2008. augusztus 17., vasárnap

Gyorsírás a csatlós realizmusról

A hatalom szép. Ez van. Egyszerre felcsigáz és magával ragad, mint a szex, és megrémiszt. A klasszikusok is jól tudták ezt, azonban valahogy megfékezni, megzabolázni igyekeztek. Azután felfedezték Longinus rétort, és a sublimis fogalmát: a fenséges esztétikai, erkölcsi, politikai és vallási (a transzcendenshez társított) kategória lett (R. Otto: a „szent” mysterium tremendum et fascinans). Mivel a hatalom nemcsak megrettenti az embert, de felcsigázza és magával is ragadja, a szexushoz és a valláshoz hasonlóan képes lelkessé, elragadtatottá tenni, ezért nem mindenki akarja korlátozni, inkább fürödne az áldásaiban. És most ne a kilóra megvehető értelmességre gondoljunk, hanem a forradalom romantikájára, a tisztító erőszakra és hasonlókra.

A hatalom szükséges. Ez van. Mondják a realisták a politikai gondolkodásban. A realizmus létezik az irodalomban, festészetben, filozófiában, és mifenében, de most csak a politikai realizmus érdekel, mert mintha mostanában e kies hazában emelkedőben lenne az árfolyama.

A két világháború közti Nagy Vitában alakult ki a „realista” és „idealista” címke két tábor megnevezésére. A realizmus erős volt a hidegháború idején, de 1989 után egy ideig Fukuyama liberális demokrata optimizmusa uralkodott a nemzetközi politika megítélésében, A balkáni háború, 9/11, Oroszország és Kína megerősödése visszahozta a realizmus divatjátimmár Magyarországon is. A realisták szerint idealisták azok, akik alábecsülik a hatalom jelentőségét a (nemzetközi) politikában, túlzottan bíznak az emberek racionális, erkölcsi lény voltában, a nemzetközi intézményekben és egyezményekben. A realisták a Népszövetség (és ma az ENSz) kudarcára hivatkoznak, azonban ezek inkább a racionalisták és a szerződéselmélet kudarcai. És e racionalista kudarcok — szemben a realisták érvelésével — nem cáfolják az ideák, erkölcsi megfontolások, hagyományok és érzelmek fontosságát a politikai cselekvésekben. Az erkölcsi utópizmus és a racionális konstruktivizmus kudarca még nem a realizmus igazolása, ugyanis a történetileg kialakult rend is alternatíva a politikai gyakorlat számára.

A XX. századi realisták (Carr, Morgenthau, Waltz, Kennan, Kissinger, Gilpin stb.) szerint a politika versengő természetű. Minden ember a hatalmi és anyagi érdekeit követi, nem pedig ideológiai, vagy erkölcsi, eszmei megfontolásokat. Ha igazuk lenne, akkor az embernek el kell-e fogadnia sötét, állati voltát, vagy elvárhatjuk-e tőle, hogy igyekezzen legyőzni azt? A görög-zsidó-római-keresztény hagyomány számára nem kérdés, hogy ilyen hajlamaink legyőzése lehetséges, és hogy ez az emberi.

A realista hízeleg magának — nem kicsit a modernek szokásos gnosztikus önteltsége jellemzi. Azt hiszi, ismeri a „valóságot”, leásott a mélyre, az igazi motívumokig, míg a többiek gyarló módón csak a felszínen látható motívumokkal foglalkoznak. Honnan tudja, hogy az ő valósága — az önérdek, hatalomvágy, félelem — valóságosabb, mint a vallási, erkölcsi megfontolások, érzelmek? Nem az a kérdés, hogy a hatalomvágy, önérdek és félelem mozgatja-e a politikusok vagy az államok cselekedeteit, hanem az, hogy csak ezek mozgatják-e?

A realista tanítás szerint az államok csak úgy tudnak fennmaradni, ha a hatalmukat maximalizálják a mindig ellenséges, kompetitív környezetben. Az államrezon (Meinecke) elmélet folytatása szerint az állam legfőbb feladata a fennállásának és erejének megőrzése. Az állam és a politikus célja a túlélés (ennek volt a művésze Machiavelli). A realisták számára a lényeg az állam mint önálló valóság, a lényeges és kizárólagos szereplők az államok. (Ezért az elnevezés a skolasztika realista irányzatából.)

