2009. január 1., csütörtök

Szekularizmus és zsarnokság

Tölgy posztját kicsit továbbgondolva, és azt kiegészítve néhány — akár vitaindítónak is szánt — sort szeretnék képernyőre vetni a modern zsarnokság természetét — és annak összefüggéseit demokráciával, szekularizációval, miegyébbel — illetően.

Kicsit látható a „jobb”oldalon annak a nézetnek az elterjedése, hogy a konzervatívoknak „el kell fogadniuk” számos meglévő viszonyt a nyugati vidéken; ezek közé tartozik a szekularizáció, a demokrácia, a népszuvasodás, nem is beszélve a Tölgy által említett liberális dogmákról, amikre ha nem esküszünk fel a vita elején (ó, micsoda csavar! Az eskü valami elnyomó intézmény lehet...), nyalhatjuk a gittet. A kérdés már csak az, hogyha a kedves „liberális konzervatívok” mindezeket elfogadják (ugye figyelünk a címkére? Próbáljuk egy kicsit megfejteni, mit is takarhat: első jelentésében a „tiszteletreméltó” „konzervatőrséget” jelenti, azaz azt az irányzatot, amelyik beáll a Pojáca mögé, tolja a szekerét és eközben konzervatívnak nevezi magát; másik jelentésében a fenti, a felvilágosodás örökségét képező előfeltevések és alapdogmák elfogadását jelenti — a szekularizációét, a liberalizmusét és a demokráciáét), tulajdonképpen mi különbözteti meg őket amazoktól? Persze, ha elfogadják, nem is kell, hogy megkülönböztessék magukat, vagy őket bárki, hiszen a liberális elvek elfogadása magával hozza a semlegesség és a megkülönböztetés mellőzésének elvárását. Piha.

Mármost ha az állítólagos konzervatívok elfogadják ezeket a „nagyszerű” vívmányokat, akkor nyugodtan lehúzhatják a rolót, és átadhatják a placcot a többi libsinek, ezt a munkát ők is képesek elvégezni. Miazhogy.

Példának okáért mitől olyan fantasztikusan jó dolog a szekularizáció?

A szabadság felé tett hatalmas lépésként értékelt modern eredményről van szó, amivel az egyházat kivonták a közösségek és „társadalmak” életéből, azaz megfosztották erkölcsi nevelő-terelgető szerepétől, mondván, hogy az erkölcs „magánügy” (na, ezt is megbeszéljük egyszer). Ám ha valaki azt gondolná, hogy ez azonnal együtt járt a hatalmas szabadsággal és az egyén válláról lekerült egyházi rabigát a porba szórva látja, érdemes emlékeztetni arra, hogy mindezen „jogköröket” azonnal megkapta az állam: az állam vált nem csak az erőszak, hanem a nevelés, oktatás, irányítás monopol szervévé. A hatalomban meglévő addigi kettősség és pluralizmus így megszűnt — a felhomályosodás klasszikusai nem csak az egyházat gyűlölték, amely per definitionem korlátozza a benevolens államot haladó céljainak megvalósításában, hanem gyűlöltek minden olyan auctoritas/corps intermédiares-t, amely ellensúlyt biztosított az állam hatalmával szemben. A köztes tekintélyek, az akkori „társadalom” (communitas communitatis) mind a haladást hátráltatták. Így ezeknek veszniük kellett. Ezért és persze a „racionalitás” elsődlegessége miatt szervezték át az egész addig meglévő közigazgatási rendszert a forradalmárok, ezért vezettek be új naptárt, és ezért mészárolták le a vendée-i parasztokat.

