2008. október 4., szombat

Halál pur

Tölgy említette a jó halált.
A halálról rengeteg félfilozófiai gondolatot lehet koholni. Például.

1) Vajon az álom a halál testvére, netán unokatestvére?
2) Vajon a szerelem tényleg olyan, mint a halál?
(függetlenül attól, hogy szerelmesek többször lehetünk, halottak viszont ált. csak egyszer; másrészt pedig erre csak a halál megtapasztalása után tudnánk érdemben válaszolni)
3) Vajon tényleg lepereg-e "életünk filmje"?
(de akkor mi „pergett le” a fényérzékeny emulzió és a celluloidfilm előtt meghaltaknak?)
4) Vajon a halállal testünk és lelkünk elválik?
5) Vannak-e álmok a halálban?

És itt még tovább mehetnénk, amolyan kunderás- coelhós- popperes- müllerpéteres- szilágyiákosos módon újracsomagolva a közhelyeket, bohóckodva görög etimológiával és mitológiával, tűnődést gerjesztve a fogékony ám nem fogalmakban gondolkodó olvasóban A Lét Nagy Kérdéseiről -- ami jó esetben elengedhetetlenül könyvünk megvételét és népszerűségét hozza el bizonyos körökben.

Ebben a posztban megóvom az olvasót az efféle ködharapó bárgyúságoktól, meg attól, hogy B- ill. C-kategóriás bölcselkedéseket olvasson. Kihagyom Heidegger „seyn zum Tode“-burleszkjét is: sose kedveltem morálfilozófiai prédikátor-tónusát, és sehogysem tudok ebben az ötletében többet látni, mint egy antik toposz (“memento mori”) népnyelvi és komolykodó szétírását (mea culpa). Kihagyom Tölgy magas labdáját is a halálról (és a mögötte sejthető etikai, eszkatológiai, teológiai pozíciókat is). A death-metálra, a gruftikra és a többi dark és emós nyavalygóra, fekete ruhában, szót se érdemes vesztegetni: aki állt már igazi halálos ágy mellett, annak mindez -- a félintellektüel bubogás, a halál narcisztikus esztétizálása, Kunderától az emósokig -- a semminél is kevesebb.

Millióan haltak meg előttünk. Ránk is ez a sors vár. Na és? Szegény Ivan Iljics a 19. századi Oroszországban rengeteget dolgozik azon, hogy a maga nevét be tudja helyettesíteni a szillogizmusba: Minden ember halandó. Caius ember ... de attól még Ivan Iljics miért fog meghalni? És a mai ember ugyanitt tart. Én, én, én, és az én halálom, amit valahogy kezelni kell, általában releváns teológiai vagy filozófiai elképzelések nélkül (ebbe a szegmensbe nyomul be a popperi populár-pszichológia-filozófia).

A halál publikus része a test bomlása. Hogy a lélekkel (ha ugyan van ilyen) mi történik, vitatható. Vitathatatlanul megmaradnak a csontok, esetleg a haj (mint Donne versében), de ez is a hely és az idő függvénye. A következő kép egy minimalista és klasszicizáló halál-koncepciót jelenít meg. Személytelen, absztrakt, méreteivel lenyűgöző, tömeges, afféle „halál pur”. Vélhetően több százezer ember csontmaradványa. (Elfelejtettem a helyszínen lévő ismertető számait, és a szám elég nehezen becsülhető, a dolog természete miatt).

Ha a megfelelő helyen ereszkedünk Párizs földje alá, különös élményben lehet részünk. Egy kőbe vájt előcsarnok fogad, némileg patetikus felirattal egy kapu felett: ez a halál birodalma. A kapun túl pedig több kilométeren át halogén-lámpákkal világított bányajárat húzódik. Innen is bányászták a jellegzetes mészkövet a párizsi házakhoz. A járat maga jó két-három méter széles: és mellőle, kétoldalról, jó másfél-két méter mélységben lett kitermelve a kőanyag. Amikor a város a 19. században terjeszkedett, sok temetőt felszámoltak: letakart szekerek papi kísérettel hordták ide azt a csontanyagot, amit megkímélt a talaj. A kő helyére csont került. Száz meg száz méteren át, jó méter-másfélméter magasan. Combcsontok, lábszárcsontok, a kar csontjai, koponyák. Helyenként mészkőtáblák, latin vagy francia felirattal (a francia feliratok jóval gyengébbek). A szemlélő nyugodtan átadhatja magát az old-school retorika és antik költészet deiktikus erejének. Elvégre a föld alatt vagyunk, 2000 után, 200-400 éve halott, velünk lényegében azonos humanoidok maradékait látjuk, és jó 2000 éve halott római költőket olvasunk a halálról. A „humanizmus” szó egyik mélyrétege. Seyn zum Tode? Muhaha. Pallida mors, az igen. Az stílus.


