársnak emlékét elragadtató szónoklattal kegyeletesen megörökítette; — én, ki őt kora fiatalságától, sőt gyermeki korától ismerve, kezdettől nagyokat ígérő fényes pályájának minden mozzanatát mindig növekedő bámulattal és tisztelettel szemléltem, és később nehéz időkben mint munkatárs, elvrokon és legőszintébben ragaszkodó igaz híveinek egyike, újabban pedig 8 év óta mint időnkénti helyettese, a legszorosabb baráti és — atyáinktól átöröklött — legbensőbb bizalmas viszonyok közt éltem vele.

A nagy férfi lángesze, mély tudománya, a királyi trón iránti törhetlen hűsége, tiszta hazaszeretete és fennkölt vallásos érzelmei, a közélet terén — mint alispán, országgyűlési követ, főispán, tárnok, kancellár, legfőbb semmítőszéki és utóbb királyi curiai elnök — tett nagyfontosságú szolgálatai, de kivált alkotmányos életünk új korszakának előkészítése körül szerzett elenyészhetetlen hazafias érdemei magasra kiemelték őt a haza legjelesebb fiainak sorából; — őt, ki mint államférfiú és honpolgár, mint bíró és törvényhozó, mint családfő, barát és ember a legnemesebb lelki tulajdonok és erények mintaképe volt; s az egész ország osztatlan szeretetét és tiszteletét bírván, főképp, — az ő szellemi fölényét önként elismerő főrendiházban, melynek tanácskozásait másfél évtizeden át páratlan bölcsességgel, meghajlást parancsoló tekintéllyel és a neki kiválóan saját, szelíd-komoly méltósággal és részrehajlatlansággal vezérelte, a legmelegebb ragaszkodás, csodálkozás, szeretet és hálateljes tisztelet tárgya vala.

Országgyűlési felszólalás (1866)

...bármennyire elismerem a jogfolytonosságra vonatkozó éles okoskodásnak súlyát; bármennyire osztozom azon mesterileg kifejtett nézetekben, melyek az egyes törvényeknek fejedelmi önkény általi hatályon kívüli helyheztetéséből eredhető veszélyek iránt felhozatnak; bármily szívesen mellőzöm végre az 1848-ki törvények mikénti keletkezésének taglalását, melyeket illetőleg — anélkül, hogy ebből a törvények ellen indokot meríteni kívánnék – ha valaki, én szólhatnék arról, vajon s mennyire mondható a koronának akkori elhatározása teljesen szabadnak, és minden, nem csupán szellemi nyomástól mentnek — mégis tagadhatatlan, hogy a jogfolytonosság tekintetében nagy különbség van aközött, ha a korona tettleges érvényben talált törvényeket merő önkényből hatályon kívül tesz s az alkotmányt felfüggeszti, míg ezen törvények nem módosíttatnak (törvények, melyek a nemzet közakaratának voltak kifolyásai, évek hosszú során át éltek s üdvös voltuknak jótékony nyomait hagyták a nemzet életében vissza), és ha — mint jelen esetben — a felség által, legnemesebb, legnagylelkűbb szándokkal, s éppen az alkotmányosság helyreállítása céljából, oly törvények előleges átvizsgálása kívántatik, melyeket uralkodásának kezdetén már nem talált hatályban — melyek, legszelídebben szólva, váratlanul jöttek létre s mindössze öt hónapig voltak hatályban; melyeknek kíséretében azon szomorú esetek következtek be, melyekből aztán az ország legkeserűbb szenvedései fejlődhettek; melyek immár 17 év óta hatályon kívül vannak; melyek a birodalom alkotmányos átalakulására és keletkezett számos új érdekekre s viszonyokra való tekintettel a legbehatóbb átvizsgálást kívánják; és melyekben magok a képviselők is készek, első feliratuk szerint, több lényeges változást tenni.

Ha tehát mégis engedem, hogy alkotmányos jogaink, törvényeink és törvényes intézményeink alaki törvényességének puszta elismerése valódi megnyugtatást nem nyújthat, s meddő írott malaszt maradna, ha a tettleges foganatosítás tartósan elhalasztatnék, viszont méltányosnak kell tartanom, hogy — tekintve a rendkívüli viszonyokat, melyekben vagyunk — minden innen vonható következtetés nélkül, a foganatosítás követelése előtt, bebizonyíttassék, hogy az illető törvények a birodalom alkotmányos átalakításával nincsenek ellentétben, s fönnállását és hatalmi tekintélyét nem veszélyeztetik, — mi szerintem csak a közös ügyek iránti országgyűlési egyezkedéssel párhuzamosan és egyetemig történhetik.

Gyaloglás vége? — avagy autóbuzi-e vagy?

2010-05-05T19:50:00.014+02:00

Szerencsétlenségemre társasházban lakom, ami önmagában még nem lenne olyan nagy baj, mert egy viszonylag szép, régi polgári házról van szó, de a prolik bevették magukat az alsó lakásba, elfoglalva az udvart és ellehetetlenítve egy legalábbis normálisnak mondható közösségi létet és együttélést a többi, egyébként tényleg normálisnak mondható lakóval. Tele az udvar vassal, lommal, roncs- és még működő, javítás alatt álló autókkal, számomra érthetetlen lelkületű fiatalokkal. Ez a (nem hivatalos, de jól sikerült) Bëlga klip, illetve az alábbi vers jól illusztrálja, miről is van szó.

Eme modern jelenség kapcsán idéznék néhány sort az ausztrál Rodney Blackhirst egyik esszéjéből, bár kétlem, hogy az érintetteknek épülésére szolgálna, hiszen legfeljebb autós magazinokat olvasnak, a teát nem kedvelik, ráadásul szalonunk ablakait is bedeszkázta a Nagy Teakrátor.

* * *

„A tradicionális ember, bármely korban élt is, élete során rengeteget gyalogolt. A tradicionális életmód sokkal inkább lokális, helyhez kötött, de megkövetelt olykor zarándokutakat, és a lovaglás mellett a gyalogszerrel történő vándorlás volt a helyváltoztatás szokásos módja. Az emberi mozgásnak ez az egyedülálló módja nem hasonlítható egyetlen ma is élő vagy már kihalt teremtmény járásmódjához sem. A jobb és a bal váltakozása a sétában szervesen hozzátartozik az emberi létformához, közvetlen analógiában állva az agy két féltekéjével, ily módon egy eléggé biológiai, ám éppoly szimbolikus értelemben véve a séta párhuzamba állítható a gondolkozás alapműveleteivel. A modern ember nagyon keveset sétál. Inkább vezet. Ami azt jelenti, hogy ül. Idejének egyre nagyobb részét tölti automobiljának fémből és üvegből készült védőburka mögött. A láb mozgása a pedálok, illetve az automata váltós autókban csak a gázpedál taposására redukálódott. Inkább a test felső része, a fej és a karok, a kezek működnek vezetés közben, ami nagy mértékben agyi, fej-központú tevékenység a sétáláshoz képest. A vezetéssel együtt járó gondolkozás fizikátlan és absztrakt. Következésképpen e téren, amint más tekintetben is, a modern ember fizikailag legyengül, mentálisan pedig megkeményedik. [...]

Ez technicizált korunk emberének tragikus paradoxona — minél hatalmasabb a technikája, ő maga élőlényként annál gyengébb lesz. Eltörpül saját óriásai mellett. Kis ember a nagy gépben, olyan mint Óz, a nagy varázsló. A modern mitológia jól tükrözi ezt a képet a technikailag fejlett „idegenek” avagy földönkívüli lények tipikus ábrázolásában — sápadt, töpörödött lények elcsökevényesedett végtagokkal és hatalmas fejjel. Az ember kiüríti és kifordítja magát technikájába. Belső képességeit apránként külső készülékekre cseréli. Ez a kozmikus ciklus menete. Az ember a leginkább mikrokozmikus egy ciklus kezdetekor. Azonban elveszíti ezt a teljességet, és a ciklus folyamán mikrokozmikus erői visszaáramlanak a makrokozmoszba. Minden egyes technikai előrelépés valamilyen tekintetben megkárosítja az ember őseredeti osztatlanságát. Az ember önmaga kiürítésével igázza le a természetet. A természet leigázásával ilyenformán tulajdonképpen önmagát teszi tönkre. A tűz felfedezése gyengítette az ember belső tüzét. A cipő feltalálásával kárt tett a lábában. Az írásbeliség elsorvasztotta emlékezőtehetségét. Jelenleg éppen az emberi idegrendszert tárgyiasítjuk számítógépek, az immunrendszert pedig oltóanyagok formájában. Az emberi mikrokozmosz egyre jobban elveszíti épségét, integritását a makrokozmosszal szemben. A ciklikus hanyatlás egyfajta külsővé tétel, objektivizálás: a szilárd külső vázzal rendelkező automobil ennek a leképeződése korunkban. [...]

Visszatérve a görög szóhasználathoz, a vezetés közben szokásos ülő helyzet és a séta egyenes testtartásának ebből következő elutasítása, valamint az a gondolat, hogy egy ilyen életmód elkerülhetetlenül roncsolja az emberi létforma eredeti integritását és képességeit, a demiurgosz, Héphaisztosz sántaságára emlékeztet. Általában úgy vélik, hogy Héphaisztosz akkor sántult meg, amikor az Olümpuszról Lémnosz szigetére zuhant, valójában viszont már születésétől fogva sánta volt, egy fogyatékos isten az olümposziak között. Az automobil technológiája éppen ebben a tekintetben héphaisztoszi. Héphaisztosz sánta: testének alsó fele elsorvadt. Fortélyos készülékeivel és találmányaival játszadozva biceg fel s alá. Az autós — lévén alteste lényegtelen — szintén héphaisztoszi lény, szimbolikusan sánta. Homérosz trójai háborúról szóló beszámolójában a Héphaisztoszról szóló sorok közt hátborzongató előrevetítését olvashatjuk a héphaisztoszi gépezetként bemutatott önmozgó járműnek. A történet szerint a kovácsisten műhelyének kohójában háromlábú székeket készített, amelyek oda-vissza gurulnak az istenek gyűléseire, önmaguktól mozgó, intelligens alkotásokként. Ugyanebben a passzusban találkozunk az „arany szolgálólányokkal”, akik noha fémből készültek, önmaguktól mozognak, valamint a nous, az ész adományát is megkapták; ezek, mint már többen is helyesen megállapították, a modern robotok előképei. A modern technika létrehozta Héphaisztosz műhelyének furcsa szerkezeteit, az automobil éppen ezeknek a mondabeli önjáró székeknek a megvalósítása. Héphaisztosz megkötő, leláncoló isten is, és figyeljük csak meg, hogy az utasok is beszíjazzák magukat a gépkocsik kabinjába a biztonsági övekkel. De semmilyen értelemben sem részesül a modern technika a héphaisztoszi megszenteltségben: inkább az jellemzi, hogy ellopta a technikai eljárásokat az istentől, aki maga is eltűnt az ember demiurgoszi mámorának és a föld kifosztásának köszönhetően. Szükségszerűen démonikus és diabolikus erők kapcsolódnak egy ilyen technikához, és csakugyan megfigyelhetjük ennek bizonyos aspektusait abban, ahogyan egyes emberek az autók megszállottaivá válnak, az „országúti dühöngés” és a „sebesség démona” jelenségében, amikor egyébként jó modorú emberek agresszív, mániákus vezetőkké alakulnak, valamint azon egyéb formákban, amelyekben az autókkal kapcsolatos lelki megszállottság megnyilvánul. Minden ördögi technológia emberi áldozatokat követel, akiknek életét maga alá gyűri a technika. A televízió ennek legnyilvánvalóbb példája. Többségünkre hatással van, bizonyos embereket azonban teljesen magába szippant és ténylegesen tönkretesz. Az autóval ugyanez a helyzet. A megszállottság természetét talán mikrokozmikus összeomlásként írhatnánk le. Gép nélkül nem marad semmi. Autója nélkül a modern ember zátonyra fut és ledermed. Ahogy a költő mondja, „már nem tart a közép”. Az idők végezetén az emberek olyanokká válnak, mint a gyökerétől elszakadt szamárkóró avagy ördögszekér, eszeveszetten és céltalanul gurulnak egyik helyről a másikra, s közben úgy élik meg rákszerű életüket mint egy szeszélyes utazást a semmibe, a szélvédőn keresztül vetett futó pillantásokkal a valóságra.”

* Yeats: A Második Eljövetel, egy másik, bizonyos szempontból talán jobb fordításban

Ver Sacrum

2010-05-05T15:41:00.014+02:00

Loxon a teakratikus választásokon szerzett 2/3-os, majdnem 3/3-os, elsöprő sikerű győzelméből levonja a megfelelő konzekvenciákat, és mellényzsebében a Goldlöffel-díjjal, sorsára hagyva a bedeszkázott ablakú Tea-Kört monologikus-diktatorikus blogot alapít.

Tea Cup Fortune Telling

2010-05-02T09:23:00.004+02:00

Marti Conservatori

2010-04-29T10:29:00.023+02:00

A rómaiak pénzérméin gyakran előfordul a Marti Conservatori dedikáció — „a megőrző Marshoz”. Mársz mindannak ellentéte, ami mai, hamis „konzervativizmus”-életérzés.

Jellemző, hogy mi az, amit a vulgáris műveltség Marshoz társít: hadisten, a háború istene, „következésképp” az erőszak, a békétlenség istene. Ez már az ókorban is így volt, ugyanis Mars görög megfelelőjének Arészt tartották. Habár Arész sem csak annyi, amennyit ma gondolnának róla, ez a megfeleltetés felszínes, és figyelmen kívül hagyja Mars apollói vonásait. Mars-ból a szekularista humanizmus szemében legfeljebb csak Volcanus egyik részaspektusa maradt, annak is egy alacsonyrendű formája.

Pedig nem véletlenül volt Mars Romulus — Róma alapítójának — atyja, nem véletlenül a klasszikus római istentriász (Iuppiter, Mars–Mavors, Quirinus) egyik tagja, nem véletlen, hogy flamen-je a Flamen Dialis mellett a Flamines Maiores, azaz a három nagy flamen között foglalt helyet (Flamen Martialis). Róma géniusza marciális, akkor is, ha ma már csak Róma „joviális” arculatát hajlandóak valamelyest elfogadni azok, akik Európa „görög-római” és „zsidó-keresztény” gyökereit hangoztatják. Persze, ha belegondolnának, hogy Iuppiter–Iovis sem volt bos, vagyis ökröcske, akkor még ezt sem fogadnák el Rómából. Kérdés, Európából maradt-e még valami egyáltalán, vagy magára lehet hagyni a világgal együtt, mint minden szellemi aktív befogadására teljességgel képtelent.

Ismételjük, már az ókorban, magában Rómában megtörtént Mars „trónfosztása”: a későbbi istentriászban már Iuno („Mars anyja”) és az etruszk eredetű Minerva szerepelt. Lehet gondolkozni azon, vajon ez a váltás véletlenül előzte-e meg majdnem közvetlenül a római királyság felbomlását. A Magna Mater-arculatok anyaisága Rómában is felváltotta Marspiter (hiszen nem csak Iuppiter létezett) atyaiságát, a megőrző és békehozó Mars helyére a hamis női „békesség” és „bölcsesség” szimbólumai kerültek. Noha ezek az isteni nők végtelen magasságban tündökölnek a modern világ démoni maradványai felett, a rómaiak igazi géniusza a győztes harcot követően békét teremtő Mars volt. Ezért is szóltak hozzá a következő érmefeliratok: Mars Victor, és Marti Pacifero — „A békehozó Marshoz”.

Augustus császár és augur, a Pax Augusta megteremtője forumán templomot emeltetett a bosszúálló Marsnak, ez volt a Templum Martis Ultoris, Mars Ultor szentélye, Caesar gyilkosainak megbosszulása emlékére.

Metaforikusan minden demokratizmus Caeasar brutális meggyilkolása. Dante poklának legmélyére veti Júdással együtt Brutus-t és Cassius-t.

MAR VLT

(Marti Ultori — a „Bosszúálló Mars”-hoz)

Magyar konzervatívok — Simor János érsek

2010-04-29T00:00:00.005+02:00

Részletek Dr. Walter Gyula

Simor János bibornok herczegprimás emlékezete*)
című művéből:

Simor János (1813-1891) bölcseleti és theologiai doktor, bibornok herczegprimás, a m. tudom. Akadémia igazgatósági tagja. Római útinaplója (1874) rövid bevezetővel.

A magyar katholikus egyház egyik fénylő csillaga, dicsősége Simor János, ki saját erejéből, egyedül magas tehetségei, gyémántjelleme, kitartó munkássága és nagy tudománya hágcsóin emelkedett hazája legelső méltóságára és a legnagyobb prímások egyike lett, az ősi koronázó városban, Székesfehérvárott született, 1813. évi augusztus 23., jómódú iparos szülőktől, kiknek házánál igazi vallásos szellem, Isten félelme és a felebaráti szeretet uralkodott.

Lelkesedéssel kezdte meg [segédlelkészi] hivatalát [Pesten, a Terézvárosban]. Egész odaadással szentelte tehetségeit, erejét és idejét azon magasztos kötelmek teljesítésének, amelyek a lelkipásztor vállaira nehezedtek. Nem volt hivatala körében munka, melyet örömmel nem végzett; kötelesség, mely rá nézve teher lett volna. A templomban, iskolában és betegágy körül ugyanazon lelkesedés, lankadást nem ismerő buzgalom, készültség, hivatásszeretet jellemezték.

Harmadik emeleti szűk szobájában könyveibe mélyedve ült egy napon, midőn gr. Sándor Móric jószágkormányzója azon járatban nyitott be hozzá, fogadná el a gróf egy tekintélyes községének üresedésben levő plébániáját. A fiatal tanfelügyelő nem gondolkozott sokáig. Hiszen ő nem keresett semmit sohasem életében. Cselekedeteinek, elhatározásainak egyedüli rugóját hitbeli meggyőződéséből, hivatása lelkesült szeretetéből és azon hő vágyából merítette, hogy Isten dicsőségét és az emberek üdvét mozdítsa elő. Külső indokok, anyagi előnyök nem gyakoroltak rá hatást. Eszmények után törekedett.

Alig bizonyítja valami Simor János mély belátását, higgadt gondolkozását és mérsékletét annyira, mint azon tapintatteljes magatartása, melyet e [az 1848/49-es] forrongás idejében tanúsított. Szerette hazáját, mint kevesen; lelkesedett szabadságáért, mint kevesen; de bölcsen átlátta a követett irány veszélyességét is. A szigorúan konzervatív és egyházi szellem is sokkal tökéletesebben volt kifejlődve lelkében, hogysem bármily felforgatással fenyegető tanok visszhangot kelthettek volna szívében. Távol maradt tehát minden mozgalomtól és míg élénk érdeklődéssel kísérte az események fejlődését s aggódva gondolt a végkifejlésre, melynek végzetességét sejtette, kettőzött buzgalommal szentelte magát az egyházi ügyek vezetésének, amelyek körül alapos tájékozottságából folyó tapintata és erélye által nagy érdemeket szerzett.

Mily bölcsesség, erély, hazaszeretet és önzetlenség vezérelték tetteiben; mily fényes eredményeket vívott ki egyháza és hazája javára határozottsága, tudománya és jelleme fegyvereivel, félreismerhetetlenül bizonyítja főleg a siker, mely működését az egyházi javak után adandó úrbéri kárpótlást és a magyar nyelvnek az iskolákban való jogosultságát és tanítását illetőleg kíséré.

Lángoló honszeretettől áthatott nemes buzgalommal küzdött a nemzet egyik legdrágább kincse — nyelve mellett is és kivívta a haza legnagyobb hálájára érdemes azon eredményt, hogy a nyelv jogosultsága az iskolákban elismertetett, tanítása elrendeltetett.

Csodálták lángeszét, gazdag ismereteit és vasszorgalmát. Ami azonban leginkább elbűvölte mindazokat, kikkel érintkezésben állott, páratlan jelleme és elvhűsége volt. Thun, a hatalmas miniszter is különösen e kiváló tulajdonai miatt tisztelte meg őszinte nagyrabecsülésével. Tekintélye oly nagy volt, hogy ami ellen óvást emelt, az nem nyert szentesítést.

A győri püspököt egy téli napon Majláth György kancellár felsőbb parancs folytán Bécsbe kérette és ő felsége nevében felszólítá a prímási szék elfogadására. Bármily hódolattal viseltetett is az uralkodó ház és tisztelettel akaratának közvetítője iránt, mindazonáltal vonakodott ez óhajnak eleget tenni. Ki is jelentette ő felsége előtt, hogy „készebb a győri püspökségről is lemondani, mint prímássá lenni.” De a király nem tudott lemondani szándékáról és határozottan kívánta, hogy teljesítse akaratát. „Ha nem akarja elfogadni — mondá — akkor parancsolom, hogy elfogadja.” „Ha felséged parancsol velem — válaszolá a győri püspök — akkor engedelmeskedem.” Ez január 19. történt, 1867-ben.

„Mi, első Ferencz József […] tisztelendő Simor János győri Püspöknek, Ő Szentsége a római pápa házi főpapjának, valóságos belső titkos tanácsosunk, tiszteletbeli udvari káplánunk[nak], római nemes polgár és bekebelezett hittani tudornak kiváló érdemei[ér]t, ki is [...] az Isten igéjének lelkes hirdetése, keresztény és jótékony intézetek és társulatok felállítása által mások felett messze kitűnt, a székesegyházat s más templomokat bőkezű adakozásával felékesítette, székvárosában, Győrött gyermek-növeldét, a szent Vincéről nevezett irgalmas nénéknek zárdát, kisdedóvodát és a szenvedő emberiség számára kórházat […] alapított, a szűkölködő néptanítókat és segédlelkészeket bőkezűen segélyezte, […] a művészetet, irodalmat és tudományt hazafias áldozatokkal mindenkoron kegyelte, végre felséges uralkodó Házunk iránt állandó s törhetlen hűséget tanúsított, azért […] a nagykéri Scitovszky János halála által megürült Esztergomi érsekséget királyi főpártfogói jogunknál fogva […] őszintén kedvelt hívünk Simor Jánosnak adni és adományozni elhatároztuk, sőt ezennel Őt fennebbi Méltóságokra kinevezzük […].”

A kinevezés megtörtént. A tény ismeretessé lőn és általános örömet keltett. Simor Jánosnak az országban már jól ismert neve kielégített minden óhajt, megfelelt a várakozásoknak. Tudta mindenki, hogy bír azon tulajdonokkal, melyek ez időben az ország prímásánál szükségesek voltak. Az uralkodó ház iránti törhetlen hűsége és államférfiúi bölcsessége, tekintélyt és súlyt biztosított szereplésének. Mély tudománya, erélye és lelkesedése jelentőségteljes főpásztori munkásságra nyitott kilátást. Kipróbált hazafiságában, feddhetlen jellemében biztosítékot lehetett találni a nemzet jogos törekvéseinek megvalósítása érdekében kifejtendő buzgó tevékenységre.

Mindjárt kormányzása kezdetén a legritkább szerencse jutott osztályrészeül, azon szerencse, mely miatt IX. Pius is lelkesen üdvözlé őt, mondván: „Felix, qui regem coronasti!” „Szerencsés vagy, ki királyt koronáztál!”

Alig egy hónappal székfoglalása után érte őt e nagy szerencse, midőn a nemzet közöröme és leírhatatlan lelkesedése közepett a rajongó szeretettel övezett fejedelem és fejedelemasszony, I. Ferenc József és Erzsébet ő felségeik fejére tette Bonnaz Sándor csanádi és Zalka János győri püspökök segédkezése mellett 1867. június 8. az ország fővárosában sz. István koronáját.

Minden tettét a szigorúan egyházias szellem, lelkes honszeretet és a király iránti határtalan hűség jellemzé. Nemes törekvése volt a nehéz viszonyokat lehetőleg javítani, a nemzet elidegeníthetetlen jogait megvédeni, a király és a nemzet között a boldogító összhang létesítését tőle telhetőleg előmozdítani.

Simor János, mint esztergomi érsek (1866-1891). Az 1866-os országgyűlésen még mint győri püspök szólalt fel: "Egyébiránt valamint nem ismerek biztosb és üdvösb osztrák politikát, mint azt, mely őszintén és tartalékgondolat nélkül Magyarország minden méltányos igényeit kielégíti, s meg vagyok győződve, hogy a mostani kormányférfiak ezen politikának hódolnak: úgy a magyar nemzeti helyes politika legfőbb törvénye szerintem abban foglaltatik, hogy a nemzet legdrágább érdekeit a korona érdekeivel minél bensőbben ugyanazonítsa, s a király szívében rendíthetlen meggyőződésre érlelje a hitet, hogy Magyarország, ősi alkotmányának birtokában, a fejedelemnek s a felséges uralkodó háznak, valamint a birodalomnak minden áldozatra kész sorsosa, tántoríthatlan oszlopa."

*) Nyomatatott Buzárovits Gusztávnál. Esztergom, 1891.

Amikor a „nép szava” nevű farizeus köntös alól kilóg a lóláb

2010-04-27T07:58:00.018+02:00

οἱ δὲ Φαρισαῖοι ἀκούσαντες εἶπον, Οὗτος οὐκ ἐκβάλλει τὰ δαιμόνια εἰ μὴ ἐν τῷ Βεελζεβοὺλ ἄρχοντι τῶν δαιμονίων. εἰδὼς δὲ τὰς ἐνθυμήσεις αὐτῶν εἶπεν αὐτοῖς, Πᾶσα βασιλεία μερισθεῖσα καθ’ ἑαυτῆς ἐρημοῦται, καὶ πᾶσα πόλις ἢ οἰκία μερισθεῖσα καθ’ ἑαυτῆς οὐ σταθήσεται. καὶ εἰ ὁ Σατανᾶς τὸν Σατανᾶν ἐκβάλλει, ἐφ’ ἑαυτὸν ἐμερίσθη· πῶς οὖν σταθήσεται ἡ βασιλεία αὐτοῦ; καὶ εἰ ἐγὼ ἐν Βεελζεβοὺλ ἐκβάλλω τὰ δαιμόνια, οἱ υἱοὶ ὑμῶν ἐν τίνι ἐκβάλλουσιν; διὰ τοῦτο αὐτοὶ κριταὶ ἔσονται ὑμῶν.