A szekularizáció az erkölcsi immanenssé tételét jelenti, ily módon az erkölcs egyedüli mércéje is immanenssé vált, és a politika is — mely utóbbinak mindezek után saját magán kívül semmiféle ellenőrző tekintélye és mércéje nem maradt. Akik a szekularizációt ünneplik, azok — akarva vagy akaratlanul — a modern voluntarizmust és a totalitarizmus hajnalát ünneplik. Ugyan hogyan válhatott volna totálissá az államhatalom, ha van annak ellensúlyozó, azt ellenőrző tekintélye, egy másik hatalmi szerv? A haladóknak és a „liberális-konzervatívoknak” azt kellene igazolniuk, hogy a XX. század sajátos jelensége (a totalitarizmus) nem a szekularizációnak, demokratizációnak, individualista voluntarizmusnak volt (legalább részben) köszönhető, hanem annak ellenére következett be. Vagyis azt, hogy a hatalmi pluralizmus, a köztes tekintélyek és hagyományos közösségek erőszakos felszámolásának semmi köze nincs ahhoz, hogy az államhatalom egyeduralkodóvá és totálissá válhatott. Ez nagyjából akkora feladat, mint annak igazolására törekedni, hogy január elsején nem a megelőző estén elfogyasztott ipari mennyiségű szesz miatt sajog annyira a fejünk. Mindenesetre a bizonyítás terhe az övék.

A minden egyéni vágy kielégítésének igénye és az erre épített politika nem képes erkölcsi korlátot szabni e törekvéseknek. Ráadásul az immanens erkölcs mellett ezen vágyak a liberalizmusnak köszönhetően politikaiak lettek, és a modern politika elsősorban e vágyak kielégítésére törekvő kísérletet jelenti (milyen ironikus! A liberalizmus által a magánélet szférájába uralt „erkölcs” immáron a közpolitika legfontosabb alappillérévé vált). A „minden érték átértékelése” persze megtörtént: hebehurgya ifjak a szabad akarat keresztény tanítását Nietzsche nyomán valamiféle posztmodern akarat-kultuszként értelmezik, azaz a szabad akarat azt jelenti, hogy „azt csinálok, amit akarok”. A modernitás és a szekularizáció következtében a szabad akarat tana is átment tehát a modern mosodán, és az erkölcsi mérce, valamint a helyesről való tudás helyett immanens voluntarizmust jelent ma. De vajon mennyire szabad az, akit a vágyai uralnak?

Ám ha ez így van, mégis mi szab határt ezen vágyaknak? A többi vágy? Meddig? A „demokratikus procedúra” (akármit is jelentsen ez)? Egészen biztosan nem. Ennek a demokratikus, szekularizált, modern, haladó stb. vágy-politikának nincs külső korlátja. Önmagában és önmagáért létezik, és mivel semmilyen olyan erkölcsi és minőségi mércét nem talál maga körül, ami arra intené, hogy ő maga hibázhat, tévedhet, cselekedhet rosszul, ezért maximum az idő és az erőforrások végessége állhat az útjába. A modern tömegember nem lehet hibás, erkölcstelen, lúzer és sikertelen. A vágyak kiszolgálására irányuló szoclib “Provider State” lehet csak a hibás, amiért technikailag nem elég érett e feladatának ellátására. Ez azonban nem jelent menedékhelyet a zsarnokság elől. Az ellen nem véd.

A keresztény republikanizmus és az antik filozófia egyik legfontosabb felismerése, hogy a zsarnokságot nem arról ismerjük meg, hogy az embereknek nem jut enni, és nem engedélyezi nekik a zsarnoki kormányzat, hogy féktelen szexuális életet éljenek, hanem épp ennek ellenkezője igaz: a zsarnok az egyéni vágyak kielégétésével képes fenntartani a hatalmát, miközben a közerkölcsnek nyoma sincs — vagyis nyoma sincs annak, ami korlátozhatná a hatalmat. Ahogyan ezt Polányi Mihály megfogalmazta:

„A magánéleti nihilizmus alkalmassá teszi a tudatot a közéleti zsarnokság iránti behódolásra; és egy despotikus rendszer esetleg továbbra is eltűri a magánélet olyan korlátozatlan formáit, amelyeket egy közszabadságban élő másik társadalom megbélyegezne és száműzne. Sztálin alatt a magánszabadság köre tágabb volt, mint a viktoriánus Nagy-Britanniában, míg a közszabadság összehasonlíthatatlanul kevesebb volt.”

A szekularizált modern egyén által „szabadságként” értelmezett környezet lehet akár zsarnokság is, de tulajdonképpen neki tökmindegy. A Kádár-rendszer sem azoknak fájt, akiknek elég volt a kedveskomcsi mesterhármas (sör, virsli, balcsi). Menti-e ez a zsarnokságot?

