A magyar Mereskovszkij?

„Ahogy Domoszlay eltávozott, Gudenus pár percig ülve maradt és azon elmélkedett, hogy a legderekabb emberek elbotlanak egy parányi kavicson, amely száguldó paripájuk patkója alá került. De belátta, hogy ezen nem lehet segíteni. Ilyen kis botláson már birodalmak is elsüllyedtek. Domoszlayt azonban szánta és aggódott a sorsán.

— Ez az ember rohamosan pusztul, — összegezte magában szomorúan. — Kár érte nagyon.
Néhány percig a tűzbe bámult és szórakozottan hallgatta Matild panaszos előadását a részeg rokkant katonáról.
— Szép magyar fajta pedig — szólt önkéntelenül hangosabban.
— Kicsoda? — kérdezte naiv színleléssel a gazdasszony.
— Mi közöd hozzá? — vágott vissza gorombán a tanár, mert megijedt, hogy Matild figyelmét rátereli érdekes és hódító barátjára.
E pillanatban durva kezek zörgették meg az előszoba ajtaját. Matild morogva nyitotta a kilincset. Két részeg katona lódult be a küszöbön. Az egyiket mindjárt megismerte Matild. A kéregető mankós.
— Gyilkosok, tolvaj fosztogatók! — sikoltott fel ösztönösen a gazdasszony, Gudenusra gondolt és egész hatalmas testével elébük állt a tolakodóknak.
— Hallgass, vén boszorka — dörmögte a rokkant és rohamkésével mellbeszúrta az asszonyt.
Aztán berontottak Gudenus szobájába. Egy pillanatra meghökkentek a hórihorgas, sovány, borotválatlan, pápaszemes, hálókámzsás férfi láttára. Egymásra néztek és elsápadtak.
— Mit akarnak, vitézek? — kérdezte közönyösen a tudós. — Hol van a gazdasszony?
A két katona egymást taszigálta előre. Közben feldöntötték a teafőzőt és belegabalyodtak a villamos vezeték zsinórjába.
— Mit csinálnak, szerencsétlenek? — kiáltott rájuk Gudenus. — Összetörik a műszereimet.
— Eh, — szisszent fel a mankós katona barátja, egy húszesztendős, forradásos arcú, vörösképű suhanc. — Az ördög vigyen el a szerszámaiddal együtt!
Odaugrott a tudós elé, felemelte kését és beleszúrta Gudenus hosszú, fehér, kékeres, csupasz nyakába. A vér magas ívben szökkent fel a megnyitott ütőérből. Gudenus tágrameresztette a szemét, hörgött egyet, felállt, levegő után kapkodott, kimondhatatlan csodálkozással széttekintett, kinyitotta a száját, valamit mondani akart, de hirtelen egész hosszában elvágódott, orrára esett, lerántotta az asztal terítőjét, a lombikokat, a vonalzókat, a teásdobozt, a poharakat, az üvegcsöveket és kezét szétterjesztve, homlokából, orrából, szájából, nyakából ömlő vérébe fulladva, elterült a földön.
— Matild, Matild! — hörögte végső erőfeszítéssel és meghalt.
A katonák rémülten nézték egymás fakó ábrázatát.
— Ez meghalt — nyögte a mankós sápadozva.
— Az asszony is — felelt a másik, — azt pedig te szúrtad le, komám.
— Eh, piszkos gazemberek voltak mind a ketten — reszketett a mankós kékfehér ajka és érezte, hogy hirtelen kijózanodik a halál közelségében.
Aztán mindketten egyet gondolva, keresgélni kezdtek a szekrényekben.
— Ha már így esett, lássuk, mi van itten zsákmány?
Összeszedték a likőröket, a platina és aranyrudacskákat, a forrasztó tégelyeket, a körzőket és vonalzókat, amiket ezüstnek néztek hirtelenében.
— Ahá, pénze is volt a vén uzsorásnak — szólt nevetve a rokkant és mankója kísértetiesen kopogott a megmerevedett holttest körül.
Végül nekibátorodtak, lehúzták a halották újjáról a gyűrűt, elvették Gudenus óráját, láncát és aranykeretű szemüvegét. Matild füléből kitépték a függőket.
— Siessünk, mert meglephetnek, — suttogta a fiatalabbik.
— Hát aztán? — hencegett a mankós. — Mi a nép ítéletét hajtottuk végre e gazembereken.
A másik elszégyellte magát. Ő is bátor és hetyke akart lenni mindenáron. Egy üveg sartrőz nyakát leütötte és félig kihörpintve az édes, erős italt, komoly arccal, fontoskodva, gyászbeszédet mondott a halottak fölött:
— Úgy kell nekik! Így vesszen el minden ellensége a népköztársaságnak! Ez legyen a sorsa minden ellenforradalmár nyárspolgárnak.
Hónuk alá csapták zsákmányukat és büszkén hagyták ott a két emberi testet, vérben fagyva, mozdulatlanul, a halál békés boldogságában.

A rokkant katona mankója túlvilági borzalmassággal kopogott a sötét hátsó feljárat gránitlépcsőfokain...

...Másnap a lapokban misem volt olvasható a gyilkosságról, mert ámbár egyéb szabadságok között korlátlan volt a sajtószabadság is, de a szerkesztőségek nem merték megbántani a népköztársaság katonáit, mert féltek, hogy lerombolják a nyomdájukat.”



Fenti sorok szerzője egy kevéssé ismert magyar író, Surányi Miklós, akit irodalomtörténészek szeretnek Mereskovszkijhoz hasonlítani. Ebben lehet némi igazság, hiszen Surányi tanulmányt is írt orosz kollégájáról, s nyilván hatással volt rá a munkássága. Surányi azonban sokkal inkább naturalista, korfestő és hangulatkeltő képessége neki is volt ugyan, ám a Mereskovszkijra olyannyira jellemző mély szimbolizmust eleddig nem sikerült felfedeznem írásaiban. Kétségtelen, hogy mindketten megtapasztalták és gyakran kárhoztatták az első világháborút követő proletárforradalmakat, teljes joggal — már csak emiatt is megéri olvasni őket. Nemrégiben vettem meg antikváriumban A szent hegy címet viselő könyvét, mivel érdekesnek találtam a címet. Ebből a szempontból kissé csalódtam ugyan, de egy értékelhető történelmi regénnyel mindenképpen gazdagabb lett a könyvtáram. Ezt követően még beszereztem néhányat művei közül, például a fentebb idézett Domoszlay-t, illetve a Széchenyi Istvánról szóló, befejezetlenül maradt Egyedül vagyunk-ot is. (Ennek kapcsán fény derült egy sokfelé olvasható, Széchenyinek tulajdonított idézet eredetére is, erről bővebben az Urbanlegends blogon olvashatunk.) Konzervativizmusa, arisztokratikus szemléletmódja miatt javaslom Surányi felvételét Kánonunkba, kifejezetten élvezetes esti olvasmány lehet jobbközép konziknak is, Burke vagy de Maistre mellé.