Dési János Tirpákbokrétásra illő írása („A bölcs választókról”) a Népszavában annyira „jó”, hogy egészben lehozzuk:

„A választók mindig »bölcsek« és tudják mit akarnak, és na ugye, a nép az sosem téved — elsősorban ilyesmiket hallunk, alapvetően győztesektől. De a vesztesek is, ha sokkal kényszeredettebb arccal, valami hasonlót mondanak, mert éppen amikor valaki kikap, bután venné ki magát, ha lehülyézné a t. választókat.

Szóval a nép mindig bölcs — mondják — miközben azt gondolják persze magukban mindazok, akiknek nem kedvez az eredmény, hogy marhaságot csinált a nép, rövidesen rá is jön, csak legfeljebb akkor már késő. De hát a népet nem lehet leváltani, tehát igyekezzünk jó képet vágni a dologhoz.

Mi, miután nem vagyunk politikusok, csak egyszerű zsurnaliszták, azért tehetünk néhány megjegyzést. Egyrészt, olyan nincs, hogy a nép bölcs lenne. A nép egyes tagjai lehetnek rettentő okosak, más tagjai nagyon egyszerűek, hogy finoman szóljunk. Az egyes szavazópolgárok közül van olyan, aki alapos megfontolás után hoz valamely döntést és olyan is, aki találomra húzza be az ikszet. Van, aki az értelemnek, van, aki az érzelemnek enged. Nem beszélve arról, aki elhisz minden ígéretet, és olyanról, akit csak az elitek elleni irigység és bosszúvágy vezet. Sok mindenféleképpen döntünk, de mondom még egyszer, nem, mint nép, hanem mint egyének — és a sok külön-külön döntés közös eredményének okát ugyan érdemes megvizsgálni, csak ha értékelhető eredményt akarunk, akkor úgy, hogy ez sok-sok individuum egymástól elkülönült álláspontja. Ezzel együtt persze fogadjuk el, hogy a nép mindig bölcs, csak hogy meg ne sértsük.

Ám tegyünk egy kivételt. Azok, akik Edelényben a gumikalapácsozó képviselőre szavaztak azért nem olyan nagyon bölcsek. Se együtt, se külön-külön.

Pontosan tudták mit tesznek. Igaz, mindenki csak egyetlen pici voksocskával, de mégiscsak a törvényhozásba juttatott egy olyan polgártársat, aki finoman szólva is erősen kifogásolható megjegyzéseket tett, sok rasszista számára afféle megmondó emberré vált. Jelkép is. A más honfitársaink megalázásának kifejezője.

Az a szavazat tehát több, mint bűn ez hiba. És ha el is kell fogadnunk még ezt az eredményt is, azért hadd tegyük hozzá: nagy butaság.

Dési János / Népszava”

A fenti írás szánalmasságát aligha kell bizonyítani. Mindezt, még egyszer: a Népszava (N É P S Z A V A) nevű újságban. Ami bizonyításra szorul, az éppen az igazsága, ami a dolog logikai részét illeti. Pont ez a groteszk benne.

Nem csodálkoznánk, ha számos Jobbik- és Fidesz-szavazó egy ilyen cikk olvastán abba a hibába esne, hogy „mivel a Népszava hozta le, ezért éppen az ellenkezője igaz”. Korunk nem ilyen egyszerű. Hazudni nem csak féligazságokkal lehet, de egészekkel is, s a dolog teljesen tragikomikus, amikor olyasvalaki teszi, aki egyébként maga is a „bölcs nép” megvezetéséből él.

Dési most olyat mond, amit egyébként csak következetes, arisztokratikus beállítottságú jobboldaliak, ókonzervatívok mondhatnának, egyenlőséget hirdető baloldaliak sohasem: hogy nincs egyenlőség és igenis van érték- és érvényhierarchia (következésképp tekintély-hierarchia is). De ezt miért a Népszava, az egyenlőség szócsöve mondja? Mert most — így követeli a demokratikus szappanopera forgatókönyve — ezzel lehet felvenni a kesztyűt a nagybetűs Gonosszal szemben, s ez úgy látszik, felülírja az elveket, mint rendesen. (A Gonosz aktualiter éppen a Jobbik, és persze minden bizonnyal OAGÉDÁS). Úgy tűnik tehát, feje tetejére állt a világ: a baloldal indulásánál az egyenlőség jelszavára hivatkozott, korlátlan választójogot követelt a bölcs népnek, vox populi vox dei — mondta először, majd a dei elmaradt. Az akkori protokommunista retorika szerint Gonosz a (természetesen kövér és idióta) királyok, nemesek, a pápa és a papok voltak, akik a „bölcs nép” felett „zsarnokoskodtak”. Az időközben kommunistává avanzsált, majd újra szocialistává, szociáldemokratává, liberálissá, és még ki tudja mivé szerényedett baloldali ideológusok és komisszárok nem csak folyamatosan hazudtak tehát, de még ánuszt is csináltak a szájukból.

Most elérkezett a progresszionizmus azon etapja, amikor a szélsőbaloldal ókonzervatív elveket forgat ki fenekestül és használ fel a maga céljaira a mérsékeltebb baloldal ellen.

Abból, amit Dési megfogalmaz, egyetlen dologra lehet következtetni: ő jónak tartaná a diktatúra azon válfaját, amelyet a bölcsnép helyett most már hülyenép ellenében egy baloldali és „antirasszista” elit gyakorol. Meg kell azonban nyugtatnunk a bölcs farizeus cikkírót, hogy e célokból semmi sem veszett el: a korlátlan választójog éppúgy alkalmas e diktatúra gyakorlására, mint a Lenin-fiúk eszközei. Ezt a Népszavának is nagyon is jól kell tudnia.

„Fiúk, most akkor szabadság, egyenlőség, testvériség van vagy nem?”

Utópia

2010-04-23T10:18:00.021+02:00

John Roddam Spencer-Stanhope: The Waters of Lethe by the Plains of Elysium
(1879-80)

Azt szokták mondani, hogy ez vagy az az eszme „szép, de nem valósítható meg”, vagy csak egyszerűen megvalósíthatatlan, azaz utópia. Ha feltennénk a kérdést, hogy milyen eszmékről van szó, akkor kivétel nélkül olyasmiket sorolnának, mint a teokrácia vagy a kommunizmus, vagyis — minden ellentétességük ellenére — határozott körvonallal rendelkező formákat. Eszébe sem jutna szinte senkinek a liberalizmust utópiának nevezni. Pedig a liberalizmus is utópia, méghozzá az egyik legkárosabb. És, ha valaki most az „ideológiátlanság” elvét hangoztatná mint kimenekedési utat, akkor nyugodtan lehetne és kellene is azt válaszolni, hogy az „ideológiátlanság” is utópia.

Általában véve észben kellene tartani, hogy a földi világban minden utópia, ami nem kizárólag annak észbentartásával és kinyilvánításával épül, hogy ideiglenes és feltételes. Van azonban egy markáns és gyökeres különbség a jobb- és baloldali* utópiák között. A jobboldali „utópiák” metafizikai gyökerűek, tehát annak a fenntartottságával bírnak, hogy a Föld kevés ahhoz, hogy megvalósításuk színtere legyen, annál sokkal magasabb perspektívájúak. A baloldali utópiák vallói viszont a Földet tekintik „ideáik” (contradictio in terminis) megvalósítási helyének és céljának. (Vallóit, és nem alkotóit írtam, mert alkotóik olykor nagyon is tisztában vannak azzal, hogy amit így az ember számára adnak, az szatanikus — tehát föld alatti — ihletettségű.)

Mint írtam, a Föld minden esetben „csupán” színtér. Mint ilyen, ugyanakkor nem elhanyagolható, éppen azon egyszerű oknál fogva nem, hogy az, ami az ideológiákból végül megvalósul, itt „csapódik le”. Mivel pedig az ember modern korunkban mélységesen a földiség erői által kondicionált, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen földi hatásokkal és visszahatásokkal vétetik körbe, illetve veszi körbe magát.

Kollektíve minden épkézláb, metafizikai alapú idea és ideológia korának vége, sőt úgy tűnik, az egyébként mentálisan súlyosan retardált Fukuyamának is valami részigazsága volt abban, hogy a liberalizmus bizonyos értelemben (tudniillik vertikálisan, és a tömegerők tehetetlenségével párosulva lineárisan is) a történelem végét is jelenti. A liberalizmus álideológiájának szerves folytatása az „ideológiátlanság” és az olyan részproblémák „ideológiává” emelése, mint az ökológia, és az ezzel kapcsolatos tennivalók.

Ha mondhatjuk azt, hogy az ideológia már süllyedés az ideák világához képest, akkor még inkább mondhatjuk azt, hogy az ideológiátlanság süllyedés az ideológiák világához képest. Egy olyan világ, amelyben többé már nem csak ideák, hanem világnézetek sem fontosak, egy súlyosan materialisztikus, utópia-alatti világ, bizonyos értelemben maga az utópia, vagyis egy „seholsem-lét”.

* Jobb- és baloldali alatt nem a jelenlegi demokratikus „jobb- és baloldalt” értjük, mivel ezek principialiter mind szélsőbaloldaliak. Jobboldaliság alatt politikailag minimálisan a XIX. századi ókonzervativizmust kell itt érteni, nagy vonalakban pedig minden ún. „világvallást” (és az ezek magvát képező doktrinális hagyományt).

Völundr

2010-04-20T22:38:00.004+02:00

— Demokratikus párt-e a Jobbik?

2010-04-14T08:43:00.011+02:00

— Igen, demokratikus. (Ld. még 1, 2)

— Demokrata-e Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövetasszony?
— Nem, ő a liberális diktatúra képviselője.

„Az amerikai nagykövetség sajtóosztályán azt a választ kaptuk, hogy Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet asszony a parlamentbe bekerülő demokratikus pártok, tehát a Fidesz, az MSZP és az LMP eredményváró rendezvényeire látogatott el. Kérdésünkre, hogy a Jobbik demokratikus párt-e szerintük, nemmel válaszoltak.” (Forrás: Amerikai nagykövet: csak a Fidesz, az LMP és az MSZP — Mandíner)

Az a furcsa helyzet, hogy „a demokrácia igazi képviselői” elméleti csapdába esnek, hiszen nem másokkal, mint „a demokrácia igazi képviselőivel” állnak szemközt. Végleges gyakorlati csapdáról persze nincs szó: vannak különféle fegyverek, amelyek alkalmasak az ilyen konfliktusok elsimítására.

A fenti egyenleteket természetesen fordítva is felállíthattuk volna, ahogy azt Eleni tette az idézetben, és még sokféleképpen. Olyan verziók is lehetségesek például, amelyekben az MSzP és/vagy az LMP és/vagy a Fidesz nem demokratikusak, a többiek (+/-Jobbik) pedig igen. A demokrácia tiszta elvként ugyanis sohasem létezett, és minden bizonnyal soha nem is fog létezni (ámbár, ha igen, akkor inkább meneküljünk), viszont minden ún. demokratikus erő „az igazi demokrácia” letéteményesének vallja magát.

Új tudományos felfedezés

2010-04-13T09:13:00.006+02:00

Quis — Vezetettek és vezetők — avagy appendix az előző kiegészítéshez

2010-04-07T09:27:00.009+02:00

Don Loxon szélmalomharcába segítőkész Sanchoként beszállva, időt és fáradságot nem kímélve begépeltem ma reggel az alábbi sorokat. Valószínűleg szalonunk tájékozott és művelt közönségének nem ismeretlenek az idézett gondolatok, de mivel régen játszottunk, így a szerző neve kitalálásra vár.

A társadalmakon belül érvényesülő politikai erőknek a működése, amely a liberalizmust összetevőire bontotta szét egy százesztendős tevékenység folyamán, s amelynek eredménye most, korunk nagy válságában olyan tragikusan jelentkezik Európában, sokkalta több, mint politikai, közgazdasági, vagy társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére irányuló erőfeszítés. Ez a válság egy általános, belső, lelki konfliktust is jelent.

Hogy ez a válság mennyire pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső, lelki gyökerekből táplálkozik, azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolja és hiszi, mint a tömegautonómia eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló proletariátusa. S ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó, egyénileg is tényezőkből álló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. [...]

A vezetés: saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont elfogadása. Az elsőben kisebb vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál. Az elsőnek egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának tudata. A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt).

Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális műveltség, sőt, ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem értő átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló, azokon felül többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez hajlam is kel és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni nagyon nehéz.

Innen van az, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a jóhiszeműségükben. [...]

És ez az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t.i. a vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak, mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s a tömeg önérzetének ez nem tetszik.

A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a „vezető”, az „elit” egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.

Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért, mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképen helytelennek is. A minden emberiben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és vezetettek között szükségképi és örök különbség van.

A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg, és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a törekvéseket hol a keresztény világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté-Egalité-Fraternité forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom akarásához, a „Wille zur Macht“-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők, az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt harcol, pontosabban amiatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi „méltóságról” a különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű ember el is hitte, hogy neki „méltósága” van. Mivel pedig az élet könyörtelensége ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig igazságtalan. A tragikus tévedés az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az igazság az, hogy az emberek nem egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem igazságtalanul létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerülnek, s ez az állapot igazában egy alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik. Pedig az emberi társadalom szükségképen és elkerülhetetlenül oszlik két kategóriára, elitre és tömegre, és ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy a vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma a képzettség, vagy az üzleti szerencse. [...]

Elit az, aki több, mint a szokásos, vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján. Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító és nem átvevő típus, az úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki.

Ezzel a típussal áll szemben a saját szakterületükön kívüleső kérdésekben önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállakozásoktól visszariadók, kívülről kapott szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő mennyisége: a tömeg. [...]

A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alapoka az, hogy a tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik és elitté teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban, amikor ezek az erőfeszítések úgyszólva a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is — a legprimitívebb küzdőterületen, a sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson kívül —, erkölcsileg nem értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon felülemelkedő teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi tulajdonság. Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem szemlélheti és nem észlelheti. Így a tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az elitet és e miatt fel van háborodva. [...]

Az elit létezésének tényét így vagy rezignált keserűséggel tudomásul veszi, s ezesetben megmarad az irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ezesetben forradalmár. Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja saját szürke világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi — irigység helyett — demokráciának.

Kiegészítés a statisztika illúziójához

Kiegészítés a statisztika illúziójához

2010-04-06T23:25:00.007+02:00

Ebben az új helyzetben az, hogy ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy lent van a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Az ökör, ha a szekeret húzza és szánt, szent állat. Ha felkerül, sárkánnyá változik. Az ekét nem húzza többé, az igát ledobja, megvadul és tüzet okád. Az uralkodó helye fent van, mint a tudaté. Sorsa szerint ide tartozik. Az angyal, ha fent él, szent lény, de ha lemerül, ördögivé változik. Nem áraszt világosságot és tüze vulkanikus lesz. Ha a tudattalan, amelynek helye lent van, felkerült, éppen olyan démonikussá válik, mint a tudat, amelynek helye fent volt és lemerül. A szent igavonóból sárkány lesz, a szent világosság angyalából sátán. Mert ami lent türelmesen szolgáló ökör, az fent szörnyeteg, és ami fent fényes angyal, az lent ördög. És az, hogy az igavonóból sárkány lett, éppen olyan katasztrófa, mint az, ahogy az angyalból sátán.

Vannak, akik még ma is azt merészelik hinni, hogy az igavonó a jármot eleget viselte, s most már ideje az angyal helyébe lépni, hadd húzza az az ekét. Az észrevétel figyelemre méltó lenne, ha időnként meg lehetne tenni, hogy az ember a hasát a nyakán, az agyát pedig a gyomra alatt viselné. Éppen olyan értelmes lenne a fákat felkérni arra, hogy ezek után gyökereiket dugjak ki a földből, ágaikat pedig fúrják a talajba. A has felül, a nyakon éppen olyan démonikussá válnék, mint az agy alul. Ha a belek elkezdenének gondolkozni és életterveket szőni, ezek bél-gondolatok lennének. Mint ahogy a tömeg uralomra jutásának legelső jele a belek gondolkozásának felülkerekedése volt: előtérbe lépett minden, ami táplálék, gazdaság, gyomor, földi javak, étel. A sárkány egész léte, hogy zabái és horkol.

Ha pedig nem tud jóllakni, rablásra indul, és aki eléje kerül, azt leüti. Nyersanyagra van szüksége —, a tömeg korszakának jelszava: nyersanyag. De ha az agy lemerülne, és elfoglalná a belek helyét, fel kellene hogy lázadjon abban a sötétben, amelyet nem szokott meg, s amely lénye ellen van. Mint ahogy a lemerült szellemi ember ma nem egyéb, mint színtiszta lázadás.

Hamvas Béla: A Vízöntő (3.)

Loxon: A statisztika illúziója

A statisztika illúziója

2010-04-06T09:08:00.020+02:00

A poszt címe azonos René Guénon jelentős művének, A mennyiség uralma és az idők jelei c. könyvnek egyik fejezetcímével. Nem célom e fejezetet idézni, mindenesetre rokon az alábbi gondolatokkal.

Minthogy kis hazánkban közelegnek az úgynevezett „választások”, és az ilyenkor parabolikus iramnövekedésben megkergülő „nemzet” alig lát már ki a különféle „közvéleménykutatásokból” és a statisztikai hadviselés sztratégoszainak egeket ostromló és poklokat vizionáló tervezeteiből, jó lesz felidéznünk néhány észhiányosok számára hideg teával felérő, józanabbak csészéjét forrító, egyszerű, és egymással szorosan összefüggő alapigazságot.

Az első alapigazság, hogy a szabadság nem választás, hanem teremtés kérdése. Aki egy előregyártott választékból kiválaszt egyet, az voltaképpen nem dönt, hanem halmozott szuggesztióknak kiszolgáltatva elfogad egy nem saját paradigmát (amely annál fogva, hogy nem saját, még esetleges is). Teheti ezt több-kevesebb tudatossággal, spekulációval, ám a lényegen ez nem sokat változtat.

A második alapigazság, hogy a dolgok nem a választáson, nem a szavazófülkékben, és nem is a választási bizottságokban dőlnek el, még az ún. demokrácia terepét tekintve sem. A dolgok a tudatformálásnál dőlnek el. Az, hogy Kovács Pistike az SZDSZ-re, az MDF-re vagy az LMP-re húzza-e be az X-et, hogy józsinéni és maribácsi az emeszpére, Okos Tóni a Fideszre, Fritz a Jobbikra szavaz, már csak a tudatformálás következménye. A tömeges választásokon nem Shakespeare Hamlet-je zajlik, hanem vaskos commedia dell'arte, Arlecchinókkal, Brighellákkal, Pulcinellákkal és Pedrolinókkal.

Akik pedig a tudatformálást alsóközép-szinten végzik, azok Tartagliák, Pantalonék, Dottorék és Capitanók — ezek az úgynevezett „politikusok”. De már az ő tudatuk is formált: a középszintű tudatformálás ugyanis a demokratikus médián keresztül zajlik, annak minden szegmensében, szuggesztiók formájában. A tömeg (nem csak fizikai értelemben érvényes) tehetetlenségének elve alapján ennek sikeressége határozza meg, hogy milyen százalékban kapják meg szavazataikat az egyes pártok. Egyértelmű tehát, hogy szabad ember szavazata akkor sem számítana, ha volna miből választani, és leadná, ugyanis a többség irányított. Relatíve szabad ember kevés van, birka pedig sok, ezért a pleithokráciában a véleményipar birkákkal bebifláztatott reklámjai alakítják ki a termékválasztást, az áru pedig feltölti a parlamenti széksorokat. A demokrácia nem más, mint politikai kapitalizmus, véleményipari konglomerátum, élén azon logikai abszurdum uralgó híveivel, hogy „többen benyelik” = „jobb”.

A demokrácia a szám erőszakja az értelem felett, a többség erőszakja a minőség felett, a sokak kollektív erőszakja a szabadok és kiválók szabadsága felett.

A demokrácia az egyenlőség babonájára épül, de még az egyenlőség elvét sem tekinti magára kötelező érvényűnek.

A többség pedig nem más a demokráciában, mint a hazugok, valamint manipulátorok szócsöve, egyfajta instrumentum, amellyel a hazugságok, a demagógia és a sötétség uralmát a világban a tömeg támogatásával biztosítani lehet, szóval a demokrácia nem más, mint tősgyökeres populizmus, magának a populizmusnak a rendszere, a maga sajátosan pidginizált értelmiségi nyelvezetével.

A tömegtámogatásra való hivatkozás valójában a manipulátorok zsarnoksága és zsarolása a szabad emberek felett, akik tudják jól, hogy a tömeg véleménye az igazság és a tettek szükségességének, illetve minőségének meghatározása szempontjából jelentéktelen.

A szavazó emberek nem individuumok, hanem statisztikai egyen-egységek egy többmilliós, kollektív halmazból, terminálok a véleményipar számítástechnikai gépezetén, „szabadságuk” e rendszerben a 0,000001%-nál is csekélyebb.

Et resurrexit

2010-04-05T00:00:00.003+02:00

A fenti, szerény képeket Loxonjuk 2009. decemberében készítette, „A Szent Kereszt Megtalálása Templom” kertjében, Szakcson. A zene a Scivias ...And You Will Fear Death Not című albumáról származik (címe: Passion). A fényképek alább külön kinagyíthatók.

Cœna mystica

2010-04-01T15:18:00.010+02:00

Sassetta: Utolsó vacsora (1423)

ἦν ἀνακείμενος εἷς ἐκ τῶν μαθητῶν αὐτοῦ ἐν τῷ κόλπῳ τοῦ Ἰησοῦ, ὃν ἠγάπα ὁ Ἰησοῦς• νεύει οὖν τούτῳ Σίμων Πέτρος πυθέσθαι τίς ἂν εἴη περὶ οὗ λέγει. ἀναπεσὼν οὖν ἐκεῖνος οὕτως ἐπὶ τὸ στῆθος τοῦ Ἰησοῦ λέγει αὐτῷ, Κύριε, τίς ἐστιν; ἀποκρίνεται Ἰησοῦς, Ἐκεῖνός ἐστιν ᾧ ἐγὼ βάψω τὸ ψωμίον καὶ δώσω αὐτῷ. βάψας οὖν τὸ ψωμίον [λαμβάνει καὶ] δίδωσιν Ἰούδᾳ Σίμωνος Ἰσκαριώτου.

Stációk

2010-03-31T13:57:00.006+02:00

Jan van Eyck: Az arnolfini házaspár, 1434. (részlet)

Dominica Palmarum

2010-03-28T12:29:00.020+02:00

Benedictus qvi venit in nomine Domini.

*

Elközelge Húsvét, és felméne Jézus Jéruzsálembe, a Templomba.

És ott találá ökrök, juhok, galambok árusit. És ott terpeszkedtek a pénzváltók.

És kötélből ostort fonván kihajtá őket a Templomból, mind az ökröket, mind a juhokat, mind kihajtá.

Kavarog a barom, szalad a sok juh, szalad a sok ökör, szalad a sok árus.

És a pénzváltók pénzét szerteszórá, asztalaikat feldönté.

És a galambok árusinak mondá:
— Vigyétek el ezeket innét! Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!

Amazoknak mondá:
— Írva vagyon: Az én házam imádságnak háza minden népek közt. Ti pedig mivé tettétek? Rablók barlangjává!

Hallván ezt a főpapok és írástudók el akarák őt veszteni, mert félnek vala tőle. Mivelhogy az egész nép úgy hallgatá Őt.

*

„Ezt az embert bűnösnek találtuk, mert fölforgatja nemzetünket, és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt mondta, hogy ő a Messiáskirály.”

„Lázítja a népet tanítva egész zsidóországban, Galileától kezdve egész idáig.”

„El vele! Bocsásd szabadon nekünk Barrabást”

„Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg hát tenmagad.”

*

„Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, de sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a magtalanok és az asszonyok, kik nem szültek és nem szoptattak: Majd akkor azt kiáltják a hegyeknek: Szakadjatok ránk! És a domboknak: Takarjatok el minket. Ha így tesznek a zöldellő fával, az elszáradtnak mi lesz a sorsa?”

*

„Ez az ember valóban igaz volt.”

*

„Az ismerősei pedig és az asszonyok, akik Galileából kísérték, távolabb állva szemlélték mindezt.”

Labanc portrék — Jurisics Miklós, a „kőszegi hős”

2010-03-26T17:00:00.003+01:00

Pezenhoffer Antal:
Jurisics Miklós

XVI. század a legmagyarabb, a legnemzetibb század, hangsúlyozza a kornak nálunk legnagyobb ismerője, Takáts Sándor. „Alig van — írja — történelmünkben még egy kor, melyben igazabb magyar jellemeket, jellegzetesebb magyar egyéniségeket találnánk, mint a XVI. században.” Még sajátosabb — feleljük mi —, hogy ennek a legnemzetibb, legmagyarabb kornak éppen a leghíresebb, legtörzsökösebb, legvitézebb, leglegendásabb, legönérzetesebb, legbüszkébb magyarjai mind Ferdinánd vagy utódai, tehát a Habsburgok hívei voltak, Zápolyát és utódait pedig, tehát a „nemzeti” királyt és a magyar, erdélyi fejedelmeket ezek a nagy magyarok lenézték és megvetették.