18 megjegyzés:

  1. PHJ,


    "mi a keresztény republikanizmus egészen konkrétan szerinted? A Respublica Christiana? Avagy? "

    Nagyjából igen. Konkrét személyekkel pölö Tocqueville, vagy a citált Polányi Misi.

    Az immanens erkölcs protestáns gyökerei, hm... so-so. Tudja a fene. Egyesek szerint ha van is ilyen hatása, nem feltétlenül szándékos. Ezt máskor beszéljük meg szerintem, most nem akarom megbontani az anti-szekularista egységet:)))

    VálaszTörlés
  2. PHJ,


    Szerintem ez nagyjából a Szent Ágoston Civitas Dei-je. Ez a közéleti erények etikája nagyjából ehhez kapcsolhatja Tocqueville-t és Polányit. (Ez megint csak nem az államformáról szól - ha jól rémlik, az urak ezzel nemigen foglalkoztak, bár Polányinak az OMM eszménye volt nagyon rendben, de ez konkrétumra utal, nem államformára, absztrakt verzióban)

    Hogy Webernek igaza volt-e, vagy sem, jó kérdés. Mindenesetre ő csak az "egyik" hatásként tartotta ezt számon sok egyéb mellett, és a Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme mindössze erre reflektált. Továbbá úgy rémlik (nem most olvastam), hogy egy értelmezés révén lett kapitalizmus szelleme a proti etikából, és nem feltétlenül a helyes értelmezésből fakadóan.
    Ezt meghagyom egy másik körnek;]

    VálaszTörlés
  3. Civitas Dei: ez ugyebár monarchia... hiszen e Város: Istené, aki monarcha, nem pedig valamiféle egyenrangú szerződő fél. Ezért res publica-nak (legalábbis kiindulási szempontból) nemigen nevezhetnők. Pánczél úrnak ebben tehát igaza van.

    A másik egy helyreigazítás (nem győzöm elégszer leírni): Nietzsche és a nietzsche-i voluntarizmus semmiképp sem értelmezhető át a mai ifjak liberalizmusává. A német titanizmus egy a liberalizmus erkölcsöket feloldó felfogásától erősen eltávolodó reakció volt, amely semmiképp sem egy lagymatag akarattalanságot vagy egy vágyak által uraltságot nevezett ki szabadságnak. Ezen a ponton azok értik félre a kérdést, akik ilyen szimpla liberálisként Nietzsche-t „előfutáruknak” nevezik. Nietzsche ezeket az embereket nem vállalta volna fel, nem atyja ezeknek. Akkor sem, ha emezek igazolást keresnek benne — és ha részletekben esetleg találnak is (hiszen aki kitartóan keres, bizonyára belefut majd olyan mondatokba, amelyek kiszakítva az egészből őt fogják alátámasztani).

    Hogy aztán az efféle titanizmusban jelen van-e egy további „vágyak általi uraltság”, amely a közönségest felülhaladja, egy másik kérdés: de ez keresztény, vallásos emberekkel kapcsolatban is feltehető.

    VálaszTörlés
  4. Loxon,


    mondottam föntebb hogy a keresztény republikanizmus nem köztársaság-pártiságot takar. Ahogy általában az eszmetörténeti republikanizmus sem. Ez nem államforma melletti absztrakt kiállás, hanem bizonyos közéleti erények hangsúlyozása stb. Noch dazu, nem is volt mindegyik republikánus köztársaság-párti. Monarchisták is vótak köztük:)) Ezt próbáltam magyarázni múltkor PHJ-nak is.

    N.-ről engem nem fog tudni meggyőzni:(( Bírálta a modernitást, meg az egalitarizmust (jó, de ki nem?), de ettől még amit kínál helyette, az nekem nem tecc:(( A posztmodern erőkultuszt én bizonyosan hozzá kötöm:(( Meg hát, aki aszondja, hogy már Szókratész elqrt valamit, hát... necces.

    VálaszTörlés
  5. G. eszmetörténet és nem alkotmánytani értelemben használja a republikanizmust itt, ez nyilvánvaló: így republikánus nevezik némelyek az egyeduralkodó-párti Machiavellit, a monarchista Bodint, de republikánus volt Rousseau is. Lehet, egy posztot eccer ez is megérne.

