2008. június 16., hétfő

Úton a Szélsakál teaházba

Indulás Kairóból

Kevesen tudják, hogy a sivatag sokféle lehet, a legtöbb európai a kő- és homoksivatag kategóriákig jut csak el. Természetesen nekem is csak ennyi információm volt, azonban amikor elhatároztuk, hogy egyiptomi utazásunkba mindenképpen beleveszünk egy kétnapos sivatagi kirándulást is, meglepődtünk a sivatag sokszínűségén.

Zárójelben annyit, hogy feleségemmel együtt rendkívül unalmasnak találtuk Európát, úgy gondoltuk, hogy hosszabb utazásokra vállalkozva fiatalabb korban kalandozni kell, a párizsi kávézók meg megvárnak 50 éves korunkban is. Ennek megfelelően hátizsákosan, egy eldugott kis hostelben szálltunk meg, Kairó muszlim központjának legbelsőbb belvárosában, a turistanegyedtől mérföldekre távol, alig pár órányi autóútra a Khan-el-Khalili bazárvárostól.

Aki volt már Kairóban, az tudja értékelni a „pár órányi autóút” és a „bazárváros” kifejezéseket, mivel a pár órányi autóút gyakorlatilag kevésnek tűnik a kairói forgalomban, míg a bazárváros tényleg város, nem úgy mint Isztambulban (ahol szintén eltöltöttünk néhány hetet): ott a Grand Bazaar egy városrész csupán Sultanahmet központjában. Khan-el-Khalili egy komplett város a maga luxus utcáival és nyomortelepeivel, eldugott sikátoraival, ahová a muszlim világ a maga el nem tűrt elemeit, a prostikat és a narkósokat együtt száműzi a a gyermekcsempészekkel, akik aztán visszacsörgedeznek a város körforgásába.

De ezt csak zárójelben, elvégre ez a több részes poszt a teázásról szól a Szélsakál teázóban.

A kairói kis hostelünk, melynek szobájába – kérésünk ellenére – ingyen tettek televíziót (90 csatornát lehetett fogni, de mindegyiken valamiféle Mohammed Monir-klón énekelt – lásd a videót), a belváros belvárosában volt, a szmog- és emberfelhő központjában, a becslések szerint 16, a valóságban 20 millió feletti lakosú város szívében. A város folyamatosan épül és pusztul, az épületek többsége befejezetlenül áll (egy emelet kész, majd a következő emeleten már csak a falak állnak, és nincs tető – ez akár 20 emeleteseknél is így volt). Mint utóbb kiderült, ennek az oka az, hogy tető alapján fizetik az adót (mint a brüsszeli hosszú sorházak esetében, ahol az utcafront csupán 3-4 méter, de belső hossz 30-40 m – utcafront alapján ment régen az adózás). A városba óriási átmenő forgalom is érkezik naponta, számtalan piacon csupán a Közép-Afrikából felszabadult szénfekete emberek árulják elképzelhetetlen portékáikat, ezért a stabil 16-17 milliós állandó lakosságot csaknem 3-4 milliós átmeneti forgalom tarkítja, nem beszélve a turistákról (akiknek számára a főváros szerencsére csak 3. és 4. célpont; inkább mennek búvárkodni a Vörös-tengerre, s Kairóba legfeljebb valamilyen Barbie buszon érkeznek fél napra, fényképezkedni a piramisok lábánál).

A városban mozgó óriási tömeget súlyosbítja az, hogy mindenki kocsival közlekedik; a tömegközlekedést csupán pár metróvonal képviseli, melyek ímmel-ámmal működnek. Az arab közlekedési „kultúrától” most ne szóljunk – jelzem, én imádom: ha az ember ráérez a város lüktetésére, magabiztosan közlekedik a száguldozó autók között. A helyzetet tovább nehezíti, hogy szökőévente egyszer esik az eső, és augusztusban (amikor mi voltunk ott) árnyékban negyvenöt fok van délután (napközben ennél több). A férfiak zokni-cipő-hosszúnadrág-ing kombóban, a nők pedig kivétel nélkül elfátyolozva járnak, de minimum kendőben, magától értetődő módon mindenki dohányzik, láncban, és természetesen minden autó minimum 20 éves.