Ez eddig nem ütött szeget a Habsburgok ellen hazafiaskodók fejébe, mert sajnos, erre a nagy tanulságokat magában rejtő jelenségre eddig még senki se mutatott rá, legkevésbé Takáts Sándor. Éppen ellenkezőleg: nálunk mindenki azt hiszi, hogy az „idegen” király mellett csak a megvásároltak, a törpelelkek lehettek, aki azonban törzsökös, igazi magyar és jellem volt, annak a „nemzeti” király mellett volt a helye. Nézzük hát meg kissé a dolgot. Nem okoskodni, nem érvelni akarunk, hanem csak a tényekre hívjuk fel a figyelmet.

Ki tett a XVI. században ebben az országban egymaga a legnagyobbat, egész Európa és a kereszténység sorsára legdöntőbbet? Egészen kétségtelenül Jurisics Miklós.

Mikor Szolimán először vonult Bécs ellen, egész Európa sorsa függött kockán. Ha elfoglalta volna, még az se lehetetlen, hogy egész Európa mohamedánná vált volna. Nagy vállalkozásokban ugyanis mindig az első lépés a legfontosabb. Ha ez sikerül, olyan önbizalmat önt a vállalkozókba, hogy megkétszerezi erejüket, ellenben az alulmaradtakban olyan csüggedést, sőt kétségbeesést idéz elő, hogy megbénítja energiájukat és elveszi kedvüket a további erőfeszítésektől. Mikor 1529-ben Szolimán útban volt, sőt közeledett már Bécs felé, a város védelmével még nem készültek el. Annál kevésbé volt még együtt a nagy felmentő keresztény sereg, melynek oroszlánrészét a Német Birodalom adta. Mindenki tudja azonban, milyen keserves, milyen lassú munka volt itt valamit elérni. Hiszen a birodalom az államok valóságos tömkelegéből állt, a császár hatalma pedig csak árnyékhatalom volt.

És Jurisics Miklós Kőszegen, már egészen Bécs közelében, egy harmadrendű erősségben, mely ráadásul se rendesen felszerelve, se védősereggel ellátva nem volt, meg meri várni a többszázezres, a törökök leggőgösebb és legtehetségesebb szultánjától személyesen vezetett, a fölénytől és önbizalomtól csak úgy duzzadó ellenséget. Oltalmat ad a várban a környék védtelen, rettegő lakosságának, őrséget szervez belőlük és velük egy sárfészekben egy hónapon át feltartóztatja a rengeteg ellenséget. Célját tökéletesen eléri: Bécs ezalatt felkészül, a nagy felmentő sereg is együtt van, de mire a szultán a kőszegi feltartóztatás után Bécs alá érkezik, a hadászatra alkalmas nyári idő már lejárt. Így aztán Szulimán már nem tartja érdemesnek a nagy feladat megoldásába belefogni, de a felmentő sereggel se mer ütközetet kockáztatni, s így dolgavégezetlen hazavonul.

A politika, s vele a történelem rideg, szívtelen zsarnok. A hőstettet, az önfeláldozást csak akkor hajlandó értékelni, ha a szerencse is hozzászegődött, azaz ha pozitív eredménnyel is jár, ha a hőstettet egyúttal siker is kíséri. Jurisics rettenthetetlen bátorsága, bámulatos tettereje és állhatatos kitartása akkor is világraszóló hőstett lett volna, ha a vége csak a hősi halál lett volna minden haszon vagy eredmény nélkül. Hiszen Zrínyi, a szigetvári hős nemcsak bátor, hanem okos, józan és önmérséklő is.

Ez a Jurisics Miklós nem a „nemzeti” király, hanem Ferdinánd embere volt. Annyira az övé, hogy már a mohácsi vész előtt, akkor, mikor Ferdinánd még nem is volt magyar király, ő már Ferdinánd szolgálatában állott és meghitt s talán mindenki másnál bizalmasabb embere volt. Nem ő csatlakozott Ferdinándhoz magyar királlyá választása után, hanem Ferdinánd tette magyar alattvalóvá és hozta magával közénk, mikor királyunkká választottuk.

Jurisicsot Ferdinándtól kapta a magyar haza, s Ferdinándnak mindenesetre becsületére válik, hogy egy Jurisics Miklóssal gazdagított bennünket. Igaz, hogy Jurisics nem volt tiszta magyar, hanem félig horvátnak számítható (említettük, hogy Horvátország védelmét már 1526 előtt Ferdinánd, az osztrák főherceg vállalta magára tehetetlen sógora, a magyar király helyett; innen ered Ferdinánd és Jurisics korai összeköttetése), de délszláv volta csak feltűnőbbé teszi Ferdinándhoz való hűségét, mert hiszen mint délszlávtól, még inkább természetes lett volna, ha János a „tót” király híve lett volna, mint társai: a Frangepánok, Brodaricsok, Petrovicsok, Statileók, Utjesenicsek, Bakicsok, Jozeficsek, Jakusicsok, Bosicsok, Perusicsok, Ocsarevicsek, akik mind Zápolya hívei voltak.

Bariska István: Jurisics Miklós (1490-1543)

*

A Szent Korona-fétis hibájáról egy turul-házi szent király példáján keresztül

2010-03-20T12:53:00.007+01:00

Függetlenül attól a kérdéstől, hogy hány korona volt, ezek milyenek voltak stb., érdekes adalék Szent László alakjához a következő:

„Feltételezések szerint kétszer is megkoronázták: először a görög koronával, majd 1081-ben, mikor Salamontól visszakerültek a magyar koronázási jelvények. Azonban legendák szerint elképzelhető, hogy meg sem koronáztatta magát, mivel »égi koronára vágyott«.”

Egy másik részlet, amely bemutatja, hogy a koronához mint tárgyhoz való ragaszkodás — ld. Szent Korona „tan” — nélkül egyesek már el sem tudják képzelni a királyságot (ez a történész utolsó félmondatából látszik):

„a királyi jelvényeket maga előtt vitette ugyan, de nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát, illetve nem tett fejére koronát, »mivel inkább égi koronára vágyott, mint földire«. Ezért nem zárható ki az sem, hogy nem koronázták meg. Ugyanakkor koronázása mellett szól, hogy pénzein koronával ábrázolják, s VII. Gergely pápa is királynak szólítja 1079-ben.”

A történész hol hibázik? Ott, hogy azt hiszi, a királyság és a korona — mint tárgy — feltétlenül összefügg.

Egy király akkor is király, ha korona sosem kerül a fejére, és Kossuth Lajos attól sem lett király, ha akárhányszor feltette a fejére a koronát a Várban. Másrészt az, hogy Szent Lászlót pénzein koronával ábrázolják, természetes, akkor is, ha esetleg sohasem koronázták meg. Hiszen a korona a királyi méltóság kifejezője, mint ilyen, embléma.

A királyi korona — így a magyar korona is — szép és szimbolizálja a királyságot. Mint tárgy azonban nem uralkodó és csak korlátozott értelemben „helyettesítheti” az uralkodót. Tényleges uralkodó mindig csak a király lehet, a maga igazi valójában. A királynak konkrét akarata van, míg egy — akármennyire is szent — tárgy „akaratával” kapcsolatban a spekulációk lehetősége szinte korlátlan.

Azokat a sületlenségeket, melyek szerint a korona „okkult antenna” vagy hogy „beavatja azt, akinek a fejére kerül”, már nem is kommentáljuk.

Szent László harca a kunnal.
Freskó a kakaslomnici plébániatemplom sekrestyéjében
(1420-as évek)

Martius, Martinovics

2010-03-19T14:44:00.012+01:00

A március nevében Mars isten neve rejlik, nem csoda, hogy március a forradalmak hónapja. Sajnos csupán baloldali forradalmaké. Mindkét jakobinus forradalom mögött (1848, 1919) Martinovics kísértete lebegett. Nem véletlen, hogy az egyik — ha nem a — legsötétebb szabadkőműves páholy az ő nevét viselte (Martinovics maga is szabadkőműves volt, természetesen).

A baloldali forradalmak természete, hogy minél több olyasmit leromboljanak, ami az emberi társadalomban a teokratikusságra — akár csak távolról is — emlékeztet. Ezt többnyire meggyőződés és számítás vagy pedig tévedések és megtévesztettség folytán teszik.

Martinovics alakja e tekintetben egészen sötét. Ő olyan ember volt, aki egyesítette magában a meggyőződött és számító hazug, valamint a megtévesztett és tévelygő jegyeit — levelezéseiből és műveiből egy megszállott és gátlástalan felforgató arcképe rajzolódik ki. Mint minden mániákusan szubverzív személyiség — azon a fokon volt tévelygő, ahová meggyőződése már nem ért és nem is érhetett fel. Ezt kitűnően illusztrálja számos műve, amelyek tudathasadásosságát több szempontból is illusztrálják.

Egyik korai írása, a Dissertatio de Harmonia naturali inter bonitatem divinam et mala creata („Értekezés a természetes összhangról Isten jósága és a teremtett rossz közt”), amelyben védelmébe veszi a katolikus vallás istenfelfogását. Öt évre rá azonban már éppen ellenkező előjellel ír, azt az érzést felébresztve olvasójában, hogy korábbi apologetikája csupán védtelenségből fakadt azon aufklérer materialista és ateista filozófusok érveivel szemben, akikkel szemben első komolyabb munkájában polemizált (Bayle, Holbach, Diderot). Ez a „jóindulatú”, pontosabban naív feltételezés azonban gyenge lábakon áll, ugyanis — mint Tóth Kinga egyetemi hallgató írja [doc] — „Balázs Péter viszont egy alternatív és érdekes lehetőséget vet fel. Talán Martinovics már 1783-ban is ateista volt, aki tulajdonképpen azt akarta elérni, hogy a sorok közt olvasók számára egyértelmű legyen, hogy nem hisz abban, ami mellett látszólag érvel? Ezt látszanak alátámasztani feltűnően gyenge ellenérvei, valamint az ellenfél gondolatainak alapos és korrekt, mérsékelt hangú bemutatása. Nem fűtötte őt engesztelhetetlen gyűlölet az ateista szerzők iránt, és nagyon jól ismerte őket, ami hihetőbbé teszi ezt a lehetőséget.”

Legérdekesebb példája azonban szintén 1788-ban írott könyve, a Mémoires philosophiques ou la nature dévoilée [pdf] (azaz röviden „Filozófiai emlékiratok”), melynek utolsó, tragikomikus címet viselő fejezete („Hogyan érvelhet az ateista, mikor Isten színe elé kerül, és kiderül, hogy tévedett?”) egy hipotetikus helyzetet mutat be. Ebből a fejezetből világosan kiviláglik, hogy Martinovics ateisztikus meggyőződése tulajdonképpen nem volt szilárd, sőt valójában egy negatív vallás, azaz antiteizmus volt, vagyis egy olyan istennel való szembehelyezkedés, amely — mintegy „morálisan” — védhetetlennek mutatkozott a „filozófus” számára. „Testem gépezete ugyancsak ártatlan, mert nem az ő hibája, hogy olyan lelket kapott, mely évek hosszú során át vizsgálgatta a fontosabb igazságokat, s összevetette azokat számos tudomány legszigorúbb tanaival, s éppen ebből a komoly vizsgálatból származtak a legdöntőbb érvek, melyek rábírták, hogy tagadja a te létezésedet…”

Martinovicsról azt írják, hogy kivégzésekor „Midőn első társát Sigrait kivégeztetni látta, elájult. Ez időtől kezdve alig tért magához; a földre rogyott s midőn rá került a sor, a hohérlegények vonszolták a vérpadhoz”. Más furcsaságokat is feljegyeztek róla. Ekkor előtört belőle egykori ferenc-rendi szerzetes és pap mivolta, elméje megzavarodásában krisztusi, csodatevői képességeket tulajdonított magának.

Szerkesztői megjegyzés

2010-03-18T15:35:00.003+01:00

Őrnagy, biztos, hogy nem akarja megírni azt a posztot a Pumákról?

A fűzfapoéta bolsevik forradalma és a nagyszombati remete

2010-03-15T10:13:00.025+01:00

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem?
Királyi szék áll előttem,
Belelövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kínjába'.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága,
Nem való az a királyra;
A királyra! ugyan minek
Szamáron a bársony nyereg?
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpönyege,
Ide vele, hamar ide,
Lesz belőle lótakaró,
Ugyis épen arra való,
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Arany pálca a markában,
Csavarjuk ki hamarjában;
Ásót, kapát a kezébe,
Ássa meg a sírját véle!
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok:
Jó soká voltunk bolondok,
Legyen egy kis eszünk végre,
Másszunk a király képére.
Éljen,
Éljen a köztársaság!

Debrecen, 1848. december

Akasszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Ez mind igen jó, mind valóban szép,
De még ezzel nem tettetek sokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világvégig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat —
Akasszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! —
Akasszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porcikája rosz,
Már anyja méhéből gazságot hoz,
Vétek, gyalázat teljes élete,
Szemétől a levegő fekete,
S megromlik a föld, melyben elrohad —
Akasszátok föl a királyokat!

Ezerfelé bús harcmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zúg a lég;
S halál, rablás mind a király miatt —
Akasszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek,
Ha a koronát el nem töritek,
Fejét a szörny ismét fölemeli,
S akkor megint elől kell kezdeni.
Hiába lenne ennyi áldozat? —
Akasszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad —
Akasszátok föl a királyokat!

Debrecen, 1848. december

(Ezek voltak Petőfi Sándor bolsevik fűzfapoéta úgynevezett „versei”)

Miközben a demokratikus pártok-mozgalmak (vagyis a világ és a történelem legsötétebb államformájának védnökei) lázasan készülődnek arra, hogy a szélsőségesen baloldali Petőfi és Kossuth örökül maradt jakobinus gúnyáit különféle köztereken próbálgassák, s eljátsszák az ostoba démonűző táncot, ki-ki mi ellen (jóhiszeműen vagy kevésbé) hasznát vehetni gondolja, s észre sem venni szándékozván, hogy eme verbunkos még mindig — a régi szabadkőműves-kuruc nóta rigmusára — „Ferenc Jóska” [sic], Metternich és „bresciai hiéna” elleni harczba toboroz, tekintet nélkül arra, hogy a magyar nemzet és a birodalmi idea ellenségeit ünneplik, s hogy erre nem csak épelméjű ok, de semmi szükség sincs, mert már százszorosan eléretett, sőt túl is teljesíttetett, amit ezek a forradalmi marxisták akartak, mi csendben megemlékezünk a nagyszombati remetéről, aki — tekintettel aulikus, ókonzervatív voltára — a baloldali lázadás ellen foglalt állást, mint minden nagy tudású, jó érzésű fő a XIX. század közepének Magyaroroszágán. Tisztelet minden olyan kivételnek, amely ezzel az általános és gigantikus néphülyítéssel legalább a formai szimpátiák szintjén, és egy „kiegyezés”-szerű nívón szembehelyezkedik.

Bizony, ha kuruc és labanc között választanunk kell, habozás nélkül a „labanc” címkét választjuk.

A Nagyszombati Remete
(Der Einsiedler von Tirnau)

Rövid pár sor jelentette csak a lapokban szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold 80 éves korában bekövetkezett halálát. Pedig e név messze túl Magyarország határán is ismert és becsült volt nemcsak mint egy különcz, de szeretetreméltó nagy uré, hanem úgyis, mint minden idők legkiválóbb sakkjátszói egyikéé, kinek híre abban a csendes, de kiterjedt körben, mely a 64 fehér és fekete koczka mezején áldoz a sakkjáték hallgatag múzsájának, méltán fényeskedhetik egy Morphy Pál, Winawer, Steinitz és Zuckertorté mellett.

Gróf Pongrácz Arnold, ki Nedeczen 1810-ben július 18-án született, az ötvenes évek ama nagy sakkista-nemzedékéhez tartozott, melynek mesterei, Bayer Konrád, Novotny, Plachutta, és Willmers, a feladvány-művészetnek eddig nem sejtett felvirágzást adtak, új és meglepő ötleteikkel csodálatba ejtették a sakk-világot, kiknek nem egy alkotását máig sem multa felül senki.

Pongrácz gróf, bár mély elméjű strategista volt, nem igen vett részt nyilvános tornákon, hanem összes teremtő erejét, a melynek kifejtésére visszavonult élete időt eleget adott a «nagyszombati remeté»-nek, mint a hogy különös életmódjáért elnevezték, a sakkproblémák azon nemének művelésére szentelte, melyek indirekt feladványok, «önmatt»-ok (gagne qui perd, probléme inverse) neve alatt ismeretesek, és épen rendkívüli nehézségük miatt csak kevesek által műveltetnek.

Első nagyobb «önmatt»-ja, mely rendkívüli feltűnést keltett, 1856-ban látott napvilágot s követte ezt csakhamar egy egész sorozat, a melyben egy sem volt, mely ízléses kompoziczió vagy genialis fordulat által ki ne tűnt volna. Még ugyanazon évben részt vett az Era feladvány tornájában, 1861-ben a bristoli tornában a harmadik díjat nyerte s az 1862-iki nagy brit tornában kitűnő küldeményeért az önmattra kijelölt díjat.

Mind e versenyekben elismert sakkfejedelmekkel szemben vette fel a keztyűt Pongrácz gróf, mint Magyarország championa.

De még nagyobb tevékenységet fejtett ki Pongrácz gróf a sakkjáték népszerűsítése terén. Egyik főtényezője volt a bécsi sakk-kör megalapításának, akkor, mikor ez még az első sakk-kör volt az egész monarkhiá-ban. Elte végéig dísztagja is maradt annak, ép úgy, mint a hogy dísztagja volt a budapesti és a lipcsei sakk-köröknek is.

Benne egy igazi nagy magyar sakkjátszó hunyt el azok közül, a kik ismert nevet vívtak ki magoknak a külföldön is. Mert Kolisch báró, bár szintén magyar születésű, rövid idő múlva Bécsbe tette át nem közönséges diadalai székhelyét, melyek során Morphy jeles német mérkőzőjével, Paulsennel is egyenrangú erőnek bizonyult; a magyar Günsberg Izidor pedig a hamburgi nemzetközi torna első dijának győztese, a «Mephisto» név alatt ismert kitűnő sakkjátszó, hazánkat régóta elhagyta s Londonba költözött ki.

Szép gondolatokat tisztán és szabatosan adni elő, ebben van Pongrácz Arnold grófnak, mint feladványszerzőnek nagy és elvitázhatatlan érdeme. Egy hosszú életen át ezen a téren létrehozott alkotásai kiváló gazdagodásai lennének minden bizonynyal az amúgy is szegény magyar sakkjáték-irodalomnak.

A «Vasárnapi Újság» évek hosszú során keresztül sok jeles feladványt közölt az elhunyt mestertől. Mai számunkban is két feladványt közlünk a nagyszombati remetétől. — E feladványok nem állnak ugyan az elhunyt mester korábbi nagyszabású ós genialis kivitelű feladványainak magas színvonalán, de tekintettel arra, hogy Pongrácz gróf azokat 73 éves korában szerzetté, e feladványok is élénk bizonyságai lankadatlan teremtő erejének.

Forrás: Vasárnapi Ujság, XXXVII. ÉVFOLYAM. 30. SZÁM. 1890.

epa.niif.hu/00000/00030/01899/pdf/01899.pdf

További források:

Szinnyei József: Pongrácz Arnold (szentmiklósi és óvári gróf) in: Magyar írók élete és munkái.
Mikitovics János: gróf Pongrácz Arnold (feladványokkal)

Szentmiklósi és óvári gr. Pongrácz Arnold (1810—1890), cs. és kir. kamarás, avagy a Nagyszombati Remete (Der Einsiedler von Tirnau)

A Józan Ész hatalmáról

2010-03-11T11:03:00.014+01:00

2006. — szeptember 17. után, október 23. előtt

„Mindazokkal a fegyverekkel, melyeket ellenfeleink használhatnának ellenünk, nekünk is el kell látnunk magunkat. A törvénykönyv kifejezéseinek legfinomabb árnyalataival és fogásaival is tisztában kell lennünk, hogy igazolhassuk magunkat, amikor majd ítéleteket kell mondanunk, melyek rendellenesen arcátlanoknak és igazságtalanoknak tűnhetnek fel, fontos ugyanis, hogy az ilyen döntéseket úgy tálaljuk, mintha legmagasztosabb erkölcsi elveket fejeznének ki, törvényes formába öntve. Vezetőségünknek körül kell vennie magát a civilizációnak mindama erőtényezőivel, melyek között majd működnie kell. Körül fogja venni magát közírókkal, gyakorlati jogászokkal, közigazgatási tisztviselőkkel, diplomatákkal és végül olyan személyekkel, akik szakiskoláinkban legmagasabb fokú különleges képzésben részesültek. Ezek a személyek ismerni fogják a társadalmi szerkezet valamennyi titkát, jártasak lesznek minden politikai ábécé és szókincs nyelvhasználatában; meg fogják ismertetni velük az emberi természet mélységeit, az emberi léleknek mindazokat az érzékeny húrjait, amelyeken majd játszaniuk kell.”

2010.: Az úgynevezett „magyar parlament” leges-legutolsó ülésén az MSZP — valamint az időközben gyorsan eltüntetett SZDSZ a két párt szégyenletes és 2006-ban puha terrorba forduló 4+4 évét lezárandó — szánalmas „miniszterelnökjelöltje” egy még az úgynevezett „köztársaság” úgynevezett „alkotmányának” is ellentmondó törvényjavaslattal örvendeztette meg a hont. Az erről való szavazás nyíltan, tehát név szerint kellett történjen, minden bizonnyal a pontos dokumentáció kedvéért. A „köztársasági elnök” további vacilláció nélkül — vallási vezetők és egyéb közéleti szereplők egyértelmű zsarolása mellett — aláírta ezt az aggályos tartalmú és még aggályosabb körülmények közepette született firkálmányt (mindeközben ezzel egyidejűleg sokkal kisebb jelentőségű törvénytervezeteket továbbküldött újratárgyalásra és további elbírálásra a megfelelő szervekhez).

*

K. Z. (kápó) úrnak sok szeretettel:

A kommentálás lehetőségét — korlátozandó az ellenvéleménnyilvánítás szabadságát — letiltottam.

Falco chicquera

A közelgő teakrácia

2010-03-09T10:36:00.005+01:00

Még meleg, olyan friss. Obama felébresztette az amerikai teakratákat.

Quis — Levelek

2010-03-08T00:00:00.005+01:00

Ki és kihez írta a leveleket?

„Párizs, dec. 30.

Jobban, közvetlenebbül szeretném Önt megismerni, mint ahogy eddig ismerem. Habár nehéz lenne számomra innen levelezést kezdeni Önnel. Művei közül csak a brumaire 18-ról szólót ismerem, csodálom a benne megnyilvánuló mély és hatalmas szellemet, és él bennem a vágy, hogy megismerhessem műveinek címét, szeretném azok tartalmát is ismerni. Ami engem most arra indít, sőt kényszerít, hogy Önnek írjak, az röviden a következő: amint én néhány hét óta a körülményeket látom, óva kell Önt intenem nemcsak Bgyától, de attól a személytől is, akinek Ön ide a legutóbbi időben többször írt Bgyáról. Mindkettő legfeljebb arra jó, hogy az ember megtudjon valamit általuk az ellenséges táborról, azonban nagyon helytelen dolog lenne bármit is közölni velük, ami fontos. Az egyetlen ok, amiért írok Önnek, amiért szigorú elvemtől: nem levelezni! — eltérek, csakis ez. Szükségesnek tartottam Önt e néhány sorban óva inteni.

Egyúttal fogadja, kérem, teljes tiszteletem nyilvánítását.”

„f 20.

Megkaptam levelét, most azonban nem tudok rá válaszolni. Piali (akivel egyébként én a magam részéről nem levelezek) azt írta nekem, hogy Ön megkérte őt, menjen el Kosshoz és világosítsa fel Bgyát illetően. Ugyanolyan igaz-e ez a felhatalmazás, mint az, amelyikről Bgya beszélt Önnek? Újra meg kell ismételnem e két úrra vonatkozó figyelmeztetésemet.

Bizonyosan tudom, hogy Koss proklamációja hiteles. Itteni barátai nemcsak tanácsolták neki, hanem egyenesen unszolták őt, hogy cáfolja meg, különben… Gondolja, hogy az olasz meg lesz elégedve? Ha ez lesz a helyzet, akkor ők par nobile fratrum. Az az érzésem, hogy e két úrnak ebből az alkalomból össze kell vesznie. Így Koss nemcsak elveiben ingatag, hanem példátlanul hamis és gyáva. Ha az olasz továbbra is szövetkezik vele, nem fogom már becsülni tudni.

Megragadom az alkalmat, hogy mély tiszteletemet fejezzem ki.”

A pamhüliai Ér látomása

2010-03-04T17:00:00.006+01:00

SZÓKRATÉSZ: Ez azonban — tömegét és nagyságát tekintve — még mind semmi ahhoz képest, ami a halál után az igazságos és az igazságtalan emberre vár: ezt is meg kell tehát hallgatnunk, hogy mindketten pontosan értesüljenek arról, ami nekik a gondolatmenetük értelmében kijár.

GLAUKON: Kérlek, mondd el, mert semmit nem hallanék szívesebben, mint ezt.