    Az immanens erkölcs semmiképpen nem protestáns (eredetű). Ahogyan azt itt G. lefesti, az leginkább Hobbes-nál kibontott epikureus erkölcsi gondolkodás (fájdalom-élvezet, nominalizmus), ami kétségtelenül a mai liberalizmusba bekerült. (Sajnos Hobbes egyéb gondolatai már nem.)

    A lényeg az, amit Strauss jól látott meg Platónban, hogy a zsarnokság is a testi vágyak kielégítésén alapul - és ez a téma élt pl. a XVIII. századi francia, republikánus despotizmus kritikákban is, mint Montesquieu, Rousseau - miként a modern tömegdemokrácia. Akkor mi a különbség köztük? Van-e különbség?

    És ha nem pusztán a formális szabadság elvételével, akkor mivel lehet a zsarnokságot megérteni? Szerintem a zsarnokság a Platón-Arisztotelész óta nem pusztán formális kategória, hanem tartalmi is: zsarnokság az, ami nem teszi lehetővé a jó életet. És független az egyéni választási szabadságtól és jóléttől, amiket minden politikai rendszer legfőbb mércéjévé tettek a modernista mozgalmak (libik-szocik). És lássuk be, a tömeg számára ezek vonzó ígéretek voltak és maradtak.

    VálaszTörlés
  6. PHJ,


    Weber szvsz. nem volt balos. Voltak reakciós bírálatai (Strauss, Voegelin), de a korabeli balhoz nemigen sorolható - a marxistákat kifejezetten nem szerette. Most az egy más kérdés, hogy racionalista-e volt. Ezen aztán jó sokat vitáznak a todósok. De én nem ártottam bele magam annyira:(((
    Weber elméletével szemben elég sok minden megfogalmazódott már, de biztos utána lehet nézni - Sombart a zsidókkal kapcsolta össze a kapitalizmust, mondjuk M. Novak meg a katolikusokkal. Van választék:))

    De továbbra is mondom, biztos_hogy_nem használom rosszul a fogalmat. Meg lehet kukkantani nyugodtan eszmetöris kézikönyvekben, elemzésekben, fityfenében. Ne ragadjunk bele ebbe az államforma mizériába, az eszmetörténeti republikanizmus NEM specifikusan államformák iránt elkötelezett irányzat, hanem mértékletességet, közéleti erényeket miegymást jelent - sokan ezért kötik Arisztotelészhez.Így az eszmetörténeti értelembenvett republikánus lehet akár alkotmányos monarchista is. Ezt pofázom:))

    VálaszTörlés
  7. Mon Gabrilo,

    Nietzsche-ügyben: nem meggyőzni akarom, hanem kijavítani. Jelentős különbség. :>

    Posztmodern erő-kultusz? Ezt most hallom először.

    Ön szerint Szókratész tévedhetetlen volt? Hm. Én „platonista” vagyok, de azért olyasmit nem állítanék, hogy Szókratész minden egyes ujjmozdulata a helyén volt.

    Ön egyszerűen csak karmos Nietzsche-vel kapcsolatban. Mással kapcsolatban is lehetne az, de N.-t pécézte ki. Miért nem inkább Adorno-t? Vagy mit tudom én.

    VálaszTörlés
  8. Loxony,


    Ez azért visszapingnek nem túl erős:(( Adornot sem szeretem, és kicsit sem. De nem az újbal marhaságairól értekeztem - megtettem én azt másutt. Ezt számonkérni itten nem túl elegáns, szerintem:(

    Másrészt pedig általában mindenkivel szemben karmos vagyok, akik bánccsák/bántották ezt az antik-keresztény nyugati bizbacot. Én ugyanis ezt szeretem:(( Tehát legyen az Adorno, vagy Nietzsche, ha attakolt a kereszténység és a nyugati hagyomány ellen, én biztosan nem fogok tapsikolni neki:(

    VálaszTörlés
  9. Gabrilo,

    Én meg Nietzsche-t (is) szeretem, tehát ez visszapingnek nem volt túl erős.

    Tapsikolást emlékezetem szerint nem vártam el, ezt rámtestálni, nos, az a nem elegáns.