Ebből az őrületből szabadultunk el két napra, miután felvetettük Semirnek, a vendéglátónknak, hogy nem lenne ellenünkre meglátogatni egy oázist, és aztán megnézni a sivatagot. Semir eleinte elviccelte a dolgot, mondván, a város külterülete már most is homoksivatag, Gázába kikocsikázva pedig szintén homokot látunk (Gázába, a piramisokhoz egyébként jelenleg metró visz ki, a gázai piramisok gyakorlatilag körbe lettek építve, elnyelte őket Kairó lüktető városa). Rövid magyarázkodás után azt is megértette, hogy egyáltalán nem célunk egy turisták által látogatott oázist megnézni, így a nagyobb oázisok, többek között Siwa, Kleopátra fürdőjével eleve kiestek. Semir – akinek egyébként az itthonról hozott ajándék barackpálinka nagyon ízlett – két percet kért, addig mi elszívtunk egy jóféle Cleopatra cigarettát, pöfékeltünk párat a vizipipánkból, s kavartunk kettőt a reggeli zaccos, török kávénkon.

Tizenöt perc múlva megérkezett a nagy tervvel. Van neki egy barátja – mondta –, Mohammad, akinek van egy kis farmja a Bahariya oázisban. Neki van két sofőrje, Tiiger (tigris, angolos-egyiptomosan) és Szulejman, ők időnként kivisznek pár embert dzsipekkel a sivatag közepére, azon belül is a Szélsakál teaházba. A már eleve és mindig rendelkezésünkre álló sofőr, Szulejman majd elvisz minket kocsival Bahariyába, és onnan újabb egynapos dzsip-út lesz a teaház.

Ekkor a negyedik napunkat töltöttük Kairóban, és terveink szerint még kb. ugyanennyit szándékoztunk eltölteni itt, miután továbbutaztunk volna Szudán felé – Luxorba és Asszuánba –, így belementünk az útba.

Másnap hajnali 5-kor már várt is minket Szulejman, szerencsére légkondícionált kocsival. Az út az oázisba körülbelül 8 óra volt, poros műúton (az európai értelemben vett autópálya nem létező fogalom), elhagyott vonatszerelvények, ipartelepek, valamint furcsán a sivatag közepére épített, óriási kőfallal elhatárolt, fegyveres bódékkal őrzött villák mellett. Az egész autóúton egyetlen helyen volt megálló. A legrosszabb amerikai road-moviekban is elképzelhetetlen, konkrétan a semmi közepén található, óriási belső térrel megáldott, szavakkal leírhatatlan mértékben lepusztult hely, mely egyben kávézó és mecset volt. Illemhely természetesen nem volt, a kávét pedig egyértelműen homokból főzték. A helyen a villanyt egy gőzgenerátor, vizet egy beton víztároló, a benzint pedig egy odaparkolt tartálykocsi biztosította. Szerelem volt első látásra.

(folytatás)


5 megjegyzés:

  1. Ma kettős avatást tartunk, Doktor.

    VálaszTörlés
  2. Jó stíl! :)
    Miért nem bloggol maga? :)

    A harmadik világ mindig nagyon furcsa és érdekes, de azért az európaiak számára működő szállodákat én kedvelem.
    De eddig a legpocsékabb szállásom - leszámítva a Magyar Néphadsereget - a Manhattenben volt, egy YMCA-ban :)

    VálaszTörlés
  3. tölgy:

    mi egyszer voltunk kényszerűségből kifejezetten turistáknak szánt szálláson. Kontinentális vacsora volt, tudja mit jelent az? Szenvedést. :) Szörnyű volt. De sajnos szükségszerű, Abu Simbelbe csak így lehetett eljutni. :(

    VálaszTörlés
  4. tölgy: blogol, csak nemide a shimoda :)

    VálaszTörlés

Imago animi sermo est (Seneca)