SZÓKRATÉSZ: Elmondom hát, ha nem is Alkinoosznak, de egy igen vitéz férfiúnak, a pamphüliai Érnek, Armeniosz fiának az elbeszélését. Ő ugyanis valamikor régen a háborúban elesett, s mikor tíz nap mulva a már feloszlott tetemeket összeszedték, őt épen találták meg, hazaszállították, s mikor el akarták temetni, s már a máglyán feküdt, tizenkét napos hulla létére feléledt s feléledvén elmesélte, amit a másvilágon látott. Elmondta, hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkeztek egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellet két hasadék volt, velük szemben pedig, fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik — miután az ítéletet meghozták — az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át felfelé, az égboltozaton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elől jelzőtáblákat akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a bal oldali hasadékon át lefele: ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. Mikor ő a bírák elé lépett, azt mondták neki, hogy az ő feladata lesz majd hírül vinni az embereknek az ott történteket: tehát megparancsolták neki, hogy jól hallgasson és figyeljen mindenre azon a helyen. Ő aztán látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén át eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda: lelkendezve vonulnak a rétre, s ott — mint valami ünnepi gyülekezetben — letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást: a föld alól érkezők kérdezősködtek a többiektől az ottani dolgok felől, az égből érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől. S aztán elbeszélték egymásnak az élményeiket, egyik részük nagy jajgatás és sírás közt emlékezett vissza arra, hogy mennyi és milyen szenvedéseken ment át, s mit látott föld alatti vándorlása során — ez a vándorlás ezer évig tartott —, az égből érkezők pedig boldog élményekről és csodálatosan szép látomásokról számoltak be. Sok időbe telnék GLAUKON, minden részletet elmondani: a lényeg azonban az — így mondta — , hogy mind azért az igazságtalanságért, amit valaha másokkal szemben elkövettek, sorjában megbűnhődtek, éspedig mindegyikért tízszer — ez százévenként történik, minthogy ennyinek számít az emberi élet tartama —, hogy így minden gonosztettükért tízszeres árat fizessenek. Aki például sok embernek okozta a halálát azáltal, hogy városokat és hadseregeket árult el és vetett rabszolgaságra, vagy akinek más gonoszságban volt része, annak minden egyes tettéért kínt kellett kiállnia. Aki pedig jó tetteket hajtott végre, s igazságos és jámbor életet élt, az ugyanezen arány szerint részesült jutalomban.

Akik éppencsak hogy megszülettek, s csak rövid ideig voltak életben, azokról mást mondott, de erre nem érdemes kitérni. Az istenekkel és a szülőkkel szemben való tiszteletlenség, illetve tisztelet, valamint a sajátkezűleg elkövetett gyilkosság esetében pedig még nagyobb árról beszélt.

Elmondta, hogy jelen volt, amikor megkérdezték egymástól, hol van a Nagy Ardiaiosz. Ez az Ardiaiosz ugyanis Pamphülia egyik városának volt ezer évvel ezelőtt a türannosza, aki öreg édesapját és bátyját megölte és, — hírlik — sok egyéb gazságot követett el. A kérdezett — mint mondta — így válaszolt: Az még nem jön, s aligha is fog idejönni.

XIV. Mert a sok szörnyű látvány közt a következőnek is tanúi voltunk: Mikor már közel voltunk a kijárathoz, s minden más szenvedésen átesve éppen fel akartunk jönni, hirtelen megpillantottuk őt s másokat, a legnagyobbrészt türannoszokat, bár voltak köztük magánemberek is, akik nagy gonosztetteket követtek el: Ezeket, amikor már végre azt hitték, kiléphetnek a napvilágra, a hasadék szája nem akarta kiengedni, hanem valahányszor olyan valaki akart feljönni, aki gyógyíthatatlan gonoszságban szenvedett, vagy aki még nem lakolt meg eléggé, nagyokat bőgött: S ekkor — így mondta ő — vad, áttüzesedett emberek, akik készenlétben állottak, s a bőgésre figyeltek, közrefogták őket és elhurcolták; Ardiaioszt és másokat pedig kezüket, lábukat, és fejüket összekötözve földre teperték és megnyúzták s aztán úgy vonszolták az út mellett, a tüskés bokrokon valósággal gerebenezve a testüket, miközben a mellettük elhaladóknak állandóan magyarázták, hogy miért történik ez, s hogy a Tartaroszba viszik őket, amely el fogja őket nyelni. Bár itt — mint mondta — sok mindenféle dolog rémítette őket, a legjobban mégis attól rettegtek, hogy meg ne szólaljon az a bőgés, éppen amikor a napvilágra akarnak feljönni, s nagy örömmel lépett ki mindegyikük, ha a bőgés hallgatott. Ilyenek voltak a büntetések és a bűnhődések, és velük szemben állottak a jutalmazások. Mikor aztán a réten kinek-kinek letelt a hét napja, a nyolcadikon megintcsak útnak kellett indulniuk, s addig kellett menniük, míg a negyedik nap elérkeztek egy helyre, ahonnan a magasban az egész égen és földön át feszülő, egyenes, oszlopszerű fényt láttak, amely szivárványhoz hasonlított, de sokkal fényesebb és tisztább volt; egynapi további út után aztán beleérkeztek ebbe a fénybe, s ott megpillantották a fény közepén, az égboltozathoz kapcsolva, az ég kötelékeinek végeit: ez a fény volt ugyanis az égboltozatot összetartó kötelék — olyan, mint a hadihajókat átszorító kötelek — amely tehát az égboltozat egész területét átfogja; e kötelék végére van akasztva Ananké orsója, amely által megy végbe minden körforgás: ennek a nyele és a kampója acélból van, a korongja pedig acélból és más anyagokból keverve. A korongnak ilyen szerkezete van: alakja éppen olyan, mint a mienké: de abból, amit elmondott, azt lehet kivenni, hogy olyan mintha egy nagy, üres — azaz közepén teljesen lyukas — korongba volna beleillesztve — akárcsak az egymásba illesztett dobozok — s így tovább egy harmadik, majd egy negyedik s még más négy. Összesen nyolc egymásba illesztett korong van, melynek fent csak a kör alakú pereme látszik ki, míg az orsó nyele körül pedig csupán egyetlen összefüggő palástot alkotnak: a nyél a nyolcadik korong közepén halad át. Az első — azaz a legkülső — korongnak van a legszélesebb körpereme: e tekintetben a második helyen áll a hatodik korong pereme, a harmadikon a negyediké, az ötödiken a hetediké, a hatodikon az ötödiké, a hetediken a harmadiké, s a nyolcadikon a másodiké. A legnagyobb korong pereme tarka, a hetediké a legragyogóbb, a nyolcadiké a hetedik világításából kapja a színét, a másodiké és az ötödiké hasonlít egymáshoz — az előbbieknél halványabbak —, a harmadiknak van a legfehérebb színe, a negyedik vöröses, a hatodik a fényességben a második helyen áll. Mármost az orsó a maga egészében egy irányba pereg, de a körben forgó egészen belül lévő hét kör az egésszel ellentétes irányú, lassú körforgást végez; a harmadik helyen van a körforgás sebességében — ők így látták — a negyedik kör, a negyediken a harmadik, s az ötödiken a második. Az orsó az Ananké ölében forog. Mindegyik körön fenn egy-egy szirén ül, aki a körrel együtt a körben forog, s közben mindig egy és ugyanazt a hangot hallatja; a nyolc hang aztán egy összhangban zeng össze. A másik három nőalak pedig a körben ül, egymástól egyenlő távolságra, mindegyik egy-egy karosszékben: ezek a Moirák, Ananké leányai, fehér ruhában, fejükön szalagdísszel: Lakheszisz, Klothó és Atroposz, akik a szirénekkel összhangban énekelnek: éspedig Lakheszisz a múltról, Klothó a jelenről, Atrroposz pedig a jövőről. Kothó a jobb kezével időről időre meg-meg legyinti az orsó külső felületét, s így segít annak a forgatásában, Atroposz ugyanezt teszi a bal kezével a belső körön: Lakheszisz pedig mindkét kezével hol a külső, hol a belső köröket lendíti meg.

XV. Mikor ők odaérkeztek, tüstént Lakheszisz elé kellett járulniuk. Aztán egy kikiáltó mindenekelőtt felsorakoztatta őket: majd Lakheszisz öléből sorshúzó cserepeket és életmintákat vett a kezébe, fellépett egy magas dobogóra, s így szólt: „Halljátok Ananké lányának, a szűz Lakheszisznek az üzenetét! Egynapos életű lelkek! Most kezdődik a halandó nemzetség új, halállal végződő korszaka. Nem benneteket fog a daimon kisorsolni, hanem ti fogtok magatoknak daimont választani. Akinek az első hely jut, az válasszon magának először életformát, amely mellett aztán kénytelen kelletlen ki kell tartania. Az erénynek azonban nincs gazdája: mindenki aszerint részesül benne, amint többé vagy kevésbé tiszteli, vagy nem tiszteli. Az a felelős aki választ: az isten nem felelős”

E szavakkal közébük dobta a sorshúzó cserepeket, s mindenki felemelte azt, amelyik mellé esett, csak ő nem, mert neki megtiltották: aki ellenben felvett egyet, abból megtudta, hogy hányadik helyre jutott. Ezután pedig az életmintákat rakta ki elébük a földre, sokkál többet, mint ahányan voltak. A minták nagyon sokfélék voltak: ott volt mindenféle állatnak az életformája, s természetesen az emberi életformák is. Voltak köztük türannosz-sorsok, részint olyanok, amelyek mindvégig megállnak, részint olyanok, amelyek közben törést szenvednek, és szegénységben, számkivetésben vagy éppen koldus-nyomorúságban végződnek; de voltak kiváló emberi életformák is: testalkat, szépség, s általában testi erő és küzdőképesség vagy leszármazás és az ősök erényei szempontjából; s éppígy voltak lenézett életformák is; az asszonyoknál ugyanezek a változatok voltak. A lélek rangja persze ebben nem szerepelt, mert hiszen a lélek — ha más életformát választ — szükségképpen mássá is lesz; a többi életkörülmény egymással: gazdagsággal és szegénységgel, betegséggel és egészséggel van összekeverve; mások megint ezek közé esnek. Ebben van tehát kedves Glaukónom minden valószínűség szerint a tulajdonképpeni veszedelem az emberre nézve, s ezért kell elsősorban azzal törődni, hogy minden egyéb tudományt félrevetve mindegyikünk ennek a a tudománynak a kutatója és híve legyen: hátha valamiképpen megtanulhatja és kitalálhatja, hogy kicsoda teheti őt képessé és okossá rá, hogy — különbséget téve a becsületes és rossz élet között — a lehetséges életformák közül mindig és mindenütt a jobbat válassza: s az imént említett szempontokat egymással összevetve és erényes élethez való viszonyukban taglalva számot vessen önmagával, és megtudja, mit ér szegénységgel, vagy gazdagsággal kevert szépség, s a lélek milyen alkatával párosulva eredményez jót vagy rosszat, továbbá az előkelő és az alacsony születés, a visszavonult élet és a hatalmi szereplés, a testi erő és a gyengeség, a jó és a rossz értelmi felfogás, egyszóval minden ilyen, a lélekkel természetszerűen összefüggő és megszerezhető dolog egymással összekeverve mit eredményez.

Mindeme körülmény alapján — a lélek természetét figyelembe véve — döntheti el az ember, hogy a rosszabb, vagy jobb életet választja-e, a rosszabbon értve azt, amely a lelket odajuttatja, hogy igazságtalanabbá, jobbon pedig azt, hogy igazságosabbá lesz. Semmi egyébbel nem szabad törődnie, hiszen láttuk, hogy az embernek életében és halálában ez a legjobb választás. Tehát mindenkinek ezzel a sziklaszilárd meggyőződéssel kell a Hádészba leszállnia, hogy ott se szédítse el őt a gazdagság és más efféle rossz, és ne vetemedjék zsarnokságra, vagy más efféle cselekedetre, minek folytán sok jóvátehetetlen gazságot követ el, s maga még nagyobbakat kénytelen elszenvedni, hanem ismerje fel, hogy mindig az ilyen túlzások közé eső életet kell választania, s a túlzást mindkét irányban kerülnie kell, lehetőleg már ebben az életben, de az egész túlvilági élletben is, mert így lesz az ember a legboldogabb.

XVI. S valóban, mint a túlvilágról jött követ mondotta, akkor is azt mondta a kikiáltó: „Még aki utolsónak is járul ide, de okosan választ, és fegyelmezetten él, még annak a számára is marad elfogadható, nem pedig rossz életforma. Aki elsőnek választ, ne legyen könnyelmű: de az utolsó sem essen kétségbe.”

E szavak után előlépett — mint mondá — az, aki az első sorszámot húzta, s mindjárt kiválasztotta magának a legteljesebb zsarnoki hatalmat: de ostobaságból és mohóságból nem járt el eléggé gondosan a választásnál, mert elkerülte a figyelmét, hogy a zsarnokságban a sors végzése szerint benne foglaltatott tulajdon gyermekeinek felfalása és egyéb rossz is, mikor aztán nyugodtan átgondolta a dolgot, jajveszékelt és siránkozott a választás felett, és sehogy sem akart belenyugodni a kikiáltó előzetes figyelmeztetésébe: nem magát okolta a bajokért, hanem a véletlent, a daimonokat, szóval mindent inkább, csak magát nem. Az illető azok közül való volt, akik az égből érkeztek, s aki előző életében egy rendezett alkotmányú államban élt, de ott csak szokásból, nem pedig bölcsességszeretetből volt részese az erénynek. S be kell vallani, hogy azok közt, akik így lépre mentek, nem voltak kevesebben azok, akik az égből jöttek, hiszen ezeket nem edzették meg a szenvedések: azok ellenben, akik a föld alól jöttek, legnagyobbrészt — mivel maguk is megkínlódtak már, s ezt másokon is látták — nem olyan hebehurgyán végezték a választást. Ez, valamint a sorsolás szeszélye az oka annak, hogy a legtöbb lélek jó, illetve rossz sorsa az ellenkezőjére változik: mert ha mindenki — valahányszor az itteni életbe érkezik — mindig őszintén a bölcsesség szeretetében élne, s a választás sorrendjében nem éppen az utolsók közé kerülne, valószínű, hogy az odaát elhangzó figyelmeztetések alapján nemcsak az itteni világban élne boldogan, hanem innen oda, s onnan vissza is nem föld alatti és rögös, hanem sima és égi úton juthatna el.

Elmondta aztán, hogy érdemes volt megfigyelni, miképp választottak életformát az az egyes lelkek: ez a látvány szomorú, majd meg mulatságos és megdöbbentő volt. Általában az előbbi megszokott életformájuk szerint választottak. Elmondta például, hogy látta, amint egy lélek, amely valaha Orpheuszé volt, a hattyú életformáját választotta, mert az asszonyi nemet, mely a halálát okozta, gyűlölte, és nem akart asszonyban fogantatva megszületni; látta Thamürasz lelkét, amely a csalogány életét választotta; másfelől látott egy hattyút, amely emberi életet választott; s más zenei érzékű állatot, amely ugyanúgy cselekedett. A huszadik sorszámú lélek az oroszlán életét választotta: ez Aiasznak, Telamon fiának a lelke volt, amely irózott attól, hogy emberré legyen, mert még jól emlékezett a fegyverzet ügyében hozott döntésére. A következő lélek Agamemnóné volt: az emberi nem iránti gyűlöletből, a kiállott szenvedések miatt, ez a lélek egy sas életével cserélte fel emberi életét. A sorsolás folytán középütt foglalt helyet Atalanté lelke, amely mikor megpillantotta egy atléta tiszteletajándékait, nem tudott mellettük elmenni, hanem azokat választotta. Mögötte vette észre Epeiosznak, Panopeusz fiának a lelkét, amely egy művészi munkát készítő asszony természetébe vándorolt át; még hátrább — az utolsók között — látta a csúfondáros Therszitész lelkét, amely egy majomba bújt bele. Véletlenül Odüsszeusz lelkét jelölte ki a sors arra, hogy valamennyi közt legutolsónak járuljon a választáshoz: s ekkor ő — mivel a korábbi viszontagságaira való emlékezés hatása alatt hallani sem akart dicsőségvágyról — sokáig járt fel s alá, s egy közéleti szerepléstől távol álló magánember élletformáját kereste; végül nagy nehezen meg is találta: ott feküdt valahol, másoktól észre sem véve: s amikor a lelke ezt megpillantotta, azt mondta, hogy akkor is ugyanezt tette volna, ha az első sorszámot kapta volna.

S nagy örömmel vette magához. Hasonlóképp vándorolt más állatok lelke is emberekbe, vagy egyik a másikba: általában az igazságtalanok vaddá, az igazságosok szelíddé változtak át, s mindenféle keveredésre volt példa.

Mikor valamennyi lélek kiválasztotta már az életformáját, a sorsolás sorrendjében, Lakheszisz elé járulnak: s ő mindegyik mellé kisérőül odaállította azt a daimont, akit ki-ki választott, hogy az vigyázzon életére és teljesítse be választott sorsát. Ez a daimon először is Klothóhoz vezette a lelket, s az ő keze és orsójának a pergése alatt hitelesítette azt a sorsot, amelyet az illető választott:: ezt megérintve, tovább vezette őt Atroposz fonásához, hogy a megfont fonalat változatlanná tegye; innen — anélkül, hogy megfordult volna — Ananké trónjához ment, azon áthaladt, s mikor ezen a többiek is átmentek, valamennyien a Léthé síkságára vonultak, nagy forróságon és szörnyen fojtogató levegőn keresztül, mert ott se fa, sem semmiféle növényzet nem volt. Itt táboroztak estefelé az Amelész folyó partján, melynek vizét semmiféle edény nem tudta magában tartani. Ennek vizéből mindenkinek innia kellett egy bizonyos mennyiséget: de akit a józan esze vissza nem tartott, az többet is ivott a kiszabott mennyiségnél: aki aztán ivott belőle, az mindent elfelejtett. Mikor lefeküdtek, s éjfél lett mennydörögni, s a föld remegni kezdett, ekkor hirtelen az egyik erre, a másik amarra felfelé sodródott, szökelve, mint a csillagok, hogy megszülessenek. Neki nem engedtek inni a vízből, de hogy merre és miképp jutott vissza a testébe, azt nem tudja: csak reggel hirtelen felnyitotta a szemét, s látta, hogy ott fekszik a máglyán.

VÉGSŐ TANULSÁG

Így maradt ránk GLAUKÓNOM, ez a mitosz, s nem ment veszendőbe: sőt minket is megmenthet, ha hallgatunk rá, s így a Léthé folyóján is szerencsésen át fogunk jutni, s a lelkünket sem fogjuk beszennyezni. Sőt, ha megfogadjuk, amit mondok, akkor elhisszük, hogy a lélek halhatatlan, s képes minden rosszat, és minden jót elviselni: s akkor mindig a felfelé vezető úthoz fogunk ragaszkodni, s józan belátással mindenképpen az igazságot fogjuk gyakorolni, hogy így önmagunkkal és az istenekkel barátságban maradjunk, nemcsak, amíg e földön időzünk, hanem akkor is, mikor elnyertük az érte járó jutalmat, melyet — mint a díjnyertes győzők — mindenünnen összegyűjtöttük, hogy ne csak itt, hanem az ezeréves utazás alatt is, melyet leírtunk, boldogok lehessünk.

Demokratikus dilemmák

2010-03-03T03:30:00.005+01:00

+ vs. ?
+ vs. ?
+ vs. ?
vs. vs. ?
+ + ?

s aki választ:

1.
2.

Vélemény a „törvényhozásról”

2010-02-27T16:25:00.007+01:00

Az internetes fórumokon ölre mennek egymással a vitatkozók — köztük néhány szórakozásra szakosodott nick — : helyes-e a holokauszttagadási törvény vagy sem, ki szavazott jól és ki rosszul a Parlamentben, egy szinten kezelhető-e a kommunista népirtás, mint a náci, kinek a kicsodája micsoda, kinek-minek a micsodáját hova kellene pozicionálni.

Jönnek új és újabb nyilatkozatok, botrányosak és szívet melengetők, bicskanyitogatók és humánus lelket felmagasztosítók. Van, amelyik bizonyára „spontán”, és száz százalék, hogy főleg olyanok, amelyeket külfönféle politikai erők vetnek be megfelelően provokatív tálalásban, hogy sakkozzanak a démosz érzéseivel, indulataival, szimpátiájával, véleményeivel (ezen erők egy dologban közösek: mind szélsőbaloldaliak, azaz demokraták). Ez egy iparág, és sokszor ugyanazok nyomkodják a piros gombot, akik a zöldet, attól függően, mi a cél. Bábszínház, damilok, előre kiszámítható reakciók.

Nos, tőlem ilyen véleményt nem fognak olvasni. Igazából egyetlen dolgot tartok az egész kérdésben döntőnek: érvényesek lehetnek-e ránk olyan törvények, amelyeket erkölcsi és emberi nullák hoznak? Kell-e egyáltalán foglalkoznunk olyan véleményekkel, amelyeket jól meghatározott célok érdekében irányítanak, mozgatnak trágya manipulátorok, előre becsatornázott, korrupt szavazógépek és szánalmas médialakájok? Kell-e foglalkoznunk (pro vagy kontra) eleve manipulatív megfogalmazású rendeletekkel, amelyekre se igent, se nemet, se nemtudomot nem lehet mondani?

Nem.

A „magyar gulag” — a hortobágyi internálótáborok

2010-02-25T20:31:00.020+01:00

Stefka István 2004-es meg 2007-es cikkén kívül (Magyar Nemzet mindkettő) nem sokan foglalkoztak az országos sajtóban a hortobágyi internálótáborokkal, pedig...

Recskről már jóformán mindenki hallott valamit. De ki hallott például Ebesről? Valószínűleg nem sokan.

Dédszüleimért az ötvenes években, egy nyári este egyszercsak autó érkezett. No nem a chauffeur-jük, hogy városnézésre vigye őket Ószegeden. Hanem az a fajta autó, amibe ha az embert beszállítják, akkor biztos lehet benne, hogy valami kellemetlen történik majd — jó esetben csak kocsikáztatás és egy kis tábori lét. Az úticél a Hortobágy volt, Ebes. Az ok prózai volt: egy párttitkár elvtársnak megtetszett burzsoá és bizonyára „rendszeridegen” dédszüleim szögedi lakása. Szerencsére apám, aki akkor még gyerek volt, éppen nem volt ott, mert őt is vitték volna, meg a bátyját is.

Nagyapám azonban nem volt ijedős ember. Elhatározta, hogy kiszabadítja szüleit az ebesi táborból; fogta tehát magát és elment a megfelelő minisztériumba, onnan tovább, egészen Rákosi íróasztaláig. Ott megállt, és közölte Rákosival, hogy a szülei nem tettek az égvilágon semmi rosszat, és hogy ő maga azt hitte, a kommunisták szándékai tisztességesek.

Nagyapám tényleg naívan hihette ezt, mert jólelkű ember volt. Nem bújt ki a katonai szolgálat alól, de a háborúban sohasem lőtt az ellenségre, mindig a levegőbe célzott: nem akart senkit megölni — még azokat sem, akik őt vagy — teszem hozzá szomorúan éles elmével — társait megölhették volna. Szóval nagyapám, amikor jött az államosítás, önként felajánlotta jól menő üzleteit a sok brigantinak, akik nem ismertek se Istent, se embert.

Hálából szüleit, két idős embert, kitelepítették a Hortobágyra, nagypolgári lakásukba pedig betette valagát egy semmirekellő vörös szarházi.

Végül nagyapám — nem kevéssé kockázatos — közbenjárására dédszüleim ugyan nem térhettek vissza a régi házba, de Ebesről sikerült kiszabadítania őket. Dédanyám visszavágyódása miatt nagyapa nem adta fel a harcot, és 1963-ban nagy nehezen visszakapták egykori lakásukat, de akkor dédapám már halálán volt. Egy ideig a saját volt erkélyükkel szemben laktak egy pincében, párttitkár elvtárs meg addig is élvezte a mocskos imperialista polgári lét kínálta (és megteremtette) örömöket. Gondolom, aztán se került rossz helyre, mint ahogy felettesei is megúszták 56-ot.

Ezen a szerény honlapon, meg egy másik szerény honlapon kívül mást eddig nem találtam az interneten a hortobágyi internálótáborokról. Ezekből valószínűleg nem élnek meg, akik csinálták (és nem fejezték be) őket: kárpótlásért, gondolom, senki sem tolongott. Nem is kell, nevetséges volna. Egyrészt az ember büszke annyira, hogy ne érezze és ne tekintse magát áldozatnak, akármilyen sötét rendszerről is legyen szó, másrészt nevetséges egyfolytában a felnagyított múlttal foglalkozni. (Na meg épp elég ellenség sürög-forog ma is a megfelelő helyeken, felesleges a múlthoz folyamodni, hogy hitvány gazemberekkel találkozzunk. Például kik verethették le a Hollán-emléktáblát vagy kik lövették emberek szemét 2006-ban?)

Ám ma a kommunizmus áldozatainak az ún. emléknapja van. És bár nem rajongok az efféle emléknapokért, főleg, amit a kommunista „állammal” jogfolytonos „állam” képviselői jelöltek ki, de ha már ez a trendy, akkor legyen, talán valami újdonság is kiderül az olvasó számára. Végülis ilyen halálos áldozatokból — még visszafogott becslések szerint is — volt világszerte vagy százmillió, nem halálos meg tán még több, ha nem számítjuk azokat a sasjózsefekkel „szórakoztatott” szürke és kicsi áldozatokat, akik viszonylag sértetlenül éldegéltek a nagy rakás, kocka alakú betonsemmiben, amit a kommunizmus a jobb helyeken jelentett, meg a párttitkár elvtársakat, akiknek azért csurrant-cseppent egy-egy nagypolgári ház.

Magyar konzervatívok — Ifj. Mailáth György (1818-1883)

2010-02-25T15:30:00.006+01:00

Gróf Szécsen Antal

MAILÁTH GYÖRGY EMLÉKEZETE.