    Egyébként jól van? Mostanában keveset hallottam Magáról.

    VálaszTörlés
  10. Loxony,


    Annyiban talán megegyezhetünk, hogy Nietzsche válasza a modernségre nem az enyém - és nem is túl reakciós. Ő dobta volna az egész görög-római/zsidó-keresztény cuccost. Nekem ez nem tecc, ennyi.

    Egyébként megvagyok, köszönöm, csak épp csomó minden mással vagyok elfoglalva. Valószínűleg nem is fogok nagyon írogatni, csak ezzel tartoztam a Teakörnek, meg magamnak is:))

    VálaszTörlés
  11. Gabrilo,

    Maga csak írogasson azért.

    Nietzsche

    VálaszTörlés
  12. Kedves Nietzsche,

    itt már előkerült a neve Heideggerrel együtt. Azért mert valaki nem szereti a tömegdemokráciát és a modernitást, még nem szeretjük feltétlen.
    Maga elqurta. Ez a németes "lényeglátás"... hát... :(

    VálaszTörlés
  13. Kedves Tölgy,

    azért mert Maga nem szeret engem, én még szerethetem Magát.

    Nietzsche

    VálaszTörlés
  14. Kedves Nietzsche,

    ez meg a másik: én a lányokat szeretem.

    ps Az hogy lehet, hogy egy platonista Nietzschét is csípi? Mert N szerint Szókratész qurta el, és azóta mindenki. Most akkor tiszta posztmodern van, és Szókratész kibékült Nietzschével valamelyik felhő sarkán?

    VálaszTörlés
  15. Kedves Herr Tölgy,

    Maga aztán nagy keresztény lehet, hogy még a szeretet fogalmát is nekem kell megmagyaráznom. Mondjuk akkor inkább így: kedvelem.

    Plusz ha annyira odavan Szókratészért, nem eshetne kétségbe egy kis rózsaszín miatt, nem igaz? Vagy tán ezt a megbízhatatlan Loxont védi?

    Képzelje, nem ismerem azt a szót, hogy posztmodern, ezt valahol tanítják esetleg? Az én koromban még nem volt ilyen.

    Nietzsche

    VálaszTörlés
  16. PHJ úr,


    Maga valami olyasmit lát bele ebbe a keresztény republikanizmusba, ami nincs benne. "progresszíven gondolkodik a közjóról"? De kicsoda kérem? Tocqueville-re, vagy Polányira igaz ez? Nemá'!
    Ráadásul van ennek keresztény meg nem-keresztény verziója: említett két úr keresztény volt, méghozzá katolikus, ezért a támaszuk az Egyház volt. De példának okáért H. Arendt nem volt katolikus, de ő is ennek az eszmetörténeti republikanizmusnak a képviselője (bár valahol olyat is olvastam róla, hogy neo-arisztoteliánus, amiben szintén van valami és a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt!). Mondom, túl sokat nem kell belelátni, semmiféle "laboratóriumi" nincs benne: az antik és keresztény erkölcsfelfogáson alapul, Arisztotelész-Szent Tamás, fityfene. Közéleti erények, mértékletesség, stb. Legtöbbször - ahogy én vettem észre - nincs benne szó államformáról, "progresszív" gondolkodásról meg pláne.

    Rousseau-t én kérem nem szeretem, Hobbes már érdekesebb téma. De vannak Hobbes-ban is kedves gondolatok egy konzerv számára, vö. Oakeshott. De ezt a Hobbes-témát beszélje meg Tölggyel:))))))))

    VálaszTörlés
  17. Loxony,

    a posztmodern olyan, mint a post mortem (a szerző halála után megjelent poszt valamely blogon). A posztmodern jelentése azt hiszem a modern poszt.

    Most meg jön ezzel a keresztény pietas-szal meg charitas-szal. Tudja meg, hogy belőlem legalább két jezsuita kitelne.

    VálaszTörlés
  18. „Most meg jön ezzel a keresztény pietas-szal meg charitas-szal.” Ki? Hol? Ja, már megint ez a post mortem Nietzsche csintalankodott a nevemben? Nézze el neki, mostanában alighanem sok jezsuitával találkozott. :>

    L.

    VálaszTörlés

Imago animi sermo est (Seneca)