A realisták szerint, ha vannak is, nem lényegesek az egyetemes erkölcsi normák, a nemzetközi politikában semmiképpen. Sem a vallási jámborság, sem az emberiesség eszméinek nincs lényeges szerepe az államok cselekvéseiben.

Mivel az állam valóságos (ezért realista a realista), cselekedetei más erkölcsi mércék alá esnek, mint az egyes embereké: csak a fennmaradás az előbbi cselekedeteinek mércéje; amit az állam megtehet, azt az egyén nem teheti meg. Az államnak nincsenek is erkölcsi problémái, dilemmái, szempontjai. Teljesen evolucionista a nemzetközi élet. A nemzetközi életet leíró realisták szerint az államok közt teljes a káosz, az államok csak a hatalomra törekszenek. Ugyanakkor más, a realista gondolkodással társított szerzők (Machiavelli, Hobbes) szerint az államon belül létezik autoritás, de azért az államon belül is érvényesek a realizmus bizonyos szempontjai: a politika a vetélkedés és harc világa, az emberek hatalomra és gazdasági érdekeikre törnek, és amorálisak. A kérdés az, hogy a hatalom akarása csak a nemzetközi politikában igaz, vagy a belpolitikát is ez jellemzi.

A realizmus szerint tehát az államnak fenn kell maradnia, és ebben csak magára számíthat, ezért bármit megtehet, bármilyen eszközt alkalmazhat.

Miért ilyen a (nemzetközi) politika világa? Miért a hatalom akarása, a félelem vagy az önérdek mozgatja ott az embereket és az államokat? Thuküdidész szerint az ember univerzális természete a hatalomvágy. Nem azt állítja, hogy némelyek némely cselekedete ilyen, hanem azt, hogy minden ember minden cselekedete. Az ember ilyen természetével magyarázza a nemzetközi politika jellegét — szigorúan véve ő nem is realista, hiszen nem az állam önálló valóságával magyaráz; viszont nem is tart igényt arra, hogy a polgárok és az államok más módon cselekednének egymással: szerinte mindkét szinten hatalomra törekszenek a cselekvők.

Thuküdidész megfigyelése, amit Periklész szájába adott — hogy ti. az emberek félelemből, önérdekből vagy ambícióból cselekszenek — nem a realisták hihetetlen éleslátásának köszönhető. Ezt sokan leírták, csakhogy nem normálisként. Szent Ágoston és a keresztények az áteredő bűn következményének tekintik azt a viselkedést, amit a realisták normalizálnának.

Az alapító atyáknak tekintett szerzők, Machiavelli, Thuküdidész, Szent Ágoston és Hobbes, nem tettek különbséget a belpolitika és a külpolitika közt. A realista iskola klasszikusai a szó skolasztikus értelmében nem voltak realisták. Az ember univerzális természetével magyarázták a politika e jellegzetességét — ebből az is következik, hogy a politikai és egyéb cselekvések közt nincs határ: minden cselekedet az önérdek, hatalomvágy és félelem folyománya: a burzsoá család az intézményesített prostitúció stb.

A mai realisták, bár hivatkoznak a fenti nagy nevekre, vonakodnak elfogadni az emberképüket, kevéssé az emberi természettel magyarázzák a (nemzetközi) politikát. Ugyanis ha komolyan vesszük a realisták emberképét (hatalomra tör), akkor hogyan lehetséges konszenzusos és liberális demokrácia? Vagy a demokrácia nagyon is realista, csak a hatalom (többség) számít benne? (Ez utóbbira következtethetünk abból, hogy Thuküdidész volt a demokrácia tulajdonképpen egyetlen fontosabb védelmezője a klasszikusok közt.) A demokrácia deontikus jellegével kell akkor azonban leszámolniuk.