Valahányszor e körben azokról megemlékezünk, kik a lejárt év lefolyta alatt innen kiragadtattak, élénken érezzük az emberi dolgok múlandóságát, melynek elkerülhetetlen kényszerűsége majd a fiatal kor fejlődésének, majd a férfikor érett tevékenységének vagy egy érdemdús, hosszú életpálya békés visszapillantásainak egyaránt megszabja határát. Fokozott fájdalommal kell ez érzelemnek érvényesülnie ott, hol egy fényes, hazafias tevékenységben gazdag életnek időelőtti vérengző és végzetes kioltásával állunk szemben; midőn az ország zászlósát és első bíráját, a főrendiház elnökét, hazánk politikai férfiainak egyik legjelesbikét és legjelentékenyebbikét, a M. T. Akadémia működésének buzgó részesét, és a hazai irodalom lelkes hívét, az ország központja kebelében, egy gyáva, aljas merényletnek látjuk áldozatul esni, melynek gyászos katasztrófáját, az országbírónak, a haladó kor daczára, meg nem tört férfias bátorsága és szívós erélye csak elősegítette, míg emberi számítás szerint e jellemző tulajdonai megmentésének eszközei és biztosítékai kellett volna hogy legyenek.

És ha mellőzve a nyilvános élet bajnokát, a férjre, a családapára tekintünk vissza, majdnem elnémul a részvét tehetetlen szava fájdalmukkal és veszteségökkel szemben, és az „emberiség egész nyomora megszállja lelkünket”. Háttérbe szorul még a barátok körének gyásza is, a kik érzik, hogy nem őket illeti annak előjoga, de a kik egyszersmind tudják, hogy az övéin kívül, ők vannak első sorban hívatva, a dicső elhunytnak jellemi, szellemi és kedélyi becséről tanúskodni. Mert annak legbiztosabb kezessége, ha egy kitűnő férfiú vesztét azok gyászolják legmélyebben és legtartósabban, kik őt legközelebbről, leghosszasabban, legbensőbben ismerték és szerették. Van ily tanúskodó visszaemlékezésben rájok nézve valami vigasztaló, lélekemelő, kibékítő. A múltnak híven megőrzött emlékei, mint a leszálló nap sugarai, fényt árasztanak még a beköszöntő éj homályára is, és az emberi kebel bennök egy új nap keltének hírnökeit és kezeseit szereti szemlélni.

Hazánk régi politikai szerkezetének egyik jellemző vonása, hegy a nyilvános tevékenységnek föladatai nem voltak egymásról ridegen és áthághatatlanúl elkülönözve. A megyén kezdve, a bírói, a közigazgatási, a politikai teendők körei gyakran érintkeztek, és számos esetben összevágólag ugyanazon személy által intéztettek el. Ily állami és közigazgatási szervezet nem volt egyébiránt hazánk kizárólagos tulajdona, a régi világban ép úgy, mint a keresztény korszakban, majdnem a XVIII. század kezdetéig az államélet terén, a munkaosztályozás eszméjének szigorú és következetes alkalmazása, alig vétetett czélba vagy tekintetbe. Magyarországban ez állapotok tovább állottak fönn, mint — Angliát kivéve — akármely más országban, mert a nemzet nagyrészt azokban találta föl politikai élete hagyományos kinyomatát és biztosítását. A modern társadalom változatos, sokoldalú és szövevényes fejlődése nem tűri többé az állások és hivatások e vegyes jellemét; a tudomány sok tekintetben elítélte azt, a gyakorlati élet igényei végre kellő felismerésöket és figyelembevételüket csak a szakférfiak beható avatottságától várhatják; de, ha e szempontból ítélve meg a régi intézmények természetét, azok nem mutatkoztak is többé alkalmasoknak a jelen föladatainak megoldására, tagadhatatlan mégis, hogy árnyoldalaikat számos előnyök ellensúlyozzák. Nem legutóbbika ezeknek, hogy politikai férfiaink, sokoldalú tevékenységök folytán, megszokták volt a közdolgokat, természetök minden tényezőjének számbavételével tekinteni és intézni. Alig vehető kétségbe, hogy a társadalom érdeke a bírói hatalom önállóságát és függetlenségét minden politikai pártirányzattól, parancsolólag követeli. De másrészről a valódi, tárgyilagos, szenvedély nélküli, a fenforgó kérdések minden oldalát elfogulatlanul mérlegelő bírói szellem behatása a közügyek alkotmányos elintézésére rendszerint ép oly üdvösnek bizonyult, és pedig nemcsak a törvényalkotás terén, — mint a kizárólagosan ügyvédi szempontnak, és fölfogásnak rideg érvényesítése károsnak, mely utóbbi gyakran a legfényesebb parlamentáris és szónoki képességgel karöltve jár. A Mailáth család azon ága, melynek az utolsó országbíró volt ivadéka, három szakadatlan nemzedéken át, volt hivatva e bírói szellem politikai behatásának képviseletére. Mailáth Györgyöt, századunk első negyedének egyik híres személynökét, követte fia, szintén Mailáth György, ki kétszer, mint királyi személynök 1828-ban, mint országbíró 1839—40-ben, állott első ízben a rendek, utóbb a főrendek élén, oly emlékezetes két országgyűlés alkalmával, melyeknek kezdetileg viharos tanácskozásai és élénk ellentétei, kibékítő és megnyugtató eredményekben találták kiegyenlítő megoldásukat. Fia, az ifjabb Mailáth György, hasonló szerepre volt hivatva azon magas politikai és bírói állásokban, melyeket a korona bizalma reá, mint magyar főkanczellárra és később országbíróra, ruházott. Mert, ha az 1867-diki megoldásoknak keresztülvitele és életbeléptetése nem volt is első sorban az ő műve, ő készítette elő létesítések talaját, és a döntő perczekben, önzéstelen hazafisága volt a sikernek egyik hatalmas eszköze és tényezője. Az 1839—40-diki országgyűlés alkalmával lépett legelőször a nyilvános élet pályájára, mint Baranya vármegye követe. — 1818-ban decz. 3-án születve, a rendek táblájának legifjabb tagja volt. Már akkor gyaníttatta jövendő jelentősegét, főleg azon bölcs tartózkodás által, mely vele, korán fejlődött szónoki képessége daczára, minden időelőtti föllépést elkerültetett Ezen tartózkodás nem volt részéről ügyes számítás vagy öntudatos eszélyesség; természetében feküdt az: jellemének volt kifolyása, és annak, mondani szeretném, egy hagyományos családi vonása, mely sokszor félreértetett, de melynek üdvös hatását nem csak önmaga tapasztalta fényes pályájának lefolyása alatt, de minden ügy is, melyet tiszta meggyőződésből szolgált vagy képviselt. — A hallgatag tartózkodás minálunk nem szokott kedvező ajánláskép szolgálni, mondja valahol egy franczia író, s ezt rólunk is bátran elmondhatta volna. De ha oly férfiről van szó, kire, mint Mailáth Györgyre, teljesen rá illenek ugyanazon író szavai: „Egyszerű és egyenes eszmemenetében kevesebb titkos indokai voltak, mint sokan képzelék, és ritka tömör nyilatkozatai legbensőbb gondolatainak és érzelmeinek voltak mindig hű kifejezései” — mindenki, ki az életet és annak föladatait ismeri, érzi, hogy a következetesen megőrzött tartózkodás, midőn a jellem nemességével és megbízhatóságával párosul, nem rejtélyesség, de a szilárd akaratnak férfias uralma a pillanat vagy szenvedély ideges benyomásai fölött, és ily értelemben, főleg a közélet mezején, az államférfiúi komolyságnak és higgadtságnak egyik legbiztosabb záloga. Valahányszor egyes kérdések fontossága, főleg pedig sértett jogérzete vagy meggyőződésének méltatlan megtámadása Mailáth Györgyöt föllépésre késztették, magatartásának elhatározottsága, szónoklatának lángoló erélye, okoskodásának kérlelhetetlen következetességé fényes világot vetettek a jellem és szellem azon gazdag kincseire, melyeket nála a dolgok rendes menetében a méltóságteli komolyság leple elfedett. Már gyermekkorában a „kis Gyuri” társai körében a tekintély küljellegével bírt. De csak azok, kik őt közelebbről és meghitten ismerték, tudják teljes mértékben, mennyi szeretetre méltóság és megbízhatóság, mennyi fogékonyság az élet minden nemesebb élvezete iránt, mennyi igénytelen vidámság és kedélyes humor rejlett magatartásának látszólagos ridegsége alatt. Szomorúan tapasztaljuk számos esetben, hogy majdnem egyidőben szakíttatnak ki az élők sorából olyanok, kik, baráti viszonyuk meghittsége által, kölcsönösen lettek volna hívatva belbecsekről a világ előtt tanúskodni. Mélyen érzem ezt, midőn hiában keresem sorainkban Mailáth György azon régi barátját, ki gyermekkora zsenge éveiben megtanulta őt szeretni, és híven megőrizte ez érzelmet egy emberéleten át. Ha valaki, Cziráky János volt ily önzéstelen és tiszta jellem; szívének jósága és melegsége, hazafias érzelmeinek élénksége és meggyőződésének tántoríthatatlan önállósága által mindazon kérdésekben, melyeket főkérdéseknek tekintett; érdemes és jogosult volt arra, hogy Mailáth György nemes jelleme és magas szellemi tulajdonai ragaszkodásának nyilvánulásában visszatükröződjenek. A nyilvános élet rendszerint élénk, de egyszersmind egyoldalú világításban tűnteti föl a politikai férfiakat kortársaik és a történelem előtt. A politikai működés azonban ritkán meríti ki teljesen jelentőségöket, és alig ítélhetők meg helyesen, még a politika szempontjából is, ha bennük a magánegyéniséget kellőleg nem ismerjük. És ezért nem tehetem, hogy Mailáth György egyik barátjának, a rémhír első pillanatában hozzám intézett sorait ne idézzem, kivel csak férfikorában lépett bizalmas viszonyba, de kinek szavai bizonyságúl szolgálnak, mennyire és mily tartósan tudta magához csatolni a nemesebb érzelmű, fenköltebb szellemű egyéniségeket, és mily lekötő vonzóerővel bírt azokra, kik őt kellőleg fölismerték és megszerették. „Értjük egymást”, így ír nékem gróf Clam Henrik, „és találkozunk a legmélyebb búban és szívünk aggasztó fájdalmában, azon férfiú váratlan és iszonyatos kimúlta fölött, ki mindkettőnknek hű és drága barátja volt, kinek becsét és jelentőségét annyi alkalmunk volt fölismerni, kinek emlékét élethossziglan híven megőrzendjük. Barátságunk egyetértésünkön alapúlt mindazon nagy kérdések tekintetében, melyek a komoly meggyőződések körét jelzik; jellemeink sajátszerű összhangzása nevelte bensőségét, és új elevenítő táplálékot nyert e ritka férfiú vonzó szeretetreméltóságában. Ha hosszasabb időn át nem találkoztunk volt is, tüstént föltaláltuk és értetttik egymást viszonlátásunkkor, mintha nem is váltunk volna el soha, és így mindig ugyanannak ismertem fel őt, az idők minden fordulata és viszontagságai közepett.”

Azon nemzedék, melynek Mailáth György volt egyik kitűnő képviselője, nehéz és viharos időkben látta magát működésre hívatva, és bármennyi kérdések, melyek akkoriban a legszenvedélyesebb ellentéteket idézték elő, látszassanak vagy legyenek is valódilag jelenleg megoldva; a lefolyt harczok viszhangja alig halt és halhatott el teljesen a keblekben. A halál hallgatag méltósága előtt elnémul ugyan a nemesebb lelkekben a véleményharczok szenvedélyes türelmetlensége. Magában egy végzetes katasztrófában van valami, ami a mindennapiság és egyoldalúság kicsinyes fölfogásait nyomtalanul elsepri. De létezik a kedélyvilág e tényezőin kívül még egy más szellemi elem, mely biztatólag és megnyugtatólag hat arra, ki a vélemények és irányzatok számos eltérő, gyakran ellentétes árnyalataival szemben egy kitűnő, határozott meggyőződésű és tántoríthatatlan elvhűségű politikai férfiú nyilvános élete és működése emlékét készül megújítani. A valódi történelmi szellemben rejlik e biztató elem, azon szellemben, melynek ébredését, fejlődését, növekedő behatását a hazai történelmi kutatás és irodalom terén Mailáth György élénk örömmel üdvözölte és éber figyelemmel kísérte, mely ép oly távol a csak látszólag tudományos közönyösségtől, mint a nap múlékony jelszavainak és felületes ítéleteinek gondatlan ismétlésétől, a dolgok, viszonyok és idők beható fölismerésében és megértésében keresi bírálatainak alapját és mértékét; azon szellemben, melynek őrködése alá biztosan helyezheti nevének emlékét mindenki, a ki sikerkoronázottan vagy sikertelenül, de őszintén, komolyan, önzéstelenül leróni iparkodott mindazt, a mivel hazájának tartozott, és érvényesíteni törekedett benső meggyőződése parancsoló sugallatát.

Századunk negyvenes évei, még az 1848-diki események előtt is, nagy fordulópontot jeleznek hazánk újabb politikai fejlődésében. A politikai élet, bár élénkebben és szenvedélyesebben, látszólag a szokott téren és kereten belül mozgott. De a közjogi és reformtörekvések és aspirátiók, támogatva és öregbítve az Európaszerte uralomra törekvő eszmék és irányzatok növekedő hatalmától, természetszerűleg, bár némileg öntudatlanul, késztették előharczosaikat ép úgy mint ellenfeleiket, oly kérdések megközelítésére, melyeknek megoldása csak a létező tényleges viszonyok keretén túl vala kereshető és feltalálható. Midőn később az ellenzéknek egy, számra aránylag csekély, de szellemileg jelentékeny árnyalata, a központosított parlamentáris kormány eszméit kezdé fejtegetni, alig talált kellő figyelemre, még kevesbbé rokonszenvre azon körökben, melyek kiválóan alkotmányos intézményeink helyhatósági jellegén csüggtek, és a melyek kétségkívül az akkori magyar politikai világ hagyományos érzelmeit, e tekintetben majdnem mondhatni, pártkülönbség nélkül, túlnyomólag képviselték. És mégis az országgyűlések növekedő fontossága nemcsak a törvényalkotás, hanem a politika és kormányzat terén is előbb-utóbb elkerülhetetlenné tette azon kérdés fölvetését és megoldását: miképen lehessen a központosított parlamentáris elemek növekedő erejét, jelentőségét és igényeit a helyhatósági intézmények szellemével és politikai nyomatékával kiegyenlíteni? Akármi módon való megoldásának továbbá szükségkép vissza kellett hatnia a monarchia többi országaival való viszonyainkra és összeköttetésünk kapcsára, mely a parlamentáris többség-kormányzat eszméitől teljesen eltérő törvényes intézményekhez volt szabva. Ép ezért az ország, midőn egy tisztán belügyi és közjogi kérdés megoldását vélte kitüzendőnek, egy oly föladattal láthatta magát, valamint később látta is, majdnem véletlenül, szemben, mely a nemzetközi téren egy elsőrendű európai és egyensúlyú kérdéssel ért föl; kevesen adtak magoknak számot a helyzet e fontos és komoly oldaláról, még kevesebben bátorkodtak azt óvatosan jelezni, de a nap kérdései és hangzatos vitái mellett és alatt lappangó nehéz föladatok és végzetes lehetőségek ösztönszerű érzete rendkívüli ideges, izgatott harczoknak és kétségkívül szenvedélyességöknek ép úgy, mint ideiglenes meddőségüknek egyik, nem kellőleg figyelembe vett, tényezője volt.

E zivataros politikai légkör befolyása alatt jelent meg másodízben Mailáth György, mint Baranyamegye követe, az 1843—44-diki országgyűlésen; ez úttal is a szerény, de öntudatos tartózkodás azon állását nagyjában megőrizve, mely politikai és szónoki képességét inkább gyaníttatta, mint kitüntette; ritkábban elegyedve a pártviták tusáiba, mint némely kortársai, de fokozatosan emelkedve tekintélyben és közbizodalomban, egyes kérdésekben, mint többek közt a már akkor a jövendő fejleményeinek árnyékát előrevető horvát kérdésben, higgadt és komoly államférfiúi fölfogásának fényes és hatásos szónoki kifejezést adva.

Tartós befolyással volt politikai fejlődésére, nyilvános működése ezen első éveiben gróf Dessewffy Aurél föllépésének szelleme. Kegyeletes tisztelettel és ragaszkodással tekintett vissza azon korán elhunyt férfiúra, ki az elsők egyike tűzte ki magának feladatúl a magasabb államférfiúi szempontok következetes figyelembe vételét; és a ki nem viseltetett csekélyebb érdeklődéssel a nemzet szellemi és irodalmi élete, mint akármely más tisztán politikai kérdés vagy föladat iránt, mit szónoklatainak és politikai iratainak irodalmi becse fényesen bizonyít.

Az országgyűlés befejezése után a kormány vezérletében közbejött változások és gróf Mailáth Antalnak a főkanczellárságról való visszalépte kényes helyzetet látszottak teremteni unokaöcscsének, kit hozzá nem csak az atyafiság, de a személyes ragaszkodás kötelékei is csatoltak; míg másrészről nézetei, fölfogásai, személyes és elvbaráti összeköttetései őt a megújult conservativ és kormánypárthoz fűzték. De csakis látszottak, mert a tapintatnak azon magasabb neme, mely a tiszta fő, a gyengéd kedély és a férfias jellem benső összhangzatának kifolyása, — könnyen és bizton igazodik el ott, hol az ügyesség kicsinyes számításai rendszerint elégteleneknek mutatkoznak.

Ifjabb Mailáth György (1818-1883) főkancellár, országbíró, az MTA tagja. 1867-től haláláig a főrendiház elnöke, 1869- től a Kúria semmítőszéki osztályának elnöke, 1882-től a Kúria elnöke. Ő viselte utoljára egy személyben a főrendiház és a legfelsőbb bíróság elnökségét. Rablógyilkosság áldozata lett. Egyéb életrajzok: a Vasárnapi Ujság portréja (1860), nekrológ (pdf) (1883), Jónás Károly írása (pdf).

Baranyavármegye főispáni helytartójává, majd főispánjává kinevezve, melyet, mint az ország egyik legfiatalabb alispánja, már több évig vezetett volt, nagy érdeklődéssel szentelte idejét és erejét e hivatalának, melyben előbbi működésének fokozott folytatását látta, s tevékenységét csak időről időre, külföldi utazásokkal szakasztván félbe, és azokban ép úgy, általa soha bevégzettnek nem tekintett továbbképzésének eszközét keresve, mint egyik legélénkebb élvezetét találva. Kiválólag szeretett közös párisi mulatásunkra és angol utunkra visszaemlékezni, melynek egyik kedves társa Prónay József a legközelebbi napokban múlt ki az élők sorából; és bár utóbb mind Parisba, mind Angliába visszatért, nem halványult el emlékezetében ez első megismerkedés benyomása, és pedig a nélkül, hogy azt kiválólag a fiatalkor fogékonyságának és visszaemlékezései varázsának lehetett volna tekinteni. A közlekedési eszközök gyorsaságának és számának csodaszerű fejlődése, nagy mértékben szaporította időnkben az utazók és utazások számát; tágabb köröknek nyitotta meg élvezhetésök lehetőségét és szélesbítette területök keretét. De módosította sok tekintetben jellemöket és czéljaikat is. A „tourista” rendszerint háttérbe szorítja az „utazót”. Az utazás jelenleg csak kivételes esetekben viseli egy beható kiképzési időszak jellegét. Mailáth György, ámbár már több év óta működött a közélet terén, olyannak tekintette franczia és angol útját, főleg a parlamentáris élet tanulmányozása szempontjából. Élvezte a társasági érintkezéseket, a művészet kincseit, a természet, a történeti emlékek, a népélet benyomásait, de főérdeke és figyelme mégis annak volt szentelve, a mi legközelebb állott a hazában magának kitűzött hivatásához. Szorgalmatosan látogatta Parisban a kamarákat, tanúja volt fényes, gyakran szenvedélyes vitáiknak, hallotta a. kitűnő szónokok egész sorának némely leghíresebb felszólalásait; de mindezen tanulságos benyomások elhalványultak azon nagyszerű politikai és parlamentáris jelenetek előtt, melyek őt Angliában várták. Soha nem lankadó érdeklődéssel és fáradhatatlan figyelemmel követte ott heteken át a felső és alsó házban a gabonatörvények módosítása kérdésének és az ahhoz csatlakozó kormányzati és pártalakulási következményeknek fejleményeit; látta Peel győzelmét és minisztériumának, a győzelmet közelről követő bukását; és áthatva az angol élet komoly valódiságától, melyet az angol intézmények modern utánzásában, a párisi politikai élet kápráztató fénye daczára, föltalálhatni nem vélt, azon reménynyel tért vissza hazájába, hogy meg leend neki engedve nyert benyomásait és tapasztalásait, a hazai közélet mezején és annak békés, rendszeres fejlődésében fölhasználni és érvényesíteni. Mert rokon természetüeknek, ha nem is ugyanazonosoknak tekintette az angol és a magyar alkotmányos intézmények történelmi alapjait.

Tőle, mint sokaktól, megtagadta az események folyama és azon politikai vihar, mely egyaránt megdöntötte vagy megingatta a fönnálló viszonyok és legtöbb kormányhatalmak különböző politikai alakzatait, e reménye és szándéka teljesítését; élete legszebb, tevékenységre leghívatotabb korában félreállt, visszavonult, jelleme elhatározottsága és bátorsága daczára, mert a küzdő irányzatok mindegyikénél akadt egy pontra, melyre nézve meggyőződésével megalkudni se nem tudott, se nem akart. Teljes készséggel és örömmel ragadott meg minden alkalmat, járult minden lépéshez, mely annak érvényesítésére kilátást nyújtani látszott, de éveken át életét úgy rendezte, mintha azok valósításáról végkép lemondott volna. Kedélye élénk fogékonysággal bírt a családi élet örömei iránt, melynek példáját szüléi frigyében találta, és hőn szeretett anyjának hű kegyelettel megőrzött emlékéhez szeretett csatolni. 1852-ben jegyezte el báró Prandau Stefániát, ki gyermekeivel együtt gyászolja pótolhatatlan veszteségét. Csak ők lennének hivatva megmondani, mit vesztettek benne; de ki meghitt tanúja volt családi életök vonzó bensőségének, tudja és érti, mennyit vesztett ő az élet legnemesebb örömeiből, mikor a végzet őt azok karjaiból kiragadta, kikben föltalált mindent, mit a férj és apa az övéiben föltalálni óhajt és remél. Pécsett és Bakóczán, gyakran Valpón ipjánál, báró Prandau Gusztávnál, élte a visszavonulás napjait; időnkint Pestre vagy Bécsbe, régi barátjaihoz fölrándulva, vagy egy külföldi útban, Svájczban, Svécziában és Norvégiában, keresvén szórakozást és élvezetet, melyet neki ez időben, szemben az emberi dolgok változatos fordulataival, főleg a természet változatlan szépségei szolgáltattak. Az érdeklődés kimeríthetetlen forrását az olvasásban és tanulmányozásban kereste és találta; és későbbi időkben, fényes állásai legmagasabb polczán, gyakran sóvárogva tekintett vissza azon csendes órákra, melyeket akkor háborítatlanul a szellemi életnek szentelhetett. Bőven tapasztalta, hogy semmi sem biztosítja inkább a kedély egyensúlyát, az ítélet tárgyilagosságát, a fölfogás elfogulatlanságát és méltányosságát, mint ha távol a nap érdekeitől és szenvedélyeitől, föladataitól és fáradalmaitól, a szellemi érdeklődés egy bizonyos területét tudjuk magunknak biztosítani, melynek tiszta légkőre lelki és jellemi egészségünknek ép oly hatalmas óvószere és elevenítő tényezője, mint a hegycsúcsok vagy tengerpartok szellőinek fuvallata, mely a kifáradt testnek és túlcsigázott idegeknek új erőt és rugékonyságot kölcsönöz. És bátran alkalmazhatta volna e hajlamára Cicero szavait, melyeket ő Archias poétáról elmond: „Kérdezed tőlem, mért gyönyörködöm annyit ezen tanulmányokban? Mert mindazt szolgáltatják nekem, mi a lelkemet felüdíti a nap zaja után, és nyugodalmat hoz a viták hevessége által kifárasztott fülemnek. Ám hiszed-e, hogy képes lennék a közügyek változó tömegében fölszólalni, ha szellememet e tanulmányaim által arra nem képesíteném, vagy hogy el tudnám birni mindezen harczok terhét, ha azokat tanulmányaimmal föl nem váltanám. Én ugyan megvallom, hogy ezen szellemi érdekeknek hódolok; szégyeneljék mások, ha oly módon hódolnak az irodalmi érdeklődésnek, hogy semmi gyümölcsét sem képesek a közügy javára érvényesíteni.” Mailáth Györgyben épen a sokoldalú műveltségnek és szellemi emelkedettségnek egyesülése a gyakorlati államférfiú kellékeivel, képezte egyéniségének egyik jellemző fő vonását.

Az ötvenes évek végén többen, a kik közül csak báró Jósika Sámuelt és gróf Dessewffy Emilt akarom fölemlíteni, késztetve érezték magokat az akkori kormánykörökben a magyar ügyeket ismét magyar szempontból megindítani. Egyéni kísérletek voltak ezek, melyek régibb személyes összeköttetésekből kiindúlva, egyelőre eredménytelenek maradtak, ámbár sok előzékenységgel és jóakarattal fogadtattak, és kétségkívül sok jövendő fejlemények csiráit rakták le.