Hor. Od. I, 4, 13.

A szemlélő nyugodtan átadhatja magát az élménynek, politikamentesen. A helyszín retorikája minimális és azonnal átlátható: nagyjából ugyanaz, mint amit az antikvitás óta mondunk és gondolunk a halálról a kora- és premodern műveltségben, nagyjából ugyanazokkal a kőbe vésett szövegekkel (a Vulgata is szerepel, természetesen).

A klasszicizáló egyszerűség is sokat ad a látványhoz: a csontok nem szolgálnak barokkos-rokokós művészet alapanyagául, nincsenek vitatható csont-girlandok a falakon, mint némely délnémet-bajor-cseh ossariumban. A struktúra díszít: egy sor koponya a lábszárcsontok közt, vagy fordítva -- vagy egyszerűen az azonos csontok homogén tömege.

21. századi szemlélőként feltűnő (és egyben felszabadító), hogy a látvány úgy mutat fel egy „általános emberi” dolgot, hogy közben nem kell a nézőnek állást foglalnia olyan, az időtlen „emberi mivolthoz” valahogy kevésbé kapcsolódó politikai „irányzatok” ellen, mint a fasizmus, rasszizmus, antiszemitizmus. Bár manapság a két dolog igen gyakran egy csomagba kerül, ezek a tipikusan 20. századi kérdések fel se merülnek a helyszínen.

A halál itt teljesen személytelen: a látvány rendezői nem akartak szánalmat kiváltani. A helyszín nem múzeum, hanem a katolikus egyház ossariuma: a cél valószínűleg az volt, hogy a csontanyagot valamelyes rendben deponálják: talán zsaluba rakták, hogy a csontok kiadják a fal síkját. A nézőnek nem kell érzelmileg viszonyulni a látványhoz. Nincs is mihez érzelmesen kapcsolódni. Nincsenek nevek, se megrázóan személyes kacatok. Nincsen „emlék állítva” senkinek. Nincs tömeggyilkosság, nincs genocidium. Nem kell morális ítéletet alkotni. A csontok túlnyomórészt olyan emberektől vannak, akik csak úgy meghaltak, maguktól, Párizs területén (bár forradalmi halottak is kerültek ide). Bizonyára volt valaha sírkövük, emlékjelük. Így jártak. Így járunk.

A magyar szemlélőnek ráadásul megadatik a kívülállóság luxusa. Ez a több(száz?)ezer ember úgy halt meg, hogy semmiféle „nemzeti felelősség” nem terhelhet minket érte. Nyugodt lélekkel nézelődhetünk, és nem kell (eredendő bűnként) valamiféle elvárt, kollektív magyar bűntudatot érezni valamiért, amit jóval a mi életünk előtt követtek el. Semmiféle szokásos „humanista” intelem nem zeng a levegőben. Ami a humanizmushoz tartozik, az látható és olvasható.

Halál pur. Érdek nélküli, szabad szemlélés. Semmi megrázó, semmi személyes. Itt csak sárgásbarna csontok vannak, amik itt-ott már mállanak a nedvességtől. És ez minden. A többi csak gondolat.

9 megjegyzés:

  1. Drága Tevvton,
    ebben a kedvben oly szomorú őszi csendben, ahol az esőcseppek is csak halk neszt hagynak a pergő falevelek korhadó vázain, e sorok közt konokul megbúvó melancholiát vélek felfedezni. Krúdy sorai jutnak szembe: "a szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondók" hangja ez, s remélem csak a napfény áldott melege és az magának való érzésére való gyógyító hatásának inmplicit hiánya okozza a hangvétel sötétbarnába hajló rozsdasárga színeit...