Ezért a mai realisták közt elterjedt a strukturális realizmus: a nemzetközi élet jellemzője a szuverén hatalom hiánya, és emiatt káosz, hatalmi verseny és konfliktus van ott. Ilyen helyzetben minden állam bizonytalan a többiek szándékát illetően, ezért egyik sem lehet nyugodt, egy sem lehet status quo, hatalmat kell szerezi folytonosan — a megnyugvás és béke lehetetlen. A béke legbiztosabb biztosítéka, ha annyi hatalommal bír egy állam, hogy senki sem mer vele versenyezni. A realisták ugyanis előfeltételezik, hogy a hatalmi játék zéró összegű.

A realizmus belpolitikai hozadéka, hogy a jogi, vallási, erkölcsi megfontolások nem fontosak: az embereket megvenni vagy megfélemlíteni kell. Csak az a lényeg, kié a hatalom, hogy azt mire használja, már lényegtelen.

Mivel a hatalmat csak más hatalom korlátozhatja, ezért a hatalom kudarcai egy másik hatalomnak köszönhetőek — a frusztrált hatalom ezért ellenségeket, kettős hatalmat lát, és minden kudarcát e konkurens hatalom tevékenységével magyarázza.

Na de, mitől függ az állam hatalma? Az erőforrásaitól: technikai és nyersanyag készleteitől, de leginkább az emberek és az állam nem kényszeren, érdeken alapuló viszonyától. Burke figyelte meg a francia forradalomban, hogy a realista szemlélet — az emberek majd az érdekeiknek és/vagy félelmeiknek engedelmeskedve lesznek törvénytisztelők, lojálisak — a gyakorlatban bukott meg. Az ember néha valóban érdeke, félelmei és hatalomvágya miatt cselekszik, de ez a ritkább, és erre tartós együttműködést nem lehet alapozni. (A Machtpolitik híve, Weber ugyanerről írt száz évvel később.) A morális, vagy „idealista” cselekvést a realisták sem tudják kikapcsolni: ugyanis egy állam ereje, hatalma attól függ, mennyi embert, erőforrást tud mozgósítani, mennyire lojálisak a polgárai, mennyire készek adót fizetni, életüket adni. Az állam hatalma függ a mobilizációs képességeitől, ez pedig részben szervezési, de még inkább morális kérdés.


Merjünk kicsik lenni. Kádár Jancsi bácsi befigyel?

A realisták klasszikus szövege a Thuküdidésztől származó méloszi dialógus, ahol a „nagyhatalom” Athén használja a Machtpolitik érveit, míg a kicsiny Mélosz képviselői hivatkoznak méltányosságra, erényekre. De egy magyar hogyan lesz a realizmus híve, amikor a realizmus esetén eleve vesztes pozícióból, nagyon vesztes pozícióból indul, és amíg magyar marad, addig esélye sincs a pozíciója lényeges javítására!?

E reálpolitikai szemléletet a nagyhatalmak esetében hallani csak, hazai képviselői nem terjesztik ki Magyarországra az érvelésüket: ezek szerint Magyarországnak is hatalmat kellene szereznie a fennmaradása érdekében.

A realizmus részben visszamenőleg is magyarázná Kádár és hívei politikáját. Engedtek az erőnek. De ez igazolja-e akkor Szálasit is?

A realizmus érvelői rendre a „külföldhöz”, valamely nagyhatalomhoz való alkalmazkodás mellett érvelnek, mert kicsik vagyunk. (A „külföldhöz” való alkalmazkodás érve a Piac helyett most a Realizmus lesz?) Igen, ezzel talán biztosíthatják az itt élők fennmaradását, de ellentmondanak a realizmus első számú tételének, miszerint minden állam célja a fennmaradás. Márpedig a csatlós állam megszűnik azzal, hogy lemond szuverenitásáról. A valamely nagyhatalomhoz történő igazodás, behódolás realista igazolása ezért önellentmondást tartalmaz.

A hazai realista a saját realista előfeltevései — mindenki hatalmat vagy anyagi előnyöket akar — alapján milyen megfontolásból érvel így?

11 megjegyzés:

  1. Mély, elgondolkodtató cikk.

    Részemről nem tudom, hogy realista vagyok-e, de valamennyire szimpatizálok vele, mint afféle kisebbik rosszal, mert a népszerű alternatívák rosszabbak.