Az e kísérleteket követő szűkkörű és csekély számú magán tanácskozásokban Mailáth György is részt vett. Jellemző, hogy midőn e czélból neve először fölemlíttetett, személyisége a magyar körökön kívül, sokak emlékezetéből kiment. — De alig lépett ismét a politikai szintérre, és ámbár ez alkalommal is hű maradt szokott tartózkodásához; ritka rövid kijelentéseinek találósága, nyomatéka és komolysága őt olyannak jelezték, ki az események esetleges folyamában elsőrendű szerepre leend hivatva. A megerősített birodalmi tanácsnak tagja 1861-ben; — tárnok és az akkori kormány egyik vezérlő férfia az októberi diploma keltét követő rövid időszakban; visszavonulva a magánéletbe az 1861. országgyűlés eloszlatásával; 1865-ben mint főkanczellár ismét a kormány élére állítva, és gr. Eszterházy Mórral, és báró Sennyey Pállal a magyar kérdések megoldásán működve; — az 1867-ki kiegyenlítés új kormányalkotáshoz vezetett, melynek folytán a vezérlő kormány szerepet az országbíró és főrendiházi elnök székével felcserélte, míg őt végzetes halála körünkből kiragadta: pályája ezen részének folyama szorosan össze van fűzve hazánk legújabb történetével. Mennél változékonyabbak voltak annak fordulatai, és mennél különbözőbbek az ezekkel válhatatlan kapcsolatban álló fölfogások, annál kevesbbé idézendők föl a némelykor szenvedélyes ellentétek egy köztisztelet- és kegyelettől környezett sírral szemben. — De Mailáth György soha sem kerülte nyilvános élete beható vizsgálatát és megbírálását; soha sem tagadott el semmit múltjából; nem igényelt csalhatatlanságot, de nyugodtan bízott meggyőződéseinek komolyságában és indokainak tisztaságában. Letette azok bizonyítványát azon mély hatású beszédben, melylyel az 1861-ki országgyűlés végnapjaiban, magatartását az októberi diplomával szemben indokolta, és az 1865-ki magas trón beszéd mindig fényesen fog tanúskodni azon politika szelleméről és irányzatáról, melyet az ő kanczellársága volt hivatva kezdeményezni. Szónoki képessége daczára nem volt az elméleti fejtegetések embere. De azért politikai működése nem nélkülözte a rendszeres egyöntetűséget. Két sarkkörön alapult az. Magyar volt ő első sorban, minden érzelmében, fölfogásaiban, meggyőződéseiben. Midőn a megerősített birodalmi tanácsban kijelentette, hogy Magyarországban csak magyarokat ismer, ezen nyilatkozata nem volt részéről, a fajtürelmetlenségnek, vagy elbizakodásnak kifolyása, melytől senki sem állott távolabb mint ő, mit a horvát kérdésben ismételve bizonyított; de azon határozott meggyőződésének, hogy Magyarország egy közjogilag egységes ország, melynek politikai magyar nemzetiségét a századok történelme megállapította. Egy fönnálló, mélyen gyökerezett ténynek tekintette azt, mely kereten belül semmiben sem zárja ki a méltányosság igényeit, és melynek létezését elvont elemek alapján megingatni, vagy azoknak föláldozni se nem lehet, se nem szabad. Régi alkotmányunk nemesi kiváltságai kétségkívül ezen tény megalakulásának egyik leghathatósabb tényezőjét képezték. Alapjok szélessége és intézményeinek rugékonysága, mely megengedte, hogy a lényegében — még a deák időkben is — nemzetiségre magyar nemesség századokon át, minden fölmerülő új erőt érdemben, tehetségben, birtokban, jelentőségben magához csatoljon és magába beolvaszthasson, alkotta át nagyrészben a vezérlő magyar nemzetiséget valódi politikai nemzetté, oly következetesen és folytonosan működő társadalmi erőt és befolyást szolgáltatván eszméje valósításának, melyet a hatalom parancsoló szava egymaga és egy bureaukritikus kormánygépezet alig lett volna képes kifejteni. A magyar nemesség vezérlő szerepének ezen eredményét, a magyar aristocratia minden rétege, föladott kiváltságaik dicső örökségekép szállították át a hazára. Mert százados intézmények lassan fejlődött hatása nem enyészik el rögtön eltörlésükkel, de sikeres tartóssága csak akkor remélhető, ha az a mi társadalmi jog volt, minden nyomás vagy erőszak elkerülésével, szellemi felsőbbséggé tud átalakulni. Mailáth György magyar szempontját a gyakorlati politika terén, kiegészítette azon mély, megingathatatlan meggyőződése, hogy összeköttetésünk a monarchia többi országaival nem történelmi esetlegesség, nem Magyarország önállóságának csak megszorítólag és nemlegesen ható korlátozása, hanem az európai nemzetközi viszonyok igen positiv tényezője, melynek, mint olyannak, határozott, csak közös erővel megoldandó föladatai voltak, vannak és lesznek. Ezen két szempontnak kiegyenlítése és egyesítése volt kormányzati működésének vezéreszméje, és politikai pályáját csak az fogja helyesen megítélni, ki e két szempontot meggyőződései és cselekvényei vezéreszméjekép felismeri. Nem mintha avval politikai hitvallása ki lenne merítve; voltak igen határozott nézetei a közigazgatás, törvényhozás, nemzetgazdaság azon számos kérdésére nézve, melyek megoldása korunk föladatát képezi. De az 1867. kiegyezést közelebbről megelőző években a közjogi kérdések állottak első sorban, és így túlnyomókig ezekkel kellett foglalkozni a kormányzati tevékenységnek is. Conservativnak akart tekintetni egész életén át. és az is volt, a mennyiben a történelmi alapok tiszteletét, a fönnálló viszonyok óvatos kímélését, a gyakorlati élet tényleges föltételeit és igényeit soha szem elől nem tévesztette, de élénk érzékkel bírt egyszersmind a kor és fejlődésének jelenségei iránt is, melyeket előítélet nélkül felismerni és méltányolni iparkodott. Hív tanítványa volt e tekintetbea Széchenyi Istvánnak, ki őt még fiatal korában jóakaró figyelmével megtisztelte, és örömmel fogadta akkor már gróf Apponyi Györgynek a politikai hatalom harcz által háttérbe szorított és az események folyamában túlhaladt reformszándékait, melyek valósítása szerinte egyedül biztosíthatott volna azon idők conservativ pártja tevékenységének termékeny és gyümölcsöző talajt. Vallási érzelmei komolysága nem kerestette vele a tüntetést; saját meggyőződéseinek határozottsága karöltve járt nála mások véleményének és jogainak tiszteletével; meghajolt a lélekismeret benső szabadságának messze menő következményei előtt is, ha azokat őszintéknek és komolyaknak fölismerte; de nem átallotta soha magát katholiknsnak vallani, a mi volt, és egyháza jogai mellett síkra szállani, ha azokat veszélyeztetve vélte, és mindig kész volt szellemi érdekeit határain belül, teljes odaadással előmozdítani, a mit minta Szent István társulat tagja, utóbb elnöke, bőven tanúsított.

Midőn 1865-ben az 1861-ben megszakadt országgyűlési tanácskozások fonala ismét fölvétetett, a helyzetnek egy hatalmas, döntő tényezőjével látta magát szemben: Deák Ferencz föllépésével és nyilatkozataival. Teljesen fölismerte annak jelentőségét, és államférfiúi fölfogással és elhatározottsággal abban kereste működése szempontját. Nem mintha köztük nem léteztek volna véleménykülönbségek; de erősen meg volt győződve, hogy a fönforgó kérdések megnyugtató megoldása csak Deákkal, és Deák által remélhető. Deák Ferencz már köztiszteletű országos tekintély és pártvezér volt, midőn a fiatal baranyai követ először lépett be az 1839-ki követi tábla teremébe; azon országgyűlésen élte talán ellenzéki működésének legfényesebb napjait, de a pártállás ellentéte és a kor különbsége daczára volt valami e két egyéniségben, a mi őket egymáshoz vonzotta, és az érett nagy férfiúban a jóakaró figyelem, a serdülő ifjú részéről a tisztelő ragaszkodás alakjában nyilvánult. Találkoztak később felfogásaik mérsékeltségében; loyálitásuk és hazafiságuk őszinteségében; a törvényesség mély érzésében, de főleg a nézetek azon higgadtságában, mely ugyan köztük kölcsönösen a pillanatnyi indulatosság föllobbánásait ki nem zárta, de mindig ismét a kérdések gyakorlati megítélésének és békés megoldásának terére vezette őket vissza. — Midőn az események folyama a kiegyezési tárgyalások bevégzését mind inkább sürgetővé tette, Mailáth György első sorban Deák Ferenczet vélte hivatva a döntő tanácsok megadására. Megmaradt ugyan egyelőre közvetítőként főkanczellári állásában, de mily mértékben gyakorolta azt, voltak-e és a mennyiben voltak, miben voltak aggodalmai és ellenvetései a czélba vett megoldás némely alakzatai és részletei iránt, mennyire ragaszkodott azokhoz, vagy mennyiben és mikor mondott le érvényesítésökről, mind ezt az akkori beavattottakon kivül, ha valaha, csak a későbbi történelem fogja fölvilágosíthatni. Mert azon szempillanattól fogva, melyben nagyrészt az ő tanácsára, más politikai elemek léptek, teljes egyenjogosultsággal, a tanácskozások körébe a mi időnkbe világszerte mind inkább ritkuló komoly és gyöngéd kötelesség érzetétől vezéreltetve, fokozott tartózkodásra érezte magát inditatva még meghitt személyes és elvbarátai irányában is. Akármilyenek lettek légyen is ezen tanácskozások részletei és fejleményei, két dolog kétségkivűlinek tekinthető, hogy soha sem akasztotta meg vagy nehezítette menetüket személyes állása szempontjából, és hogy minden utógondolat nélkül fogadta el eredményeiknek törvényszerű megállapítását és szentesítését. Az 187 7 -ik és 1878-ki kiegyezési tanácskozások alkalmával, még egyszer hivatva látszott actióba lépni. De a politikai helyzet tényezőinek és elemeinek komoly és minden oldalról mérlegelése, inkább még mint a haladó kor intő szava, azon állásában marasztalták őt, melyben távol minden tényleges befolyástól a közügyek vezetésére ép úgy, mint a pártok küzdelmeitől, a közérzelem által mégis olyannak tekintetett, kinek szava nyomatékkal bírand mindenki előtt, valahányszor korona és ország legfőbb érdekeiről leend sző. Felséges urunk által, kegyének legfényesebb jelvényeivel, Szent István rendje nagy keresztévei és az arany gyapjúval kitűntetve, bírói hivatásának és a főrendiház elnökségének szentelte oly váratlanul megszakított élete hátralévő napjait, öszszekötve hivatalos teendőinek némelykor lesújtó halmazával a hazai irodalom iránti azon élénk érdeklődést, melynek a m. t. Akadémia mind anyagi, mind szellemi érdekeinek fölkarolásában, ismételve volt tanúja. A Kisfaludy-Társaság, a Történelmi Társulat nem kevésbbé részesültek érdeköknek és működésűknek rokonszenvező méltánylásában. Karöltve jártak avval a művészeti szellemnek élesztősére és ápolására irányzott törekvései. Közel rokonoknak tekintette a művészetet és irodalmat: ugyanazon egy fa gyümölcseinek, mely a szép és nemes érzete talajában verte gyökereit.

Egy rövid éj iszonyatos jelenetei vetettek véget ezen gazdag és nemes életnek. — Önkénytelenül tódulnak ajkainkra a római költő [Vergilius] bánatos szavai, ki egyik kedvencze volt, és melyeket Canning élte végnapjaiban, és kora halála előérzetében ismételve meghatólag idézett:

„Hi motus animorum, atque haec certamina tanta
Pectoris exigni jactu compressa quiescunt.”

A reménydús ifjúságot, és boldog családi életet kísérte Mailáth György pályájának egy nagy részén át, a külső siker fénye is, melyről br. Sennyey Pál, elvbarátjának gyászos kimúlta feletti fájdalmában oly találólag írta nekem: „Semmi sem jellemezte oly annyira egyéniségét, mint hogy minden siker, melyet aratott, mindig és mindenki által, tulajdonságai természetszerű és magától értető következményének tekintetett. Ebben a tekintetben is ő volt hazánkban a tekintélynek falán utolsó képviselője.” — De ő is ösmerte az élet harczait és csalódásait, érezte bő mértékben egy viharos korszak küzdelmeinek fullánkjait, és a lélek azon felindulásait, melyeket a költő fölemlít, és melyek egy emelkedett szellem és nemes kedély majd nem elválaszhatlan kisérői. A sír födi örömeit és fáradozásait, küzdelmeit és sikereit. Megújuló fájdalommal tekintünk arra vissza: meghajolva az ő szellemében a gondviselés kifejthetetlen végzései előtt, és kegyeletesen megőrizva szívünk mélyében mindannak emlékezetét, mit benne az államférfiúban, a hazafiban, a tagtársban, a családapában és elfelejthetlen barátban tiszteltünk és szerettünk.

Forrás: A Magyar Tudományos Akadémia ELHUNYT TAGJAI FÖLÖTT TARTOTT EMLÉKBESZÉDEK. II. kötet. — 3. szám.
Budapest, 1884. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.

Pozitív és negatív — átfogó kritikai megjegyzések a szabadkőművességről egy cikk alapján

2010-02-24T10:50:00.025+01:00

„A szabadkőműves mozgalom az új és jelenkori történelem egyik legkevésbé ismert és legellentmondásosabban megítélt szervezete volt, és maradt egészen napjainkig. Ennek legfőbb oka és magyarázata, hogy mindig igen szigorúan zárt szervezet volt, és egyes országokban és időszakokban titkosan, illegálisan folytatta tevékenységét. Fokozták a körülötte kialakult titokzatosságot szervezeti felépítményei, elnevezései, misztikus-szimbolikus szertartásai, rituális előírásai, melyeket máig megőrzött.”

— írja Kupán Árpád 2007-ben. Majd így folytatja:

„Ezt használták ki a mozgalom mindenkori ellenzői és ellenségei arra, hogy a tájékozatlan emberekben minél negatívabb képet alakítsanak ki róla. Pedig pozitív megítéléséhez elég csak két dolgot figyelembe venni: hogy kik az ellenzői, s hogy kik a tagjai és hívei a mozgalomnak. Ellenzői a reakció, az önkényuralom, a totalitarizmus erői, hívei és támogatói a haladás, a felvilágosodás, a racionalizmus elkötelezettjei.”

Nem akarom Kupán urat elkeseríteni, de ha a „haladás”, „felvilágosodás” és a „racionalizmus” a pozitív erők, akkor én a „reakciós”, negatív erő vagyok.

Totalitarizmusból ugye volt szélsőbal- és szélsőjobboldali, amelyeket szívesen összemosnak. Én ezeket nem szeretem összemosni, noha a szélsőjobboldali totalitarizmus sem az asztalom. Mindenesetre utóbbi vonalán voltak és vannak értékek, lehetőségek, amelyeket elnyomnak ún. „ellenbaloldali” negatívumok (az ellenbaloldaliság szó László András úr által alkotott kifejezés. Lényege, hogy egyes többé-kevésbé jobboldali irányultságú erők a baloldaliság elleni harcuk folyamán — tudatosan, félig vagy egészen öntudatlanul — átvettek és átvesznek baloldali jellegzetességeket, és ezeket látszólag ellenkező előjellel beépítik magukba. Ilyen például a tipikusan racionalista — tehát biologicizmuson alapuló rasszizmus, illetve ennek abszurd túlhajtása, aztán a nacionalizmus-sovinizmus stb.) A szabadkőművesség-ellenes erőknek tehát két fajtája van: az egyik, amelynek képviselői a szabadkőművességben meglévő szélsőbaloldali tendenciákat a végletekig fokozzák, és ezáltal magát a szabadkőművességet is felszámolják, mintegy zsámolynak használva céljaik eléréséhez. A másik fajtájuk jobboldali: az ilyen erők eleve nem fogadják el a szabadkőművesség alaptéziseit, fals céljait és visszataszító metodikáját. A két típus összekeverhetetlen. Felületes szemlélő számára összetéveszthető, gondolkodó ember azonban azonnal átlátja, hogy másról van szó a két esetben. Van negatív és van pozitív szabadkőművesség-ellenesség. Szempontunkból az utóbbi a pozitív. (Almegjegyzés: kommunista diktatúrák felszámolásában bizonyos szabadkőműves erők képviselhettek valamelyest pozitív szerepet, de ilyenkor el kell gondolkozni azon, hogy ezek mennyire kollaboráltak tudva vagy önkénytelenül is azzal a rendszerrel, amelyet megelőzőleg megalapoztak. A szabadkőművesség kapcsolatrendszere minden „ellenzékiség” ellenére nagy mértékben összefonódott lehetett a kommunizmus titkos és kevésbé titkos nomenklatúrájával, és ne feledjük, Rákosi Mátyás vagy Varga Jenő éppen úgy a Galilei Kör tagjai voltak, mint Ady Endre vagy Jászi Oszkár, de még Kosztolányi Dezső is részt vett a „polgári radikális” Világ páholyban. — általánosságban elmondható, hogy a Nyugat sok tekintetben színvonalas, de egyáltalán nem minden szempontból pozitív köre ilyen befolyás alatt állt.)

„A másik, konkrétabb érv csak akkor használható, ha ismerjük a szabadkőművesség alapvető célkitűzését: A nemzeti, faji, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családba kell egyesíteni, és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett. (Dr. Balassa József nyelvészprofesszor, 1864-1945)”

Mind a horizontális (nemzetekre vonatkozó), mint a vertikális egalitarizmus dogmáját szintén tagadom. Ki lehet ezt sarkítani úgy, hogy akkor bizonyára a szeretet fontosságát is tagadom, de ez hamis érvelés, mivel a kettőnek nincs köze egymáshoz.

Ezen kívül semmiféle pozitívum nincs abban, ha eltekintünk a különbségektől: ezek ugyanis jó esetben megmaradnak, rossz esetben egy keveredés által kioltják nem csak a különbségek miatti esetleges ellentéteket, de a különbségekkel járó minőségeket is. Ez a kioltódás és lenullázódás ráadásul egyáltalán nem szünteti meg az ellenségeskedéseket sem, csak alacsonyabb létrendi szintre szállítja le azokat. Vegyük csak a két „egalitarista” hatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborút, de akármely kommunán belüli vagy azzal szembeni ellentéteket is, amelyek elmennek a véres leszámolásig is.

„A szabadkőművesség nem nemzetközi, hanem egyetemes szervezetnek nevezi magát, elhatárolódva így a szocialista, kommunista mozgalom internacionalizmusától.”

Ugyanakkor megállapítható, hogy a kommunista hatalomátvételeket mindig erőteljes szabadkőműves tevékenység előzte meg, és hogy a legtöbb szabadkőműves szocialista, kommunistoid, plusz ún. liberális eszméket vallott, illetve részt vett az ilyen rezsimek hatalomrasegítésében, akár elméleti, akár konkrét tevékenység formájában. Való igaz, hogy a liberalizmus és a kommunizmus közötti ellentét létrejött, de ezek egysége sokkal nagyobb ellentétben áll a konzervativizmus erőivel való szembeszegülés mértékével. Számtalan példát lehetne sorolni, hogyan tömörültek egységbe a liberális és a szocialista-kommunista (baloldali) erők akkor, amikor közös ellenségük, a jobboldaliság erői ellen felsorakoztak. „Kicsiben” ez ma is lejátszódik. Kicsiben, valamint álságosan, mert amit ma jobboldalinak és konzervatívnak neveznek, az már egy negyed jobboldaliságot és egy nyolcad konzervativizmust sem jelent, sőt sok esetben a „konzervatív” erők mozgatói és felhasználói ugyanazon a térfélen helyezkednek el, mint az „ellenfelüket” vagy — jócskán eltúlozva — „ellenségüket” mozgató erők. Az „egyetemes” szó nyugodtan behelyettesíthető a „nemzetközivel”, mivel a politikai szabadkőművesség szóhasználatában gyakorlatilag ugyanazt jelenti.

„A 18. században Angliából kiinduló mozgalom ideológiája szorosan összefonódott a felvilágosodás eszméivel és mozgalmával. A 19. században a szabadkőművesek lettek a liberális, demokratikus, antiklerikális eszmék hirdetői és képviselői, noha a páholytagok politikai felfogása meglehetősen különböző volt.”

Nos igen, valóban, lehet, hogy politikai felfogásuk részletkérdésekben különböző volt, de alapjában véve egyetértettek a fő kérdésekben: lebontani mindazt, ami a „múlthoz” tartozik. Hogy ez a „múlt” értékes volt-e vagy sem, az nem számított és nem számít ma sem a szemükben. Természetesen lehet azt mondani, hogy amit le tudtak bontani, az tulajdonképpen már nem funkcionált, mert amit könnyedén le lehet bonatni, rombolni, az belülről már korhadt és élettelen. Bizonyítja-e azonban a korhadt és élettelen díszletek és keretek lebonthatósága a szabadkőműves eszmeiség igazságát? A legkevésbé sem. Egyrészt ezekben a látszólag „elavult” és kiszáradt rendekben is volt még valóságos élet, és azt csak brutalitással, valamint hazugsággal lehetett felszámolni. Brutalitással, bestialitással és a „korhadtság” és „elavultság” eltúlzott szuggesztiójával, ami már önmagában hazugság volt, nem beszélve a többi, alapvető hazugságról, amelyekkel ezeket a „korhadt” valóságokat felcserélték: a „haladásról” és társairól, az összes fő szabadkőműves eszméről, amelyek már alapjukban is sántítanak, nem is említve a gyakorlatot.

Magyarországon az I. Világháborút közvetlenül megelőzően — a Monarchiában — még komoly, bár ma már jórészt ismeretlen szellemi élet folyt, és persze nem csak szellemi élet, hanem minden téren zajló élet. Ezt — a szabadkőművesség koordinálta Entente első világháborús tevékenységével kooperálva — a Károlyi-féle szabadkőműves forradalom és a bestiális Tanácsköztársaság számolta fel. Látható, hogy — dacára egy valamennyire valós belső erodálódottságnak — alapvetően inkább csak a mennyiség túlereje és cselek révén sikerült felszámolni a konzervatív Monarchiát.

Szokták ellenvetésként felhozni, hogy Joseph de Maistre is szabadkőműves volt. Ez a kivétel azonban a szabadkőművesség általános irányultságát már akkor sem befolyásolta és főleg ma nem befolyásolja. Voltak — egészen elenyésző számban — többé-kevésbé elszigetelt személyek, páholyok, akik és amelyek valami pozitívabbat mutattak fel, és a millió közül szinte mindig csak de Maistre-re tudnak rámutatni, ezért mutatnak rá. De Maistre nagy bizonyossággal azért volt szabadkőműves, hogy egyáltalán tenni tudjon még valamit a „haladó” erőkkel szemben. II. József a másik alak, akire mutogatni szoktak. Meg is állapítható, hogy II. József, a „kalapos király” törvényei bizony rossz törvények voltak. Halálos ágyán vissza is vonta azokat.

„A 19. század végére a szabadkőművesség jellegzetesen városi, polgári szervezetté vált. Tagjai a középrétegek soraiból kerültek ki; kereskedők, iparosok, bankárok, értelmiségiek voltak.”

Tehát tipikusan a „harmadik rend” képviselői, valamint azok, akiknek valamiért ezek a foglalkozások jutottak. E „harmadik rend” nevében fordultak szembe a királyság intézményeivel és a klérussal, részben destruktívan (forradalmian), részben megszállás által (ékes példája a mai Vatikán, vagy számos ún. „monarchia”). Mihelyt a harmadik rend — korántsem egésze — szembefordul a többivel, természetesen nem „rend” többé, hanem egy kaotizáló „egylet”.

„Az 1886-ban létrejött, az összes magyarországi páholyt egyesítő Magyarországi Symbolikus Nagypáholy belügyminiszterileg jóváhagyott alapszabálya kimondta: A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést, és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi. (2. paragrafus)”

A szabadkőművesség fedőtevékenysége mindig is a „jótékonykodás” és a „filantrópia” volt (akiről azt írják, hogy „filantróp”, az szinte 100%-ig biztos, hogy szabadkőműves). Bizonyára ilyen jótékonysági akciókat (amelyek a szabadkőműves fedőszervek részéről leginkább érdekvezérelt, teátrális és hamis jótékonykodások) nem csak szabadkőművesek folytattak, hadd ne soroljuk, hány arisztokrata vagy egyházi személy, vagy király tett csupa-csupa jót a „nép egyszerű fiaival” és másokkal — méghozzá nem csupán ideiglenes akciók keretében. A „filozofikusság” itt egyrészt újságíró-színvonalon, másrészt tipikusan aufklérer dogmatika alapján képzelendő el: Galilei, Descartes és hasonlók a „szellemi” elődök, véletlenül sem Eckhart Mester vagy Aquinói Szent Tamás, például — és nem is Buddha, jegyezzük meg mintegy mellékesen.

„Műveltség, szeretet, erkölcs, törvények tiszteletben tartása”: ilyenek a szabadkőművességen kívül is voltak, sőt, azon kívül voltak csak igazán. Sokkal élőbben, mint a szabadkőművességben. A legerkölcsösebb, legműveltebb és legjobb szívű személyiségek szinte törvényszerűen a szabadkőművességen kívül keresendők. (Természetesen vannak kivételek. Ezek kivételek, és gyakran az is kiderül róluk, hogy valami ezekkel az emberekkel mégsincs egészen rendben.) Az, hogy a szabadkőművesség kizárt és kizár minden politikai és vallási kérdést, természetesen tréfa. Egyébként ha így volna, akkor sem lenne ez pozitívum, mert miért kellene ilyen kérdéseket kizárni? De ismételjük meg: ez egy gyenge próbálkozás annak elhitetésére, hogy a szabadkőművesség milyen „pártatlan” és „nyitott”. Természetesen a szabadkőművesség a maximális mértékben rendelkezett és rendelkezik világnézeti és politikai irányultságokkal és törekvésekkel. Ezekben egy a közös: 99,9 százalékban mind baloldaliak.

