Aequam memento rebus in arduis servare mentem...*

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alá, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tiszteljük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből. Tiszteljük a melegvízforrásokat, bizonyos tavakat pedig sejtelmes homályuk és feneketlen mélységük tesz szentté: ha egy olyan embert látsz, aki megingathatatlan a veszélyekben, aki mentes a szenvedélyektől, aki a balsorsban is derűs és a viharok közepette is nyugodt, aki az embereket felülről nézi, és az isteneket maga mellett látja, akkor nem fog el ugyanaz az áhítat? Nem jelented-e ki akkor, hogy az a lény nagyobb és emelkedettebb, semhogy hasonlónak tarthatnád ahhoz a hitvány testhez, amelyben van? Valami isteni erő szállt belé. A kiváló, önmagát mérséklő lelket, aki mindent felülről néz, s aki mindazt kineveti, amitől félünk, vagy amit mi óhajtunk, égi hatalom hajtja.”

„Miért jut sok baj osztályrészül a derék embereknek? — A derék emberrel semmi rossz nem történhetik: az ellentétek nem keverednek egymással. Mint ahogy a rengeteg folyó, a fentről aláhulló temérdek eső, a töméntelen gyógyforrás nem változtatja meg a tengervíz ízét, sőt, még csak nem is csökkenti az erejét, a derék embert a viszontagságos helyzetek özöne lélekben ugyanígy nem másítja meg: változatlan marad, s bármi történik is vele, magához hasonítja, mert erősebb minden külső körülménynél. Nem azt mondom, hogy nem érzékeli őket, hanem hogy úrrá lesz rajtuk, egyébként pedig nyugodtan és szelíden száll szembe a reá törő sorscsapásokkal. Próbatételnek fog fel minden viszontagságot. Hiszen ki az — legalábbis ha férfi, és ügyel a tisztességre —, aki nem kívánja a méltó tevékenységet, és nem kész kötelességeinek teljesítésére, még akkor is, ha azok veszéllyel járnak?”

„Demetrius, akinek Poliorcetes volt a mellékneve, elfoglalta Megarát. Megkérdezte Stilbontól, a filozófustól, hogy elvesztett-e valamit. »Nem, semmit — válaszolta —, mindenem megvan, ami az enyém.« Pedig vagyonát felprédálták, lányait elrabolta az ellenség, hazája idegen zsarnokság alá került, s a király, győztes hadseregének fegyvereseitől körülvéve, fennhéjázóan tette fel neki a kérdést. Ő azonban megfosztotta győzelmétől, és bebizonyította, hogy bár városát elfoglalták, nemcsak le nem győzték, de még csak kárt sem szenvedett. [...] A mindenfelé villogó kardok, a katonák fosztogató hordái, az eltiport város lángja, vére és hullái, az istenei fölé roskadó templomok recsegése között egy ember számára volt csak béke. [...]



Alig hiszed ugyanis, hogy ekkora lelkierő, ekkora lelki nagyság jusson egy ember osztályrészéül. Ám színre lép ő, aki elmondhatja: »Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket, a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen, a sikereket higgadtan viselheti, az előbbiek elől meg nem hátrálva, az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy, hogy önmagán kívül semmi sem az övé, és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb. Íme, itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek nektek erről. A sok-sok város feldúlójának parancsára a faltörő kosok ütéseitől az erődítmények meginogtak, a föld alatti tárnák és a rejtett árkok következtében a falak leomlottak, a töltések a fellegvár csúcsával egy szintre emelkedtek; de nincs gépezet, mely a szilárd alapokon nyugvó lelket megingathatná. «"

(Részletek Lucius Annaeus Seneca műveiből)

* „Balsors ha sújt rád, lelki nyugalmadat őrizd.” (Horatius)