    A népszerű alternatíva leginkább az ENSZ-re jellemző retardált nemzetközi egalitarizmus, egy ország - egy szavazat, amelyik teljesen figyelmen kívül hagyja a különböző országok közötti hatalmas erkölcsi különbségeket. Meg az EU-gurukra jellemző debil optimizmus, hogy biztosan mindenki jó fiú, tehát biztosan minden probléma csak félreértésekből lehet, tehát beszélgessünk sokat és akkor majd mindenkiből szeretni fog mindenki.

    Való igaz, hogy ambíció, hatalomvágy és félelem nem minden ember minden motivációja, de annyiban egyetértek a realistákkal, hogy a Putyin, Ahmadenidzsád, Kim Dzsong Il, néha Szaddam, és egyéb szarháziak motivációit elég jól leírja. Azzal egyetértek, hogy ez a típus csak az erő nyelvén ért.

    Ezért szerintem a népszerű, közismert alternatívák közül a realizmus szerintem tekinthető legkisebb rossznak - a kevésbé ismert, kevésbé népszerű alternatívák között lehet nála jobb.

    A kérdés a következő: hogyan álljunk hozzá olyan országokhoz ill. vezetőihez, akik a mi erkölcsi normáinkat magasról letojják, és valóban semmi más nem motiválja őket, mint a fentiek?

    VálaszTörlés
  2. "A balkáni háború, 9/11, Oroszország és Kína megerősödése visszahozta a realizmus divatját"

    Itt nagy hiba volt kifelejteni Irakot, ami egyáltalán nem következett logikusan 9/11-ből.

    "Az állam és a politikus célja a túlélés (ennek volt a művésze Machiavelli). "

    Nem, Machiavelli egyszerre volt realista és idealista. Aki olvasta, és nem csak hallott róla, az tudja, hogy Machiavelli nem volt machiavelliánus...

    Amúgy meg minden értelmes ember egyszerre realista és idealista. A 100% idealisták fekete-fehérben látják a világot, és ők okozzák emiatt a legtöbb bajt. A kommunizmust, sőt a nácizmust is ilyen fekete-fehérben látó, önmagukat nagyon erkölcsösnek képzelő emberek hozták létre. Az ostobaság sose jó. Az idealisták csak addig szimpatikusak, amíg nincs hatalom a kezükben.

    Szóval ez nem vagy-vagy kérdés, hanem is-is. Egy absztrakt elv nem helyettesítheti a tapasztalatot és a részletes tudást, ahogy Arisztotelész is látta már.

    VálaszTörlés
  3. Shenpen,
    ahogyan írtam, az idealizmus/racionlizmus (mint az ENSZ) kudarcai nem feltétlenül a realizmust (Szaddamot és más szarháziakat) igazolja. VAn még alternatíva.
    Egyszer régebben azt írtad, hogy kedveled apaxeolgit, gondolja arra, hogy az is a realizmus altenatívája.

    Látod, a te végső kérdése ("hogyan álljunk hozá....) sem realista kérdés :) Te is arra célzol, hogy akik a normáinkat semmibe veszik, azokkal kezdeni kell valmt. Ez nem realizmus :) Hiszen nem arra hivatkozol, hogy Szaddam veszélyezteti Mo hatalmi érdekeit, hanem arra, hogy leszara a normáinkat. Shenpen, Te nem is vagy realista. (Hatalom, erő használata nem csak a realista privilégiuma.)

    VálaszTörlés
  4. Turbulencia,

    ez a poszt azért sem a Reakcióra íródott, mert nincs kedvem félig vagy teljesen műveletln arrogáns nickekkel foglalkozni.

    De hogy ne indulj üres kézel a könyvtárba.
    1 A machiavellizmus egy szó nincs az írásban.
    2, Machiavelli machiavellista voltáról régóta vitatkoznak, nem itt és nem veled fogom ezt megvitatni. Ha annyira ismered M-t, akkor ismered nyilván a "machiavellista" értelmzés érveit.
    (M az a szerz, akvel kapcsoltban a legsokfélébb értelmezés van.)
    3, A realizmus és idealizmus szembenállásról mg n velem vitatkozz, hanem azkkal az amerikaiakkal, akik ezt kiformálták, és aokl a magyarokkal akik érveiket átvették.
    4, Arisztotelészt és sok más szerzőt nem lehet ezekbe a XX. századi bugyrokba beletuszakolni, a praxisra gondolj. Nem is-is, hanem a kérdésfelvetés elutasítása.