Innentől a cikkre nem reflektálok tovább. Még valamit azonban tisztázni kell: a szabadkőművesség vezetői általában nem tehetségtelen emberek, tagjai nem mind kimondottan rossz szándékúak (bizonyára sokan hittek és hisznek is abban, hogy amit csináltak és csinálnak, az helyénvaló) tehát alábecsülni nem lehet és nem is szabad őket, de ettől még céljaikkal — általánosságban és többnyire részleteiben sem — nem lehet egyetérteni.

(Hol van már XIII. Leó intésének érvénye.)

Mental Disorder Forum

2010-02-22T18:19:00.012+01:00

Az MDF által eltávolíttatott anyag itt tekinthető meg.

„Auriga” kommentárja a fent látható videóhoz:

A most következő leírhatatlan jelenetben képszerűen és rendkívül érzékletesen ábrázolva jelenik meg az az emberfeletti benső küzdelem, amit az MDF politikusai vívnak saját gondolataik, céljaik megértése és szavakban való kifejezése közben. A fújtató, szörcsögő, latex-ruhás, bottal támadó szörny a nyelvi, kifejezési nehézségek fizikai testben inkarnálódott alakja, míg a jólfésült hős a jó szándékú, bátor, ámde esélytelen párttagok megszemélyesítője:

Jelenetek a „sötét középkor”-ból

2010-02-20T03:00:00.017+01:00

Egy olvasónk ajánlotta számomra a „Sötét középkor” gúnycímet felvett blogot, amely a középkorról, illetve általában a régebbi korokról a XIX. századi pozitivizmus divatja idején elterjedt sötét és bigott babonákat tárgyalja, cáfolólag. Korunkban tudománytörténeti szempontból fontos és jelentős az efféle tevékenység, ezért néhány érdeklődést felkeltő passzust idézek a két eddigi posztból (félkövér kiemelések tőlem):

1. Az erényöv

„Mára nem maradt olyan szerkezet, amelyről ne merült volna fel, vagy ne bizonyosodott volna be, hogy 19. századi hamisítvány.”

„Az öv léte mellett kardoskodó kutatók maguk sem a múzeumok poros tárgyaira, hanem irodalmi forrásokra hivatkoztak. Az első mű, ahol az olvasók hallhatnak róla, Marie de France Guigemar (12. sz. vége) című költeménye, ahol a főszereplő szerelmi zálogként ajándékozza szeretőjének az övet, s maga is vállalja viseletét; ugyanakkor a hölgy féltékeny férje szinte minden eszközt bevet, hogy megvédje nejét a hódolóktól, kivéve azt, aminek a legkézenfekvőbbnek kéne lennie: az erényövet.

A fantáziadús olvasók a szóban forgó eszköz további nyomait fedezhetik fel Guillaume de Machaut művében, a Le Voir Ditben (1362-1365), ahol a nemesasszony egy kis aranykulcsot ajándékoz szeretőjének szerelme allegorikus zálogául. A szíve vagy a tisztessége kulcsa?”

„A 15. század elejéről származik az első komoly bizonyíték az öv létezésére, meglepő módon egy hadászati felszerelésekről szóló enciklopédiában (Conrad Kyeser: Bellifortis, 1405). A szakkönyv szerint a firenzei asszonyok viselete volt, de ők is csak akkor húzták magukra, ha a várost ostrom alá vették — érthető okokból. Természetesen a kulcs felett ők rendelkeztek.”

„A szenvedéllyel és rejtélyes erotikával átitatott középkorkép iránti romantikus rajongás életre hívta az erényöv legendáját, ami nagyon termékenynek bizonyult az elfojtásokkal birkózó »erényes« században, különösen a viktoriánus Angliában.”

2. Lapos vagy gömbölyű?

„Arisztotelész, Püthagorasz, Parmenidész, Platón, Eukleidész, Arkhimédész mind-mind úgy gondolták, hogy a Föld gömbölyű. [...] A középkor legtekintélyesebb szerzői, az egyházatyák közül senki sem vonja kétségbe Arisztotelész nézeteit a Föld alakjáról. [...] Szent Ágoston megbízott a görög filozófusok véleményében. Szent Ambrus, Nyssai Szent Gergely, Órigenész, Aranyszájú Szent János, Damaszkuszi Szent János és Beda Venerabilis szintén gömb alakú Földről beszélnek, csakúgy, mint később olyan nem jelentéktelen szerzők, mint Robert Grosseteste, Aquinói Szent Tamás vagy Roger Bacon.”

„Az asztronómia egyetemi tantárgy volt, így joggal tartott számot egyetemi tankönyvre is, amely egy angol tudós, Johannes de Sacrobosco (angolul John of Holywood, 13. sz. első fele) nevéhez fűződik. A munka a 16. századig a legfontosabb felsőoktatási kézikönyv maradt. Nemcsak a Föld-központúságban követi a ptolemaioszi világképet, de abban is, hogy bolygónkat gömb alakúnak írja le.”

„A középkor csillagászati eszközeinek, az asztrolábiumoknak a felépítése mind arra utal, hogy fel sem merült, hogy a Föld lapos is lehet.”

„Honnan származik tehát a mítosz? Valójában a latin nyelv tisztaságára olyan kényes humanisták engedték ki a szellemet a palackból a reneszánsz idején, amikor újra felfedezték Lactantiust (265–345), az ókeresztény egyházi írót, aki alig bírt szellemi befolyással a középkor évszázadaiban — különösen csillagászati kérdésekben. Az eretnekként számon tartott »keresztény Ciceró« viszont megrögzötten hitte, hogy a Föld lapos. Annyira nagy hatással volt a 16. század elején, hogy Kopernikusz kifejezetten rajta élcelődve utasította el a régi világképet. Így talált utat Lactantius a 19. századi tudománytörténet kánonjába, amely démonizálta a vallás szerepét, s írásai így váltak indokká az egész középkori művelődés lesajnálására.”

„Valójában a 19. századi pozitivizmus mítoszképzésével állunk szemben, amely élet-halál harcként tekintett az egyház és a tudomány konfliktusára, s célkitűzésével ellentétben a források alapos megismerése helyett inkább a koncepciót választotta.”

Térkép 1581-ből, száz évvel Amerika felfedezése után.
Nyilvánvalóan szimbolikus ábrázolás.

Részletek a 2. poszt alatti kommentárokból:

A — „Azért én emlékszem olyan középkori világtérképekre, amelynek a közepén van Jeruzsálem, s a világóceán”

B — „Az, hogy Jeruzsálem a központ, nem sokat nyom a latban. Az én világtérképemen például Egyenlítői Guinea áll a középpontban.”

C — „Nyugodtan lehet Jeruzsálem a középpontja, és lehet T alakban tagolt. Nem hiszem, hogy egy ilyen térképet felfedező utazásokhoz használtak volna. Ez a Föld „spirituális” alakját ábrázolja, mint sok más régi irat, térkép stb. Emellett érvényesíthettek (és érvényesítettek is) egy vagy több másféle szemléletet, amelyek a fizikai térben való tájékozódást szolgálták.”

Filozófusok, kétszer ugyanabban a kanál vízben

2010-02-18T17:10:00.038+01:00

Olvassuk a mai sajtót, Loxonnal ugyanazt a cikket, egyenlő internetnyi távolságra egymástól és TGM-től, és mindketten máshogy értjük. Én újfent a bulváros-akciófilmes vonulatot kedvelem (tudják, félrészeg vagy színjózan, filozófusnak nevezett entitások vérre menő küzdelmei széklábakkal és véleménycikkekkel). Először arról akartam írni, hogy miért tartom TGM írását etikusnak, óvatosnak és korrektnek (alighanem Loxonnal ellentétben), miközben TGM nézeteitől elhatárolódom (bár ez aligha érdekel bárkit is). De a komoly apológiától elvont hajlamom a börleszkre és a groteszkre.

Nézzük a múltkori posztban összegzett események legutóbbi folytatását. A botrány legfontosabb szereplője, Boros János továbbra is hallgat — nyilván kivárásra játszik. Azonban a viharos filozófiai évzáró partyról újabb információk szivárogtak ki: erre reagált (szerintem mértéktartó és korrekt módon) Tamás Gáspár Miklós, meg megfelelő torzításban a Népszava (ld. lentebb). Amit a kívülálló is érzékelhet a botrány gomolygásából, az az, hogy újabb figura került reflektorfénybe. A MaNcs cikkében még csak egy fiatal munkatárs szerepelt, aki valami csúnyát mondott Gábor Györgyre; TGM mostani hozzászólása és a Népszava cikke után lehet nevesíteni is a szereplőt. A Népszava-vonal egyenesen egy államilag támogatott antiszemita-antiliberális frontot vizionál. Miről van itt szó? Lássuk a múlt ködéből egyre jobban kibontakozó eseményeket. Alább a MaNcs beszámolója: egy ideig talán publikus volt, de most már nem az [korrekció: de, publikus itt, csak ügyesebbnek kell lenni hozzá, mint a szerző volt].

Képzeljük el a következő komikus jelenetet (a MaNcs állítólag több mint egy tucat érintettel beszélt a rekonstrukcióhoz):

A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete évzárója van.
Zártkörű alkalom, kollégák maguk közt, iszogatnak. Fogadjuk el, hogy magasan kvalifikált, filozófiailag képzett emberek.
Vita támad az egyik előző igazgató teljesítményéről, az egyik fél egy „fiatal, kapatos” kolléga, aki vádaskodik — nevesítsük: Demeter Tamás.
Gábor György megvédi az ex-igazgatót, és közli a fiatal kollégával, hogy ne hazudjon.
A fiatal kolléga válasza: „A te mispóhéd, az szokott hazudni.”
A fiatal kollégát ezután a szoba gazdája kikergeti a szobából.
A fiatal kolléga másnap, vélhetően a másnaposság szokásos szimptómáival küszködve, de szintén vélhetően ráébredve arra is, hogy mennyire kínos a saját főnökét pont egy jiddis szóval magukfajtázni, ír egy levelet a megsértett Gábor Györgynek.
Utóbbi nyilvános elnézéstkérést vár el.
Ennek egy semmitmondó, már-már gyurcsányi elnézéstkéréssel (TGM: „sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérés”) tesz eleget a nyilván kijózanodott kolléga, amit Gábor nem fogad el. Satöbbi.

Álljunk meg egy pillanatra. Ezek a Magyar Köztársaság filozófiai kutatói, nem az Indul a bakterház szereplői. A kutatói élet leginkább abból áll, hogy az ember az állam pénzén okos, órákat tart valami egyetemen, könyvtárban olvas és jegyzetel, konferenciákra jár, esetleg publikál, külföldön hesszel ösztöndíjjal (és bónuszként egyetemista lányokat stíröl). Az, hogy egy „filozófus” emberileg is értékelhető teljesítményt nyújtson, az utóbbi időkben nem kritérium: közülük meglehetősen kevesek mérik magukat a mindenséggel, részegen meg pláne.

Demeter Tamás munkásságát nem ismerem mélységeiben. Sőt. Az önéletrajzából jól látható mindenesetre, hogy 1997-től (22 éves korától!) dolgozik az MTA intézetében, tipikus húsosfazék-közeli pályát befutva: ösztöndíjak mindenféle külföldi egyetemeken, publikációk, és egy hátszél nélkül aligha lehetséges karrier (33 évesen habilitáció ... és hallgassunk a pletykákról), és egy nem egyértelműen kiemelkedő intellektus.*

Nézzük azonban ugyanezt az eseményt a Népszava szemüvegén át. Az írás apropója, hogy a Fiatal Tehetségnek még éppen sikerült megkapnia egy hatalmas összegű, 35 éves korig adható húszezer Eurós ösztöndíjat. A Népszava cikkének már a címe is orientáló: „Kitüntetést kapott a zsidózó filozófus”. TGM reakciójából megtudhatjuk, hogy a fenti alkalommal zsidózás éppen nem hangzott el, de az akcióelemek bemutatásáért iktatjuk a szélsőbal tudósítását. Az olvasó megtudhatja, hogy filozófusból is van kicsi és nagy is, erőszakos és áldozati. A Népszava jóvoltából most már a liberális olvasókon túl a szélsőbalosok is megismerhetik az egzotikus, kicsit talán belterjes szót: mispóhe!

„Akkor búcsúztatták az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatóját, Vajda Mihályt. Demeter Tamás itt arról beszélt, hogy a náci Németország jogállam volt. Később már csak néhányan maradtak, ezért az egyik kolléga szobájában folytatódott a beszélgetés. A fiatal tudós akkor már az intézet korábbi igazgatóját vádolta lopással és sikkasztással. Többen rászóltak, Gábor György pedig fennhangon követelte, hogy hagyja abba a hazugságot és a rágalmazást. Demeter erre felpattant, és azt ordította, hogy a »te mocskos zsidó fajtád, a te mispóchéd« (eredetileg pereputtyot, rokonságot, de az antiszemita szóhasználat szerint »zsidófajtát« jelent), és neki akart menni a nála két fejjel alacsonyabb, és 20 évvel idősebb filozófusnak. Négyen fogták le Demetert, így sikerült megakadályozni, hogy tettlegességig fajuljon a vita.”

Ugye, mennyivel érzékletesebb, mint a fenti beszámoló? Igaz, elsősorban baloldali fülekre van hangszerelve (a „jogállam” szó például az októberi gumilövedékes események óta kevéssé fétis a jobboldalon). Az mindenesetre belátható, hogy tapintatos ember, akármennyire is beágyazott a munkahelyén, a náci világot nem fogja dicsérgetni tudhatóan zsidó származású kollégái előtt (amennyiben elhihetjük ezt a frissen felmerült mozzanatot). Még bosszantásból _se_.

Képzelje el az olvasó, ahogy a nagydarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófus rátámad a kisdarab, szemüveges, jóllakott napközis-forma filozófusra! Négy filozófus kolléga fogja le!

Perverz bölcsészek összeállíthatnak efféle ápoló-filozófus-csoportokat a FI honlapja alapján ... nézzük csak, én Ferencz Sándort bevenném, ő jókat írt Szent Anzelmről annakidején ... Frenyót kihagynám, neki nem való az ilyen akció ... Golden Dániel fiatal, biztos jó erőben van, régen Balassi körül matatott ... Neumert kihagynám, mert nem szeretem a Wittgenstein-értelmezését és különben is, dulakodáshoz nem nő kell ... húha, még két főt kell találnom! stb.

És mit kiabál ez a filozófus-terminátor? Mert ezen fordul meg minden. TGM-et idézem: „Ha jól tudom (a 2009. december 22-i botrányos összejövetelen nem voltam ott), a Népszava túlzó módon ismertette az elhangzottakat, a »mocskos zsidó fajtád« (!!!) kitétel nem hangzott el, de ami elhangzott, az is éppen elég.” Legalábbis a zsidózás vádjához. Mi is hangzott el?

„A te mispóhéd, az szokott hazudni.”

Ízlelgesse az olvasó ezt a fordulatot, mondanám lassan, bayeresen. Kicsit billegtetném is a fejemet közben (szintén bayeresen). Normális, mucsai, tetemcafatos-micisapkás, előítéletes antiszemita használ ilyen szót? Ismer ilyen szót? (még mindig bayeresen kérdezem). Mucsai magyar antiszemita ilyen szót legfeljebb akkor hall, ha egy pesti körfolyósón hallgatózik. Vagy a barátnőjének esetleg családi konfliktusai vannak. Az átlag MaNcs- és Népszava-olvasó szókincsében nincs benne a szó, mert mindkét szerkesztőség megmagyarázza. Így legalább az antiszemitáknak se kell rákeresni a neten.

Innen a dolog az ismertek szerint zajlik. Formális bocsánatkérés, amit annak is vesznek. A sértett fél durcimurcis lesz. Kozmikus fájdalmát nagyobb fórum elé viszi. TGM: „Legmélyebb sajnálatomra és kérésem ellenére kiváló kartársunk, Gábor György D. T. sajnos lanyha, félig azonnal meghazudtolt és letagadott bocsánatkérését nem fogadta el, és — ugyancsak kifejezett kérésem és tanácsom ellenére — az ügyben az MTA Tudományetikai Bizottságához fordult, ami méltányolható és jogos, habár nem túl eszélyes.” Nehéz nem észrevenni itt TGM realitásérzékét. Tegyük fel, a tehetséges fiatal beágyazott azt üvölti tisztelt kollégájának --magyar köznyelven--, hogy „a te jó k.... édesanyád, az szokott hazudni!”. Vajon ekkor is a Tudományetikai Bizottmány elé kerül a dolog?

No, innen érdekesebb az, amit TGM ír, és Loxon szerintem itt érti máshogy, mint én.

„A Magyar Tudományos Akadémia vezető körei — már csak a folyamatban lévő »tudományetikai« panaszeljárás miatt is, meg a tudományos körökben közismert affér folytán — tudatában kellettt hogy legyenek annak, hogy amikor Talentum díjat juttatnak D. T. kollégánknak (nemcsak tudományos teljesítménye, hanem »emberi kvalitásai« miatt...), akkor a látszat szerint mit jutalmaznak.”

TGM azt mondja: mindezt ismerve (bizony, a beb.szott dulakodást, szóváltást, a kiharcolt képmutató bocsánatkérést, majd az azt követő túldimenzionált „tudományetikai” vizsgálatot) kapta meg a beágyazott kolléga a magyar viszonyok közt döbbenetesen magas díjat. Az „emberi kvalitás” ilyen idézőjeles emlegetése egészséges kárörömöt okoz bennem, bevallom. A látszat bizony az lesz, amit a Népszava (és figyeljük meg a láncreakciót: majd az ATV és a Hetek) kiolvas belőle. „Antiszemitizmus az értelmiségben, akadémiai antiszemitizmus” stb. Nézzük a folytatást. TGM írja:

„Tekintettel arra, hogy D. T.-n kívül más szóba jöhető fiatal művelői is vannak a filozófiai tudományosságnak, az a LÁTSZAT (hangsúlyozom: LÁTSZAT) keletkezhetik, mintha a Magyar Tudományos Akadémia egyszerűen a zsidózást díjazná olyan történelmi pillanatban, amelyben az antiszemitizmus elfogadottsága (és veszedelme) a legnagyobb a második világháború óta (Magyarországon). Értelmes emberek ilyesmit nem tehetnek, s ha mégis megteszik, vagy eszük vagy jóhiszeműségük iránt ébresztenek kételyeket.”

Vagyis: lehetett volna választani, vannak más tehetségesek is, mégis ezt a karaktert díjazták. TGM persze a saját paranoiája felől nézi a dolgot: a (nem a fenti, lejáratott értelemben vett) filozófusi intellektuális tisztesség és függetlenség birkózik benne a szokásos, bejáratott bal-lib szorongással. TGM nem veszi figyelembe azt, hogy itt nem morális döntés egy ilyen díj átadása; az ifjú kolléga valószínűleg annyira be van ágyazódva a megfelelő helyeken (13 év MTA kutatói pozíció után?), olyan emberek állhatnak mögötte, akik már a beb.szott hőzöngés előtt neki adták volna a díjat.

Mindegy. Amit láthatunk, az részint komédia, részint egy antiszemita-ügy konstruálása, amit a Népszava antiliberális- és antibaloldali-üggyé próbál felfújni. TGM cikke azért jó, mert távolságtartással kezeli azt a LÁTSZATot, amit kiépítenek hamarosan. Az előző kört nem sikerült antiszemita-antiliberális sérelemmé felfújni, hiába volt a bal-lib médiakampány. A dolog formálisan jogos volt, Boros János ügyesen hallgatott (TGM-nek van igaza: morálisan helyesebb lett volna, ha nem fogadja el a kinevezést, de a hatalom és a morál itt is két dolog) ... és a dolog elült (a médiában legalábbis). Most a csapásirány megváltozik: a MTA felé mutat. Most Demeteren próbálnak fogást találni.

Ez utóbbit én alapjában nem is sajnálnám. A gyerek már így is túlnyerte magát a tehetségéhez és a megmutatkozó emberi kvalitásaihoz képest, és tényleg vannak tehetséges fiatalok rajta kívül is. De állami antiszemita-üggyé felfújni ezt a komikus cívódást egyértelmű manipuláció, egy újabb vergődés, kapaszkodás a szalmaszálba.

* Fenti fanyalgó véleményem két DT-publikációra alapoztam annakidején. Az egyik az „Az eszmék tipográfiája”, amelyben egy nem túl kiugró bölcsészintellektus nyomait véltem felfedezni. A másik egy Balogh József-kiadás (Hangzó oldalak címmel, 2001.) „könyvfejezetként” tálalt 15 oldalas előszava, ahol is a benne szereplő tanácsokat (gondolatokat?) hét embernek köszöni meg (és ez csak az egyik gond a szöveggel).

A tudományosságról

2010-02-18T16:13:00.008+01:00

„Ugyancsak Ceylonból való a nemrég jobblétre tért Sri Sumangala, Hikkaduwe apátja magyarázata egyik amerikai látogatójával szemben, aki így aposztrófálta őt: «Hallom, hogy az Önök buddhista írásaiban az van megírva, hogy a Buddhó tanítása szerint a föld az Óceánok vizére támaszkodik, ezek vize a levegőn nyugszik, és a levegő a légűrben. Milyen badarság! Ezt manapság már minden iskolás fiú jobban tudja.»

«Jó, mi buddhisták, mindig szivesen tanulunk az Önök csodálatos tudományából; legyen szives, mondja meg nekem, az Ön tudományos ismeretei alapján: ha most merőlegesen ide le a földbe lyukat fúrna, hol jönne ki annak a vége?» «A Pacificban» (Csendes Óceánban). «És azután, ha folytatná a merőleges vonalát az óceán vizein keresztül, hová lyukadna ki?» «Alighanem a levegőre az Óceán szintje felett.» «És ha még tovább vezetné ugyanazt a vonalat, még a levegőn túl?» «Bizonyára a világűrbe.» «Akkor, úgy tetszik nekem, talán mégsem különbözik oly nagyon a Buddhó felfogása az Ön tudományos felfogásától», mondá barátságosan az agg főpap.

Forrás: Lénárd Jenő: Dhammó (II. rész).
Budapest, 1913.

Anuradhapura (Srí Lanka)

Az látszatrúl

2010-02-18T09:59:00.017+01:00

Teakadémiánk mai témája :
Tamás Gáspár Miklós (a Nép Szava): Félelem és reszketés a Filozófiai Intézetben c. cikke.
(Előzményeket illetően ld. Tevvton összefoglalását: Filozófusok egy kanál vízben)
Műfaj: olvasmánynapló, cikkrecenzió, bírálat.

Egyrészt szerzőnk rendkívül paprikás lehet, hogy a Fil. Inst. zűrös ügyeit más is tárgyalhatja a mélyen tisztelt világegyetemben, nem csak ő. „Az egész sajtóvitát sajnálatosnak tartom. Egyrészt a mi belső ügyeink nem annyira fontosak, hogy a médiumok ekkora fölületet szánjanak rájuk” — írja.

Nem kellett volna, Uraim, nem kellett volna. Titokban kellett volna mindent csinálni, a reakciós elemek veszélyes tekintete elől elzárva. Kár, hogy ez már nem lehetséges, és a filozófia honi váteszei a zantiszemita, inkompetens és maradi gyűlöletbeszély koncává váltak. „A nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” még az is előfordulhat, hogy posztot írunk. Apage, Tevvton, apage Loxon, apage mindenki, aki nem a Párt és a Nép oldalán áll.

„A szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilága” fog megnyilvánulni posztunkban, igen. Mi ez a polarizáció, és hogyan térképezhetjük fel dühödt közhelyvilágát? Íme, erről van szó:

Heller Ágnes: A gyűlöletbeszéd, mint az értelmiség hivatása (Népszabadság, 2009. január 18.)

A polarizáció egyik pólusát tehát megtaláltuk. A másik pólust ne keressük túl messze. Szerzőnk az. Bár Őfőfilozófussága a (hülyekonzervatív, mégis furamód liberálist-jelölő) elnöki támogatottság ellenére is mézes sütit adott a gyanúsabbik jelöltnek, Boros Jánosnak, akinek — látva „kollégáink” támogatásának hiányát, s bötsületes démokrata lévén, mint amilyen TGM — le kellett volna vonnia a tanulságot, és ha lelke jelen lett volna, átadni helyét Gábor Györgynek, a keresztény antijudaizmus nagy szakértőjének. Az eredmény persze az antidemokratikus csorba ellenére így sem olyan rossz (bár ez maradjon titok, hiszen „a mi belső ügyeink nem annyira fontosak”), de azért mégiscsak a többségi elvet kellett volna érvényesíteni, mert hát vox populi vox Dei.

Ezután olvasmánynaplónk körmölőjének pennájáról a ténta kicsit a pergámenre loccsan, mert T. G. M. belemegy valami fura zsidózási ügy homályos kiteregetésébe, s „a nyilvánosság mai szörnyű helyzetében” csaliként kitesz az általa veszélyesnek és polarizáltnak ítélt olvasóközönség elé egy monogrammot — tulajdonosát nem ismerem, de nem is érdekel —, amely egy bizonyos „süvölvényt” takar, aki így bizonyára, T. G. M. puha sajtódiktatúrájának hatására hamar megtanulja majd, hol lakik Jehova. Hiszen ez az ügy jó eséllyel majd „belesuvad a szokványos magyarországi polarizáció dühödt közhelyvilágába, s onnan már a jóisten se tudja kiszuszakolni”, ugye.