    VálaszTörlés
  2. twtn to:

    Kedves Mr Pharmacist,
    ó, általában valóban magamnak élek... de a rozsdás-barnás-sárga szín páratlanul derűs is tud lenni.
    A csontok esetében e szín arra utal, hogy a csonton hús és zsír volt, ami elszinezte a fehér csontot a bomlás során (mint hajdani orvosis szobatársamtól megtudtam -- a friss, fehér csonthoz a halál után gyorsan le kell főzni a húst a koponyáról).

    De ugyanezt a színt megtalálhatjuk pl. a megfelelően érett rizling- és hárslevelű-fürtökön is! És áttételesen ezek származékaiban, noha azt inkább "fehér, száraz" jelzőkkel illetjük.

    Mindenesetre ez a helyszín kiváló emlékeztető az oszteoporózis- és a kalciumhiányra.

    VálaszTörlés
  3. Lxn to Twtn

    Össze tetszett keverni a Gyógyszerész urat a Doktor úrral. (Kétségkívül mindketten egészségünk és alkímiánk védnökei.)

    VálaszTörlés
  4. ó, valóban, az előző levél a Dr. úrnak szólt. Excusez-moi.

    VálaszTörlés
  5. loxon:
    Ez legyen a legnagyobb tévedés Tevvtonunk az életben!

    Ám azok a rizlingek és hárslevelűek szeget ütöttek a fejembe. Még ugyan ma még a volán mögé kell ülnöm, de este ha hazatérek ki is szellőztetem kissé azt a jó kis balatonfelvidéki olaszrizlinget, hadd vehessen levegőt újra, még egyszer utoljára mielőtt nemes lelkét mohón nyeldeklő gigámon keresztülzuhanva visszaadja a teremtőnek.

    Hmmm, már megint a halál. Ez egy ilyen nap...

    VálaszTörlés
  6. Tewton,
    csak lecsapta az ironikus labdámat, és írt a halálról. :)
    Úgy hozta az élet, hogy volt a közelemben már haldokló és halál. Éppen ezért, szerintem a jó halál nem egy tojásfejű nyáladzás.

    VálaszTörlés
  7. Szerintem se,
    de azt nem is értettem az alá a kategória alá. Viszont direkt nem is akartam a _jó_ halálról írni, mert szerintem annak elég jól körülírható tartalma van, amire vonatkozó álláspontom --meglehetősen eredetietlen módon-- a keresztény teológia és vallás álláspontját tükrözné. Ezért inkább írtam a csontokról, amiknek a létét még a materialisták se vitatják. Egy ilyen földalatti (szuterén ...) séta talán rájuk is hatna.

    A neten talált informális infó szerint kb. 6 millió ember maradéka van odalent, és a látogatható szakasz állítólag 1700 méter. Utóbbit én kicsit keveslem utólag. Többnek tűnt a valóságban, de ott a hely hatása alatt nemigen lehetett "csontalgebrázni" és méricskélni. Bár egyetlen méterhez is rengeteg csont kell.

    twtn

    VálaszTörlés
  8. twtn to tolgy,
    ujraolvastam, tenyleg felreertheto.Gyorsan fogalmaztam, es igy maradt, de ertelemszeruen nincs odaertve :)

    VálaszTörlés
  9. Olyanok vagyunk,mint a régi házasok: amit lehet, félreértünk.

    De talán tényleg érdemes lenne a jó halálról írni eccer, mert ma ez is technikai kérdés lett, mint a karrier, házasság, autóvásárlás, miegymás: hogyan halljunk meg fájdalommentesen és nem rettegve. Ehhöz elég egy jó adag drog.

    Az a jó halál, amiről a régiek gondolkodtak, szorosan kapcsolódott a jó élethez. Amely probléma tabu a mai politikai hedonizmusan, ahol a választás a szent, és minden választás egyenértékű erkölcsileg.

    VálaszTörlés

Imago animi sermo est (Seneca)