    VálaszTörlés
  5. Shenpen, Ahmadinezsád szerintem nem csak az erő nyelvén ért. Vagy legalábbis csak annyira, mint az USA.

    VálaszTörlés
  6. "mert nincs kedvem félig vagy teljesen műveletln arrogáns nickekkel foglalkozni."

    Hát, néha nézhetél tükörbe is...

    De nyugi, megyek is, és nem jövök vissza, semmiképpen sem szeretném ellenvéleményekkel megzavarni a békés bégetést.

    VálaszTörlés
  7. Én azt jegyezném meg, hogy különbséget kell tenni egyén, és egy közösség között, mert nem feltétlenül működnek azonos módon.
    Egy ember életében igenis fontos a morál, de egy embercsoportban a döntések egészen más, néha ismeretlen módon fogalmazódnak meg, és így a realista jóslatok nagyobb eséllyel teljesülnek.
    Közösség szintjén a morál sem értelmezhető, hiszen kollektív bűnösség sincs.

    VálaszTörlés
  8. Már miért ne lehetne egy közösséget morálisan megítélni?

    VálaszTörlés
  9. lynx,

    amit te írsz az a realistának neveztt értlmezés: a közösség/állam önálló valóság, amellye szembn csak egy elvárás van, a túlélés.
    Azért két szempontot javaslok megfontolásra:
    - hacsak nem lincselésre gondolsz, hanem valamennyire szervezett közösségre (államra), akkor egy ember vagy néhány ember hozza meg a döntéseket. Midig egyén cselekszik, csak esetleg az az egyén legfontosabb szempontnak az államrezont tartja.
    - másrészt, a realisták etatisták is: az egyént teljesen alárendelik az államrezonnak.Így az egyénnek ha van is tulajdona, élete, külön érdeke, ezt bármikor fel kell áldoznia a közért. Azaz a realizmus nak következményei vanak a belpolitikára is - egy jóképű zsarnokságot lehet vele igazolni.

    VálaszTörlés
  10. Pharmacist,

    igazad van, meg lehet ítélni morálisan egy közösséget, ha önkéntesen valamilyen erkölcsi szempontból kritizálható elvek mentén szerveződik.


    Tölgy,

    szerintem amit én írok, az egy köztes vélemény: a közösség/állam nem önálló valóság, mert egyéni szinten minden tagja hozzájárul, és ez befolyásolja.
    De ha ezt elhanyagoljuk, akkor sem állítanám, hogy egy közösség mindenféle elvet nélkülözve játszik a túlélésre/győzelemre, mivel a közösség szerkezete is megkövetelhet bizonyos egyén számára ismert vagy ismeretlen szabályszerűségeket. Gondolok itt pl. hierarchia viszonyokra
    (néhány ember hozza meg a döntéseket, de azért a néhány emberre valamilyen hatással van a többi ember, és ennek a kapcsolatnak a minősége befolyásolja a döntéseket).

    De mindezekkel együtt az állam/közösség nem emberi mércével bírálható. Az ideák és az erkölcsök ott vannak az emberi lélekben, mindenki megfigyelheti magában, vagy a másikban, hogy mennyit számítanak egy dilemma mérlegelésénél. De egy közösség egészen más, nem átlátható módon jut el végkövetkeztetésekhez. Így aki jósolni akar, annak tényleg a (kisebb-nagyobb) közösségi érdekeket kell figyelembe vennie, amelyek a túlélést/hatalomszerzést célozzák meg. Legalábbis akkor csalódik legkisebbet az ember, ha ezekkel számol.

    VálaszTörlés
  11. Szépnek szép dolog az idealizmus, csak épp nem jó.

    VálaszTörlés

Imago animi sermo est (Seneca)