Ezzel a szép és elegáns rávezetéssel a cikkíró végre elérkezhet mondanivalójának főfogásához. Kést, villát elő! Halak, horogra!

„Beszéljünk magyarul.” — mond a szerző — „Mit sugall mindez — egyébként lehet, hogy tévesen — a magyarországi értelmiségnek? Azt, hogy zsidó és/vagy liberális, netán baloldali emberek nem tölthetnek be vezető tisztségeket a most készülő új Magyarországon, továbbá azt, hogy az antiszemita és az antiliberális/antiszocialista magatartást a (hatalomátvételre készülő, illetve a hatalmat már félig-meddig birtokló) »vezető körök« jutalmazni fogják. Ez a LÁTSZAT, amelyet a konzervatív vezető köröknek (saját jól fölfogott érdekükben is) kerülniük kellene.”

Ó, hát persze! Cikkrecenzorunk végre elégedetten szardíniásdobozt bont és belőle a kis, fejetlen halakat, meg a zord fel-nem-ismerés fellegeit oszlató szent felkenetés olaját a fejére önti: a készülő hatalomátvétel árnyai és rettenete! Igazi rhéma! Weimar, Weimar über alles.

No de értik, ugye, mármint a lényeget. Még a látszatát is kerülni kell az ún. antiszemitizmusnak. Ez azért is fontos, mert — mint a szerző figyelmeztet — „Magyarországon a »zsidó« szó megpillantásakor vagy hallatán mindenki elveszíti az eszét, és pszichopatologikus dühöngésbe kezd. Minden nézeteltérés, amelyben a »zsidó« szerepel, másodpercek alatt irracionálissá változik.” (Ezt természetesen „Gorkij” hozzászólása is jól illusztrálja a cikk on-line változata alatt.)

Ccö, ccö. Lári-fári kérem, ahogy az Úr mondaná.

Tényleg beszéljünk magyarul, kedves Tamás Gáspár Miklós: ez az igen betses conclusio azt jelenti, hogy az ember a világon semmiféle akadályt nem gördíthet egy zsidó elé, bármiféle nolens-volens törekvése is legyen az illetőnek, mert az már az ún. antiszemitizmus látszatát kelti. Nos, függetlenül a vita tárgyától (Boros vagy Gábor Gy.), amelyről TGM is megállapítja, hogy tulajdonképpen mindegy, mert mindketten liberálisok, de személy szerint neki Gábor György ugye nem a kedvence (ki kiváncsi rá?), itt kibújik a jó öreg százas szög a zsákból.

Minek következtében a cikk recenzorának és a nyájas olvasónak szomorúan újfent és milliomodszor is meg kell állapítania, hogy a magyarországi „filozófiai élet” (e szintagma egyik eleme sem érvényes egyébként) a Heller-TGM harapófogó, valamint társaik kő-papír-olló álellentétein keresztül valóban a „Magyar Állami Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva)” benyomását kelti, a porondmester vagy talán még inkább a bohóc pedig joggal lehetne TGM. És amíg nem hintik be sóval a Lukács-ovisok játszókertecskéjét (mely bizony delenda est), addig semmi esély arra, hogy ez a cirkusz bezárjon, de még arra sem, hogy — mint vándortársulat — viszonylag színvonalasabb előadással álljon a tisztelt publikum elé.

Mindenesetre örömmel közlöm, hogy Teakadémiánkon nem érvényesülnek derék marxista szerzőnk és posztmarxista kollégiáinak, feletteseinek, alattasainak stb. elvei és szándékai.

Dies Cinerum

2010-02-17T07:46:00.006+01:00

II. Orbán pápa 1091-ben rendelte el, hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon. A templomban a mise után a pap az előző évi szentelt barka hamuját megszenteli, s azzal rajzolja a keresztet a hívek homlokára.

Quis — egy különös térkép

2010-02-16T14:30:00.003+01:00

Mit ábrázolhat a fenti térkép, pontosabban a rajta látható ábra?
(Verena kimarad a dobásból.)

Nincs már szükség humoristákra

2010-02-15T22:13:00.007+01:00

Az épkézláb kommentálhatóságnak is vannak határai.

Mivel udvari bolondunk nyikkanás nélkül összeroskadt, amikor ezt a tudósítást meghallotta, s csodadoktorok azóta is a legkülönfélébb módszerekkel élesztgetik az ispotályban, csak azt jegyezzük meg, hogy ismét sikerült rejtélyes módon nagyon aktuális posztot írnunk.

El kellene gondolkozni azon, hogy a folyó év e napján aktuálisan kontraregnáló polpotista „kormányt” nem kellene-e egész egyszerűen az utolsó tagjáig a lehető legnagyobb sürgősséggel a Lipótmezőre bevinni és ott minden eszközzel bent tartani!?

Szabó Lőrinc mentségére (advocatio et apologia parvula)

2010-02-14T13:08:00.023+01:00

Tevvton megajándékozott bennünket egy filobiológiai kritikával, amelyben Wordsworth egy híres versének költőgéniuszi fordítását csalásnak minősítette.

Tevvton-nak (és a hozzá hasonlóan érvelőknek) talán igaza van. Abban biztosan, hogy Wordsworth mit akarhatott. A többiben viszont bár jobb eséllyel van igaza, mint nem, de az is elképzelhető, hogy Szabó Lőrinc mégsem járt el sem hamisan, sem igénytelenül, sem rosszhiszeműen, amikor a daffodil-t „tűzliliomnak” fordította.

A vers itt szerepel kétféle (1802-es és 1815-ös) változatban. A fordítás alapjául a későbbi, 1815-ös változat szolgált.

Indokolás:

1. A daffodil szóval esetleg többféle virág is jelölhető. Köztük olyanok, amelyek a liliaceae, tehát a liliomfélék közé tartoznak. (Példa). (Költőnknek nem biztos, hogy sikerült eljutnia Nagy-Britanniába, így esetleg egy olyan növényhatározót vagy szótárt nézett, amely a daffodil-t liliomként azonosította be.) Egy itteni definíció például “lent lily” értelmet is ad a szónak, ami szintén félrevezető lehet. Ez nem perdöntő, de megjegyzendő.

2. Tevvton azt írja, a golden sárga (ezt a benyomást a nárciszok képével erősíti meg), a sárga pedig nem vörös, így a „tűzliliom” sugallta „tűzszín” teljes félreértés. Megjegyzem, hogy ez tulajdonképpen ügyes csalás. Először is az arany nem sárga, hanem arany, másodszor a tűz nem vörös, hanem mondhatni „vegyes” színű, és például Loxon elméjében a „tűzszín” gyakran narancssárgás színképzetet kelt inkább, semmint pirosat. Tevvton ádáz csalásának menete egyszerű: először az aranyat azonosítja a sárgával, a tűzszínűt a vörössel, majd a sárgáról bizonyítja, hogy az nem vörös, ami persze igaz. (Mellesleg vannak narancssárga tölcséres nárciszok is, illetve fehér szirmúak — mindenféle kombinációkban —, bár nyilvánvalóan ez nem túl releváns szempont a kérdésben.)

Csakhogy a valóság nem ilyen statikus. Például az aranynak legalább négyféle ötvözete ismert, amelyeket mind aranynak neveznek. Aranyszíneket még többet megkülönböztetnek. Sok esetben például a hatás, amit az arany kelt a szemlélőben, sokkal inkább a tűz, mint a „sárga”.

3. A versben az áll, hogy “Ten thousand saw I at a glance, / Tossing their heads in sprightly dance”, a „toss” pedig megvető fejmozdulatot is jelent, ami megerősíthette a költőt abban, hogy helyesen járt el, amikor a daffodil-t tűzliliomnak fordította.

4. Egy barátnőnk véleménye arról, fordítható-e a daffodil szó másképp, mint nárcisznak:

— Szerintem csak nagyon nagy költői szabadsággal, mert ha a daffodil egy tűzliliom-fajta, akkor is a szó — „tűz” — nagyon félrevezető vizuálisan. Mert a költő egy képet fest le szavakkal. És ha ő egy sárga virágokban úszó mezőt akar lefesteni az olvasónak, akkor mellékes, hogy a tüzet túléli a liliom (ez a tűzliliom elnevezés oka, nem a színe), és helyes a szó, az ember nem tudja, mire gondoljon. Milyen is ez a virág? Az angol versben egyertelmű, senki nem kételkedik a képben — ilyen szempontból biztosan rossz a tűzliliom szó. Persze ő költőibbnek találta a nárcisznál, ami kevésbé jó hangzású, és talán túl közönséges.

— L.: A magyar fordításban nem is sárga a mező. Wordsworth-nél is arany.

— Nem hinném, hogy ekkora jelentősége lenne a színnek. Például angolul a “fire lilies” egyszerűen és kevésbé költőiesen hangzik, mint a daffodil. A “daffodil” amúgy is nagyon költőies. A szó és a virág is sokszor használt. Egzotikus. The English Garden — 16. század óta téma a műveszetekben. Szerintem a költőnek [mármint Wordsworth-nek — L.] is a szó volt a fontosabb, nem a szín. Viszont egyetértek Szabó Lőrinccel, mert jobban hangzik a tűzliliom. Nekem tetszik, még akkor is, ha nem sárgára vagy aranyra gondolok.

5. Loxon szerint a kulcs a 4. pontban lehet.* A fordító számára a „tűzliliom” szó lehetett a fontos, nem pedig a nárciszok — egyébként Tevvton által ragyogóan érzékeltetett — képéhez való hűség. Aki nem elégedett a fordítással, készíthet sajátot vagy megtanulhat angolul, hogy az eredetit olvassa. Szerintünk a vers lényegi súlypontja ugyanis a következő — illetve az, ami e sorok után következik:

„néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép”

* Grift nevű olvasónk megoldásáról, miszerint a fordító lírai énje éppen egy vörös vagy ná[r]czi — esetleg tűzliliomokat szerető vagy vörös hajú [L. megj.] — hölgyet fűzött-e éppen azon költői korszakában, ehelyütt nem nyilatkozhatunk tudományos igénnyel, de megállapítjuk: a cherchez la femme elve itt is működhet.

Egy szál izévirág (avagy miért nem vennék autót Szabó Lőrinctől)

2010-02-13T19:15:00.019+01:00

A fordító ugyebár az az ember, aki nekünk, egynyelvű bennszülötteknek, elhozza a külföldinyelvű szerzők üzenetét. Az ember, amíg egynyelvű bennszülött, önkéntelenül is megbízik a fordítóban. Mert a fordító okos. Mert a fordító ért külföldiül, mi meg nem. Mert a fordító nevét nyomtatásban látjuk a vers végén, a sajátunkat meg kézzel írva a füzetek meg a tankönyvek vignettáin. Mert a fordító művész, netán költő.

Ráadásul a fordítás bizalmi dolog. Az olvasó nem ismeri az eredeti nyelvet, és ki van szolgáltatva a fordítónak, akit hiteles tolmácsnak gondol. A költészet képeit és metaforáit le lehet fordítani, a vers készen van, az eredeti költő már megcsinálta: a fordítónak a feladata másodlagos, hiszen neki csak tolmácsolnia kell. Kellene. Nem átírnia, átfazoníroznia, hanem visszaadni az eredetit.

Van egy eléggé ismert verse William Wordsworth-nek. A lírai én sétál, valamikor az 1790-es évek végén, és egy tó partján, a fák árnyékában meglát egy ragyogó virágmezőt. Annyira szépek a virágok, hogy olykor fel-felidéződik az emlékezetében. A magyar olvasók Szabó Lőrinc fordításában ismerik (középiskolás szöveggyűjteményekből, például). És ezért nemigen tűnik fel nekik a hamisítás. Nekem is csak jóval később tűnt fel. Az első két versszak így szól:

I wandered lonely as a cloud

That floats on high o'er vales and hills,

When all at once I saw a crowd,

A host, of golden daffodils;

Beside the lake, beneath the trees,

Fluttering and dancing in the breeze.

Continuous as the stars that shine

And twinkle on the milky way,

They stretched in never-ending line

Along the margin of a bay:

Ten thousand saw I at a glance,

Tossing their heads in sprightly dance.

Ha angolul értünk, elég egyértelmű a költői kép. A szöveg (nevezzük „eredetinek”) sárga, “daffodil” nevű virágokról beszél. Ezt a virágot magyarul és németül nárcisznak nevezzük: szép tavaszi virág, mindenki ismeri, mérget tartalmaz és talán egy lábnyira nő meg.

A vers szerint sokezer ilyen aranyló virág táncol a szélben. Ami egy nagyon szép és erős kép (már amennyiben az olvasónak van érzéke a természeti és költői képekhez): a nárcisz feje ugyanis általában lefele csüng a szárról, a sárga virág pedig kontrasztot ad az árnyékban. Egy mező daffodil valahogy így néz ki (wikipaedia-kép, Angliából):

Szabó Lőrincnek nem mindenhez volt érzéke. Jelen esetben például a költői képhez és a biológiához se. Az eredeti nagy, sárga virágmezőjét nehéz félreérteni, a “daffodil” jelentését pedig ki lehet szótárazni. A fordítónak nem ment. Mi lesz a versből? Ez:

Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.

Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, —
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, — néztem, — nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;

mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.

Vagyis egyrészt egy lesz egy zavaros kép, ahol sárga virágok helyett kapunk valami zavaros színű virágokat. A rossz fordító megpróbálja az angolul nem olvasó olvasót meggyőzni arról, hogy a virágok tűzszinűek, tüzesek, lángolnak, de azért aranyszínüek is.

Tegye fel a kezét az, aki szerint a tűz sárga. Mármint sárga-sárga. Nem narancssárga. Igen, tudjuk, fémsókkal meg alkálisókkal lehet sárga lángot csinálni, meg lángfestést, de a tűz köztudottan piros.

Másrészt: a virág is meghamisítódik. Magyar nyelven létezik olyan virág, hogy tűzliliom. Egy narancssárgás-pirosas virág, két-három láb magas (nálam három), és angolul “fire lily” a neve (lilium bulbiferum, Feuer-Lilie, innen a kép). Sajnos nem “daffodil”. A tűzliliom egy stramm, merev szárú virág, a feje nem konyul le (csak ha elfonnyad). Ezt a virágot megmozgatni jóval erősebb szél kell, mint a nárciszokhoz.

Nem nehéz belátni, hogy itt két, különböző fajtájú és színű virágról van szó. Ha ragaszkodunk az „eredeti” pre-posztmodern fogalmához, akkor azt is mondhatjuk, hogy az eredeti a sárga nárcisz, a másik meg valami félreértés, csúsztatás, kamu, rizsa, púder. A két virág két egészen más költői képet épít fel. Amelyeknek semmi közük egymáshoz.

De akkor mit csinált Szabó Lőrinc? Egyszerűen meghamisította az eredetit? Vagy fabrikált egy verset, amit Wordsworth ihletett, és ezért hommage-ból Wordsworth nevét írta a vers fölé, magát meg fordítóként prezentálta? Nem ismerte a virágokat és a színeket, és jóhiszeműen tévedett? A döntést és a további találgatást az olvasókra bízom. „Aki kevésen hű” — de aki még ezen a kevesen se?

Korunk hőse

2010-02-13T15:14:00.009+01:00

Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

2010-02-11T21:30:00.003+01:00

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]

Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)

Budapest hősi védőinek emlékére

2010-02-11T00:00:00.002+01:00

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

„Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. —”

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, — ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

„Aztán — no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, — rövid az eset —;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit — ezért öli bú —
Vele halni meg, ócska ruhába'!

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Gusz, a színházi macska

2010-02-06T20:28:00.004+01:00

Gusz a színház kapujába' vár.
Neve, mondhattam volna már,
Aszparágusz. S ez komplikált,
Nevéből hát a Gusz kivált.
Gereblye-sovány, bundája se dús,
Tappancsa remeg, paralitikus.
Elegáns cica volt annak idején,
Már nem fél tőle patkány, sem egér.
Egykor virult s elhervadott,
Pedig nagy hírre jutott.
Barátai közt klubban pihen
(A szomszéd kocsma mélyiben).
Ő szórakoztat, más fizet.
Mond hajdan esett történeteket:
Sztár volt, első-vonal-beli,
Fellépteté őt Irving s Tree,
S amikor döntő sikerét kifogta,
A karzat hétszer kinyávogta,
De mégis legnagyobb szerepe
A Tűzfagyhegedű Ördöge.

Mesél: „Minden jót eljátszottam,
Száz tirádát betéve tudtam,
Improvizáltam, bűvészkedtem,
És zsákból macskát eregettem,
Játszott fark-csóvám, gerinc-ívem,
Egy óra próba, s rendbe minden.
Nyávogásommal szívhez szóltam,
Ha főszerep, ha jellem voltam.
Ültem kis Nellnél ágy-szegélyen,
Himbálóztam harangkötélen,
Pantomimban se maradtam hoppon,
Voltam macskád, ó, Dick Whittington!
De életem legfőbb szerepe
A Tűzfagyhegedű Ördöge.”

S ha részesül egy pofa gin-ben,
Elmondja, mint volt az East Lynne-ben.
Egyszer Shakespeare volt műsoron,
Épp egy cica kellett, bizony!
S tigrist játszott — győzné ma is —,
Volt kergetés, csatorna is.
De torka ma is könnyen kiad
Dermesztő szellem-hangokat.
Egyszer sürgönydróton tipegett,
Égő házból mentett gyereket.
S szólal: „Hanyatlik a mai cica,
Más volt, amíg Viktória
Uralkodott: fegyelem ám!
S ma? — büszkén ugrálnak karikán.”

És mancsával mosakodva szólt:
„A színház nem az már, ami volt.
Modern előadás? no de
Kérem! akármi felérhet-e
A titokzatos villanással,
Mikor történelmet csináltam,
Mint Tűzfagyhegedű Ördöge.”

Thomas Sterns Eliot: Gus, the Theatre Cat (1939),
Weöres Sándor fordítása

A „heteroszexualitás” és a „homoszexualitás” kapcsán

2010-02-04T11:12:00.012+01:00

Manapság a femininizmus, a régebbi vágású feminizmus és a günekokratizmus társadalmilag teljesen megszokott és támogtatott magatartás, nézőpont, attitűd. A házasság és ezzel a kapcsolatok „liberalizációja” ún. állami és ún. egyházi szinteken egészen extrém irányokat vett a nyugati világban. Ezek közé tartozik két férfi vagy két nő „házassága”, különféle transzszexuális megnyilvánulások, egészen olyan extrémitásokig elmenően, hogy két „nő” két „férfivá” operáltatja-hormonkezelteti magát, hogy aztán mint „férfi” homoszexuálisok „házasodhassanak” össze. (Gyengébb idegzetűek ne tekintsék meg.)

Mindez az Egyenlőség nagy mítoszába tartozik. A valóság azonban nem egyenlősít. Egyenlőségre születni kellene, azonban liberálisék szerint a nagybetűs Természet vak, konzervatívok szerint viszont ebben a „vakságban” valami mégiscsak megnyilvánul. A nemi kérdés lényeges, hovatovább az egyik leglényegesebb az ember egzisztenciája szempontjából, mert az egész emberi egzisztencia erre épül, nem csak testi, hanem lelki és szellemi szinteken is.

Az alapvető vonzás a férfi-nő vonzás. Minden más csak ennek variációja, tükörképe. Ahogy Buji Ferenc zseniálisan megjegyezte, „homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs is. Mert határozottan ki kell jelentenünk, hogy homoszexuális kapcsolat tulajdonképpen nincs! Kizárólag heteroszexuális kapcsolat van. Hogy heteroszexuális kapcsolat minden nemi viszony prototípusa, azt éppen a homoszexuális kapcsolat mutatja: itt ugyanis — legalábbis az igazi homoszexuális kapcsolatban [...] — az egyik fél mindig kénytelen felvenni a női szerepet, míg a másik a férfi szerepet, s egyúttal a nemi dominanciák is megjelennek: a férfi avagy a férfit játszó nő a domináns, míg a nő avagy a nőt játszó férfi a passzív. Ilyen módon a homoszexuálisok mindig kénytelenek úgy csinálni, mintha heteroszexuálisok lennének — ugyanis minden nemi kapcsolat és vonzás alapja a nemi sarkítottság, ami viszont szükségképpen a férfias és nőies jelleg feszültségében fejeződik ki.” (Buji Ferenc: A homoszexuális propaganda.)

Korunk femininizmusa, feminizmusa és a günekokratizmusa pedig éppen abban nyilvánul meg, hogy erre a sarkításra képtelen, s már csak az uniszex avagy „női” (feminin) nézőpontot veszi fel (minden más valamiképp a „deviáns” kategóriába szorul). Ki lehet jelenteni, hogy aki homoszexuális, az tulajdonképpen nő. (Kapcsolódó — a cikk címének sugalmazásával egyébként nem értek egyet: a többség toleráns a férfi homoszexuálisokkal szemben, a leszbikusokkal szemben pedig leginkább érdektelen.)

Érdemes tehát megfigyelni a házasságkötés liberalizálásának irányát: két férfi vagy két nő már összeházasodhat, de egy férfi és több nő már nem. Pedig a házasságban nem a „párocska-érzés” ratifikálása volna a lényeg, hanem a férfi-női polaritás egyesítése.

Buji következtetése ismét zseniális: „Nem minden jelentőség nélküli, hogy a szexuális forradalom kérlelhetetlen propagandistái, akiknek figyelme egészen a homoszexuálisok gyermek-örökbefogadásáig kiterjed, miért feledkeznek meg az egyik legmasszívabb szexuális taburól: a többnejűségről (poligínia). Ugyanis komoly jelentősége van annak, hogy miért éppen a többnejűség, ez a valóban hagyományos tabu az, amelynek ledöntése érdekében egyetlen szót sem lehet hallani. A többnejűség tiltása ugyanis mind vallási, mind pedig jogi alapon teljesen indokolatlan, sőt tarthatatlan. És mégis, propagandistáinknak eszébe sem jut, hogy szavukat felemeljék a szabadság e korlátozása ellen. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy ennek oka a többnejűség erősen patriarchális jellegében keresendő, és a patriarchális szemlélet erősödését a modern kultúrában éppen propagandistáink kívánják a legkevésbé. A többférjűségért (poliandria) alighanem szívesen felemelnék a szavukat, viszont jól tudják, hogy a többférjűségért való harc nem volna elválasztható a többnejűségért való harctól — s ugyanakkor azt is tudják, hogy a többférjűségnek semmiféle perspektívája és vonzereje nem lenne a modern világban, ellenben a többnejűség lehetőségét sokan kihasználnák. A liberális elvekből kiindulva tehát nagyon is indokolt lenne a poligámia érdekében harcot indítani, hiszen ennek — a homoszexuális házassággal ellentétben — még vannak hagyományos gyökerei is (a többférjűségnek is!). Hogy ezt mégsem teszik, az éles fényt vet a közvélemény mélységesen manipulált voltára.”

(Abban egyébként nem vagyok biztos, hogy a többférjűségnek ne lennének perspektívái a modern világban, mivel a modern férfiakban a femininitás olyannyira túlteng, hogy sokan közülük tulajdonképpen még erre is kaphatók volnának — ami azt jelenti, hogy a többférjűség valamiképpen úgy nézne ki, mint a többnejűség: a nő lenne a férj, a „férfiak” pedig a feleségek.)

Teapot and Coffin

2010-02-02T13:11:00.008+01:00

Stickyrice fotója valahol Vietnamban készült.

Kossuth Lajos azt üzente...

2010-02-02T11:10:00.012+01:00

„A szabadkőművesek Cincinnati 133. sz. páholya érdemes főmesterének, felügyelőinek és testvéreinek.

Alulírottak alázatos kérelme azt bizonyítja, hogy miután hosszú idő óta kedvező véleménye volt az Önök ősi intézményéről, vágyódik arra, hogy mint tag felvétessék, ha erre érdemesnek találtatik.

Mivel száműzött, a szabadság ügye miatt nincs állandó lakóhelye; most Cincinnatiban tartózkodik; kora 49 1/2 év; foglalkozása visszaszerezni hazájának, Magyarországnak nemzeti függetlenségét és más nemzetekkel együttműködve megteremteni a polgári és vallásszabadságot Európában.”

(Forrás)

Fenti dokumentum alapján néhányan (akik egyáltalán hallottak Kossuth Lajos, a liberális ikon szabadkőműves voltáról) azt hiszik, hogy Kossuth Amerikában lett az „ősi” szervezet tagja. Valójában ez tévedés, Kossuth a bomlasztást már jóval korábban megkezdte, 1827-ben kelt ügyvédi oklevelén például már nem szerepel a címerpajzs felett a korona. Ez csupán egy jelzés, sokkal érdekesebb, amit Thoma Mihály Ágostonnal kapcsolatban olvashatunk:

„Az 1840-es években, a Tisza szabályozása kapcsán német területre utazik, Fürthben belép a szabadkőművesek közé. 1848-ban, a szabadkőművesség hosszas hatósági tilalma után, a forradalom és szabadságharc alatt alapította meg a „Kossuth Lajos, a dicső fény hajnalához” páholyt, melybe Kossuth Lajos is kérte felvételét. A páholynak ő lett volna a mestere, de az osztrákok [pontosabban a császári-királyi seregek — L.] pesti bevonulása miatt elhalt a kezdeményezés. 1848 őszén a Kossuth Lajos vezette Honvédelmi Bizottmány megbízza, hogy fegyvereket csempésszen Belgiumból Magyarországra. Az ügyletet a Wodianer és fia cég finanszírozta. A fegyvereket viszont az osztrákoknak szállította le, ezért Pest magyar visszafoglalása után 1849-ben mint honárulót, távollétében vagyonelkobzásra ítélték. 1869-ben ismét feltűnik neve az ekkor már törvényesen megalakuló Magyarország Nagy Oriense Corvin páholyának tagjai közt.”